2019. július 24., szerda

Chances (BTS - NamJoon, JungKook) - 5. Vallomások



- Te lettél az új álmom... amit el akarok érni... HyeJung... téged akarlak...
- NamJoon... – reszketve emelem fel kezeimet és fogok puha mancsaira, ellágyulok őszinte szavaitól. – NamJoon, valamit nekem is mondanom kell. Valamit tudnod kell. Velem... velem kapcsolatban.
- Üljünk be egy csendes helyre, ahol nyugodtan tudunk beszélgetni – javasolja, s beleegyezvén az ötletébe, bólintok egyet.

NamJoon biztatón mosolyogva lép az oldalamra, majd nemes egyszerűséggel a nyakamra vezeti erőtől duzzadó bal karját és kicsit magához húz. Ösztönösen fonom át én is testét, derekába kapaszkodom, miközben hosszan belélegzem az őt körülölelő illatot. A tüdőm megtelik vele, szinte már csak ezzel az aromával tudok lélegezni. Önkéntelenül húzódik a szám felfelé ívelő görbületre, ahogy kezdő szerelmesekként megtesszük együtt az első lépést az étterem felé.
Felrémlik bennem egy emlékkép, mikor legelőször hagytuk el az intézmény falait, és sétáltunk el a közeli kávézóba, hogy leteszteljük miként viszonyul a külvilághoz. Akkor még nem mertem megfogni a kezét sem, nemhogy átöleljem a testét, ám NamJoon is megtartotta a kellő távolságot. Csupán jó barátokként lépdeltünk egymás mellett, aztán persze a kávézóba érve megittunk egy-egy forró csokoládét és visszamentünk az intézménybe.

- Min merengtél el, HyeJung-ah? – szakít ki a nosztalgikus foszlányból, mire felkapom a fejemet az idáig mustrált járdakőről és NamJoonra nézek. – Hallottad, mit kérdeztem?
- Hah? – nyelek egy nagyot. – Micsodát? – rebegtetem pilláimat értetlenül.
- Annyira aranyos vagy ilyenkor – neveti el magát, aztán egy parányi puszival leszek gazdagabb, amit a homlokomra ad.
- Milyenkor...? – pironkodom bókjától és cselekedetétől. – Nem értelek...
- Amikor ilyen kislányosan nézel rám. Mindig leveszel a lábamról. – Megállunk a sétánk során, teljesen meg is feledkezem az úti célunkról, mire NamJoon szembe fordul velem és mindkét kezét az arcomra csúsztatja. – Szeretem veled tölteni az időmet, HyeJung – néz mélyen a szemembe szavai közben. – Megnyugtat a jelenléted, és más embernek érzem magam. Mintha ez a pillanat nem egy második esély lenne, hanem a legelső napja a hátralévő életemnek. – Könnyel telnek meg a szemeim, hirtelen azt sem tudom, hogyan kellene reagálnom a hallottakra, csak szemérmesen mosolygok NamJoonra. – Miért pityeregsz? – suttogja alig hallhatóan. – Talán valami rosszat mondtam?
- Nem... – pihegem, s megpróbálok úrrá lenni a rám törő érzelmeimen, mielőtt hatalmas zokogásban törnék ki NamJoon tenyerei között. - ...csak annyira szépeket mondasz nekem, NamJoon. Meg sem érdemlem ezeket a szavakat. – Hüvelykujjaival gyengéden kezdi törölgetni a sós nedvességet, amitől újra és újra megremegnek a térdeim. – Gyönyörűek...
- Ez a szó egyedül rád igaz, HyeJung-ah – jegyzi meg érzéki mosollyal telt ajkain.
- NamJoon... – sütöm le szemeimet szégyenlősen, igazán úgy érzem magam, mint egy tinédzser, aki először szerelmes életében. – NamJoon... én... annyira... én... én...
- Cssh... – Parányi puszit hint orrhegyemre, majd ismét a végletekig mélyül tekintetünk. – Menjünk, és együnk egy jót. Szeretnék minél több időt veled tölteni, és egy kicsit meg is éheztem – felnevet második érvénél.
- Rendben.

