(S)He is my Black Pearl (EXO / SHINee) - 15. fejezet

* * * BaekHyun POV * * *

Türelmetlenül várom, hogy végre odaérjek a busszal a megadott címre. Szinte kiszakad a mellkasom, olyannyira hevesen dübörög az izgalomtól a szívem. Magamban mantrázom megállás nélkül a hosszabbnál hosszabb monológomat, ami apránként testet is ölt. Már csak azt kellene kitalálnom, hogy mégis miként köszöntöm őt? Hiszen rég találkoztunk és még annál is régebben beszéltünk egymással.

Eleinte azt hittem, hogy Hyung csak a bolondját járatja velem, és egyedül az a célja, hogy kibéküljek a nővéremmel. Aztán rá kellett jönnöm, hogy Hyung tényleg a legjobb barátom is egyben, és számára nincs fontosabb annál, mint hogy engem és BaeJint boldognak lásson.

Amikor a buszmegálló nevét hallom, a gyomrom rögtön összeszűkül, a mellkasom is szorítani kezd és a torkomat is fojtogatja a viszontlátás érzése. Szabályosan leugrom a járműről, feldobom a vállamra a táskámat, és ahogy végignézek az egyetem robosztus falán, előhúzom a hátsó zsebemből a telefonomat. A kijelzőt egyetlen mozdulattal feloldom és a gyorshívóra nyomok. Mielőtt még a zöld gombhoz érne az ujjam, egy gondolat fut végig a fejemben. Meglepetés. Jobb lenne, ha nem számítana rám, hiszen, akkor talán nagyobb lenne az öröme is.

A telefonra szorítok, és magabiztos léptekkel indulok meg a főbejárat felé. Fogalmam sincs, Hyung miként tudta megszerezni a pontos szobaszámot is, de ezt is csak megköszönhetem neki. Kettesével szedve a lépcsőfokokat mászok fel négy emeletet, majd a jó ajtóhoz érve, megtorpanok. Megpróbálok mielőbb megnyugodni, majd alig három perc múltán, végre beljebb tolom a résnyire tárt ajtót.

Senkit sem találok a nappaliban, így bátorságot öntve magamba, az egyik hálószoba felé veszem az irányt. Mégis telefonálnom kellett volna...

- Mi ez az egész? – bukik ki belőlem hezitálás nélkül.

A mellkasom feszít, a gyomrom görcsbe rándul, a torkomat pedig fojtogatja a rám törő sós nedvesség. Az ujjaim közül kihullik a telefonom, s mielőtt még meglátná a könnyeimet, hátat fordítok a gerlepárnak és sietve távozom a helyiségből.

Félre lökve a folyosón andalgókat kapkodom a lábaimat előre, menekülni akarok, elmenni innen és soha többé nem jönni vissza. Nem érezni többé ezt a kínt, nem kapni egy újabb heget. BaeJin. A nővérem. Tudom, most csak ő lehet az, aki képes megnyugtatni, aki az egyetlen biztos pont tud lenni a jelen helyzetben. Egyedül BaeJin az, aki talán kicsit enyhíthet ezen a szűnni nem akaró fájdalmon.

Telefon híján nem tudom elérni JongHyun Hyungot sem, hogy a biztonságot nyújtó falak közé repítsen a másodperc tört része alatt, így kénytelen vagyok megvárni, míg a busz begördül a megállóba. Pechemre, még a borús idő is ellenem van, egyetlen röpke másodperc alatt változik meg az időjárás és szakad ránk az ég. Elégedetlenül sóhajtok fel, és még egy-egy bosszús szó is elhagyná a számat, ha hagynám.

- BaekHyun?! – hallok meg a hátam mögött egy ismerős hangot, de nem fordulok az irányába. – BaekHyun? – Alig fél lépésnyire érkezik ismét a hangtónus, egy pillanatra megrázkódom tőle.

- Menj el – dünnyögöm lehajtott fejjel, összeszorítom a kézfejeimet.

- BaekHyun? – értetlenkedik.

