Chances (BTS - JungKook, NamJoon) - 6. Szerelem...

Miután elfogyasztjuk a megrendelt ételünket, ami felettébb illett egy romantikus randevúnak, mint egy terápiás ebédnek, boldogan egyenlíteném ki a számlát, de NamJoon megállít a ténykedéseimben. Értetlenül nézek rá, mire a pult mögött ácsingózó fiatal lányka mosolyogva hajol meg előttem és a fizetendő összeget is elutasítja. Végképp összezavarodom a körülöttem zajló eseményektől, ám NamJoon lassanként terelgetni kezd a kijárat felé. Talán mégis jobb, ha inkább nem is tudok erről az egészről...

A friss levegőre lépve hosszan beszívom az oxigént, lehunyt szemekkel élvezem a délutáni napsütést, miközben erős karok fonódnak derekam köré és közelebb húznak a tulajdonosához. Beleremeg minden porcikám az érintésébe, megkapaszkodom alkarjaiban és tarkómat megtámasztom kulcscsontján. Forró sóhajait nyakamba engedi, végigcikázik bőrömön, felperzselve vele minden érzékszervemet. Teljesen elveszem a mámorban, amit NamJoontól kapok és már szabadulni sem akarok tőle. Állával lejjebb hajol és megtámasztja fejét a vállamon. Bár magassága miatt kissé meg kell rökönyödnie eme pozícióhoz, de fikarcnyit sem zavarja a helyzet.

- Köszönöm az ebédet, HyeJung-ah. Nagyon finom volt minden – suttogja nyakamba bújva, ösztönösen mosolyodom el szavaitól.

- Én is nagyon élveztem minden pillanatát – vallom be az igazat. – NamJoon?

- Hm? Mi az? – Nem engedi el a testemet, nem lazít az ölelésén, csak várja, hogy folytassam a gondolatomat.

- Ugye nem mondod el senkinek sem, amit odabent mondtam neked? – kérdezem félve.

- Soha nem tennék ilyet veled, HyeJung. Nem árulnám el a lelkedet. – NamJoon szavai őszinteségtől csengnek, a szívem heves dübörgésbe kezd a bordáim között, olyannyira kalapál, a gyomromban pedig megannyi pillangó reppen szét ugyanebben a másodpercben. – Szeretem veled tölteni az időmet és nem akarok eljönni az intézetből, még akkor sem, ha Kang igazgató az engedélyét adja rá.

- NamJoon... – Lassan megfordulok karjai között, hogy szembe kerülhessek vele, hátára vezetem tenyereimet és megtámaszkodom picit a testén. Mélyen a szemembe néz, kérdőn-kíváncsian fürkészi szembogaraimat. – Az intézet célja az, hogy egy újabb lehetőséget adjon az arra rászorulóknak és segítsen nekik feldolgozni a fájdalmukat vagy a problémájukat. Azért jött létre, hogy az emberek újrakezdhessék. Neked is jogod van az új esélyre.

- Mi van, ha én melletted képzelem el? Vagy éppen veled? Hm? – Elveszi bal kezét a derekamról és ujjbegyeit államra csúsztatja. Játékosan megcirógatja a bőrömet, s apránként közelebb hajol hozzám. Orrhegye érinti az orromat, meleg sóhajai tangót lejtenek szuszogásommal. – Akkor mi történik, ha én nem akarom elhagyni az intézményt és melletted szeretném az új esélyt? – duruzsolja.

- NamJoon... – motyogom nevét imaként, nem tudok értelmes választ adni a kérdésére, hiába is lenne most ez a feladatom. – Tényleg ennyire ragaszkodsz hozzám?

NamJoon ajkai között egy mély és hosszú sóhaj távozik, beleremegek a forróságába. Elmosolyodik ugyan, de nem az a széles görbület jelenik meg száján, félénken és halványan rajzolódik ki ajakpárjára. Várom, hogy reagáljon valamit a korábbi kérdésre, de nem úgy látszik, hogy nagyon szeretne szóban felelni. Bal kezével fülem mögé tűri tincseimet, aztán arcomon siklik végig ujjbegyeivel, míg végül teljesen rásimítja puha mancsát. A szemhéjaim elnehezülnek, egy bódító csendharang vesz körül minket, NamJoon szembogarai csillagokat megszégyenítően ragyognak rám, szinte már hipnotizál a fénye.

