Chances (BTS - RapMonster, JungKook) - 2. Újonc [16+]

Az a bosszús szempár... ahogy rám néz. A vér is megfagy bennem ettől a tekintettől, olyannyira ellenszenves és haragos a lelke. Rengeteg fájdalom és erőszak társul a félelemhez a bizalmatlansággal együtt. A rendőrfőnök részletesen elemezte JungKook tulajdonságait, leginkább az erőszakosságára tért ki. De ahhoz már nem vette a fáradságot, hogy annak mélyére nézzen. Mi van JungKookban legbelül? Miért ennyire bizalmatlan mindenkivel szemben?

NamJoon fogait összeszorítva tartja rabságban a fiatal jövevényünket, az ügyeletes nővér sietve látja el a megsérült testőrt, a másik új pártfogoltam fölé magasodik és már nyúl is háta mögé, hogy bilincset kulcsoljon a csuklóira. Ha itt is börtöntöltelékként bánunk egy ilyen fiatallal, akkor soha nem fog megbízni senkiben sem. Gyorsan a recepciós pultra dobom az aktákat és a rohanásban kiürült kávéscsészémet, majd lépek is automatikusan az őrhöz.

- Nem szükséges megbilincselni – állítom meg ténykedéseiben az idős biztonsági embert, mire kérdőn bámul fel rám.

- Song kisasszony? Miért mond ilyet? Amíg bevisszük őket a beszélgetőbe, mindig karperecet teszünk a veszélyes elemekre.

- Ő nem egy veszélyes elem. Majd ketten NamJoonnal átkísérjük a vizsgálóba ezt a fiatal fiút. Kérem, tegye el azt a bilincset és foglalkozzon inkább a többi megrémült páciensünkkel – kérem megértően, ám mégis igyekszem akaratomat érvényesíteni vele szemben.

- Ahogy kívánja, Song kisasszony – bólint beletörődően.

- Köszönöm. – NamJoonhoz fordulok, aki még mindig határozottan tartja a fiút kezei között, s közben engem néz árgus szemekkel. – Fel tudsz kelni, NamJoon? – kérdezem halkan, mire biccent megnyugtatóan. – Gyere, segíts elvinni őt a beszélgetőbe.

- Máris – fújtat mélyeket. – Gyere, kölyök. Kicsit dumálunk. – Ezzel már húzza is fel JungKookot, akinek esze ágában sincs közreműködni NamJoonnal, inkább hátráltatja őt a felállításban is, ellenben ez mégsem tántorítja el korábbi pártfogoltamat. – Ha hagyod magad, hamarabb szabadulsz. Hidd el nekem, kölyök. Én tudom, milyen bekerülni ide. – Egy kacsintással toldja meg gondolatát, aztán rám emeli mélybarna szembogarait. – Viszont ha igazán gyorsan ki akarsz kerülni innen, hogy új életet kezdj, akkor meghallgatod ennek a különleges nőnek a szavait. – Totálisan zavarba esem NamJoon mondatától, de pironkodni nincs időm, ahogy meghallom JungKook morgását.

- Nem akarok senkivel sem beszélgetni! Ki akarok menni innen! Azonnal eressz el, te barom! Nincs kedvem dumálni semmiféle kotnyeles nőszeméllyel meg a pincsijével! – durrogja megállás nélkül, de NamJoon fittyet hány minden sértésre.

- Akkor erővel rángatlak el három méterrel arrébb, de abban nem lesz köszönet. – Ezzel még egyet teker JungKook csuklóin, kis híján eltöri mindkét kezét, s ekkor döbbenek rá újfent, hogy NamJoon nem véletlenül küzdötte ki magát bandavezérré egykoron.

- Nem kell ilyen durván bánni vele, NamJoon – simítom kezemet bal vállára, ahogy elindulunk a kisebbik vizsgáló szoba irányába. – Nem szeretnénk bántani, JungKook.

- Honnan tudod a nevem? – morogja haragosan, mintha a legnagyobb titkát árultam volna el az imént.

