Bodyguard (SHINee Taemin, JongHyun) - 13. As long as you love me... [+18]

Elaludtam...

Persze JongHyun már nem volt mellettem, mikor a sokadik forgolódásom után megébredtem, ösztönösen keresni kezdtem őt az ágyamban és az ágy körül is, de sehol sem leltem. Hiányzott. Szinte azonnal zakatolni kezdtek a gondolataim: hol JongHyunról és vele, hol a nyakamon lévő házasságomról. De nem bírtam visszaaludni, hiába is küszködtem vele. Lerugdaltam magamról a takarómat, majd felültem a matracon, és mélyet sóhajtottam, miközben az ágy végén pihenő köntösöm után tapogattam. Nem tudtam megmaradni odabent.

Az éjszaka közepén kilopództam a szobámból, egyenesen a konyha felé vettem az utamat. Gondoltam, ha iszom egy nagy pohár hideg vizet, akkor talán megnyugszom, és nem kell végigforgolódnom az éjjel hátralévő részét. Azonban egy pohár semmit nem ért, ahogyan a második és harmadik sem. Még mindig feszült voltam, nem tudtam megnyugodni az apámmal folytatott beszélgetés után. Mélyet sóhajtottam tanácstalanságomban, aztán a konyha másik folyosójának irányába pillantottam. Egy kósza gondolat futott végig a fejemben. Letettem a poharat a kezemből, és a folyosó felé lépdeltem lábujjhegyen.

Pár lépés múltán, a harmadik fehér ajtó előtt lecövekeltem. Először kopogtatni szerettem volna, de néhány vonakodással töltött perc után, vigyázva a kilincsre fogtam és lenyomtam az aranyozott rézpántot. Meg sem lehetett hallani, ahogy nyílik az ajtó, a szívem dübörgése és a vérem száguldása ellenben annál intenzívebb volt. Szinte már szédültem az izgatottságtól, s ez volt az, ami igazán jól esett.

Apránként haladtam egyre beljebb, míg a látványtól ösztönösen megtorpantam. A szívem a torkomba szökött és ott kezdett vad kalapálásba. Újra és újra nagy levegőt vettem, hogy legalább ne essek össze, mígnem egy halk nyöszörgés érkezett felém. Elmosolyodtam. Túlságosan is varázslatos volt a pillanat, s én azzal együtt akartam tovább szárnyalni... a végtelenségig.

Mozdulatlanul néztem, ahogy piheg a párnái között, háta lassan emelkedik és süllyed lélegzetvételei nyomán. Tincsei rakoncátlanul simulnak a matériára és az arcára, erőtől duzzadó karjai várakozóan pihennek feje és oldala mellett. Nem bírtam betelni a látvánnyal, mert magáért beszélt. JongHyun karjaiba akartam bújni, hogy elszökhessek a világ és a kötelességeim elől. A szapora lüktetés rögvest megszűnt, ahogy belefeledkeztem a képbe, megtámaszkodtam az ajtófélfán és úgy néztem tovább JongHyun alvó testét. Órákig képes lettem volna bámulni őt, ha meg nem moccan, és meg nem emelkedik az ágyból. Azonnal menekülőre fogtam az utam, de JongHyun mélyen búgó, rekedtes hangja megállított.

- JiHye? Te vagy az? – duruzsolta, közben lassan változtattam az irányomon, hogy JongHyunnal szembe kerüljek, noha szégyenemben nem mertem rá nézni.

- Nem is tudom, hogy mi ütött belém!- bukott ki belőlem automatikusan. – Nem tudom, miért jöttem most ide. Megyek. Már... már itt sem vagyok! Sajnálom, hogy felkeltettelek. – Ezzel újfent forogtam egyet, de képtelen voltam megtenni az első lépést, mintha földbe gyökerezett volna a lábam, ahogy megint szóra nyitotta száját.

- Nem kell elmenekülnöd.