Apránként hajol közelebb hozzám, orrhegye érinti az enyémet, meleg lélegzetvételei cirógatják számat, epekedve várom, hogy végre megcsókolhassam dús ajkait, nem foglalkozva azzal sem, hogy nem a négy fal között és nem csak magunk vagyunk. Egész lényemmel vágyom a közelségére és érezni akarom azt a szenvedélyt, ami árad minden porcikájából. Alsó ajkamat harapdálva bámulom résnyire tárt száját, zihálok hevesen emelkedő és süllyedő mellkassal, már-már a szédülés kerülget. Tetszik ez az érzés. Más... más, mint amihez eddig szerencsém volt. Más, amit idáig ismertem.

Lehet, hogy soha nem is voltam igazán szerelmes, míg nem ismertem meg NamJoont? Talán ilyen a szerelem? Amikor nem számít más, csak az, hogy mellette légy, bárhol is a világban? Amikor nem érdekel mi miatt, egyszerűen csak vonzódsz hozzá? Amikor repesve várod az újabb és újabb csókot, mintha az lenne a legelső csók az életedben? Mikor megérint és a gyomrodban ezernyi pillangó reppen szét? Mert most velem mindez egyszerre történik meg...

- NamJoon – szuszogom nevét, kezem észrevétlenül csúszik tarkójára, majd bújtatom ujjaimat tincsei közé. Áram száguld végig testemen, s kissé megmarkolva fürtjeit, közelebb húzom arcomhoz. – NamJoon... – ismételgetem folyton, mintha nem tudnék mást a nevén kívül.

- Itt vagyok... – súgja, miközben megszünteti a milliméternyi távolságot ajkaink között és megcsókol. Lágyan, tele érzékiséggel és elfojtott szenvedéllyel. Puhasága azonnal rabul ejt, forrósága rögvest felpezsdíti a véremet, ösztönösen simulok testéhez, hogy még jobban érezhessem őt. Ujjaival beletúr hajamba, fogai közé szorítja finoman alsó ajkamat, aztán a felsővel cselekszik hasonlóképp, míg lassú-kívánatos mozdulattal tolja át nyelvét a számba, hogy vörös izmaink őrjítő csatát vívhassanak egymással. Másik karomat is nyaka köré fonom, és lejjebb rántom magamhoz hevességem közepette. Jobb tagját derekamra vezeti, lent is közelebb von magához, megérzem ágyékát ölemhez érni, a szívem kihagy egy ütemet a szenvedélyre figyelve. Egymás szájából kapkodva a levegőt csókolózunk, s belefulladunk a mámorba. – HyeJung-ah... – nyögi a csókba, ujjai segítségével szakítja el száját az enyémtől, aztán homlokát megtámasztva a homlokomon néz rám. Tekintete kissé ködös, de én sem látom őt teljesen tisztán, a vágy, amit ébreszt bennem, uralja minden tettemet. – Nem tudom, hogyan fogom kibírni melletted – kuncogja visszafogottan, miközben parányi puszival illeti az orromat. – Teljesen megszédítesz, HyeJung-ah. – simogatja arcomat szüntelenül. – Soha nem éreztem még így senki iránt sem, HyeJung. Egyedül te vagy az, aki mellett önmagam lehetek, aki mellett tűnhetek gyengének és aki hagyja, hogy mikor fáj, akkor kiadjam magamból a szenvedéseimet.

- Nem az a dolga egy társnak? – teszem fel alig hallhatóan, mire NamJoon pupillája összeszűkül a meglepettségtől. – Ezért választunk lehetőleg egy életre szóló társat magunknak. Azért, hogy általa jobbá legyünk, és vele legyünk, mikor összecsapnak a feje felett a hullámok. – Mosolyogva nézek NamJoonra, aki még mindig picit pislogva hallgatja szavaimat.

