A szerelem ereje (SHINee - TaeMin, Key, JongHyun) - 7. fejezet: Búcsú...

Meredten bámultam kifelé az ablaküvegen át, tenyereim a tolókocsi karfáján pihentek mozdulatlanul. Az ölemben néhány fotó feküdt, a régi időket felidézve vettem ki őket a fiók mélyéről. Hiányoztak a régi barátaim, akikkel együtt éltem a központban, de végül ők elhagyták az intézményt. Ahogyan most én is éppen erre készülök. Nehéz szívvel válok el a nővérektől, akikkel minden nap találkoztam és beszéltem; a konyhás nénitől, aki megannyi finomságot készített nekünk minden ebédkor és vacsorakor. Az ápolóktól, akik azért küzdöttek minden pillanatban, hogy mindannyian felgyógyuljunk.

Egy kóbor könnycsepp indult útnak az arcomon, amit sietve igyekeztem letörölni, mielőtt bárki is megneszelhetné a fájdalmamat. Már így is szégyelltem magam, hogy ki kell költöznöm és a húgaim a nyakukba vesznek egy koloncot, mert képtelen voltam elhagyni a kerekesszéket ennyi idő után. Végül az ő akaratuk győzött. No, meg az intézmény vezetőjének utasítása, miszerint nem tudnak tovább mit tenni, hiszen nem állt be változás az állapotomban az elmúlt fél évben sem.

- Ennyi az összes holmid, Unnie? – hallottam meg HyeAh hangját a szekrényem felől.

- Az a két bőrönd – sóhajtottam magam elé lesütött szemekkel. – Amit a szekrényben és a fiókokban találsz, annyi az összes cuccom. Semmi több.

- Rendben van – szuszogott fel az idősebbik húgom is a háttérben. – Felhívom TaeMint, hogy jöjjön értünk.

- TaeMint? – pillantottam a hátam mögé.

- Igen – felelt pironkodva, egy pillanatra elmosolyodtam az arcát látva. – Ma nem dolgozik ő sem, a városban szaladgál, hogy ha kell segítenie, akkor azonnal jönni tudjon.

- Milyen kedves tőle – mosolyogtam némi boldogságot magamra erőltetve.

- Ő akarta, én nem erősködtem, mert én szerettelek volna hazavinni, mivel MinGi az egyetemet nyúzza utána meg megy az állatkórházba Kwon doktornak segíteni. Úgyhogy nem maradt más – húzta össze a száját lányos zavarában.

- Nincs semmi baj. Legalább megismerhetem az udvarlódat – jegyeztem meg halkan, még jobban zavarba hozva ezzel a húgomat.

- Csak két hónapja járunk. Vagy mi – hebegte paradicsomszínt öltve.

- Vagy mi – kuncogtam magam elé, ahogy HyeAh-nak sikerült picit elterelnie a gondolataimat.

- A fürdőben van még cuccod? – terelte el rögvest a témát, mire csak a fejemet ráztam. – Nincs?

- Nincs. Csak a tusfürdőm meg a hajkefém.

- Azokat már összeszedtem a fogkeféddel együtt.

- Rendben – bólintottam, aztán megint az ablakomon bámultam kifelé.

Az udvart mustrálva csak még nagyobb lett az űr a mellkasomban. Azt a fát figyeltem folyton, ahova mindig tolt JongHyun, hogy némi időre magunk legyünk és persze kiszakítson a szürke hétköznapokból. Újabb nagy levegő szakadt fel belőlem szenvedéseim közepette. Még abba bele sem gondoltam igazán. Nem csak a központtól kell elválnom, hanem tőle is. A terapeutámtól, aki több volt már a számomra, mint egy egyszerű gondozó. Sokkal több.

- Tíz perc és itt van – törte meg ismét HyeAh a csendet.

- Jó – fújtam ki hosszan a bent tartott levegőmet.

- Addig leviszem ezeket az előtérbe.

- Ühüm.

- Megleszel addig, Unnie? – Aggodalom csendült fel a hangjában, így felé fordulva bólintottam egy határozottat.

- Úgyis szeretnék egy kicsit egyedül maradni, míg elköszönök a szobámtól.