Széles vigyorral az arcomon bólintok NamJoonra, aztán ellépek tőle, és derekára vezetve karomat indulunk el az étterem felé. Soha nem jártam még Daegu ezen kerületében, szinte tátott szájjal bámulom a városképet, NamJoon csak elégedetten sóhajtozik mellettem. Szótlanul megyünk el az étteremig, féltem, hogy a múltjából kiindulva egy meglehetősen sötét és veszélyes helyre fog vinni, de a reakcióm mindent elárul. Veszélynek és sötétnek semmi helye, egyedül csak a meghittség és nyugalom járja át a világos falakat.
NamJoon udvariasan maga elé enged, aztán már terel is tovább az egyik sarokban álló asztalkához. Nem is hagyja, hogy a pulthoz lépjek, ő maga megy intézkedni, majd három perccel később két pohár üdítővel tér vissza hozzám. Óvatosan leteszi elém az egyiket, a tekintetünk összefonódik. Arcomon látja a kétkedést, így rögvest meg is szólal.

- Ne félj, nincs benne semmi. – Kacsintással toldja meg gondolatát, majd szájához emeli a kristályt és hörpint egyet belőle. – Csak egy kis limonádé.
- A kedvencem – kuncogok, miközben én is kortyolok egyet a frissítőből, az enyhe szénsavas-citrusos ízvilág jólesően csiklandozza meg a torkomat.
- Remélem, éhes vagy. – Féloldalas mosoly rajzolódik ki telt ajakpárjára, a szívem megdobban a mellkasomban, amikor mindkét pohár koppan az asztallapon. – Mert itt nagyon finoman csinálnak mindent. - fűzi hozzá még gondolatát, miközben helyet foglal velem szemben.

Meg sem kérdezem, mégis milyen ételeket lehet rendelni, elfogadom a választását, bármi is legyen az. Tetszik, hogy a kezébe veszi az irányítást, és nem nekem kell meghoznom egy-egy döntést. Lányos zavaromban a limonádémat iszogatva azon kezdek morfondírozni, vajon, mikor is szédített magába ennyire a pártfogoltam. Hiszen a többiekkel is kialakult a bizalmi viszony idővel, de ennyire közel egyikük sem engedett. NamJoon pedig teljesen megnyílva előttem beszél a titkairól és voltaképp be is vallotta, hogyan érez irántam.
Totálisan belefeledkezem a mélybarna szempárjába, amivel arcomat vizslatja megállás nélkül, tenyere észrevétlenül siklik a kézfejemre. Forró érintésébe belebizsergek, s ahogy megcirógatja ujjbegyeivel a bőrömet, a gerincem mentén fut végig a mámor bódító hatása. A bűvkörébe ejt és nem ereszt. Egyedül akkor térek magamhoz, mikor fülemhez hajol és beleduruzsol búgó hangján. A szívem a torkomba szökik, és heves dübörgésbe kezd odafent.

- A végén még nem az ételt fogom megkívánni, hanem valami egészen mást. – A fülem tövéig vörösödöm zavaromban, elkapom NamJoontól a fejemet és kissé rémülten nézek rá.
- N-Nam... NamJoon... – nyelek egy nagyot, miközben fülem mögé tűröm a tincseimet pótcselekvésként. – Totál elpirulok.
- Akkor jó – nyom egy puszit az arcomra és elhúzódik tőlem, újfent egymásba fonódik a pillantásunk.
- Miért jó, ha elpirulok? – érdeklődöm korábbi megjegyzése hallatán. – Miért tetszik neked, ha zavarba hozol?
- Mert akkor tudom, hatással vagyok rád. – Kaján vigyor telepszik szájára, majd felegyenesedvén székéről, a pulthoz ballag, és leadja a rendelésünket, ám fel sem eszmélek, amikor már újfent velem szemben ücsörög, ujjai között az én ujjaim pihennek, s közben csak mosolyog rám. Gyermekien vagy éppen szédítően. – Van kedved ebéd után sétálni egy kicsit? – kérdezi reménnyel telve, s már ösztönösen válaszolnék is, de eszembe jut, hogy ma még dolgoznom kell. Megígértem HoSeoknak, hogy két terápia között felhívom, arról nem beszélve, hogy YongHwa is akart tőlem valamit azzal a lánnyal kapcsolatban, akivel foglalkoznia kell. – HyeJung-ah?
- Nagyon szívesen tölteném veled az egész napot, NamJoon – elkapom a pillantásomat, mert nem szeretem, ha nem tudok egyszerre minden pártfogoltam kedvében járni. – Szóval az van, hogy megígértem HoSeoknak, hogy felhívom telefonon ma, és már YongHwának is felajánlottam a segítségemet.
- Utálom, hogy osztoznom kell rajtad – megszorítja az ujjaimat gyermeki sértődöttséggel, s ezzel késztet az újabb szemkontaktusra, ami sikerrel is jár. Egymásra nézünk. – Tudom, hogy HoSeok minden héten számít a hívásodra és persze azt is, hogy rangidősként szinte az összes kollégád kikéri a véleményedet. De... én... Szóval én... Aish... HyeJung-ah – Zavarában harapdálni kezdi ajkait, s az ujjaimat is egyre gyakrabban szorítja meg. Tudom, hogy most kellene valami biztatót mondanom neki, különben aggódni kezd és azt végképp nem akarom. Felsóhajtok.
- Mit szólnál hozzá, ha egy egész napot veled töltenék valamikor? – ajánlom fel az eszembe jutó ötletet, mire rám kapja tekintetét. Szemei csillagokként ragyognak rám, ajkán a mosoly szélesebb, mint a Han folyó. – Ezek szerint tetszik az ötlet? – kuncogom, heves fejbólogatás a válasza. – Akkor jó.