- Hogyan? – fordultam meg apránként, hogy teljes figyelmet szentelhessek JongHyunnak. – Mit mondtál? – néztem magam elé szégyenlősen.

- Valami oka kellett, legyen, amiért most idebent vagy. – Hallottam, ahogy megemelkedik a matracról, s a szőnyeg suhogása elárulta, közelebb lépdelt hozzám. – Történt valami? – állt meg előttem, még mindig nem tudtam felemelni a fejemet, csak meredten néztem meztelen lábfejeit, amitől mosolyognom kellett.

Annyira emberinek hatott így a hálójában. Mikor az uniformisában áll mellettem vagy éppen mögöttem, akkor a hegynél is erősebb, semmi nem tudná őt meginogtatni, most viszont így egy egészen másik JongHyunnal találtam magam szemben. Fokozatosan vezettem végig tekintetemet izmos lábain, melyek ugyan vékony formát képviseltettek, de mégis erősek voltak. Éreztem, ahogy belepirulok, mikor krémszínű bermudájához értem vizslató pillantásommal, s csak még jobban elvörösödtem, ahogy leragadtam feszes hasfalán. Ceruza sem kellett hozzá, hogy azokat a bizonyos kockákat berajzoljam, azok nélkül is tökéletesen érzékelhetőek voltak izmai. Minden egyes porcikája kidolgozott volt, sehol egy felesleges zsírsejt vagy egy kis plusz, maga a tökély és a hibátlan alkat.

- Esetleg valami szépet lát a kisasszony? – kuncogta fülembe, mire hirtelen felkaptam a tenyereimet és beletemettem arcomat.

- Sajnálom! Nem akartam... Én igazán~...

- Ezek szerint igen – mosolyogta csendesen, majd megfogta csuklóimat, és megpróbálta lefejteni karjaimat az arcom elől. – JiHye? – hajolt közelebb hozzám, de továbbra is tenyereimbe temetkezve ziháltam. – Nézz rám.

- Szégyellem magam – dünnyögtem markomba, mire ismét csak egy kuncogás volt a reakciója a testőrömnek.

- Itt nincs miért. Na, JiHye. Szépen kérlek – súgta fülembe, miközben lassan lejjebb húzta kezeimet és derekára vezette tagjaimat. – Így. Most már jó. – Forró sóhajába belebizsergett minden testrészem, megborzongtam a mámorító pillanattól. – Nyisd ki a szemed. Nézz rám...

Annyira édesen és könyörgőn kérlelt, hogy nem tudtam nem teljesíteni azt. Nagy levegőt véve, végre kinyitottam a szemeimet és JongHyun mélybarnán tündöklő szembogaraival találkoztam. Szinte tátva maradt a szám, ahogy elmerültem a ragyogó lélektükrökben. Bársonyos bőre most is árasztotta magából a meleget, tombolhatott volna körülöttem hóvihar, JongHyun ölelésében soha egyetlen másodpercig sem fáztam volna. Nem bírtam megállni, hogy ne vezessem végig rajta pillantásomat még egyszer, majd visszatérve kissé telt szájához, alsó ajkamba haraptam a rám törő vágynak köszönhetően

 Féloldalas, kacérkodó görbület rajzolódott ki ajakpárjára, amit automatikusan viszonoztam én is. Kezeim észrevétlenül indultak útjukra hátán felfelé, s meg sem álltak egészen lapockájáig, majd bal tenyeremet tovább vezetve simítottam azt tarkójára. Mély lélegzetvétel szakadt fel belőle, amikor bal kezét arcomra csúsztatta, jobbját pedig csípőmön pihentette meg. Én is felsóhajtottam vele együtt. Cseppet sem zavarta a közeledésem és az etikett felrúgása sem hátráltatta.

- Még mindig kérdezhetek? – szakította meg a percek óta tartó némaságot, s válaszul csak biccentettem. – Tényleg őszintén fogsz válaszolni?