- Az a dolgom, hogy tudjam – felelem mosolyt intézve hozzá. – Segíteni szeretnék neked.

- Nem kell a segítséged! – ellenkezik folyton, NamJoon minden erejére szüksége van, hogy szorításban tudja tartani JungKookot, amíg elvonulunk a vizsgálóba, aztán egy újabb biztos mozdulattal a székbe nyomja és mindkét vállára fog, hogy helyén tartsa a fiatal garázdát.

- Jobban teszed, ha nyugton maradsz, kölyök – szűri fogai között kulcscsontjaira markolva, közben engem pásztáz, s végigkíséri lélektükreivel, ahogy elfoglalom a JungKookkal szemközti széket.

- Köszönöm, NamJoon – biccentek hálásan, amikor magam elé húzom JungKook aktáját. – Jeon JungKook, huszonegy éves. Busanban születtél és tizenhét éves korodban elszöktél otthonról. Daeguba keveredtél valahogyan, aztán sorra jöttek a bűnügyek. Jól mondom? – emelem fel fejemet a dokumentumról, ami hemzseg a rendőrségi jelentésektől és bűncselekményektől. – Miért jöttél el otthonról?

- Semmi közöd hozzá, némber! – morogja lekicsinylően, mire NamJoon egy tockossal reagál a fiatal fiú pimaszságára.

- Tudod, hogy nem szoktunk testi fenyítést alkalmazni, NamJoon – pillantok fel rá nem tetszésemet kifejezve, válaszul csak mosolyogva lesüti a szemeit. – Tehát, JungKook – köszörülöm meg torkomat. – Az én nevem Song HyeJung, a pillanatnyi rendfenntartó mögötted Kim NamJoon, korábbi bandavezér. – JungKook a bemutatkozásom végén felemeli kobakját és NamJoonra vezeti haragos szemeit.

Látom, ahogy méregeti az idősebbet, olykor engem vesz szemügyre, aztán megint NamJoonnal vív farkasszemet. Tapasztalatból tudom, hogy az erejét méregeti, a térelválasztón és az egyetlen, két méter feletti keskeny ablakon kalandozó szempárja pedig arra utal, hogy a menekülési útvonalakat veszi mérce alá. Így megelőzvén a lehetséges ellógást, újfent magamhoz veszem a szót, és megpróbálok beszédbe elegyedni vele.

- Amikor már mutatsz némi hajlandóságot a javulásra, akkor a mentoroddal kimehetsz az intézményből, de addig be kell érned az itteni udvarral.

- Tsch. Ugye nem gondoltad komolyan, hogy idebent tarthatsz, nyuszika?! – veti oda félvállról, szemrehányóan és lebecsülvén képességeimet néz rám.

- Ahogy az előbb mondtam, az én nevem Song HyeJung, ha gondolod, nyugodtan elhagyhatjuk a tisztelettudó hangnemet és válthatunk picit közvetlenebbre, de a sértegetéseidet jobban teszed, ha házon kívül hagyod. Nem te vagy az első bandavezérféle, aki ide bekerült, és nem is te leszel az utolsó. Rengeteg fiatalnak segítettünk megtalálni a helyes utat, miután összeverve hozták be őt a rendőrök. A mögötted álló NamJoon is Szöul egyik híres bandájának vezetője volt, de ma már éppen olyan normális fiatal férfi, mint akár te is lehetsz egy napon. Csupán az kell hozzá, hogy hajlandó legyél megváltozni.

- Mikor engedsz végre ki?! Nem bírom a bezártságot és a börtönőröket. Ez a pincsi is csak az erejét fitogtatja, de a pisztolycsőtől ő is megijedne – kekeckedik kamaszosan.

