A szerelem ereje (SHINee - TaeMin, Key, JongHyun) - Epilógus

Szinte már belefájdult a fülem a hatalmas tapsviharba, ami körülvett a halványsárga falak között. Jól esett ez a sok mosolygás és elismerő szó, amivel jutalmaztak megállás nélkül. Talán soha nem is lett volna rá lehetőségem, ha nem ismerem meg Őt és nem segít át életem talán legnehezebb szakaszán. De most, itt a siker küszöbén ácsorogva is nehéz volt elfogadni a rideg valóságot.

Hiába is kerestem volna a tekintetemmel, tudtam jól, felesleges lenne minden próbálkozásom. Hiszen nem volt itt velem. Az egyik legfontosabb pillanaton nem osztozhattam vele. Mindenki más, aki fontos volt számomra, itt volt, velem örült, de Ő mégsem jött el. Talán azért, mert megbántottam. Igen. Biztos vagyok benne, hogy azért, mert olyan sebet ejtettem rajta, amit egykoron én is kaptam.

- Nagyon büszke vagyok rád, Unnie! – ölelt magához HyeAh a sokadik gratuláció közepette.

- Köszönöm! – hálálkodtam kicsit homályos lélektükrökkel.

- Mindannyian büszkék vagyunk rád – MinGi is a másik húgomhoz hasonlóan cselekedett, de ő aránylag rövidre fogta.

- Köszönöm mindkettőtöknek! – Egy erőltetett mosoly mögé rejtettem a fájdalmamat, nem akartam, hogy lássák rajtam, összetörtem legbelül.

- Baj van, Unnie? – szólalt meg aggódóan HyeAh, mire csak a fejemet ráztam. – Biztos?

- Igen, jól vagyok – győzködtem, s közben lopva letöröltem egy kibuggyanni készülő könnycseppet jobb szemem sarkából. – Ideje visszamennem.

- Az olvasóid szerintem nem szeretnének így látni – simogatta meg a vállamat törődően.

- Mindjárt rendbe hozom magam.

Ezzel sietve lesimogattam a nem létező ráncokat a ruhámon, aztán már léptem is ki a függöny mögül, hogy megint egy csapat újságíróval nézhessek farkasszemet, kivesézhessük a legújabb könyvemet. S persze válaszoljak megannyi kérdésre, beleértve a párkapcsolati faggatózásokat is. Erre vágytam a legkevésbé.

A könyv elején lévő ajánlásból tökéletesen kiolvasható volt, hogy a saját múltamat vetettem papírra, s akinek a főszerepet szántam, bizony meglehetősen mély nyomot hagyott bennem. De az ajánlás nem talált válaszra, bármennyire is reménykedtem, vagy szerettem volna, hogy elérjen Hozzá. Ebből tudtam, hogy megbántottam Őt, és ezért nincs most itt velem.

Egy nagyobb lélegzetvétel kiengedése után ismét szemben álltam az embersereggel, a vakuk ezerszer kattogtak, mikrofonok feszültek az aurámnak, s alig bírtam elbukdácsolni a sorok között, hogy eljuthassak az asztalig, ahol jó pár autogram kiosztásával kellett készülnöm.

A sokadik lábjegyzet és jó tanács, valamint szignó felvésése kellőképpen zsibbadtságot okozott a csuklómban, de tudtam, hogy közel sincs még vége. Még valahogy ki kellett tartanom. Szinte minden ötödik ember fotót is kért rólam, ahogy szorítom az általa megvett könyv példányát, majd a nyolcvankettedik plüssfigura dobozba rakása után, már kezdtem feladni.

- Szabad egy fényképet, kisasszony? – hallottam meg a következő monoton kérdést, s csak egy csalódott hümmögést engedtem meg felé.

- Persze – szuszogtam erőtlenül, majd felvettem a szokásos bájmosolyomat és felnéztem az előttem állóra.

- Lehetne egy picit természetesebb az a mosoly? – kérdezte, ahogy lejjebb engedte a gépet.

S pontosan ebben a másodpercben taszított mély döbbenetbe a látvány. Hirtelen azt hittem, hogy csak képzelődöm csupán, de ahogy ott állt előttem, s a háromszázkilencvennegyedik pislogásomra sem tűnt el, valóságosnak hittem. Újabb és újabb gombócot tuszkoltam a nyelőcsövemen, a szívem azonnal jelezte az előttem állónak, régóta várta ezt a pillanatot.

- JongHyun? – formáltam nevét alig hallhatóan, szinte még mindig alig akartam hinni a szememnek. – Tényleg te vagy az? – pislogtam fel rá nagyokat.