- Ezzel mit akarsz mondani, HyeJung?

- Nem te kérdezted odabent, hogy igen-t jelent-e? Azt hittem, hogy elég egyértelmű voltam az imént.

- Ígérem, hogy mindig a legjobbat kapod belőlem. – mosolyogja önfeledten.

- Már most is elkényeztetsz. – Gondolkodás nélkül csókolom meg NamJoont, hogy ezzel is nyomatékosítsam szavaimat, s ő készséggel fogadja el a közeledésemet. – De egyelőre ezt hagyjuk az intézmény falain kívül. – Ahogy elválunk egymástól, csak nagyot bólintva reagál a kérésemre. – Szeretnék én magam beszélni majd az igazgatóval kettőnkről, de nem akarom, hogy a mi románcunk bárki terápiájába kerüljön. Fontos vagy te is, ahogyan JiWon és HoSeok is, de ezt meg kell értened, NamJoon.

- Nem kell aggódnod, HyeJung-ah. Bízhatsz bennem. – Egy kicsiny puszit nyom a homlokomra, aztán megint összefonódik tekintetünk. – Azért néha lehetünk együtt az intézmény falain belül is? – suttogja a fülembe, hirtelen megannyi gondolat kezd cikázni a fejemben.

- Mármint? – rebegtetem pilláimat megrökönyödve a megjegyzésétől. – Mire gondolsz, NamJoon?

- Szeretnék egy éjszakát veled tölteni majd, HyeJung-ah. – Elvéve kezét tarkómról, megkeresi az ujjaimat és összekulcsolja őket az övéivel. Gyengéden megszorítja kezemet, mélyen és áthatóan néz a szemembe. – Természetesen nem a ma éjszakára gondolok és nem is a holnapira. – Kiengedem az idáig bent tartott levegőmet, a szívverésem csillapodik és a légzésem is lelassul a normálisra. – Csak egyetlen éjszakát szeretnék a te karjaidban tölteni. Egyet, hogy mámorban ússzak veled. Nem ma és nem holnap. Egyszer. Amikor te is úgy érzed, hogy átélnél velem többet egy vad csóknál és heves csókcsatáknál. Semmit nem akarok elsietni veled.

- Hamarosan... – szólalok meg leküzdve az ámulatomat, amit NamJoon vallomása okozott. – Hidd el, hogy én is szeretnék szorosan belebújni a karjaidba, mert valamit megmozdítottál bennem, de még félek. Remélem, megérted. Megérted, hogy nekem nem olyan egyszerű közel engednem egy férfit~ – Mutató ujját számra teszi, hogy elnémíthasson. Kérdőn nézek rá, nem tudom, hogy miért nem hagyja, hogy folytassam.

- Nem kell semmit megmagyaráznod, HyeJung-ah. Ismerve a múltadat, tudom, hogy nem lehet könnyű megbíznod bárkiben is, így minden nap azon leszek, hogy én elnyerjem ezt és én legyek az a férfi, akit közel engedsz magadhoz.

- Köszönöm, hogy megértesz, NamJoon – felelem könnyeimmel küszködve, amiket sorban töröl le az arcomról, mielőtt még bármelyik is kibuggyanhatna.

- Hiszen te is megértettél, mikor bekerültem az intézménybe és megismertél.

Azonnal felidézem a napot, amikor NamJoont behozták a rendőrök az intézménybe. Alig tudták kimenteni a kórházból, mert ott is megtámadta őt egy rivális banda. Összeverve hozták be a gyengélkedőbe, a combját ért lövés szerencsére csak felületi sérülést okozott, nem ért artériát a golyó, de a vérzés mindenkit megijesztett. A szája felrepedt a sorozatos ütések miatt, megannyi monokli és heg tarkította az arcát, öklei is véresek voltak, ahogy visszaütött és védekezett. A szívem is belefájdult a látványba, ahogy ott pihegett az ágyon. Lekötözve, mert annyira elborult az elméje a támadás miatt, hogy mindenkit ellenségnek hitt. Őt is be kellett nyugtatózni, hogy legalább az első éjszakáján aludjon, s már akkor közölte velem az igazgató, hogy nekem kell foglalkoznom vele. Szemrebbenés nélkül beleegyeztem, s nem tétováztam egyetlen másodpercig sem. Csupán egy párnáért és egy takaróért mentem fel a szobámba, míg le volt szedálva.

