- Te lettél az
új álmom... amit el akarok érni... HyeJung... téged akarlak...
- NamJoon... – reszketve
emelem fel kezeimet és fogok puha mancsaira, ellágyulok őszinte szavaitól. – NamJoon, valamit nekem is mondanom kell.
Valamit tudnod kell. Velem... velem kapcsolatban.
- Üljünk be egy
csendes helyre, ahol nyugodtan tudunk beszélgetni – javasolja, s
beleegyezvén az ötletébe, bólintok egyet.
NamJoon
biztatón mosolyogva lép az oldalamra, majd nemes egyszerűséggel a nyakamra vezeti
erőtől duzzadó bal karját és kicsit magához húz. Ösztönösen fonom át én is
testét, derekába kapaszkodom, miközben hosszan belélegzem az őt körülölelő illatot.
A tüdőm megtelik vele, szinte már csak ezzel az aromával tudok lélegezni.
Önkéntelenül húzódik a szám felfelé ívelő görbületre, ahogy kezdő
szerelmesekként megtesszük együtt az első lépést az étterem felé.
Felrémlik
bennem egy emlékkép, mikor legelőször hagytuk el az intézmény falait, és
sétáltunk el a közeli kávézóba, hogy leteszteljük miként viszonyul a
külvilághoz. Akkor még nem mertem megfogni a kezét sem, nemhogy átöleljem a
testét, ám NamJoon is megtartotta a kellő távolságot. Csupán jó barátokként
lépdeltünk egymás mellett, aztán persze a kávézóba érve megittunk egy-egy forró
csokoládét és visszamentünk az intézménybe.
- Min merengtél
el, HyeJung-ah?
– szakít ki a nosztalgikus foszlányból, mire felkapom a fejemet az idáig
mustrált járdakőről és NamJoonra nézek. – Hallottad,
mit kérdeztem?
- Hah? – nyelek egy
nagyot. – Micsodát? – rebegtetem
pilláimat értetlenül.
- Annyira
aranyos vagy ilyenkor
– neveti el magát, aztán egy parányi puszival leszek gazdagabb, amit a
homlokomra ad.
- Milyenkor...? – pironkodom bókjától
és cselekedetétől. – Nem értelek...
- Amikor ilyen
kislányosan nézel rám. Mindig leveszel a lábamról. – Megállunk a
sétánk során, teljesen meg is feledkezem az úti célunkról, mire NamJoon szembe
fordul velem és mindkét kezét az arcomra csúsztatja. – Szeretem veled tölteni az időmet, HyeJung – néz mélyen a szemembe
szavai közben. – Megnyugtat a
jelenléted, és más embernek érzem magam. Mintha ez a pillanat nem egy második
esély lenne, hanem a legelső napja a hátralévő életemnek. – Könnyel telnek
meg a szemeim, hirtelen azt sem tudom, hogyan kellene reagálnom a hallottakra,
csak szemérmesen mosolygok NamJoonra. – Miért
pityeregsz? – suttogja alig hallhatóan. – Talán valami rosszat mondtam?
- Nem... – pihegem, s
megpróbálok úrrá lenni a rám törő érzelmeimen, mielőtt hatalmas zokogásban törnék ki
NamJoon tenyerei között. - ...csak
annyira szépeket mondasz nekem, NamJoon. Meg sem érdemlem ezeket a szavakat.
– Hüvelykujjaival gyengéden kezdi törölgetni a sós nedvességet, amitől újra és
újra megremegnek a térdeim. – Gyönyörűek...
- Ez a szó egyedül
rád igaz, HyeJung-ah
– jegyzi meg érzéki mosollyal telt ajkain.
- NamJoon... – sütöm le
szemeimet szégyenlősen, igazán úgy érzem magam, mint egy tinédzser, aki először
szerelmes életében. – NamJoon... én... annyira... én... én...
- Cssh... – Parányi
puszit hint orrhegyemre, majd ismét a végletekig mélyül tekintetünk. – Menjünk, és együnk egy jót. Szeretnék minél
több időt veled tölteni, és egy kicsit meg is éheztem – felnevet második érvénél.
- Rendben.
Széles
vigyorral az arcomon bólintok NamJoonra, aztán ellépek tőle, és derekára
vezetve karomat indulunk el az étterem felé. Soha nem jártam még Daegu ezen
kerületében, szinte tátott szájjal bámulom a városképet, NamJoon csak
elégedetten sóhajtozik mellettem. Szótlanul megyünk el az étteremig, féltem,
hogy a múltjából kiindulva egy meglehetősen sötét és veszélyes helyre fog
vinni, de a reakcióm mindent elárul. Veszélynek és sötétnek semmi helye,
egyedül csak a meghittség és nyugalom járja át a világos falakat.