Miután sikerül megegyeznünk, hogy egy teljes napot együtt töltünk, NamJoon az ablakon át mered a külvilágra, s én az ő rezdüléseit fürkészem folyton. Ha nálam lenne a noteszom, akkor könnyűszerrel felfirkálhatnám a jeleket, miszerint NamJoon kész arra, hogy kilépjen az intézmény főbejáratán és újra teljes értékű ember lehessen. Tele álmokkal és célkitűzésekkel. Egy pillanatra elszorul a torkom, s lopva letörlök egy majdnem kibuggyanó könnycseppet, de megállítom, mielőtt útjára indulna. NamJoon továbbra is a kávézó előtt elsétáló járókelőket méricskéli kíváncsian, egyszer-egyszer összeráncolja a homlokát nem tetszését kifejezve, olykor pedig boldog mosoly költözik szájára.
Fogalmam sincs, hogyan leszek képes kiengedni őt ebbe a zord világba, mikor már ennyire ragaszkodom hozzá és megszoktam a jelenlétét. A mindennapi jelenlétét és a figyelmét, amivel kitüntet. Nehéz volt az elszakadás HoSeoktól is, és őt NamJoon is ismerte, hiszen fél évvel azután került hozzánk HoSeok, amikor NamJoon terápiáját kezdtük el. Ha NamJoon aznap nem lett volna mellettem, mikor HoSeok kiköltözik az intézményből és az általunk biztosított kicsiny lakását kibérli, akkor nem tudom, hogyan vészeltem volna át a napokat. A szorító érzés felerősödik a mellkasomban, s már majdnem szédülés lesz úrrá rajtam, mikor végre nagy nehezen meg tudom állítani a fejemben zajló körhintázást és a szívverésemet is képes vagyok csillapítani.