- Igen – suttogtam. – Mit szeretnél kérdezni?

- Hajlandó lennél feladni mindent? – nézett mélyen a szemembe, s láttam pillantásában, hogy valóban az igazat akarja hallani.

- Hogyan? – pilláztam nagyokat JongHyunra.

- Jól hallottad. Feladnád az eddigi életedet... miattam? – Alig hallottam a szavait, éreztem, hogy szíve vadul kalapálni kezd a mellkasában.

- JongHyun... – pihegtem elhalón nevét, rettegtem bevallani neki azt, amit szívem mélyén őriztem.

Hiszen éppen erre vágytam. A csókja mindent megváltoztatott bennem, de most, hogy a félelmeimről kérdezett, elbizonytalanodtam. Vajon ő is ugyanezt szeretné? Velem lenni? Ő feladná az életét, hogy mellettem lehessen? Képes lenne eldobni mindent, hogy velem kezdjen új életet távol a világtól? Megtenné? Értem...? Tényleg nem lát már bennem egy elkényeztetett csitrit? Szeret... igazán szeret...?

- JiHye? – súgta nevemet halkan, miközben tovább mélyítette a szemkontaktust.

- Tudom... – nyeltem egy nagyot. – Tudom, hogy azt... azt mondtam, hogy... hogy őszinte... leszek... hozzád, JongHyun.

- Szeretném tudni, JiHye. Szeretném, ha elmondanád nekem – kérlelt.

- Tudom... de... JongHyun... én... én nagyon... – Könnyel teltek meg a szemeim, nem mertem bevallani JongHyunnak az érzéseimet.

- Ne félj... kérlek...  Feladnád az eddigi életedet miattam? – cirógatta meg ujjbegyeivel arcbőrömet.

- Miért? Te hajlandó lennél megszökni velem? – reagáltam kérdéssel a kérdésre.

- Oh, JiHye...

Csak a nevemet pihegte válaszul, majd megszüntette ajkaink között a távolságot. Forrón, mámorral telve simította össze száját az enyémmel. Beleremegett a térdem az érzésbe, megkapaszkodtam JongHyun derekában, mielőtt összeestem volna a karjaiban. A kezdeti csók szinte azonnal elmélyült, és mindketten belefeledkeztünk a saját érzéseinkbe. Nem akartam megállni, és azt sem akartam, hogy JongHyun megállítson.

Feszes, lüktető nyakszirtje köré fontam karjaimat, és mellkasomat az övéhez préseltem, mire erősebben átfonta végtagjait a derekamon, majd kissé megemelt a talajtól és úgy hátráltunk el az ágyáig. Abban a pillanatban, ahogy leült a széles franciaágyra, én az ölébe ültem, majd a következő szívdobbanásomkor a hátára fektettem. Teljesen fölé magasodtam, s addig helyezkedtem, míg combjaimmal közrefogtam az ő lábait. A csókba sóhajtott, arcunkba lógó tincseimet a hátam mögé simogatta, aztán lassan végigvezette ujjait gerincem ívén. Tele érzékiséggel és mégis elfojtott vággyal.

Újabb kellemes bizsergés kerekedett felül rajtam, ezúttal én szuszogtam bele a csókunkba. JongHyun mellkasa lassan emelkedett és süllyedt, forró bőre szinte égetett, a köntösöm puha anyaga hamar átvette testének hőjét, s csak azt éreztem, hogy mielőbb meg kell szabadulnom tőle. Közelebb akartam érezni magamhoz a testőrömet. Ujjbegyeivel olykor-olykor elkalandozott a könnyű matéria alatt, megbizsergetve érintéseiért könyörgő porcikáimat. Mindenemmel vágytam rá... és ez csak egyre inkább eluralkodni látszott rajtam.