NamJoon
udvariasan maga elé enged, aztán már terel is tovább az egyik sarokban álló
asztalkához. Nem is hagyja, hogy a pulthoz lépjek, ő maga megy intézkedni, majd
három perccel később két pohár üdítővel tér vissza hozzám. Óvatosan leteszi
elém az egyiket, a tekintetünk összefonódik. Arcomon látja a kétkedést, így rögvest meg is szólal.
- Ne félj, nincs
benne semmi. –
Kacsintással toldja meg gondolatát, majd szájához emeli a kristályt és hörpint
egyet belőle. – Csak egy kis limonádé.
- A kedvencem – kuncogok,
miközben én is kortyolok egyet a frissítőből, az enyhe szénsavas-citrusos ízvilág jólesően csiklandozza meg a torkomat.
- Remélem, éhes
vagy.
– Féloldalas mosoly rajzolódik ki telt ajakpárjára, a szívem megdobban a
mellkasomban, amikor mindkét pohár koppan az asztallapon. – Mert itt nagyon finoman
csinálnak mindent. - fűzi hozzá még gondolatát, miközben helyet foglal velem szemben.
Meg
sem kérdezem, mégis milyen ételeket lehet rendelni, elfogadom a választását, bármi is legyen az. Tetszik, hogy a
kezébe veszi az irányítást, és nem nekem kell meghoznom egy-egy döntést. Lányos
zavaromban a limonádémat iszogatva azon kezdek morfondírozni, vajon, mikor is
szédített magába ennyire a pártfogoltam. Hiszen a többiekkel is kialakult a
bizalmi viszony idővel, de ennyire közel egyikük sem engedett. NamJoon pedig
teljesen megnyílva előttem beszél a titkairól és voltaképp be is vallotta,
hogyan érez irántam.
Totálisan
belefeledkezem a mélybarna szempárjába, amivel arcomat vizslatja megállás
nélkül, tenyere észrevétlenül siklik a kézfejemre. Forró érintésébe
belebizsergek, s ahogy megcirógatja ujjbegyeivel a bőrömet, a gerincem mentén
fut végig a mámor bódító hatása. A bűvkörébe ejt és nem ereszt. Egyedül akkor
térek magamhoz, mikor fülemhez hajol és beleduruzsol búgó hangján. A szívem a
torkomba szökik, és heves dübörgésbe kezd odafent.
-
A végén még nem az ételt fogom
megkívánni, hanem valami egészen mást. – A fülem tövéig vörösödöm
zavaromban, elkapom NamJoontól a fejemet és kissé rémülten nézek rá.
- N-Nam...
NamJoon...
– nyelek egy nagyot, miközben fülem mögé tűröm a tincseimet pótcselekvésként. –
Totál elpirulok.
- Akkor jó – nyom egy
puszit az arcomra és elhúzódik tőlem, újfent egymásba fonódik a pillantásunk.
- Miért jó, ha
elpirulok?
– érdeklődöm korábbi megjegyzése hallatán. – Miért tetszik neked, ha zavarba hozol?
- Mert akkor
tudom, hatással vagyok rád. – Kaján vigyor telepszik szájára, majd
felegyenesedvén székéről, a pulthoz ballag, és leadja a rendelésünket, ám fel sem
eszmélek, amikor már újfent velem szemben ücsörög, ujjai között az én ujjaim
pihennek, s közben csak mosolyog rám. Gyermekien vagy éppen szédítően. – Van kedved ebéd után sétálni egy kicsit? – kérdezi
reménnyel telve, s már ösztönösen válaszolnék is, de eszembe jut, hogy ma még
dolgoznom kell. Megígértem HoSeoknak, hogy két terápia között felhívom, arról
nem beszélve, hogy YongHwa is akart tőlem valamit azzal a lánnyal kapcsolatban,
akivel foglalkoznia kell. – HyeJung-ah?
- Nagyon
szívesen tölteném veled az egész napot, NamJoon – elkapom a
pillantásomat, mert nem szeretem, ha nem tudok egyszerre minden pártfogoltam
kedvében járni. – Szóval az van, hogy
megígértem HoSeoknak, hogy felhívom telefonon ma, és már YongHwának is
felajánlottam a segítségemet.