- Azt mondtad, hogy szeretnél valamit elmondani nekem – szakít ki mélázásomból NamJoon hangja.
- Uhm. Igen. Vagyis lehet, hogy kettő lesz belőle, mire a végére érek – ráncolom össze a szemöldökömet, fogalmam sincs, hogyan kezdjek hozzá, de ideje elmondanom NamJoonnak.
- Miről van szó, HyeJung-ah? – félelem érződik a szavaiból, a legrosszabb helyzet is megfordulhat a képzeletében, így inkább erőt véve magamon, gyorsan neki is esek az egyik fontos dolognak, amit el kell mondanom neki.
- NamJoon... – sóhajtok fel nevével, mikor felpattan a székéről, lábával arrébb lökdösi, aztán szorosan mellém ül le és úgy fogja tovább a kezemet. – Ezt most miért csináltad? – pislogok rá balgán.
- Mert közelebb akarok lenni hozzád – reagálja nemes egyszerűséggel, szinte issza a szavaimat, olyannyira megtisztel a hallgatásával.
- Tudod, hogy minden héten átbeszéljük a reggeli értekezleten a bentlakók állapotát, hogyan haladunk a terápiákkal, volt-e bárkinél is előrelépés, esetleg stagnál-e valakinek az állapota, és egyebek. – NamJoon bólint egyet megértvén a gondolataimat. – Ma reggel sem volt ez másként, jelentést kellett tennünk a pártfogoltakkal kapcsolatban. Rólad külön kérdezett Kang igazgató. – A kezeimre szorít, egy mélyről jövő sóhaj szakad fel belőle, forrósága megborzongatja nyakszirtemet, szinte elégek a közelében, alig tudok figyelni az eszmefuttatásomra. – Tehát. Khm. Kérdezte, hogyan haladunk a terápiával, elvégre közel öt éve vagy az intézmény lakója.
- El akarsz küldeni? – kérdi félénken.
- Nem! Dehogy! Eszem ágában sincs! – vágom rá sietve, kissé meggondolatlanul törnek fel belőlem a szavak. – Mármint, hogy... én... vagyis... a terápiád... szóval a kezelésed hatásosnak bizonyul... vagyis...
- Nem akarok elmenni, HyeJung-ah – szakítja félbe hebegésemet. – Nem számít, ha azt mondják, hogy kimehetek végleg, meglesz a lakás és megteremthetem az egzisztenciámat. Nem érdekel, HyeJung-ah. Nem érdekel a jövőm, míg azt nem melletted vagy veled élhetem meg.
- NamJoon... – szuszogok szívet tépően, még a puszta gondolata is fáj az elválásunknak. – Miattam nem maradhatsz az intézményben. Csak egyetlen indok az, amit elfogad az igazgató a maradásra.
- Az, ha én is beállok mellétek és segítek a rászorulókon, igaz? – bólintok válaszul. – Akkor legyen!
- NamJoon... ezt nem kérheti egyikünk sem. Főleg nem én, és az igazgató sem várja el ezt tőled. Ez egy olyan dolog ~
- WonShik Hyung is itt maradt a kezelése után, akkor én miért ne tehetném meg? – ellenkezik gyerekesen.
- WonShikról tudtuk, hogy így fog dönteni, mert tudtuk, hogy a betegsége bármikor kiújulhat, ha bármiféle trauma éri. Neki így volt a legbiztosabb, hogy ne ártson se magának, se pedig a környezetének. De te nem vagy WonShik.
- Nem érdekel. Nem akarom elhagyni nélküled az intézményt. – Szemébe könnyek szöknek mondata végén, látom az elkeseredettséget íriszén táncolni, és látom a szenvedést, ahogy cikázik szembogaraiban. – Nélküled nem tudok az lenni, aki vagyok.
- Én sem az vagyok, akinek gondolsz, NamJoon – bukik ki belőlem idegességemben, mert nem bírom tovább titkolni a múltamat, NamJoon előtt már nem megy.
- Hah? Hogyan? Mire akarsz célozni, HyeJung? – néz rám döbbenten. – Miért ne lennél az, akinek gondollak? Egy elkötelezett nő vagy, aki annak szentelte az életét, hogy a magamfajtákon segít. HyeJung? Nem értelek...
- Tudom, hogy nem értesz, ezért szeretném elmagyarázni. – Az időközben meghozott ételt bámuljuk már mindketten, NamJoon nem akar elsőként szedni magának, az én étvágyam pedig hosszú sétára indult a Myeongdong utcában. – Több mint tizenöt éve vagyok az intézmény lakója. – A számtól egy másodpercre megilletődik, hiszen ezt még a terápiánk kezdetekor sem tudta. – Ahogyan egykoron más pártfogoltak, én is úgy kerültem be a Kang Intézménybe, ami az arra rászoruló fiataloknak nyújt szakszerű segítséget.
- HyeJung-ah?
- NamJoon. – Nagy levegőt veszek, mielőtt folytatnám a múltamról való csevejt, majd kiengedve a lélegzetemet, mesélni kezdek. – Kilencéves koromban a nevelőapám a bátyjával egyetemben molesztálni kezdett. Minden nap arra kényszerítettek, hogy fogdossam őket odalent, és ők is ugyanezt tették velem, de a taperolás és matatás nem volt elég egy idő után. Tíz múltam, mikor egyedül hagyott az anyám a nevelőapámmal, aki eleinte megint csak fogdosott, majd egyre sűrűbben kezdett simogatni is, végül a földre nyomott és megerőszakolt. – NamJoon pupillája összeszűkül, ahogy remegni kezd a hangom, ujjai erősen markolják a kezemet, majd összefonva őket még közelebb húzódik hozzám. Nem szól semmit, megvárja, míg folytatom. – A hónapok teltek, de én nem mertem elmondani az anyámnak, hogy mit művel a nevelőapám. Egyszer rajtakaptam az apámat és az anyámat, ahogy egy harmadik nővel hemperegnek az ágyban. Vagyis. Alig lehetett az a lány tizenhat éves. Tudtam, hogy az anyámra nem számíthatok emiatt, mert soha nem fog a nevelőapám ellen fordulni, miért is tenné, hiszen ő is éppen olyan romlott, mint a nevelőapám. Tizenkét éves koromban terhes lettem az egyiküktől, és, hogy ne érje szégyen a családot, elvittek egy orvoshoz, aki fertőtlenítő szer vagy bármiféle fájdalomcsillapító nélkül kivette belőlem a magzatot. Az abortusznak nevezett hentesvágás után pedig kiraktak az intézmény ajtaja előtt. Vérben és esőben úsztam aznap este... kétségbeesetten és reményvesztetten. – Nem tudom tovább tartani magam, könnyek között török ki, NamJoon elengedi a kezeimet és magához ölel. – Ripityomra törtek... NamJoon... Összetörtek...
- Eltiportak, de te újra felálltál – suttogja fülembe, amit egy parányi hajamra adott puszival told meg. – Felálltál és mára egy gyönyörű nővé váltál. Akiről a legtöbb férfi csak álmodni mer, te azzá lettél, HyeJung... – súgja tincseimen pihentetve ajkait.
- Egy nővé, aki képtelen gyereket szülni a férfinak, akit szeret. – Zokogva kívánkoznak ki belőlem a szavak, amik lelkemet tiporják, s amiket idáig egyedül az igazgató hallott, s aki segített felkelnem a padlóról. – Mégis milyen férfinak kellene egy olyan nő, aki nem tud utódot szülni? – Keserűséggel telik meg a hangom, de még ezzel sem tudom eltántorítani NamJoont a céljaitól. Lazít a szorításán, majd két keze közé fogva az arcomat keresi meg könnyes szempáromat. Homályosan látom magam előtt tündöklő szembogarait.
- Mondjuk egy olyan férfinak, akit ez egy fikarcnyit sem foglalkoztat? – Szemforgatásom láttán folytatja tovább. – Hidd el, HyeJung, hogy nem minden férfinak az a legfőbb célja, hogy a nő, akit szeret, gyereket szüljön neki. Egy férfi, aki igazán szereti a kedvesét, elfogadja olyannak, amilyen valójában. Ha nem tudja megadni neki az apaság örömét, akkor együtt tesznek azért, hogy szülők legyenek.
- Mire célzol, NamJoon? – szipogom a szemeimet törölgetve.
- Teszem azt, ha én lennék az a férfi, akinek megadatik az a csoda, hogy társadul szegődhet, nem érdekelne, hogy teherbe tudlak-e ejteni, vagy sem. Ha családot szeretnék veled, akkor elmennék a végsőkig. Ha természetes úton nem adatik meg az apaság öröme, akkor számtalan lehetőség van rá, hogy szülő legyek. – Csak nyeldesem a felgyülemlő gombócokat, képtelen vagyok felfogni NamJoon szavait. – Bármi is történne, én kitartanék melletted, HyeJung. Függetlenül attól, hogy tudsz-e gyereket szülni vagy nem tudsz. Mikor még nem ismertem ezt a titkodat, már akkor beléd szerettem, és már akkor szerettem volna kikötni melletted. De így... Tudván az igazat, a múltadat, csak még jobban akarlak.
- NamJoon... – hitetlenkedek fejemet rázva, azonban NamJoon hajthatatlan. Hiába hámozom ki az arcomat puha és méretes mancsai közül, újfent visszacsúsztatja őket és elmélyíti a pillantásunkat. – NamJoon... te nem... te nem akarhatsz... engem...
- Azt hittem, hogy a raktárban egyértelműen a tudomásodra hoztam, hogy nagyon is akarlak, és nem csak egyetlen túlfűtött éjszakára vagy pillanatra. Ahogy ezt a busz-pályaudvaron is elmondtam.
- Mi van, ha nem működik kettőnk dolga? – teszem fel félve a kérdést, már egy röpke másodpercre eljátszottam a gondolattal, hogy NamJoon oldalán élem le a hátralévő életemet. Kíváncsian néz rám, tekintetében látom, hogy nem érti a kérdésemet.
- Ha nem próbáljuk meg, akkor sosem derül ki. Soha nem tudjuk meg, hogy működne-e vagy nem – feleli könnyedén, miközben elveszi arcomról a kezeit és helyette derekamra kulcsolja őket. Néz. Csak néz, szóra nem nyitja száját, tekintetemet keresi megállás nélkül, aztán rálelve kérlel a válaszadásra. – Te nem így vélekedsz erről a dologról? Honnan tudod, hogy nem működne, mikor még meg sem próbáltuk?