A köntösöm semmivé lett, majd azon kaptam magam, hogy a hálóingem apránként csúszik feljebb és siklik lejjebb egyes részeimen a gyengéd simogatásoknak köszönhetően, míg végre dübörgő mellkasom az ő meztelen mellkasához feszült. Halk nyögés szakadt fel belőlem, JongHyun torkán egy elfojtott morgás szaladt ki. Nem tudtam megálljt parancsolni magamnak, ösztönösen kezdtem csípőmet ringatni felette, bár néha még bizonytalan voltam a saját mozdulataimban. Ezt a határozatlanságot hamar megérezte a védelmezőm is, mire derekamra szorítva fordított pozíciónkon és került tökéletesen fölém. Elszakadt ajkaimtól, hogy mélyen a szemembe nézhessen.

- JiHye...? – súgta kissé rekedtesen remegő testem felett. – Te még nem...? – nyelt egy nagyot, arcára kiült kisfiús zavara, ahogy belevörösödtem a kérdésébe.

- Nem... vagyis, hogy igen... hát... én... voltak barátok az életemben... – harapdáltam alsó ajkamat félénken. – Csak... valahogy... valahogy nem tudom... nehezen engedem el... magam... vagyis... mármint én... egyszer az első... barátommal megtettük... de az már régen volt... aztán pedig... valahogy... - motyogtam.

- Értem. – Duruzsoló hangjába megértés és csodálat költözött, lélektükrei csillagokat megszégyenítően ragyogtak rám.

- Talán... uhm... baj...? – sütöttem le szemeimet, hogy elkerüljem a pillantását.

- Nem... de ismerve ezt a titkodat is... – Állam alá nyúlva emelte meg kicsit a fejemet, hogy újfent szemembe nézhessen. – Biztosan ezt szeretnéd? – mélyítette tovább a szemkontaktust. – Én tudok várni... türelmes típus vagyok. – Halvány mosoly rajzolódott ki szájára.

- JongHyun... – mormoltam nevét imaként, bár szavai némiképp kétségek közé soroltak, de legbelül nem akartam már megállni, noha még egy picit voltak félelmeim, de korántsem JongHyun miatt, hanem a saját tapasztalatlanságom miatt. – JongHyun... én... szer... szeret... ném... de... ha... te... uhm... te mégsem... nem... baj. De én... azt... hiszem... ig... igen... el tudnám engedni... magam... azt hiszem... veled...

- Ezt nem hinned kell, JiHye – súgta ajkaimra nyomva egy féltő csókot. – Érzed odabent? Ha csak egy kicsi félsz is van benned, akkor megállunk most azonnal és visszakísérlek a szobádba~.

- Ne! Nem akarok... nem akarok visszamenni... egyedül lenni... nem tudnék... – Küszködtem könnyeimmel, JongHyun arca elhomályosodott előttem.

- Ha mégis úgy érzed, hogy velem szeretnéd átélni, átlépni a határokat és megélni ezt a vágyat, akkor komolyan kell beszélnünk a jövőről. Kettőnkről...

- Ket... kettőnkről...? – hebegtem döbbenten.  – JongHyun... én... én...

- Figyelj rám, JiHye. – Intézte hozzám csendesen szavait, miközben újabb pozíciót váltottunk, s már ismét ölében pihegtem, közben fejemet megtámasztottam vállgödrén. – Itt most már nem arról van szó, hogy kedvellek-e vagy sem. Erre te magad is rájöhettél. – Biccentettem aprókat. – Amire most készülünk vagy meg szeretnénk tenni, nem játék, nem csak egy kaland az életünkben. Az enyémben semmiképp sem. – Lassan végigsimított arcélemen, majd fülem mögé tűrte néhány tincsemet. – Nem tudom, hogy egy olyan finom nőnek, mint te, mire van szüksége, de azt tudom, hogy egyetlen nő sem érdemli meg, hogy egy férfi játékszere legyen. Ameddig csak szeretnéd, tudok várni rád. Míg úgy érzed, hogy készen vagy. 