- Okkie. Akkor megvárom TaeMint odalent, bepakolunk az autóba és csak utána viszlek le. Így jó lesz? – Megint csak egy fejbiccentéssel feleltem, majd HyeAh megmarkolta mindkét koffert és becsukta maga mögött az ajtót.

Könnyes szemekkel fordítottam a fejemet még egyszer utoljára az ablaküveghez. Magammal akartam vinni ezt a képet. Az emlékeket, a pillanatokat, amiket JongHyunnal töltöttem az utóbbi hónapokban. Ha másként nem, legalább így legyen velem örökre. Az emlékeimben. A bal csuklómra pillantottam, amin a tőle kapott, fonott karkötő ékeskedett. Akaratlanul is elmosolyodtam, ahogy belefeledkeztem a pillanat varázsába. Még mindig tisztán látom magam előtt, mikor nekem adja és óvatos mozdulatokkal felapplikálja a bőrömre. Mintha csak tegnap lett volna. Nem tudtam parancsolni tovább az érzéseimnek. Fájó búcsúm jelei lassanként kezdtek hullani, csukott szemmel hagytam, hogy eláztassák a combjaimon pihenő fényképeket.

Reszkető ujjbegyek simultak az arcomra, még azt sem hallottam meg, hogy bárki bejött volna a szobámba, de az illata, ami körüllengte, azonnal elárulta az ujjbegyek tulajdonosát. A sós nedvességet gyengéd mozdulatokkal simogatta le a bőrömről, de képtelen voltam kinyitni a szemeimet. Nem akartam, hogy a varázs, ami magához láncolt, elillanjon a másodperc tört része alatt, és újfent magam maradjak a fájdalmammal.

Éreztem, hogy a látogatóm a tolószékem karfájára fog és lassan elfordít az ablaktól. Még mindig nem akartam kinyitni a szemeimet, akkor sem, mikor meleg lélegzet kezdett cikázni az arcomon, majd puha felület nyomódott a homlokomra. Ismertem ezt az ajakpárt. Nem túl jól, ez igaz, de pontosan tudtam, kihez tartozik.

- JiHye? – suttogta bőrömre alig hallhatóan, féltem megmozdítani a szemhéjaimat továbbra is.

- Igen? – pihegtem összeszorított szemekkel.

- JiHye – ismételte meg a nevemet még mindig homlokomhoz érve, nagyot nyeltem.

Egyre tisztábban hallottam a hangot a fülemben, apránként az elmém is kezdte elhinni, hogy valóban itt van, és nem csak a tudatalattim szórakozik velem gonoszul. A parfümje megtöltötte a tüdőmet, a sóhajai felmelegítették a testemet, ajka érzékien simult a bőrömhöz. Nem lehetett álom, mert túlságosan is valósághű volt minden másodperc.

- JiHye – szuszogta újra a nevemet, végre erőt vettem magamon és kinyitottam a szemeimet.

- JongHyun – sóhajtottam nevét halkan, mikor tekintetem rálelt a mélybarnán csillogó kiskutyaszemekre.

- Szia JiHye – mosolygott, ahogy lejjebb hajolt hozzám, szája súrolta az enyémet, alig bírtam megállni, hogy ne csókoljam meg még egyszer utoljára, vagy most először igazán.

- Szia – formáltam félénken. – Te itt?

- Baj? – Kissé hátrébb húzódott fejével, de teljesen el nem távolodott.

- Nem.

- Akkor jó. Összepakoltál? – Gyorsan körbenézett a szobában, majd megint rajtam állapodott meg hatalmas szembogaraival.

- A húgom segített. Az előbb vitte le a bőröndjeimet – nyeltem egy nagyot.

- Értem. Akkor már csak te maradtál, igaz? – Mosoly mögé rejtette kétkedését, úgy tűnt, ő sem rajong azért, hogy itt kell hagynom ezt a helyet.

- Úgy valahogy – erőltettem én is egy görbületet magamra, de cseppet sem voltam vidám kedvemben. – Miért jöttél? – kérdeztem kisvártatva.

- Elköszönni – hajtotta le fejét, hogy leplezze a hirtelen szemébe szökött könnyeket.