Elmerengek NamJoon gondolatmenetén. Bármennyire is szeretném tagadni a tényeket, be kell látnom, hogy mélységesen igaza van, és kitűnően látja a helyzetet. Ha nem engedem közelebb és adok neki egy esélyt, akkor nem tudjuk meg, tényleg menne-e a kettőnk kapcsolata. Elvégre a raktárban nagyon is vágytam a közelségére. A buszon és itt az étteremben is megnyugtat a jelenléte. Hiányzik, ahogy elválunk egymástól, és hiányzik akkor is, mikor egyedül hajtom álomra a fejemet. Minden lefekvéskor azt kívánom, hogy bárcsak lenne mellettem valaki, bárcsak lenne, akivel megoszthatom a sikereimet vagy a kudarcaimat. Az örömömet és a bánatomat. Bárcsak lenne, akit a társamnak szólíthatok, s aki párjául választ.
Nem szólok semmit, csak felemelem az evőpálcikát, felügyeskedek rá egy falatot, aztán mosolyogva NamJoon felé nyújtom az ételt. Balgán bámul rám, nem tudja mire vélni a tettemet. Még mindig csak vigyorgok, majd megunva a morfondírozást, a számhoz emelem és megeszem a pálcikák között szorongatott falatot. Újabbat veszek közéjük, aztán ezt is NamJoonnak nyújtom először. Ezúttal már belemegy a játékba, résnyire tárja ajkait, majd fogaival érzéki mozdulattal veszi le a hús-zöldség kombót. Elindítva bennem a legvadabb fantáziát. Már-már azt fantáziálgatom, hogy engem harapdál ilyen vágykeltően.