- Utálom, hogy
osztoznom kell rajtad – megszorítja az ujjaimat gyermeki sértődöttséggel, s ezzel késztet az újabb
szemkontaktusra, ami sikerrel is jár. Egymásra nézünk. – Tudom, hogy HoSeok minden héten számít a hívásodra és persze azt is,
hogy rangidősként szinte az összes kollégád kikéri a véleményedet. De... én... Szóval én... Aish... HyeJung-ah – Zavarában harapdálni kezdi ajkait, s az ujjaimat is
egyre gyakrabban szorítja meg. Tudom, hogy most kellene valami biztatót
mondanom neki, különben aggódni kezd és azt végképp nem akarom. Felsóhajtok.
- Mit szólnál
hozzá, ha egy egész napot veled töltenék valamikor? – ajánlom fel az
eszembe jutó ötletet, mire rám kapja tekintetét. Szemei csillagokként ragyognak
rám, ajkán a mosoly szélesebb, mint a Han folyó. – Ezek szerint tetszik az ötlet? – kuncogom, heves fejbólogatás a
válasza. – Akkor jó.
Miután
sikerül megegyeznünk, hogy egy teljes napot együtt töltünk, NamJoon az ablakon
át mered a külvilágra, s én az ő rezdüléseit fürkészem folyton. Ha nálam lenne a noteszom, akkor könnyűszerrel felfirkálhatnám a jeleket, miszerint NamJoon kész
arra, hogy kilépjen az intézmény főbejáratán és újra teljes értékű ember
lehessen. Tele álmokkal és célkitűzésekkel. Egy pillanatra elszorul a torkom, s
lopva letörlök egy majdnem kibuggyanó könnycseppet, de megállítom, mielőtt
útjára indulna. NamJoon továbbra is a kávézó előtt elsétáló járókelőket
méricskéli kíváncsian, egyszer-egyszer összeráncolja a homlokát nem tetszését
kifejezve, olykor pedig boldog mosoly költözik szájára.
Fogalmam
sincs, hogyan leszek képes kiengedni őt ebbe a zord világba, mikor már ennyire
ragaszkodom hozzá és megszoktam a jelenlétét. A mindennapi jelenlétét és a
figyelmét, amivel kitüntet. Nehéz volt az elszakadás HoSeoktól is, és őt
NamJoon is ismerte, hiszen fél évvel azután került hozzánk HoSeok, amikor
NamJoon terápiáját kezdtük el. Ha NamJoon aznap nem lett volna mellettem, mikor
HoSeok kiköltözik az intézményből és az általunk biztosított kicsiny lakását
kibérli, akkor nem tudom, hogyan vészeltem volna át a napokat. A szorító érzés
felerősödik a mellkasomban, s már majdnem szédülés lesz úrrá rajtam, mikor
végre nagy nehezen meg tudom állítani a fejemben zajló körhintázást és a szívverésemet
is képes vagyok csillapítani.
-
Azt mondtad, hogy szeretnél valamit
elmondani nekem – szakít ki mélázásomból NamJoon hangja.
-
Uhm. Igen. Vagyis lehet, hogy kettő lesz
belőle, mire a végére érek – ráncolom össze a szemöldökömet, fogalmam
sincs, hogyan kezdjek hozzá, de ideje elmondanom NamJoonnak.
-
Miről van szó, HyeJung-ah? – félelem
érződik a szavaiból, a legrosszabb helyzet is megfordulhat a képzeletében, így
inkább erőt véve magamon, gyorsan neki is esek az egyik fontos dolognak, amit
el kell mondanom neki.
-
NamJoon... – sóhajtok fel nevével,
mikor felpattan a székéről, lábával arrébb lökdösi, aztán szorosan mellém ül le
és úgy fogja tovább a kezemet. – Ezt
most miért csináltad? – pislogok rá balgán.
-
Mert közelebb akarok lenni hozzád – reagálja
nemes egyszerűséggel, szinte issza a szavaimat, olyannyira megtisztel a hallgatásával.
-
Tudod, hogy minden héten átbeszéljük a
reggeli értekezleten a bentlakók állapotát, hogyan haladunk a terápiákkal,
volt-e bárkinél is előrelépés, esetleg stagnál-e valakinek az állapota, és
egyebek. – NamJoon bólint egyet megértvén a gondolataimat. – Ma reggel sem volt ez másként, jelentést
kellett tennünk a pártfogoltakkal kapcsolatban. Rólad külön kérdezett Kang
igazgató. – A kezeimre szorít, egy mélyről jövő sóhaj szakad fel belőle,
forrósága megborzongatja nyakszirtemet, szinte elégek a közelében, alig tudok
figyelni az eszmefuttatásomra. – Tehát.