- Túl korán jöttem volna? – Féloldalas mosoly rajzolódott ki kissé telt ajkaira, a térdeim beleremegtek a látványba, az asztal szélében találtam biztos támasztékra, hirtelen megkapaszkodtam a falapban.

- Hah? – pislogtam.

- Ha szeretnéd, visszajöhetek később.

- Hogyan? Miért? Miért jönnél vissza később? – hebegtem aprókat pislogva.

- Amikor már el is hiszed, hogy itt vagyok – húzta szélesebb görbületre ajkait.

- JongHyun.

Teljes ámulatban úszva engedtem el az asztal szélét, majd parányi léptekkel vonszoltam ki magam onnan, hogy végre JongHyun karjaiban találjam magam újra. Hosszú hónapok óta először. Reszkető lábakkal araszoltam el JongHyunig, aki lassan combja mellé engedte a fényképező gépet, aztán a következő pillanatban az asztalon koppant a szerkezet.

- JongHyun? – pihegtem nevét aléltan.

- Rég láttalak, JiHye – magasodott kissé fölém, épp csak annyira, hogy szája tökéletes közelségbe kerüljön az enyémmel. – Hogy ’ vagy? – simított el egy tincset az arcomból.

- Most már jól – pilláztam csodálkozó tekintettel. – Sokkal jobban, mint eddig bármikor. Merre jártál, JongHyun? Nem írtál egyszer sem.

- Ami azt illeti – vakarta meg tarkóját zavarodottan, majd egy nagy levegő múltán folytatta. – Miután eljöttél a központból, vagyis hagytam, hogy el gyere onnan, nem tudtam tovább ott maradni én sem. Olyan üres volt minden.

- JongHyun – könnyek szöktek a szemembe a vallomásától.

- Beadtam a felmondásomat, és úgy döntöttem, tanulmányútra indulok.

- Komolyan?

- Rengeteg helyet bejártam, megismertem embereket, segítettem néhányuknak, hogy újra teljes életet élhessenek. Aztán megjelent a könyved.

- Igen? – nyeltem egy nagyot.

- Sokáig tartott, míg ideértem, tudom, de a világ másik végéről nem volt olyan könnyű itt teremni egy szempillantás alatt.

- Láttad az ajánlást? – kérdeztem félénken.

- Hát persze! – nevetett fel boldogan, s közben derekamra csúsztatta erőtől duzzadó karjait. – A könyved által újra átélni a veled töltött napokat, rájöttem, hogy valami mindig is hiányzott az útjaim során. Valami, amit semmi nem tudott pótolni.

- Micsoda? Mi volt az, ami hiányzott? – emelkedtem lábujjhegyre, miközben végtagjaimat nyaka köré kulcsoltam.

- Te – súgta ajkaimra hajolva, majd bezárta a kicsiny távolságot.

Szorosabban fontam át a nyakát, úgy viszonoztam a csókját, ahogy csak tudtam és képes voltam. Belefeledkeztem az édes érintésbe, minden elfelejtettem magam körül és csak JongHyunra összpontosítottam. Édesen becézgetett, szinte már tépte fogaival az ajkaimat, heves csatát vívott egymással piros izmunk. Közel két évig vártam, hogy újra érezhessem ezt az ajakpárt az enyémhez érni, megrészegített a boldogság, ami átjárta a testemet.

- JongHyun – ziháltam szájába pillanatnyi elválásunkkor.

- Itt vagyok, JiHye. Újra itt vagyok veled – csókolt meg újfent.

- Köszönöm, hogy segítettél – szólaltam meg, ahogy elszakadt tőlem. – Régóta szerettem volna megköszönni neked.

- Köszönöm, hogy bíztál bennem – cirógatta meg lágyan az arcomat. – Látod? Mégis volt gyógymód a te betegségedre is.

- Igen. Te – feleltem pironkodva.

- Nem egészen – kuncogta, mikor egy puszit nyomott az orrhegyemre.

- Hanem?

- A szerelem. A szerelem ereje segített újra lábra állni.

- S éppen ezért lett ez a könyvem címe.

- Tudom.

Még egy utolsó csókba invitált, de a sokadik krákogás miatt abba kellett hagynunk az édes viszontlátást. Nehezen szakadtam el JongHyuntól, de tudtam, hogy nem lesz többé olyan nap, amit nélküle kell leélnem. Többé nem kell egyedül szembeszállnom a világgal, mert mindig itt lesz mellettem...