- Ez most igent jelent? – szólal meg bizsergető hangon, ahogy újabb falatot vesz le a pálcikáról. – Mert nagyon tetszik ez a játék. Szívesen kipróbálnám máshol is, másmilyen ínyencségekkel is – kacérkodik, minek köszönhetően leteszem az evőeszközt és mellkason vágom, hogy észhez térjen. – Imádom, hogy ilyen vehemens vagy, és egy vadmacska lesz belőled egy-egy mondat miatt. – NamJoon vágytól fűtött hangon a fülembe kuncog, majd megharapva cimpámat, beleszuszog. A bódulat végigszánt a gerincem mentén, tíz ujjamat mélyesztem a székbe és az asztallapba, kis híján letámadom az étterem kellős közepén, de sikerül észhez térnem és megállok, mielőtt letépném a ruháit és ajkainak esnék fékevesztetten. Nagyokat fújtatok, hogy lenyugtassam saját magamat. – Miért lettél ilyen hallgatag, HyeJung-ah? Talán nem tetszett az előbbi? – Szemöldökét húzogatva néz rám, s ha nem nyilvános helyen lennénk, egy tockossal lenne gazdagabb, de pártfogoltra nem emelünk kezet, csupán ha nincs más mód, hogy kirángassuk pillanatnyi állapotából.
- Egyszer még nagyon pórul jársz, Kim NamJoon, amiért ilyeneket mondasz nekem – fonom össze karjaimat a mellkasom előtt fenyegetésem közepette, ám NamJoon csak vigyorog rám, s ez az, amiért már nem tudok olyan könnyen ellenállni neki...

Meglehet, hogy végleg belehabarodtam Kim NamJoonba, és soha nem fogok kigyógyulni belőle...

2 megjegyzés:

  1. Hy!
    Bakker HyeJung múltja....:O *megöleli szorosan* NamJoon, Te angyali gyerek, csak tartsd meg szavaid (vagy nagyon csúnyán picsán rúglak xd)!
    Ma nagyon kellett ez, hogy lenyugodjanak az idegeim. Köszönöm! <3 Várom a kövi részt :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia,
      nos, valóban... HyeJung múltja meglehetősen sötét és annál is fájdalmasabb. De feltárta azt NamJoon előtt, aki nem ijedt meg hallottaktól. Biztosan megtartja őket, különben nem mondaná...
      Örülök, ha tetszett és jól esett...

      Törlés