- Nem hallod? Menj innen. Nem akarlak látni. – Meredten bámulom tovább a cipőim orrát, egy fikarcnyit sem vágyom a társaságára.

- Meg tudom magyarázni.

- Nem érdekel. Hagyj békén, ChanYeol. – Képtelen vagyok tovább elfojtani a könnyeimet, nem tudom tartani magam tovább ChanYeol előtt.

- Nézz a szemembe, BaekHyun. A szemembe nézve küldj el. Végleg.

Egy mélyről jövő sóhaj szakad fel belőlem a végszó hallatán. Még jobban ökölbe szorulnak a kezeim, de nem tudok elsőre megfordulni. Fogalmam sincs, miként tudnám őt elküldeni magam mellől egyáltalán, de meg kell tennem. Bármennyire is fáj, meg kell tennem. Búcsút kell vennem ChanYeoltól. Örökre.

Reszkető térdekkel fordulok meg a tengelyem körül, de fejemet csak lassan emelem meg. ChanYeol homályos lélektükreibe botlom könnyes szembogaraimmal, újra és újra lenyelem a gyülemlő gombócokat a torkomban. ChanYeol nem szól semmit, csak néz. Pokol Angyalaként...

* * * ChanYeol POV * * *

Ahogy megláttam BaekHyunt az ajtóban, tudtam, életem legnagyobb hibáját követtem el, hogy engedtem HeeRa közelségének. Hagytam, hogy egy pillanatra megfeledkezzek a számomra legfontosabbról. BaekHyunról. Szinte elmenekül a hálóból, még arra sincs lehetőségem, hogy szóljak egy szót is hozzá. Elrobog bármiféle meghallgatás nélkül. Joggal.

HeeRa a csuklómra fog, amikor felpattanok mellőle, kérdőn néz rám, egyszerűen nem tudja hova tenni a látottakat, én pedig nem éppen most szeretném neki elmondani, mi is zajlik körülötte.

- ChanYeol? – pillázik parányikat.

- Mennem kell, HeeRa – sóhajtok fel halkan. – BaekHyun után kell mennem. Minél előbb.

- Ki ez a BaekHyun? – elengedi a csuklómat és az ölébe hullik a karja.

- A számomra legfontosabb ezen a világon.

Ezzel magára hagyom HeeRát, és BaekHyun után iparkodom. Nem érdekel, mégis hány kérdés marad megválaszolatlan a fejében, vagy egyáltalán felfogta-e azt, hogy mit is értettem ez alatt a mondatom alatt. Egyedül BaekHyun, aki foglalkoztat. Vele van tele minden gondolatom, s mikor HeeRát csókoltam, legbelül arra vágytam igazán, hogy BaekHyun legyen az, aki mellettem van. Az ő ajkait érezzem az enyémekre simulni. Ő hiányzott mellőlem, egyedül ő.

Az utcára lépve azonnal a buszmegálló felé veszem az irányt, remélve a reménytelent. Talán nem autóval hozták el, talán lehet még megbocsátás számomra, ha időben utolérem BaekHyunt. Egy halvány mosoly rajzolódik az arcomra, amikor felbukkan előttem hátának tökéletes íve, szinte belefulladnék a lapockái közé, csak érezhessem újra bőre forróságát.

Érezzem, ahogy megrészegít fűszeres-ánizsos parfümje, akárcsak egy ellenállhatatlan karácsonyi sütemény lenne. Érezzem, ahogy mellkasa az enyémhez feszül. S elveszhessek örökre a mélybarna óceánban, ami lélektükreiben táncol.

Szívembe hasít minden szava, tőrként ér minden mondat, ami elhagyja ajkait. Megérdemlem, de mégsem. Mégsem akarom hallani azokat a gondolatokat, amik cikáznak szüntelenül a fejében. Nem ezt akarom hallani. Azt akarom, hogy megbocsásson. Azt, hogy végre kimondjuk egymásnak az idáig elfojtott érzéseinket. Azt, hogy végre színt valljunk egymás és a világ előtt. Azt, hogy végre leplezetlenül és őszintén szerethessem őt.