Khm. Kérdezte, hogyan haladunk a terápiával, elvégre közel öt éve vagy az
intézmény lakója.
- El akarsz
küldeni? – kérdi
félénken.
-
Nem! Dehogy! Eszem ágában sincs! – vágom
rá sietve, kissé meggondolatlanul törnek fel belőlem a szavak. – Mármint, hogy... én... vagyis... a
terápiád... szóval a kezelésed hatásosnak bizonyul... vagyis...
- Nem akarok
elmenni, HyeJung-ah – szakítja félbe hebegésemet. – Nem számít, ha azt mondják, hogy kimehetek végleg, meglesz a lakás és
megteremthetem az egzisztenciámat. Nem érdekel, HyeJung-ah. Nem érdekel a
jövőm, míg azt nem melletted vagy veled élhetem meg.
- NamJoon... – szuszogok szívet
tépően, még a puszta gondolata is fáj az elválásunknak. – Miattam nem maradhatsz az intézményben. Csak egyetlen indok az, amit
elfogad az igazgató a maradásra.
- Az, ha én is
beállok mellétek és segítek a rászorulókon, igaz? – bólintok válaszul. – Akkor legyen!
- NamJoon... ezt
nem kérheti egyikünk sem. Főleg nem én, és az igazgató sem várja el ezt tőled. Ez egy olyan dolog ~
- WonShik Hyung
is itt maradt a kezelése után, akkor én miért ne tehetném meg? – ellenkezik
gyerekesen.
-
WonShikról tudtuk, hogy így fog dönteni,
mert tudtuk, hogy a betegsége bármikor kiújulhat, ha bármiféle trauma éri. Neki
így volt a legbiztosabb, hogy ne ártson se magának, se pedig a környezetének.
De te nem vagy WonShik.
- Nem érdekel.
Nem akarom elhagyni nélküled az intézményt. – Szemébe könnyek
szöknek mondata végén, látom az elkeseredettséget íriszén táncolni, és látom a
szenvedést, ahogy cikázik szembogaraiban. – Nélküled
nem tudok az lenni, aki vagyok.
- Én sem az
vagyok, akinek gondolsz, NamJoon – bukik ki belőlem idegességemben, mert
nem bírom tovább titkolni a múltamat, NamJoon előtt már nem megy.
- Hah? Hogyan? Mire akarsz célozni, HyeJung?
– néz rám döbbenten. – Miért ne
lennél az, akinek gondollak? Egy elkötelezett nő vagy, aki annak szentelte az
életét, hogy a magamfajtákon segít. HyeJung? Nem értelek...
- Tudom, hogy nem
értesz, ezért szeretném elmagyarázni. – Az időközben meghozott ételt bámuljuk már mindketten, NamJoon nem akar elsőként szedni magának, az én étvágyam pedig
hosszú sétára indult a Myeongdong utcában. – Több mint tizenöt éve vagyok az intézmény lakója. – A számtól
egy másodpercre megilletődik, hiszen ezt még a terápiánk kezdetekor sem tudta.
– Ahogyan egykoron más pártfogoltak, én
is úgy kerültem be a Kang Intézménybe, ami az arra rászoruló fiataloknak nyújt
szakszerű segítséget.
- HyeJung-ah?
- NamJoon. – Nagy levegőt
veszek, mielőtt folytatnám a múltamról való csevejt, majd kiengedve a
lélegzetemet, mesélni kezdek. – Kilencéves
koromban a nevelőapám a bátyjával egyetemben molesztálni kezdett. Minden nap
arra kényszerítettek, hogy fogdossam őket odalent, és ők is ugyanezt tették
velem, de a taperolás és matatás nem volt elég egy idő után. Tíz múltam, mikor
egyedül hagyott az anyám a nevelőapámmal, aki eleinte megint csak fogdosott,
majd egyre sűrűbben kezdett simogatni is, végül a földre nyomott és megerőszakolt.