- Elhiheted, kölyök, hogy nem egy pisztolycsőhöz volt már szerencsém – jegyzi meg NamJoon fölényesen, s ahogy végigsiklik alakján tekintetem, hirtelen szökik torkomba a szívem és kezd heves dübörgésbe odafent. – Nem te vagy az első suhanc, aki megpróbál szembeszegülni velem, de mégsem jutottak tovább két pofonnál. Ha szeretnéd, te lehetsz a következő, aki megpróbálkozhat a dologgal.

- Csak rajta, pincsikutya! Szólj a gazdádnak, hogy engedje el a pórázt és részemről kezdhetjük is! – vág vissza arrogánsan, s nálam itt szakad el végleg a cérnaszál.

- Befejeznétek végre ezt a kakaskodást?! – csapok tenyereimmel az asztalra, majd azzal a lendülettel felkelek a székről, minek háttámlája hangos csattanással érkezik a földre. – Mindketten pimasz kölykök vagytok, akik nem kaptak elég figyelmet a szüleiktől, de most akarnak nagylegények lenni! Tessék! Lehet kezdeni! Munkát találni és tisztességesen megélni a fizetésből! Családot teremteni és egzisztenciát! Számlákat fizetni és sorban állni a pénztárnál, hogy kifizethessétek az ennivalót! Rajta! Nem az utcán, bandafőnökként és garázdaként kell keménynek lenni, hanem mikor bele kell állni egy komoly dologba, és meg kell mutatni a nagybetűs Életnek, hogy vagytok valakik!

NamJoon nagyot nyel a szavaim hallatán, hiszen ő pontosan tudja, hogy miről beszélek, mire megy ki a játék. Egykoron nála is elhangzottak eme hasonló szavak. JungKook csak aprókat pislog rám, fel sem fogja a kifakadásomat. Még mindig fintorogva ül velem szemben, alkarjaival az asztallapon támaszkodik, hanyag tartása és flegmasága is fiatal korának köszönhető. Picit lehiggadva állítom fel a székemet, majd ülök is vissza, hogy folytathassam a beszélgetést.

- Tehát, JungKook – szívom be hosszan az oxigént, majd kiengedve azt, a fiúra nézek. – Miért döntöttél úgy, hogy elhagyod az otthonodat? – teszem fel halk kérdésemet.

- Csak – dünnyögi elégedetlenül.

- Rendben – felírom egyszavas válaszát a mai dátum alá, aztán már térek is a következő kérdésre. – Emlékszel rá, mi volt az első karácsonyi ajándékod a szüleidtől?

- Sz@rság – durrogja, s még az asztallábba is belerúg egyet, hogy ellenszenvét közvetíthesse.

- Akkor nem arra vágytál, mint amit a csomagolás rejtett – írom fel az újabb válaszát a papíromra. – Van kedvenc évszakod? – emelem rá ismét tekintetemet.

- Nincs.

- Értem. Ha megtalálnád Aladdin csodalámpáját, mi lenne a három kívánságod? – Erre a kérdésre elkapja a fejét az idáig mustrált ajtóról és rám néz csodálkozón. – Ne bambulj így, csak egy egyszerű kérdésre szeretnék választ kapni – nevetem el magamat kölyökkutya arca láttán, tudom jól, mikor ehhez a sorhoz érek, akkor mindegyikükből előjön az elfojtott gyerek. – Szóval? Mit kívánnál a csodatévő Dzsinntől? – kíváncsiskodom játékosan.

- Azt, hogy én legyek a világ ura – feleli gúnyosan vigyorogva.

- Áh, tudod, hogy az Jaffarnak sem jött be, hiába akart teljhatalmú Dzsinn lenni – jegyzem meg még mindig vigyorogva, miközben ez a válasza is felkerül a többi közé. – Ha találkoznál egy csinos lánnyal, aki megtetszik neked, mit tennél?

- Hanyatt vágnám, aztán meghágnám, ahogy a rib@ncokat szokás.

- Elég barbár választás, legalább egy kávét megihatnátok előtte, és mondjuk, a nevét is megkérdezhetnéd – húzom fel jobb szemöldökömet kétkedőn, pontosan tudom, hogy hazugság rejlik szavaiban, és ez csak egy burok, amivel körülveszi magát, hogy így védekezhessen a külvilágtól.