- Valóban kedvelsz engem? – motyogtam magam elé.

- Ennyire nem vetted észre? – kuncogott fel. – Akkor valamit nagyon rosszul csinálok.

- Nem... nem csinálod... csak... amikor a sebeimet elláttad... meg az az ügy az anyámmal... szóval, hogy~

- Nem kötelességből tettem. – JongHyun korábbi hangszíne megváltozott, komoly és eltökélt lett. – Son politikus ugyan utasításba adta, hogy vigyázzak rád, de azt kikötötte, hogy a megengedettnél soha ne menjek közelebb hozzád. A szobád küszöbét is csak akkor léphetném át, ha sikítasz vagy veszélyben érzed magad. Arra esküdtem fel, hogy óvom az életedet, ha kell, a sajátom árán. De mikor megláttalak abban a hószín ruhában azok a hölgyek társaságában, aztán a pengével a kezedben, nem tudtam már csak a testőröd lenni. Úgy nem, ahogy azt a politikus várta tőlem. Nem tudtam már csak egy elkényeztetett fruskaként rád nézni, JiHye. Ahogy ott álltál a menyasszonyi ruhádban... – Halk sóhaj szakadt fel belőle, mire megemeltem fejemet és JongHyunra néztem.

- Igen? – suttogtam alig hallhatóan. – Mi történt akkor?

- Elvarázsoltál... olyan voltál, mintha törött szárnyú angyalként zuhantál volna le a földre, aki minden porcikájában megmentésért könyörög. – Mélyen a szemembe nézve mondta szavait, a szívem kihagyott egy ütemet, ahogy tudatosultak bennem érzései, s szinte ösztönösen hajoltam ajkaira.

Gyengéden telve simította össze száját az enyémmel, megrészegített a pillanat, a szívverésem szétfeszítette a bordáimat, a gyomromban megannyi pillangó reppent szét. Remegve emeltem fel karjaimat, s fontam őket JongHyun nyakára, miközben ő is átfonta tagjaival a derekamat. Ujjaim szőke tincsei közé tévedtek, s még közelebb húztam magamhoz, ahogy egyre jobban belefeledkeztem a mámorba, s hagytam magam elsodródni az érzéseimmel.

A kezdeti lágy csók fokozatosan hevült fel, míg végül már szenvedélyesen faltam puha ajakpárját, és simítottam egyre többször végig feszes mellkasán, az ő tenyerei is ugyanannyiszor kalandoztak el testem egyes részein. Felhevítve minden egyes érzékszervemet.

- JiHye... – szuszogta vágytól fűtve csókunkba, kezeit vállaimra simította és óvatosan eltolt magától. – A legjobb lesz, ha most megállunk – pihegte.

- Ne... – ráztam fejemet kérlelőn, képtelen voltam engedelmeskedni az észérveknek. – Tudom... tudom, hogy... hogy... – nyeltem egy nagyot. – Ugye... Ugye vigyázol rám?

- JiHye? – pislogott rám némiképp értetlenül. – Ezt hogy’ érted?

- Mindenhogy – pironkodtam. – Vigyázol rám? Itt is? – Reszketve fogtam meg bal kézfejét, majd szegycsontomra vezettem, hogy teljes tenyerét a mellkasomra simíthassa, érezve ezzel szapora szívverésemet.

- Biztosan ezt szeretnéd? Szeretnéd...? – Érzékien csípőmre siklott bal keze, miközben homlokával megtámasztotta az enyémet. – Késznek érzed magad? – Habozva ugyan, de biccentettem JongHyun kérdésére, ő pedig lágy mozdulattal szüntette meg ajkaink között a távolságot.

Lassan csúsztatta jobb kezét hajamba, majd tincseimre fogva húzott még jobban ajkaira, aztán óvatosan a hátára feküdt, hogy fölé magasodhassak. Felvettem a korábbi pozíciómat, lábaimmal közrefogtam JongHyun combjait, azonnal megéreztem lüktető férfiasságát odalent, s ez valamiért csak még jobban fokozta az emésztő vágyat bennem. A csókba sóhajtottam, mikor megéreztem mindkét tenyerét melleimre simulni, majd finomkodón bekíváncsiskodtak ujjbegyei a ruhám alá és gyengéden masszírozni kezdte domborulataimat. Újra és újra megremegtem.

Ösztönösen ringatni kezdtem csípőmet felette, egy-egy elégedett mormogás volt a válasza tetteimre. Észrevétlenül hámozott ki a könnyű anyagból, aztán gyors-magabiztossággal fordított a helyzetünkön, s már ő nehezedett rám kissé. Alkarjaival megtámaszkodott fejem mellett, ám ezen cselekedetei alatt sem hagyta abba a csókot és kényeztetést. Elszakadva ajkamtól, nyakamat vette hevítő ostrom alá, a térdeimet felhúztam, hogy leplezni tudjam rám törő vágyaimat, s az eszemnél tudjak maradni a legvégéig. Puha ajakpárjával még egyszer visszatért az enyémhez, mélyen és szenvedéllyel telve csókolt meg, majd elválva tőlem, homlokát megtámasztotta a fejemen, úgy zihálta szavait a számra.

- Most még meg tudunk állni...

- Ne... - nyögtem fel mámorban úszva, magamban a folytatásért esengve. - Nem akarok... nem akarom, hogy megálljunk... kérlek... JongHyun... - fújtattam már-már önkívületlenül.

- Rendben... - csókolt meg finoman. - A lehető leggyengédebb leszek, JiHye... ígérem...

- Tudom... - hunytam le szemeimet, s ekkor megéreztem ujjait érzékeny pontomnál.

Megtartotta a szavát, ahogy a történelmi lovagok tették, mikor a királynőjükért indultak csatába. Gyengéden simogatta felhevült testrészemet, miközben vágyfokozóan csókolt, ahol csak érte az arcomat és nyakszirtemet, az eszemet veszítettem masszírozó mozdulataitól, hamar a határaimnál találtam magam, ám mielőtt végleg átsodort volna a mámor tengerén, megállt tevékenységeiben, és mélyeket sóhajtott.

Bal kezével az éjjeli szekrényéhez nyúlt, kirántotta a fiókot és matatni kezdett valami után. Sejtettem, hogy mire készül, bár azt nem értettem, hogy miért tart ilyesmi dolgot magánál. Oké, férfiből van, s meglehet, hogy éppen ez az oka rá. Azonban mielőtt még az indokokon kezdtem volna morfondírozni, ő pedig már készült arra a bizonyos óvatosságra, megfogtam az ezüstösen csillogó zacskót és kihúztam ujjai közül.

- JiHye...? - nézett rám ködös-értetlen szemekkel, mire az éjjeli szekrényre dobtam az óvszert és nyakára kulcsoltam karjaimat, hogy lejjebb húzhassam magamhoz.

- Nincs rá szükség... - suttogtam fülébe. - Téged akarlak érezni... mindenütt... - mozdultam meg alatt, mire nyakamba engedett egy mélyről jövő nyögést.

- Csodálatos vagy... - lehelt csókot nyakam alsó pontjára, miközben vigyázva igazgatni kezdte merev tagját, hozzá sem kellett érnem, hogy lázba hozzam, de a mámortól képes sem lettem volna rá, s egyébként sem hagyta, hiába szerettem volna segíteni neki. - Csak engedd el magad... - csókolt meg, s lassú-határozott mozdulattal vezette belém férfiasságát.

Tökéletes összhangban szakadt fel belőlünk egy-egy nyögés, picit még várt, hogy megszokhassam az érzést és a méretét, aztán lágy csípőringatással mozogni kezdett felettem... az Övé lettem...