- Elválnak útjaink – dünnyögtem magam elé a rideg tényeket, amikkel még én magam sem tudtam megbarátkozni, nemhogy elfogadni azokat és mosolyogva búcsút venni JongHyuntól.

- El – mozdította meg vállait, de még mindig nem emelte fel a fejét, kerülte a pillantásomat. – Ma elhagysz engem. Khm. Az intézményt – mormolta összeszorított fogakkal.

- Téged? – emeltem ki az egyetlen szót, ami valóban felkeltette a figyelmemet.

- Elmész – kezdett bele egy hosszú lélegzetvétellel egybekötve. – Elhagyod a központot. A gondozóidat. A nővéreket. Minket. – Lassan felemelte a fejét, a tekintetünk összeakadt. – És engem is.

- JongHyun.

Könnyes hangok törtek fel belőlem, arca elhomályosult előttem, ösztönösen emeltem fel jobb kezemet és simítottam arcára a tenyeremet. Érezni akartam még egyszer meleg, bársonyos tapintású bőrét hozzám simulni. Magammal akartam vinni minél több emléket, amiket bármikor felidézhetek, mikor rám tör a magány érzése. Az arcán lévő kezemre csúsztatta puha mancsát és megszorította a kézfejemet. Önkéntelenül húztam vissza magamhoz, míg végül bezártam azt a kicsiny távolságot ajkaink között.

Alig ha kétszer érezhettem őket a számhoz tapadni, abból is az egyik egy elsietett és meggondolatlan érintés volt a részemről, egyszer pedig ő próbált meg közeledni, de jobbnak láttuk, ha nem folyunk bele mélyebben az érzések útvesztőjébe, hiszen annál rosszabb lesz majd az elválás. De most. Belegondolva a tényleges búcsúba, nem akartam csók nélkül elköszönni JongHyuntól.

Könnyekben úszva, zihálva kaptam ajkaiért, mikor hátrálni készült, alsó ajkát fogaim közt tartva nem engedtem elszakadni magamtól, így hagyta, hogy megfeledkezzünk a környezetünkről. Visszacsókolt. Érzékien. Gyengédséggel. Törődéssel telve. Éppen olyan volt, amilyennek egy utolsó csóknak kell lennie: visszafogott, de mégis temérdek érzéssel teli, könyörgő, már-már bűnbánó, s egyben mindent elsöprő, felejthetetlen.

Még egyszer fogai közé szorítva alsó ajkamat vált el tőlem, rögvest hiányozni kezdett, így már hajoltam is utána, hogy még egy kicsit élvezhessem a negédes mámort. Ujjait simította csókjáért könyörgő számra, hogy ezzel is megállíthasson. Könnyáztatta szemekkel meredtem rá, nem tudtam olyan egyszerűen itt hagyni, elszakadni tőle ki tudja, mennyi időre. Talán örökre.

- Unnie? – HyeAh halk és félszeg kopogtatása zavarta meg az idillinek nem nevezhető jelenetet, mire mindketten a húgomra kaptuk a fejünket. – Kész az autó. Ha gondolod, indulhatunk – mondta oldalra nézve, majd némi szempilla-rebegtetés után, a szőnyegre bámulva szólalt meg újfent. – Odalent leszek TaeMinnel. Gondolom, JongHyun-shi szívesen lekísér majd oda.

- Természetesen – felelt teljes kimértséggel. – Ami a beteg érdekeit szolgálja, azt készséggel teljesítem.

- Köszönöm, JongHyun-shi. Unnie, a bejáratnál találkozunk.

- Ezt muszáj volt mondanod? – szegeztem JongHyunnak a kérdést, ahogy HyeAh eltűnt a kinti folyosón.

- Én csak az igazat mondtam, JiHye – reagált komoran.

- Muszáj tönkretenned az utolsó másodperceket is, igaz? – fakadtam ki érzelmi hullámjeleimmel küszködve. – Nem lehetne egyszerűen csak egy integetéssel lerendezni a búcsúnkat? Csak sétálj ki a szobámból, ahogy annak idején tette a barátom a baleset után. Menj el. Hagyj magamra, JongHyun. Letalálok magam is. – Ezzel megragadtam a kerekeket és már lendítettem is tovább a kocsit, hogy HyeAh után menjek a földszintre, de hirtelen valaki megakadályozott a távozásban.