Nem hagytam magára az első éjszakán, féltem, hogy komolyabb baja is lehet a lövés és az altatás miatt. Nem akartam, hogy bármi ártson neki, már így is küzdött az életéért. A pirkadó napsugarai fokozatosan kúsztak be a szoba ablakán, és ébresztgették fel NamJoont. Halkan felnyöszörgött, automatikusan nyúlt volna a szeméhez, hogy megdörzsölje őket, de a csuklóját tartó bőrbilincs meggátolta benne. Rögtön fészkelődni, ficánkolni kezdett, szabadulni akart, így az ágya fölé léptem és igyekeztem megakadályozni a tettében. Bal kezére fogtam, és megszorítottam az ujjait. Egymásra néztünk, és tudtam, hogy ez a szempár egyszer egy szép napon végzetes lehet a számomra...

NamJoon nagyot sóhajtva ölel magához, mintha megköszönné, amit egymásért tettünk, vagy attól rettegne, hogy bármikor elveszíthet. Ragaszkodóan és könyörgőn kapaszkodik belém, szinte már megfojt az ölelésével, de mégsem állítom meg. Én is hozzá hasonlóan fonom át testén végtagjaimat és kulcsolom át lüktető nyakszirtjét. Mellkasaink egymáshoz préselődnek, szíve az én bordáim között lüktet. Együtt lélegzünk, együtt létezünk. Egymásért.

- Köszönöm, hogy megmentettél és nem hagytál odaveszni akkor sem, mikor túlfeszítettem a húrt – dünnyögi vállamba bújva.

- Életem egyik legjobb döntése volt, hogy harcoltam érted. Még nem kértem bocsánatot azért a pofonért sem.

- Inkább nekem kellett volna a csók miatt. Meg az összes többi viselkedésem miatt. – Kibújik a vállgödrömből és rám néz.

- Egy kicsit korai volt az a csók, de azért nem volt olyan rossz. – Kacsintással toldom meg szavaimat, mire kéjes vigyor telepszik a szájára. – Tartsd magadban a perverz gondolataidat, Kim NamJoon! – csapom mellkason, hogy rendre teremthessem, de semmit nem érek el vele.

- Türelmes típus vagyok, de én mégis alig várom, hogy eljöjjön az a bizonyos éjszaka. Egy gyönyörű és szenvedélyes nő szerelménél nem létezhet csodálatosabb érzés a földön.

- Szerelmes lennék? – biccentem oldalra a fejemet, s közben fogaim közé szorítom alsó ajkamat.

- Bízom benne, hogy érzel valamit irántam, ami erősebb egy barátságnál.

- Érzek – bólintok. – De most már ideje lesz visszaindulnunk, NamJoon. Lejárt az ebédidőm, amire még legalább másfél órát ráhúztam.

- Akkor tudjuk be egy külsős terápiának! – neveti el magát gyermekien.

Miután még egy gyors csókot megejtünk, visszaindulunk a buszmegállóhoz. NamJoon jobbja a nyakamon pihen, én pedig derekát fonom át a karommal, másik kézfejemmel pedig vállamon lógó ujjaiba kapaszkodok. Óvatosan sétálunk el a megállóig, nem is szólunk egymáshoz, némán andalgunk egymás mellett, akárcsak egy szerelmespár. Legbelül viszont kiugranék a bőrömből, annyira tudnék sikoltozni és ujjongani a boldogságomnak köszönhetően. Már fáj a tudat, hogy vissza kell mennem az intézménybe, s már azon kezdek agyalni, hogyan fogom igazán megállni, hogy ne ugorjak minduntalan NamJoon nyakába, mikor meglátom szembe jönni velem, vagy egyáltalán hogyan fogom viselni nélküle az éjszakáimat, amik várnak rám.

Még a buszon sem beszélünk, a hátammal az üveglapnak dőlök, NamJoon pedig a derekam mellett támaszkodik meg két karjával és úgy nézi az elsuhanó házakat. Én bámulok magam elé, hol NamJoon lüktető nyakívén kalandozom, hol pedig ajkait mustrálom vágyakozóan, néha mélybarna íriszeit csodálom. Megannyi gondolat cikázik fejemben, ahogy elmerülök a vizslatásban, s egy kósza ábránd merül fel bennem... Ha már megpróbáljuk azt a bizonyos esélyt, akkor talán az első együtt töltött éjszakánk nem lenne rossz kezdés. A járműről leszállva NamJoon maga elé enged, aztán lelépve megfogjuk egymás kezét. Egészen a sarokig sétálunk ebben a pózban, de mielőtt még a kovácsolt vaskapuhoz érnénk, NamJoon megtorpan és engem is megállít.

- NamJoon? Miért álltál meg? – pislogok rá értetlenül.

- Olyan nehéz most elengedni a kezedet – süti le a szemeit némi csalódottsággal. – Tudom, azt ígértem, hogy tiszteletben tartom a kérésedet és elfogadom, hogy csak az intézmény falain kívül leszünk együtt, de olyan rossz elengednem téged.

- NamJoon... – sóhajtok egy mélyet. – Ha... ha szeretnéd... vagyis... az jutott eszembe... szóval, ha van kedved... vagyis... – hebegem zavarodottan, félek kimondani a szavakat annak ellenére, hogy ismerem NamJoon érzéseit. – NamJoon... szeretnék... aludnál... uhm... velem aludnál? – teszem fel félénken az engem leginkább foglalkoztató kérdést, NamJoon szeme felragyog.

- Csak aludni. Szorosan hozzád bújni és egy teljes éjszaka ölelni téged? – Aprókat biccentek válaszul. – Bármikor is következne be ez az éjszaka, az maga lenne a mámor számomra.

- Holnap... – pihegem.

- Amikor te szeretnéd...

Nagy nehézségek árán sikerül elszakadnom NamJoon szempárjától és elsőként lépek át a kapun, de nem sokkal marad le NamJoon sem. Míg ő a központi helyiség felé veszi az irányt az intézmény falai közé érve, addig én a saját szobámba megyek, hogy átöltözhessek és tovább folytathassam a munkát. Lerugdalom a cipőimet és a blúzomtól is megszabadulok még az előtérben. A szoknyám a lépéseim következtében csúszik le rólam, s egy szál fehérneműben battyogok a kanapémig. Levágódom rá, aztán a telefonomért nyúlok, hogy megejtsem végre azt a bizonyos hívást. Tárcsázom HoSeok számát, aki két csörgés múltán bele is szól.

- Noona? – köszönt vigyorogva.

- Szia, HoSeokkie. Hogy’ vagy? – mosolyogva szólalok bele én is a készülékbe.

- Jól vagyok, Noona. Szinte már teljesen belaktam a lakást, már nem olyan idegen. És már az utolsó dobozból is kipakoltam végre.

- Örülök neki, HoSeok – sóhajtok fel megnyugodva. – Milyen a gyakorlati munkád? Még mindig jól bánnak veled? Nem bánt senki?

- Minden rendben, Noona, komolyan. Jól megy a sorom. Nagyon szeretek a stúdióban dolgozni, úgy érzem, hogy itt megtaláltam az otthonom. – HoSeokból is feltör egy mély lélegzetvétel, mintha kicsit kettős lenne az érzés.

- Félsz valamitől, HoSeok? – ülök fel a kanapén, egy másodpercre megrémülök, számtalan borzalom végigfut a fejemben.

- Az esélytől, amit kaptam – vallja be kisvártatva. – Nem tudom, hogy bírni fogom-e, Noona. Félek... félek, hogy elrontom... hogy elrontok valamit...

- Elrontasz? Mit rontanál el, HoSeokkie? – kíváncsiskodom.

- Noona... az a helyzet... khm... a helyzet az... hogy... szóval ott a stúdióban...

- Igen? Mit szeretnél elmondani? Bátran, HoSeok. Itt vagyok, meghallgatlak. Épp úgy, mikor még idebent laktál – biztatom szünet nélkül, hogy összeszedje magát.

- Noona... találkoztam valakivel...

- Kivel? Kivel találkoztál, HoSeokkie? – A szívem hevesen kalapálni kezd, érzem, hogy HoSeokra rátalált egy boldogságszelet és attól rémülhetett meg picit.

- Egy lánnyal... a stúdióban... ő is gyakornok.

- Elárulod a nevét?

- SooRa... Lee SooRának hívják.

- Igazán szép neve van. – Önkéntelenül mosolyodom el ismét, boldog vagyok, hogy HoSeok jó úton halad az életében. – Tetszik neked ez a lány?

- Nagyon... – sóhajt fel mélyen. – Nagyon tetszik...

- Ettől félsz olyan nagyon? Attól, hogy megszereted?

- Ühüm... – dünnyögi félénken.

- Beszéltél már róla erről a dologról? Arról, hogy tetszik neked?

- Hát... valahogy nem tudom... olyan mintha ő is kedvelne... vagyis... nem tudom. – Újabb hatalmas lélegzetvétel szakad fel belőle, szinte belesajdul a fülem is a sóhajába. – Amikor együtt vagyunk, nagyon sokat nevetünk. Reggelente megvár a stúdió előtt, hogy együtt menjünk be. Általában ő az, aki keresi a társaságomat, nekem csak követnem kell őt.

- Értem. Akkor könnyű a magyarázat, HoSeokkie – kuncogok magam elé. – Nekem nagyon úgy tűnik, hogy ez a bizonyos SooRa nagyon is érdeklődik irántad.

- Gondolod?

- Tudod, Jung HoSeok. Ha én lennék SooRa, és egy olyan fiúval találkoznék a munkám során, mint te, akkor biztos, hogy minden lehetőséget megragadnék, hogy ezzel a fiúval legyek.

- Komolyan mondod, Noona? – HoSeok hangja kétséggel telik meg, így rögvest igyekszem megnyugtatni.

- A lehető legkomolyabban, HoSeok. Egy rendes és dolgos fiú vagy, aki megérdemli, hogy boldog legyen. Aki képes volt lemondani a drogokról és bűnözésről, hogy esélyt adjon a jobbra, annak kijár, hogy éljen ezzel az eséllyel. HoSeok, te nagyon sokat küzdöttél azért, hogy más legyél, azért, hogy az legyél, aki legbelül vagy. Egy fiatal, tele álmokkal és célokkal. Most van itt az ideje, hogy élj. Élj és boldog légy valakivel, aki szeret téged. Olyannak, amilyen legbelül vagy. Akit sikerült felszínre hoznunk és akit megszerettél végre. Csak egy kis bátorságra van szükséged.

- Köszönöm, Noona. Köszönöm, hogy segítettél felállnom.

- Szívesen tettem és tenném meg még egyszer. – Könnyek szöknek a szemembe, hiányzik HoSeok mosolya és az egész lénye, fontos része volt a mindennapjaimnak. – Oh, képzeld... – Mielőtt még átengedném magam a melankóliának, gyorsan témát váltok. – YoonGi is elhagyta az intézményt HanBinnal együtt.

- Wow! Örülök, Noona! De HanBin miért ment el?

- Elkísérte YoonGit az első útjára és úgy látszik, hogy mellette maradt.

- Értem. – Halkan felnevet a célzásomat hallva, én is elengedek egy kuncogást. – Na, és NamJoon? Őt mikor engeded az útjára? – Hallom HoSeok kérdését, de nem tudok rá válaszolni, a torkomban akad a következő lélegzetem, és a telefonom kihullik a kezemből.