Mikor
azt hiszed, hogy ennél szebb és jobb soha nem lehet az életed, akkor történik
meg csak igazán a nagy baj, ami ráébreszt arra, hogy soha nem lehetsz biztos
semmiben sem. Semmi nem állandó és minden változik. Főleg az emberek és a
viszonyaik. Úgy éreztem, hogy nálam boldogabb nincs a világon, minden ponton
sikeresnek tudtam magam. Szerelmes voltam, jól teljesítettem a szakmámban és
már csak egy lépés választott el az igazi boldogságtól.
Aznap
délután azonban minden megváltozott. Varázsütésre omlott össze az életem és
borult fel minden, amiben addig hittem. Rájöttem, hogy a szerelem nem más, csak
puszta ábránd és a siker sem jön annyira könnyen, mint ahogy azt hisszük vagy
éppen reméljük. Bár ha még a siker könnyen is jött volna, a szerelemmel
melléfogtam. Súlyosan.
Kerestem
magamban a hibákat, mit és hogyan kellett volna másként csinálnom, végül a
húgaim véglegesítették bennem, hogy ezúttal nem én szúrtam el a dolgot. Azt is
lehetne mondani, hogy rosszkor voltam rossz helyen. Nagyon rosszkor és nagyon
rossz helyen. De mégis bíztam benne, hogy a szerelmünk elég lehet ahhoz, hogy
újra felépüljek, és együtt elölről kezdjünk mindent, viszont ő nem így
gondolta. Számára nem voltam más, csak egy kolonc, aki állandó felügyeletet igényel.
Jobbnak láttam, ha elköltözöm otthonról egy olyan helyre, ahol épp ilyen
állapotra specializálódott emberek vannak, akik kicsit megkönnyítik az életem
egyes részeit. Nem akartam, hogy a húgaim feláldozzák értem az életüket és
odavesszen a fiatalságuk.
A központban rengeteg emberrel találkoztam, s
szövődtek velük barátságok is. Persze egyik sem lehetett hosszú életű, hiszen a
páciensek nagy része idő előtt meggyógyult és elhagyta az intézetet, hogy újra
élhessen. Csak én maradtam egyedül. Én és a kezelőorvosok, akiknek egy árva
ötletük sem volt, hogyan állítsanak talpra és kerüljek vissza a normális
életbe.
~ ~ ~