- Azt hiszed, nekem olyan könnyű, JiHye?! – érkezett a keserédes kérdés a hátam mögül. – Azt hiszed, nekem olyan egyszerű kigyalogolnom az életedből?! – emelte meg picit a hangját. – Azt hiszed?!

- Akkor miért lettél ennyire kimért, JongHyun? Ha nem azért, mert olyan könnyű számodra az elválás – vitatkoztam elégedetlenül.

- Szerinted olyan könnyű nézni, hogy a nő, akinek a lénye már az aktáját olvasva rabul ejtett, az most csak úgy elmegy? Egyszerűen kigurul az életemből és utána már soha nem fogok róla hallani. Azt hiszed könnyű a dolgom? Azt hiszed, nekem nem fáj?! – JongHyun sem tudta tovább rejteni a szenvedéseit, sorban potyogni kezdett a sós nedvesség szeméből.

- JongHyun? – zokogtam fel nevével, a tolókocsi kerekeit markoltam reszkető kezekkel. – JongHyun – ismételgettem nevét szüntelenül.

- Ne hagyj el, JiHye – húzott vissza magához, majd szembe fordított magával és leguggolt elém. – Ne menj most el, JiHye. Ne hagyj el, kérlek – kérlelt könnyeit nyeldesve.

- Tudod, hogy nem önszántamból teszem – küszködtem én is a torkomat fojtogató sós nedvességgel. – Ma el kell hagynom a központot.

- Kitalálunk valamit, csak kérlek, JiHye, könyörgöm, ne menj most el! – szipogta alsó ajkát beharapva.

- Mégis mit? – zokogtam tenyereimbe temetett arccal. – Nem maradhatok, hiába is szeretnék.

- Nem tudom, mit, de kell, legyen valami megoldás. JiHye! Nem. Nem veszíthetlek el! Most. Most, hogy végre. Hogy végre – elcsuklott a hangja, s ezt érzékelve leengedtem a kezeimet az ölembe.

Soha nem láttam még egyetlen férfit sem a könnyeit hullatni miattam; attól félve, hogy elveszíthet. Soha senkit nem érintett még meg ennyire, hogy már nem leszek az élete része egy fikarcnyit sem. Soha. Senki számára nem jelentettem annyit, mint abban a pillanatban JongHyunnak. Ahogy néztem, miközben erőn felül próbálja tartani magát előttem, hogy ne törjön össze a könnyáradat alatt, úgy éreztem, tennem kell valamit. Valamit, hogy megnyugodjon, hogy tudja, pontosan ugyanúgy érzek iránta, mint ahogy ő irántam. Tudatni akartam vele: Szeretem. Őszintén, tiszta szívből, feltétel nélkül.

Megkapaszkodtam a székemben, miközben ő megint csak lehajtotta a fejét és az ablakpárkányhoz hátrált, megpróbálta eltitkolni a folyton kibuggyanó könnyeit. A karfákra szorítottam és egy méretes gombócot tuszkoltam le a torkomban, becsuktam a szemeimet.

A lábaim lecsúsztak a tartókról, egy gyors mozdulattal ellöktem magam és felegyenesedtem a székemből. Álltam. Éreztem, hogy a saját lábaimon állok hosszú idő óta először. Nem nyitottam ki a szememet, hanem minden erőmmel koncentrálva parancsoltam a végtagjaimnak, hogy JongHyunhoz vigyenek. Egy lépés. Két lépés. A harmadik lépésnél JongHyun mellkasára estem, akinek karjai rögvest a derekam köré fonódtak, ahogy megérzett testén landolni. Megkapaszkodtam a nyakában és magamhoz szorítottam.

- JiHye? – suttogta csodálkozón és egyben könnyes hangon a fülembe. – JiHye? JiHye. Te. Te. Jársz? – hitetlenkedett a karjai között tartva.