– NamJoon pupillája összeszűkül, ahogy remegni kezd a hangom, ujjai erősen
markolják a kezemet, majd összefonva őket még közelebb húzódik hozzám. Nem szól
semmit, megvárja, míg folytatom. – A
hónapok teltek, de én nem mertem elmondani az anyámnak, hogy mit művel a
nevelőapám. Egyszer rajtakaptam az apámat és az anyámat, ahogy egy harmadik nővel hemperegnek az
ágyban. Vagyis. Alig lehetett az a lány tizenhat éves. Tudtam, hogy az anyámra
nem számíthatok emiatt, mert soha nem fog a nevelőapám ellen fordulni, miért is tenné, hiszen ő is éppen olyan romlott, mint a nevelőapám. Tizenkét
éves koromban terhes lettem az egyiküktől, és, hogy ne érje szégyen a családot,
elvittek egy orvoshoz, aki fertőtlenítő szer vagy bármiféle fájdalomcsillapító
nélkül kivette belőlem a magzatot. Az abortusznak nevezett hentesvágás után
pedig kiraktak az intézmény ajtaja előtt. Vérben és esőben úsztam aznap este...
kétségbeesetten és reményvesztetten. – Nem tudom tovább tartani magam,
könnyek között török ki, NamJoon elengedi a kezeimet és magához ölel. – Ripityomra törtek... NamJoon...
Összetörtek...
- Eltiportak, de
te újra felálltál – suttogja
fülembe, amit egy parányi hajamra adott puszival told meg. – Felálltál és mára egy gyönyörű nővé váltál.
Akiről a legtöbb férfi csak álmodni mer, te azzá lettél, HyeJung... – súgja
tincseimen pihentetve ajkait.
- Egy nővé, aki
képtelen gyereket szülni a férfinak, akit szeret. – Zokogva
kívánkoznak ki belőlem a szavak, amik lelkemet tiporják, s amiket idáig egyedül
az igazgató hallott, s aki segített felkelnem a padlóról. – Mégis milyen férfinak kellene egy olyan nő,
aki nem tud utódot szülni? – Keserűséggel telik meg a hangom, de még ezzel
sem tudom eltántorítani NamJoont a céljaitól. Lazít a szorításán, majd két keze
közé fogva az arcomat keresi meg könnyes szempáromat. Homályosan látom magam
előtt tündöklő szembogarait.
-
Mondjuk egy olyan férfinak, akit ez egy
fikarcnyit sem foglalkoztat? – Szemforgatásom láttán folytatja tovább. – Hidd el, HyeJung, hogy nem minden férfinak
az a legfőbb célja, hogy a nő, akit szeret, gyereket szüljön neki. Egy férfi,
aki igazán szereti a kedvesét, elfogadja olyannak, amilyen valójában. Ha nem
tudja megadni neki az apaság örömét, akkor együtt tesznek azért, hogy szülők
legyenek.
- Mire célzol,
NamJoon? – szipogom
a szemeimet törölgetve.
-
Teszem azt, ha én lennék az a férfi,
akinek megadatik az a csoda, hogy társadul szegődhet, nem érdekelne, hogy
teherbe tudlak-e ejteni, vagy sem. Ha családot szeretnék veled, akkor elmennék
a végsőkig. Ha természetes úton nem adatik meg az apaság öröme, akkor számtalan
lehetőség van rá, hogy szülő legyek. – Csak nyeldesem a felgyülemlő
gombócokat, képtelen vagyok felfogni NamJoon szavait. – Bármi is történne, én kitartanék melletted, HyeJung. Függetlenül attól,
hogy tudsz-e gyereket szülni vagy nem tudsz. Mikor még nem ismertem ezt a
titkodat, már akkor beléd szerettem, és már akkor szerettem volna kikötni
melletted. De így... Tudván az igazat, a múltadat, csak még jobban akarlak.
- NamJoon... – hitetlenkedek
fejemet rázva, azonban NamJoon hajthatatlan. Hiába hámozom ki az arcomat puha
és méretes mancsai közül, újfent visszacsúsztatja őket és elmélyíti a
pillantásunkat. – NamJoon... te nem...
te nem akarhatsz... engem...
-
Azt hittem, hogy a raktárban
egyértelműen a tudomásodra hoztam, hogy nagyon is akarlak, és nem csak egyetlen
túlfűtött éjszakára vagy pillanatra. Ahogy ezt a busz-pályaudvaron is elmondtam.
-
Mi van, ha nem működik kettőnk dolga? – teszem
fel félve a kérdést, már egy röpke másodpercre eljátszottam a gondolattal, hogy
NamJoon oldalán élem le a hátralévő életemet. Kíváncsian néz rám, tekintetében
látom, hogy nem érti a kérdésemet.
-
Ha nem próbáljuk meg, akkor sosem derül
ki. Soha nem tudjuk meg, hogy működne-e vagy nem – feleli könnyedén,
miközben elveszi arcomról a kezeit és helyette derekamra kulcsolja őket. Néz.