- Meg tudom magyarázni – kérlelem megállás nélkül, engedjen nekem, utoljára.

- Nem érdekel. Hagyj békén, ChanYeol. – Egy újabb tőr szúr szíven, mélyebbre hatol, s tudom, nincs visszaút, mert örökre elveszítettem a számomra legfontosabbat.

- Nézz a szemembe, BaekHyun. A szemembe nézve küldj el. Végleg.

Akármennyire is fájni fog az igazság, nem a hátát bámulva akarom hallani a búcsú szavát. Bármekkorát is hibáztam, ez a legkevesebb, amit kaphatok cserébe. Azt, hogy a szemembe nézve mondja ki azt, hogy „Vége”. Többé már nem szeret, és nincs már rám szüksége.

Meggondoltan fordul meg, egész testemben remegek a látványától, amit én okoztam. Egyedül saját magamat okolhatom BaekHyun állapotáért. Ott bántottam, ahol a legjobban fájhat valakinek, s tudom, tehetek bármit az évek során, soha nem fogom tudni ezt jóvátenni vagy akár elfeledtetni vele. Még a legjobb barátjaként sem leszek rá képes.

- Mondd ki – súgom elcsukló hangon, szeretnék túllenni a dolgon, hogy visszavonulhassak a szobámba és magányosan tengethessem tovább hátralévő életem napjait.

- Miért? – hebegi alig hallhatóan. – Miért tetted? – nyeli el a kibuggyanó könnycseppet.

- HeeRa nem jelent semmit. Egy csoporttársam.

- Miért csókoltad meg? – teszi fel halkan a szívét marcangoló kérdését.

- Egyetlen másodpercre veszítettem el a fejemet, de hidd el, hogy HeeRa nem jelent semmit.

- Miért tudnék hinni neked? – A pillanatnyi haragja felülkerekedik a szenvedésein, szemrehányóan faggat tovább.

- Miért jöttél ide, ha nem tudsz hinni nekem? Valami oka kell, legyen az ittlétednek. Ha nem hinnéd el soha egyik szavamat sem, akkor nem hittél az üzeneteimnek, amit hagytam neked a költözéskor.

- Nem számít – lehajtja fejét és a lábai alatt folydogáló esővizet méricskéli tovább.

- Mondd, hogy soha nem szerettél és nem azért vezetett ide az utad! – Közelebb lépek BaekHyunhoz, a mellkasaink a másikéhoz feszülnek. – Mondd ki, hogy vége. Dobjuk el azt, ami soha nem volt igazán a miénk.

* * * SeHun POV * * *

Idegesen pakolom a lábaimat egymás után, ahogy ballagok a kávézó felé. Hosszú ideje tervezgetjük ezt a röpke találkozót, de idáig nem igazán volt merszünk lépni a másik felé. De amikor ott a kanapén megszorította az ujjaimat, azután a fura álmom után, valami megmozdult bennem. Valami, amit rég elásottnak hittem.  A nagynénje kávézójánál alkalmasabb helyet nem is találhattunk volna, csendes és kicsit eldugott is. Senki nem zavarhat meg minket.

Előbb érkezem a megbeszélt időpontnál, így kénytelen vagyok én választani egyet a ház asztalai közül. A hátsó rész legtávolabbi és legkevésbé észrevehető asztalát célzom be, aztán odaérve könnyedén le is vágódom a székre. Már csak ki kell bírnom, míg ő is betoppan és két szónál többet is válthatunk egymásnál. A BaeJinnél tett látogatásaim ugyanis nem éppen nevezhetőek igazi szópárbajnak, hisz’ egy köszönésen és némi udvariasságon túl nem jutottunk. Viszont annyira belevetette magát a tanulásba, hogy még az édes akcentusát is maga mögött hagyta és tökéletesen elsajátította a nyelvünket.