- Egyiknek sem szoktam megkérdezni a nevét – fűzi hozzá kicsinyesen, majd mélyen a szemembe néz, hátha megfélemlít ezzel. – A tiéd sem érdekel, de ettől még szívesen megdöntenélek. Na? Még mindig akarsz kérdezgetni, cicus? - Minden erőmmel igyekezni szoktam, hogy ne hozzanak ki a sodromból a bekerülő fiatalok, de JungKook hamar kihúzza a gyufát az állandó ócsárolásával, így megfeledkezve minden etikettről és egyszerű terápiás megoldásról, magamra öltöm a "kemény zsaru" szerepét.

- Ha ennyire szeretnéd, akkor akár túl is eshetünk rajta! – Ezzel felpattanok a székből, egyenesen JungKook elé lépek, könnyűszerrel fordítok egyet a gurulós széken, hogy szembe kerüljön velem, majd megmarkolva kézfejeit a fenekemre vezetem mindkét tenyerét. NamJoon keze ökölbe szorul, ahogy JungKook ölébe ülök és mellkasomat az övéhez feszítem. Megragadom fekete tincseit, hátrarántom fejét, majd füléhez hajolok, így várva a reakcióját. – Na? Még mindig meg akarsz dönteni, kisfiú? Meghágnál, akár egy rib@ncot szokás? – JungKook csak hebeg a szorításom alatt, kezei remegve pihennek fenekemen, érzem, ahogy egész testében reszket alattam. – Most már nem vagy olyan keménylegény, hm? – mozdítom meg ölében a csípőmet, mire felnyüszít. – Nocsak? Ilyet is tudsz, nagyfiú? – heveskedem továbbra is, NamJoon légzése felgyorsul a látottaktól, de én tovább folytatom a játékot JungKookkal. – Még mindig nem vagyok elég jó neked, nagyfiú? Nem hágnál meg? Nem akarnál jól a padlóba döngölni, hogy a végén magamon kívül legyek az élvezettől? Nem akarod, nagyfiú? Rajta! Hágj meg, mert én is csak egy vagyok a sok közül! Csináld!

 - Elég! Nem akarom! Engedjen el! Hallja?! Elég! Szálljon le rólam!

JungKook megtörik. Könnyek közt törnek fel belőle a szavak, ahogy igyekszik letolni magáról nagy erőkkel, s amiben én készséggel állok rendelkezésére. Leszállva róla megigazítom a szoknyámat és a blúzomat, aztán JungKook arcához nyúlok. Elrántja a fejét, nem akarja, hogy megérintsem, a rémület minden porcikáját átjárja. A korábbi maffiózós külseje odalett, félénk kamaszként ül és zihál a székében. Még mindig egész testében reszket, szemében félelem cikázik. Lassan leguggolok elé, bal térdére vezetem jobb kézfejemet. Összerezzen az érintésem pillanatában.

- Ki volt az, JungKook? – teszem fel alig hallhatóan, mire a fiú szemei kikerekednek. – Ki tette azt veled? Ki miatt menekültél el otthonról? Ki volt az, aki bántalmazott egész gyerekkorodban? – JungKook nem felel, tekintetéből sugárzik a múlttól való rettegés és nem akar visszaemlékezni a fájdalomra, amit át kellett élnie a családjában. – Itt soha senki nem fog ártani neked, JungKook. Én is, és ahogy a többi kollégám, azért vagyunk itt, hogy rajtatok segítsünk. Azért, hogy feldolgozzátok a sérelmeiteket, és azokat felhasználva egy új életre legyen lehetőségetek.

- Nem kell félned, kölyök – szólal meg NamJoon is, miközben mellém ereszkedik, ujjait összekulcsolja térdein és úgy néz JungKookra. – Én már ezt végigcsináltam és HyeJungnál jobbat nem találsz ezen falak között. – Az újabb dicsérő szavak hallatán ösztönösen elmosolyodom, majd picit erősebben szorítok JungKook lábára.