Csak néz, szóra nem nyitja száját, tekintetemet keresi megállás nélkül, aztán rálelve
kérlel a válaszadásra. – Te nem így
vélekedsz erről a dologról? Honnan tudod, hogy nem működne, mikor még meg sem
próbáltuk?
Elmerengek
NamJoon gondolatmenetén. Bármennyire is szeretném tagadni a tényeket, be kell
látnom, hogy mélységesen igaza van, és kitűnően látja a helyzetet. Ha nem engedem közelebb és adok neki egy
esélyt, akkor nem tudjuk meg, tényleg menne-e a kettőnk kapcsolata. Elvégre a
raktárban nagyon is vágytam a közelségére. A buszon és itt az étteremben is
megnyugtat a jelenléte. Hiányzik, ahogy elválunk egymástól, és hiányzik akkor
is, mikor egyedül hajtom álomra a fejemet. Minden lefekvéskor azt kívánom, hogy
bárcsak lenne mellettem valaki, bárcsak lenne, akivel megoszthatom a sikereimet
vagy a kudarcaimat. Az örömömet és a bánatomat. Bárcsak lenne, akit a társamnak
szólíthatok, s aki párjául választ.
Nem
szólok semmit, csak felemelem az evőpálcikát, felügyeskedek rá egy falatot,
aztán mosolyogva NamJoon felé nyújtom az ételt. Balgán bámul rám, nem tudja
mire vélni a tettemet. Még mindig csak vigyorgok, majd megunva a
morfondírozást, a számhoz emelem és megeszem a pálcikák között szorongatott
falatot. Újabbat veszek közéjük, aztán ezt is NamJoonnak nyújtom először. Ezúttal már belemegy a játékba, résnyire tárja ajkait, majd
fogaival érzéki mozdulattal veszi le a hús-zöldség kombót. Elindítva bennem a
legvadabb fantáziát. Már-már azt fantáziálgatom, hogy engem harapdál ilyen
vágykeltően.
-
Ez most igent jelent? – szólal meg
bizsergető hangon, ahogy újabb falatot vesz le a pálcikáról. – Mert nagyon tetszik ez a játék. Szívesen
kipróbálnám máshol is, másmilyen ínyencségekkel is – kacérkodik, minek
köszönhetően leteszem az evőeszközt és mellkason vágom, hogy észhez térjen. – Imádom, hogy ilyen vehemens vagy, és egy
vadmacska lesz belőled egy-egy mondat miatt. – NamJoon vágytól fűtött
hangon a fülembe kuncog, majd megharapva cimpámat, beleszuszog. A bódulat
végigszánt a gerincem mentén, tíz ujjamat mélyesztem a székbe és az
asztallapba, kis híján letámadom az étterem kellős közepén, de sikerül észhez
térnem és megállok, mielőtt letépném a ruháit és ajkainak esnék fékevesztetten. Nagyokat fújtatok, hogy lenyugtassam saját magamat. – Miért lettél ilyen hallgatag,
HyeJung-ah? Talán nem tetszett az előbbi? – Szemöldökét húzogatva néz rám,
s ha nem nyilvános helyen lennénk, egy tockossal lenne gazdagabb, de
pártfogoltra nem emelünk kezet, csupán ha nincs más mód, hogy kirángassuk
pillanatnyi állapotából.
-
Egyszer még nagyon pórul jársz, Kim
NamJoon, amiért ilyeneket mondasz nekem – fonom össze karjaimat a mellkasom
előtt fenyegetésem közepette, ám NamJoon csak vigyorog rám, s ez az, amiért már nem tudok olyan könnyen ellenállni neki...
Meglehet, hogy végleg belehabarodtam Kim NamJoonba, és soha nem fogok kigyógyulni belőle...
Hy!
VálaszTörlésBakker HyeJung múltja....:O *megöleli szorosan* NamJoon, Te angyali gyerek, csak tartsd meg szavaid (vagy nagyon csúnyán picsán rúglak xd)!
Ma nagyon kellett ez, hogy lenyugodjanak az idegeim. Köszönöm! <3 Várom a kövi részt :)
Szia,
Törlésnos, valóban... HyeJung múltja meglehetősen sötét és annál is fájdalmasabb. De feltárta azt NamJoon előtt, aki nem ijedt meg hallottaktól. Biztosan megtartja őket, különben nem mondaná...
Örülök, ha tetszett és jól esett...