Kíváncsian és egyben izgatottan fürkészem a bejárati ajtót, minden egyes csilingelés hallatán a szívem heves dübörgésbe kezd, ám igazán akkor kezd szapora ütemet diktálni, amikor a kilencedik alkalommal fel is bukkan. Sorban tuszkolom le a gombócokat a torkomban, egy gyors üdvözlés után már pásztázni is kezdi az asztalokat, s végre összefonódik a pillantásunk. Parányit biccentve indul meg felém, s az asztalhoz érve illedelmesen meghajol, és óvatos mozdulattal kihúzza a másik széket. Helyet foglal.

- Korán jöttél – szólal meg elsőként, amikor alkarjai az asztallapra simulnak.

- Örülök, hogy tudtál időt szakítani – zavarodott mosoly szakad fel belőlem elmerülve őzike szempárjában. – Köszönöm.

- Szívesen tettem – feleli lágy görbülettel, miközben jobb tenyerét bal kézfejemre vezeti, és gyengédséggel ujjaimra szorít, aztán lassan visszahúzza maga elé.

Azonnal hiányozni kezd az érintése, noha alig tartott két másodpercig, mégis könnyedén a részemmé vált a töredéke alatt. Szeretném újra érezni a bőrét az enyémhez simulni. Szeretném, hogy soha ne érjen véget ez az egész varázslat. Megköszörülöm a torkomat, akaratlanul pillantok le összefont ujjaira, majd felemelvén a jobb kezemet, pincérért hívok.

Alig nyolc perc elteltével már a csészéinket szorongatjuk, amiben forró csokoládé gőzölög, ellenben még egyikünk sem ízlelte meg az ínyencséget. Valahogy nehezemre esik, hogy kortyoljak, hiszen a puszta lélegzés is nehézkes alkalomadtán.

Mintha olvasnánk egymás gondolataiban, tökéletes szinkronban fogunk a csésze fülére, aztán azzal a mozdulattal emeljük is fel a porcelánokat. Vigyázva hörpintek egy parányit, majd engedem is vissza a bögrémet, viszont LuHan már kevésbé elővigyázatos. Ahogy a csésze érintkezik az aljjal, ajkaihoz kap.

Ösztönösen nézek a sérült felületre, majd fogok én is száját tapogató ujjaira és automatikusan elveszem onnan a kezét, hogy jobban szemügyre vehessem.

- Nagyon fáj? – bukik ki belőlem meggondolatlanul, ahogy kívánatos ajakpárját vizslatom, önkéntelenül nyalom meg kiszáradt ajkaimat.

- Túlélem – válaszol mélyen a szemembe nézve, s közben észrevétlenül nedvesíti meg saját ajkait.

- Akkor jó. – Kívülről meglehetősen higgadtnak tettetem magam, de legbelül üvölteni tudnék azért az ajakpárért, csak egyetlen leheletnyi időre érinthessem őket. – Egész biztos, hogy nincs nagy baj? – kérdezem, ahogy száját mustrálom balgán.

- Jól vagyok. – Közelebb hajol hozzám, orrhegye az enyémhez ér, forró lehelete érzéki tangót lejt mélyről jövő sóhajaimmal.

Váratlan melegség kezdi el átjárni a testemet, ami a kézfejeimnél tetőzik a leginkább. Lepillantva észreveszem, hogy LuHan ujjai tévedtek kezeimre, s kezdtek játékos cirógatásba a bőrömön. Minden érzékszervem beleremeg az érintéseibe, már-már csak sóhajtozni tudok bársonyos ujjbegyei nyomán, s magamban csakis a folytatásért imádkozom. Soha ne érjen véget ez a varázs.

- A forró csoki után van kedved beülni egy mozira? – rángat ki mélyen búgó hangja a gyönyörködésből, mire habozás nélkül csak beleegyezően bólintok. – Milyen filmhez lenne kedved? – húzza féloldalas mosolyra ajkait.

- Horror? – Ezzel talán elérhetem azt is, hogy a félhomályban, majdnem sötétben, akár még közelebb is érezzem magamhoz, s LuHan is csak egy kicsiny fejbiccentéssel válaszol.