- Nem tudom – pityeregtem nyakába fúrt arccal. – Csak meg akartalak ölelni. Ölelni, amíg meg nem halok.

- JiHye. Te jársz – súgta ámulattal telve, miközben még szorosabban kulcsolta tagjait testem köré. – JiHye. Felálltál. Itt vagy - szuszogta önfeledt boldogságban úszva.

- Ölelj még, kérlek. Szorosan – bújtam még jobban nyakába, hogy megvárjam, míg ott ér el a halál kegyes csókja.

- JiHye – dünnyögte belebújva vállgödrömbe.

- Szeretlek JongHyun – törtem meg a percek óta tartó némaságot, s vallottam színt JongHyun előtt.

- Én is szeretlek JiHye – lehelte nyakszirtemre.

(S)He is my Black Pearl (EXO / SHINee) - 13. fejezet

* * * BaekHyun POV * * *

Közel három hónap telt el, mióta ChanYeol megírta a búcsúlevelet. Azóta nem hallottam róla, nem találkoztam vele. Még a lakótársa sem tudta, mi van vele, egyáltalán hogyan tengeti napjait. Bentlakásos egyetemet választott. Tényleg komolyan gondolta, hogy teljesen megszakítja velem a kapcsolatot és többé hallani sem fogok róla. Mindig is igaza volt, hiszen mindig jól látta a helyzeteket, de ebben az egyben most hatalmasat tévedett.

Egyszerűen nem tudom elfogadni a tényt, hogy ChanYeol elment és többé már nem az életem része. Mintha kitépték volna a szívemet és a nap huszonnégy órájában valaki egy kést szúrna belé minden egyes másodpercben. A legszívesebben kifutnék a világból, hogy többé soha senki ne árthasson nekem, és ne kelljen tovább ezzel a fájdalommal léteznem. Véget akarok vetni a fájdalmamnak. Nem akarom, hogy tovább kínozzon.

Bármennyire is szeretnék örülni a nővérem boldogságának, nem vagyok rá képes. Minden alkalommal, mikor szóba kerül az esküvő, erőltetetten mosolygok rá, próbálok együtt érezni vele, tervezni a nagy napot, de legbelül iszonyatos kínokat élek át a nap minden pillanatában. A suliból kis híján kicsaptak, amiért nem járok be, de szerencsére JungSoo igazgató elnéző volt velem. BaeJinre való tekintettel, ha már ő is ott tanult annak idején. A tanulmányi eredményem foglalkoztat a legkevésbé jelenleg. Jobban érdekel az, hogy ChanYeol melyik egyetemre iratkozott át, és miként tudom rávenni, hogy hazajöjjön.

Újabb borús reggelre ébredek fel most is, még ahhoz sincs kedvem, hogy a szemeimet kinyissam. Amíg az álomvilág rabja vagyok, addig legalább nem kell a rideg tényekkel szembesülnöm nap mint nap. A nővérem másodszori kopogtatását hallva az éjjeli szekrényemhez nyúlok és magamhoz veszem a mobilomat, hogy legalább az időt megnézhessem rajta. Alig múlt reggel tíz.

- Hasadra süt a nap, Hyunnie – nyit be a szobámba, kezei között egy tálcát szorongatva. – Csináltam neked reggelit – lépdel lassan az ágyamhoz, majd a tálcával az ölében leül rá.

- Nem vagyok éhes, Noona – nyöszörgöm még kissé kábultan, közben feljebb húzom a takarót a fejemen, de BaeJin nem hagyja, hogy elmeneküljek előle.

- Muszáj enned valamit, Hyunnie. – Ujjai közé szorítja a pálcikákat, egy kicsiny falatot markol fel velük, majd a szám felé indul vele. – Napok óta nem ettél. Hyunnie, ez így nem mehet tovább – elcsuklik a hangja, ahogy összezárom a számat a gőzölgő falat előtt. – Kérlek, legalább egy kis húst egyél. Kérlek. Hyunnie, le fogsz gyengülni – kérlel könnyeivel küszködve.

- Nem vagyok éhes, Noona – dünnyögöm, miközben egy kétségbeesett sóhaj hagyja el a számat.

- Hyunnie. