Chances (BTS - NamJoon, JungKook) - 4. Közelebb

JiWon a mostani alkalommal sem tud úgy megnyílni nekem, ahogy azt szeretném, de már bőbeszédűbb, mint mikor az intézménybe kerülésekor volt. Egy parányi lépést ismét tettünk a megfelelő irányba. Sokkal többet mosolyog, és egyre többször tud más témákról is beszélni, ami nem merül ki az öngyilkosságban vagy egyéb szuicid gondolatmenetben. Pozitív eredménnyel zárul a mai találkozónk, és kíváncsian várom, hogyan alakul majd a kapcsolata JungKookkal, ha már annyira érdeklődik a fiatal fiú iránt. Az órámra pillantva nyugtázom, hogy közeleg az ebédidő, és ha valóban NamJoonnal szeretnék tölteni egy kis időt, akkor vissza kell érnem.

A terápia végén ösztönösen ölelem magamhoz JiWon vékony testét, s végre ez az első alkalom, hogy nem húzódik el a közelségemtől. Félszegen ugyan, de viszonozza a közeledésemet és derekamra kulcsolja keskeny karjait. Állát megtámasztja vállamon és egy parányi sóhaj szökik át telt ajkai között. Elmosolyodom. Picit megsimogatom a hátát, aztán lazítok a szorításomon, és egészen az ajtóig kísérem JiWont. Kilépve a szűk folyosóra lejjebb húzza a sapkáját és a kapucniját is a fejére dobja. Elrejtőzik a világ elől, egyedül engem tűr meg maga mellett jelen pillanatban, mindenki máshoz csak egy morgást intéz, ahogy elhalad mellettünk. Viszont azt még nekem sem engedi meg, hogy karommal vezessem őt, az a pillanatnyi bizalom csak a négy fal között érezhető. Nem adom fel... végre elértünk addig a pillanatig, hogy legalább a terápián beszélget velem, nem akarom elrontani egyetlen rossz mozdulattal.

A lépcsőhöz érve előre engedem, majd picit lemaradva mögötte követem a lépcsőfokokon. Lehajtott fejjel mered maga elé, aztán a földszintre érve szembe fordul velem. Megemeli a fejét és feljebb húzza a sapkáját, hogy szemeit láthassam. Kérdőn-kíváncsian pislogok rá, de nem szólalok meg. Várom, hogy JiWon kezdeményezzen, és ő tegyen felém egy újabb lépést bizalma jeleként. Így is tesz. Ajkaira halvány, felfelé ívelő görbület költözik, szemei hálásan ragyognak rám.

- Köszönöm a mai beszélgetést – szólal meg olyan halkan, hogy csak én hallhassam szavait.

- Én pedig azt, hogy egy picit ma is közelebb engedtél magadhoz – bólintok hálával telve. – A becézésed felettébb jól esett a lelkemnek, bár meglepődtem tőle, de kifejezetten jó érzéssel töltött el.

- Engem is – feleli még mindig lágyan mosolyogva rám. – HyeJung Eonni – ismétli meg a korábbi jelzőt, szélesebb vigyor telepszik a számra. – Kimehetek egy kicsit az udvarra?

- Ha szeretnél, akkor csak nyugodtan. Én nem foglak meggátolni benne – simítom jobb vállára kezemet és törődéssel telve megszorítom kicsit.

- Azt hiszem, most jól esne egy kis friss levegő.

- Rendben. Az ebédidőben nem leszek itt, de ha bármi baj történik, akkor azonnal csipogj és sietek is vissza. Jó?

- Ühüm – bólogat parányikat. – Jó étvágyat!

- Neked is Jiwonnie, egyél sokat és jól. – Útjára engedem a fiatal lányt, aki először visszavonul a szobájába, s csak aztán bukkan újfent elő, mikor átöltözött egy kicsit kényelmesebb viseletbe.

- Kész vagy? Mehetünk? – érkezik a hátam mögül a visszafogott kérdés, s közben két melegséget árasztó tenyér siklik csípőmre, de mielőtt még megszokhatnám az érzést, már maga mellé is engedte tagjait.

- Még átöltözöm, de utána indulhatunk – nézek magam elé, nem feledkezve meg az iménti érzésről.

- Nekem így is jó vagy – súgja nyakszirtemre, de már hajol is el tőlem.

- Azért én szeretném felfrissíteni magam – pihegem némiképp aléltan, teljesen megbabonáz a puszta jelenlétével, hozzám sem kell érnie, hogy rabul ejtsen. – Várj meg a pultnál. Sietek... – sóhajtom.

- Türelmetlenül várom – lihegi érzéki hangon jobb fülembe, majd apró csókkal illeti a fülem mögötti részt, beleremegnek a térdeim a mámorító érzésbe.

Kissé szédelegve fordulok meg, s lépek el NamJoontól, aki nem habozik még egyszer megérinteni, ezúttal bal felkaromon és csípőmön simít végig, ahogy elhaladok mellette. Remegve pakolom a lábaimat egymás után, majd az első emeleten lévő szobámba iparkodom, hogy ismét összeszedve magam, normális partnerként tudjak NamJoon mellett állni és megjelenni. Elvégre én lennék kettőnk közül az idősebb, akinek kontrollálnia kell az érzéseit, ahogyan én felelek NamJoon testi épségéért is, amíg az intézmény falain kívül tartózkodunk. Hosszú percek telnek el, mire sikerül döntést hoznom a ruháim terén. Egyszerűen semmit nem találok alkalmasnak egy szimpla ebédhez. Magam sem értem, miért, de túlságosan foglalkoztat a külsőm, amivel NamJoon elé kell állnom. Nem vehetek fel farmert meg pólót, hiába is lenne könnyű öltözék, annál sokkal dögösebb ruhában szeretnék kimozdulni vele. Valamiben, amiben hódítani tudok... NamJoont meghódítani. Bár azt nem tudom, hogy a raktárban történtek után mennyire szeretném még őt ennél is jobban meghódítani. Elvégre ott biztos jelét adta, hogy meglehetősen is érdeklődik irántam. Vagy csak a vágy beszélt belőle?

A tizenharmadik perchez érve végre sikerül döntésre jutnom, egy fehér, kivágott blúzra és egy csipkés halvány-rózsaszín rövid szoknyára esik a választásom. Felkapom a táskámat, beledobálom a legszükségesebb dolgaimat és a napszemüveggel a kezemben már robogok is vissza a földszintre. A pulthoz érve azonnal keresni kezdem NamJoont, aki kisvártatva fel is tűnik a hátsó folyosón, az ő lakrészük felől. Ő is átöltözött. Khm... nem is akármilyen külsővel közelít felém, hirtelen meg kell kapaszkodnom a pult szélében, nehogy összeessek az elém táruló látványtól. Nadrágja érzékien kiemeli formás időmait, a lenge, kigombolva hagyott ing laza külsőt kölcsönöz neki, a fehér pólója pedig tökéletes formát ad felsőtestének. A szívem a torkomba ugrik, és heves dübörgésbe kezd odafent, a gyomromban megannyi pillangó reppen szét, a térdem megremeg, ahogy megérzem citrussal kevert férfias illatát.

- Gyönyörű vagy – súgja fülembe, ahogy megáll előttem, majd észrevétlenül megcirógatja vállamat, aztán mellém lép. – Indulhatunk? – pillant rám, miközben felemeli jobbját, s én készséggel simítom kézfejemet puha mancsába.

- Kitaláltad már, hova menjünk? – kérdezem, ahogy kilépünk a napfénybe, s picit összehúzzuk szemeinket a hirtelen fényváltozásra, meg is feledkezem a kezemben szorongatott szemüvegről.

- Egész délelőtt ezen gondolkodtam – feleli mosolyogva, picit hunyorítva néz le rám, de még ez a szűkített tekintet is varázslatba ejt.

- Sikerült kigondolnod? – kíváncsiskodom, ahogy elengedem kezét és inkább karjában találok biztos támasztékra.

- Remélem, tetszeni fog a hely – kacsintással toldja meg válaszát, és már célba is vettük a távolabbi buszmegállót, ahogy kiléptünk a főbejárat méretes vaskapuján. – Régen jártam arrafelé, talán megvan még az az étterem.

- Mennyire régen?

- Amikor még az a másik ember voltam – reagál mélyet sóhajtva. – A régi énem. – Megállunk gondolata végén és szembe fordít magával. Tágra nyílt szemekkel nézek fel NamJoonra és türelmetlenül várom a folytatást. – Köszönöm, hogy megváltoztattál – simítja kézfejét arcomra, ösztönösen belefúrom tenyerébe azt. – Szeretnék bocsánatot kérni a raktárbeli viselkedésem miatt – mélyíti tovább a szemkontaktust, de már így is a végletekig rántott sötétbarna írisze. – Tudom, hogy túlzottan rámenős voltam és túlléptem azon a bizonyos határon, amin nem lett volna szabad. De bízom benne, hogy ettől még a barátom maradsz, és nem fordulsz el tőlem teljesen. – NamJoon hangja kétséggel telik meg, hiszen pontosan tudja a házszabályokat. Amennyiben bárki is erősebb érzelmeket kezd táplálni egy pártfogoltja iránt, vagy egy pártfogolt a nevelője iránt, akkor a vezetőség hozhat olyan döntést, hogy a terápia végén elhagyhatják az intézményt egy kis időre. Emiatt ment el HanBin is. Többször említette egy-egy privát beszélgetésünkkor, hogy YoonGi nem hagyja őt hidegen, és a fiú is elkezdett vonzódni hozzá. – Ígérem, hogy megpróbálom visszafogni magam a közeledben, csak ne fordulj el tőlem. Kérlek...

- Nem kell félned semmitől sem, NamJoon – nyugtatom meg halkan, majd felemelvén jobb kezemet, puha arcára csúsztatom a tenyeremet. – Ami a raktárban történt, azt mindketten akartuk. – NamJoon lélektükre felcsillan, ahogy tudatosulnak benne szavaim. – Nem tudom kiverni a fejemből azokat a perceket, ahogyan téged sem tudlak száműzni az elmémből.

- Gondolsz rá...? Rám? – kérdezi halkan, s közelebb húzódik hozzám, mellkasa az enyémhez feszül, orrhegye súrolja az enyémet. – Előtte is gondoltál rám? – simogatja ujjbegyeivel bőrömet, mitől elnehezülnek szemhéjaim és egy bódító álomba zuhanok.

- Folyton... – pihegem halkan, s ekkor érzem meg puha ajkait számra simulni. Épp csak összeérinti dús ajakpárját az enyémmel, de egy lavinát indít el bennem eme lágy cselekedete. – Ne... – súgom, ahogy hátrébb húzza a fejét tőlem, azonnal hiányozni kezd az érzés és vele együtt NamJoon is. Kinyitom a szemeimet és egy önfeledten mosolygó NamJoonba ütközik a tekintetem. – NamJoon...? – formálom alig hallhatóan a nevét, érzem, hogy azt a tagadó szót ő is tökéletesen hallotta, s nem csak véletlenszerűen kicsúszott a számon.

- Ha ez ennyire jó volt, akkor alig várom, hogy még forróbban érezzelek – csókolja meg kissé fedetlenné vált kulcscsontomat, aztán megint rám emeli tündöklő szembogarait, melyben szenvedély és kéj lejt érzéki tangót.

- Zavarba hozol, NamJoon – vallom be az igazat, mire szélesebb görbület telepszik szájára, s előtűnik az érzéki gödröcske szája sarkában, amivel még jobban levesz a lábamról. – Ne mosolyogj így, mert csak még inkább elpirulok! – csapom meg vállát kissé, hogy rendre teremthessen, minek köszönhetően hangosan felnevet, aztán könnyedén karjaiba kapva emel arrébb a megállóban.

Éppen úgy viselkedünk, mint egy friss szerelmespár, aki újabb feledhetetlen randevúra készül, s akik előtt nincs több akadály. Senki nem számít, egyedül ők maguk. Jól esik egy kicsit kilépni a komfortzónámból, s nem mindig a felelősségteljes felnőtt szerepét betölteni, akinek fognia kell a gyermekeinek a kezét. Egy picit törődhetek a saját boldogságommal is. NamJoon mellett. NamJoon... töretlenül zakatol fejemben neve, keresni kezdem kezét, hogy ujjainkat összefonhassam, s biztosnak érezzem a jelenlétét. Ha pusztán egyetlen milliméterre is eltávolodik tőlem, máris úgy érzem, hogy csak egy kósza álom csúf szereplője vagyok, akit hamarosan kirángat a kegyetlen Gonosz, és ismét a valóságban kell találnia magát. De nem. Cseppet sem. NamJoon szorosan összefűzi remegő ujjvégeimet az övéivel, s még egyet húz rajtam, hogy közelebb kerüljek hozzá. 

Fejem vállán landol egy visszafogott koppanással, mire elmosolyodom, ahogy tenyere arcomon landol vigasztalóan. A legértékesebb porcelánbabára nem vigyáznak úgy, ahogy most NamJoon bánik velem. Különlegesnek érzem magam mellette, s ez az, ami mindig is hiányzott az életemből. Az, hogy valakinek ennyit jelentsek majd egyszer, s ne csak egy használati tárgyat lásson bennem, aztán ha megunt vagy már nem leli örömét bennem, hogy kiélvezze minden perverzségét, akkor koszos és elnyűtt rongyként dobjon az egyik sarokba.

Amikor a busz megérkezik a megállóba, udvariasan előre enged, s a zsebébe nyúlva kotorászni kezd jegypénz után. Csalódottan emeli rám szemeit, alig néhány won van nála, ami arra sem elég, hogy egyikünk megváltsa a jegyét, mire megrázom a fejemet és előveszem a tárcámat, hogy kifizethessem én az útiköltségünket. Számítottam rá, s ezzel NamJoon is tisztában van. Elvégre, nagyon kevés intézménylakó mondhatja el magáról, hogy sikerült állást találnia a talpra állás után, de NamJoon még nem tartozik ezen személyek közé. Emiatt egyedül én vagyok a felelős. Tudat alatt – de lehet, hogy inkább tudatosan – elkövettem azt a hibát, hogy nem ajánlottam fel még neki ezt a lehetőséget. Akkor minden nap elhagyhatná az épületet néhány órára. De bevallom, hogy ettől a naptól rettegek a legjobban. Mikor majd elérkezik a búcsú pillanata, s el kell szakadnom NamJoontól, s talán megeshet, hogy mindezt örökre kell megtennem. Képtelen vagyok rá... még nem tudom őt elengedni.

Elbattyogunk a hátsó ülésekhez, aztán levágódva az egyik kétszemélyesbe, automatikusan hajtja fejét vállamra, s teszi összefont kezeinket az ölébe. A külvilág számára nem látszunk másnak, mint egy boldog szerelmespár, ám legbelül mindketten tisztában vagyunk azzal a kegyetlen ténnyel, hogy én nem lehetek más NamJoon számára, mint egy terapeuta, aki azért az élete része, mert lehetőséget kínál és segít az újrakezdésben. Pontosabban szólva, én teljes mértékig igyekszem ezt szem előtt tartani, s ez működik JiWon esetében, ahogyan működött korábban TaeIl és HoSeok esetében is. S rendben lesz, mikor JungKookkal kezdjük el a kemény munkát. Ellenben NamJoon már korántsem látszik annyira könnyű szituációnak. Vele nem megy megtartani a távolságot, s pusztán barátként közeledni hozzá. Nem... sokkal... Sokkal többet szeretnék tőle, s nem tudom, mikor fordult meg bennem vagy éppen velem a világ.

Mélyet sóhajtva fúrja fejét a vállgödrömbe, erősebben szorít az ujjainkra és még közelebb fészkeli magát hozzám. Sötétszín tincsei jólesően csiklandozzák a nyakamat, önkéntelenül mosolyodom el az érzéstől és fordítom a fejemet fürtjei felé, hogy belélegezhessem kissé kókuszos illatát. Megérzi ténykedéseimet, így megköszörüli a torkát és még inkább orromhoz nyomja kobakját. Kifejtem bal kezemet NamJoon tenyereinek fogása alól és játékosan megbirizgálom bársonyos haját öt ujjammal.

- Tényleg a pincsid vagyok – jegyzi meg orra alatt morogva, mire megbököm az orrát.

- Ne mondj ilyeneket, Kim NamJoon! Nem vagy pincsi és nem vagy senkinek sem az ölebe – mondom némi szigorral a hangomban, mintha visszamentünk volna az időben, mikor még a terápiánk kezdeti időszakában lennénk. Akkor beszéltem így és mondtam hasonlóakat neki. – Te egy lenyűgöző férfi vagy. Intelligens és mérhetetlenül vonzó – nyelem le torkomban összegyűlt gombócaimat, akkor még könnyedén dobálóztam ezekkel a szavakkal, most már beleremeg minden porcikám, mikor kiejtem őket a számon.

- Rég hallottam ezeket a szavakat – emeli meg fejét és rám néz. Úgy. Azzal a bizonyos bénító pillantásával, amivel szabályosan megigéz. – Tényleg vonzónak találsz? – kérdezi búgó hangján, miközben összefonódik pillantásunk.

- Igen... – harapom be alsó ajkamat, nem tudok hazudni neki, ahogyan másnak sem az intézetben. – Túlságosan is lehengerlő külsővel rendelkezel és én túlzottan is vonzódom hozzád. Jobban, mint kellene... – sütöm le szemeimet, már-már csókolnám ajkait fékevesztetten és őrjítő szenvedéllyel.

- Baj, ha vonzódunk egymáshoz? – közelít felém ismét, de tovább nem tudok menekülni tőle, az ablaküveg állja utamat, amihez nekikoppan fejem.

- Te magad mondtad, hogy túlléptél azon az említett határon – felelem remegő hangon. – Én csak azt mondtam, hogy a terápiád szempontjából nem célszerű, ha a kelleténél jobban vonzódunk egymáshoz – folytatom tovább észérveim sorolását. – Nekem mentorként kell melletted állnom, de azt hiszem, hogy ez egyre nehezebben megy... – sütöm le szemeimet szégyenlősen, mire NamJoon állam alá nyúlva emeli meg kicsit a fejemet, hogy tekinteteink újfent találkozhassanak. Résnyire tárt ajkakkal, vágyakozóan méricskéli arcvonásaimat, egész testemben remegek a közelségétől. – Lassanként megértem, hogyan is lettél te bandavezér – mosolyodom el gondolatom végén, mire ellenkezően megrázza fejét. – Mi az? – rebegtetem pilláimat kétkedőn. – Talán nem így van?

- Cssh. – Lassú mozdulattal húzza végig alsó ajkamon hüvelykujját, s tarkómra simítva tenyerét duruzsolja tovább szavait. – Már rég leszámoltam azzal az énemmel. Most már csak egy hétköznapi srác vagyok, akit egy gyönyörű és kívánatos nő ejtett rabul.

- NamJoon... – súgom meredten bámulva ajkait, mely között érzéki hangon törnek fel a szavak.

- Az életed fontos része kívánok lenni. Nem csak a pártfogoltad, HyeJung. Ne csak azt lásd bennem, hogy mi voltam, hanem azt, hogy mivé lettem általad. Engedd, hogy szeresselek... engedj... engedj közelebb... – Félszegen zárja be a távolságot ajkaink között, s megérezve forró puhaságát, ösztönösen hunyom le szemeimet és merülök el az élvezetben. – Engedj... – leheli csókunkba.

Játékszerként engedelmeskedem NamJoonnak és akaratának. A szenvedélynek, ami folyton körüllengi. A szenvedélynek, amit kivált belőlem. A szenvedélynek, ami elfojtottan táncol minden pillantásunkban. A szenvedélynek, amivel magához láncol. Reszkető ujjaimat hívom segítségül, hogy elszakadhassak fogva tartómtól, majd egy apró érintés után végre sikerül megszólalnom.

- NamJoon. Van valami, amit még te sem tudsz... – nézek félre egy gyors pillanatra, s ekkor ütközik szemembe a tény, miszerint ideje lenne feltápászkodnunk, ugyanis a busz a végállomásra gördül be. – Nem kellett volna már jóval korábban leszállnunk? – forgatom a fejemet az ismeretlen környéken, mire NamJoon elfojt egy nevetést.

- Ha szigorúan vesszük, akkor már régen elhagytuk a megállóhelyet, de innen is könnyen odatalálunk – kuncogja, miközben felkel az ülésről, majd kezemre fogva maga után húz.

- Elárulod, hogy hol vagyunk? – nézek körbe, ahogy talpam érinti a járdaszegélyt és én a robusztus, felhőkig érő épületek látványába merülök. – Nem ismerem Daegu ezt a negyedét – folytatom elmélázva a városképen. – Itt éltél régebben?

- Ühüm – bólogat serényen. – Itt is volt egy hely, ahol alkalomadtán meghúztam magam, és ahol kiélhettem... khm... magam.

A füle tövéig vörösödik zavarában. Úgy látszik, hogy vannak dolgok, amiket nem így szeretett volna közölni velem. Oldalra döntöm a fejemet és ebben a pózban várom a további magyarázatot, mindenféle mellébeszélés nélkül. Mindig is szerettem megtudni minden kis titkot, hogy ezzel is jobban megértsem a pártfogoltjaimat, de NamJoon korábbi megjegyzése szöget üt a fejemben. Eme titkára sokkal inkább kíváncsi vagyok, mint az összes többire.

- Igen, Kim NamJoon? – szólítom teljes nevén, ösztönözve ezzel a válaszadásra. – Valamit elkezdtél mondani. Mi is volt az? Milyen kiélésről beszéltél az előbb? – húzom fel szemöldökömet kétkedőn, már-már úrrá lesz rajtam a zöldszemű szörnyeteg, pedig tudom, hogy ez a régmúlthoz tartozik.

- Ugye nem akarsz féltékeny lenni? – vigyorodik el játékosan. – Bár, imádom, mikor egy gyönyörű nő féltékenységi jelenetet rendez ok nélkül, mert attól felpezsdül a vére és csak még kívánatosabb lesz tőle. Ahogy felfal a szemeivel, és ahogy remeg alsó ajka a haragjától. Egyszerűen őrjítő... – NamJoon szavait hallva próbálok lehiggadni, a legkevésbé sem akarok féltékenykedni vagy bármi ahhoz hasonlót tenni, noha a reakcióm tökéletesen az ellenkezőjéről árulkodik.

- Eszem ágában sincs... – bukik ki belőlem kisvártatva, és csak remélni tudom, hogy elég hihetőre sikeredett a válaszom.

- Lehet, hogy nem is lenne jó megoldás, ha most féltékenykedni kezdenél... – szorítja fogai közé ajkát érzékien, szemei összeszűkülnek.

- Mire készülsz, NamJoon?

- Félek, hogy ha még ennél is kívánatosabb lennél, mert egy mondvacsinált dolog miatt kiakadsz, akkor nem jutnánk el az étteremig.

- NamJoon...?

- Egyfolytában arra a jelenetre tudok csak gondolni, ahogy ott ültél a kölyök ölében és örömlányokat megszégyenítően mozogtál. Annyira más voltál ott, HyeJung. Annyira földöntúli szépség...

- Nem voltam más, csak egy rossz rib@nc, NamJoon – szűröm fogaim között elégedetlenkedőn. – Neked ennyire bejönnek a rib@ncok? – teszem fel a kérdést, de a válaszra kevésbé vagyok már kíváncsi.

- Egy árva szóval nem mondtam ilyet, HyeJung. – Leküzdi a távolságot kettőnk között, két keze közé fogja az arcomat. Szemembe nézve intézi hozzám további szavait. – Ahogy az előbb is mondtam már neked, akkor ott egy földöntúli szépség voltál, aki bármire képes azért, hogy segítsen az arra rászorulón. Nem féltél másnak mutatni magad, hogy ezzel felszínre hozd a kölyök elfojtott énjét. Ahogyan nem féltél velem szemben sem felemelni a hangodat és lekeverni egy pofont, mikor túllőttem a célon a sértegetéseimmel. – Könnyel telnek meg a szemeim, nem tudok reagálni NamJoon monológjára. – Különleges nő vagy, akiért megéri az utolsó pillanatig harcolni, akiért megéri megváltozni. Aki mellé társul szegődnék még egy vesztes háborúban is, csak mellette lehessek. Már régóta szerettem volna mesélni neked az álmaimról. – Csak pillázok NamJoonra, de szinte azonnal folytatja is gondolatát. – Te lettél az új álmom... amit el akarok érni... HyeJung...téged akarlak...