- El akarok menni innen – motyogja könnybe lábadt szemekkel, mellkasa hevesen emelkedik és süllyed.

- Mikor elérkezik az időd, akkor bátran kiléphetsz az utcára – reagálok megértéssel telve. – De most még nincs itt a nap, mikor elhagyhatod az intézményt. Ha elszöksz, akkor a rendőrfőnök azonnal lecsukat, és akkor már nem tudunk rajtad segíteni. Egyetlen dobásod van, fiú, amit nem most kéne eljátszanod.

- El akarok menni – ismétli még mindig kissé remegős hangon, de már korántsem zihál úgy, mint a kifakadásom előtt.

- Ha hagyod, hogy segítsek neked, megígérem, hogy én magam fogom kinyitni neked az ajtót és engedlek ki az életbe. De ahhoz neked is hagynod kell.

- Nem kell a segítséged! – vágja rá újfent azzal a hangsúllyal, mint a beszélgetésünk elején. Visszaváltozott azzá az arrogáns és pimasz kölyökké, aki a bekerüléskor volt. – Ha most azonnal nem engedsz ki innen, némber, akkor felszegezlek a falra a pincsiddel együtt! – fenyegetőzik, s ekkor értek meg mindent JungKookkal kapcsolatban.

Felkelek tőle, majd NamJoon megint rendre utasítja a fiút és a háta mögé fogott karokkal kísérjük át a hálószobákhoz. Fejemben cikáznak a gondolatok, tudom, hogy nem lehet véletlen, amiért az igazgató nekem szánja JungKook kezelését, tudja, hogy csak én leszek képes megbirkózni a jellemével. NamJoon is hasonló problémával került hozzánk öt évvel ezelőtt, ahogyan WonShik is egykoron több énnel rendelkezett, beletelt majd’ két évbe, mire legyőztük a skizofréniáját és most már ő is teljes életet élhet velünk. Mindkét fiú mellett én voltam a legelejétől fogva.

Ahogy sétálunk a közlekedőn, JiWon lép ki a szobájából, s pechjére sikerül nekiütköznie az újoncunknak, aki nyomdafestéket nem tűrően kezd vagdalkozni a szavakkal. Ellenben JiWont sem kell félteni, éppen olyan szenvedélyes és hirtelen haragú, akárcsak JungKook, így egyből belemegy a vitába. Míg NamJoon JungKookot igyekszik féken tartani, addig én JiWonnal próbálok szót érteni. Hosszú és idegtépő percek telnek el, mire sikerül lehiggadniuk, és megkérve JiWont, az emeleti szobák felé veszi az irányt, hogy elkezdjük majd a terápiás beszélgetést. NamJoon határozottan lök egyet JungKookon, aztán az egyik üres szobához érve megállunk.

- Mától ez lesz a te szobád – biccentek az ajtó irányába, amin a tizennyolcas szám figyel. – Találsz bent különféle könyveket és vicces képregényeket, tollat és papírt, ha esetleg leírnád a gondolataidat. Telefon és tévé nincs, de ha szeretnél egy vígjátékot megnézni, akkor szólj, és talán beszélhetünk a dologról. – JungKook elégedetlenkedőn mormog maga elé valamit. – Ne feledd, ha megszöksz, odakint nem vár más, csak a börtön. Hidd el, nem éri meg kockáztatni. Sok sikert! – nyújtom felé kezemet, de egy szemforgatáson kívül semmit nem kapok, csak egy háta mögött bevágódó ajtó a válasza.

Tudom, hogy nem lesz egyszerű JungKookkal a kezdet, s ha most nem lett volna mellettem NamJoon, akkor komoly bajba kerültem volna. JungKook... remélem, hogy sikerül meggondolnod magad és együtt legyőzzük ezt a szörnyű betegségedet. Ha egyáltalán tényleg a skizofrénia az, amivel elrejtőzik a fájdalmai elől.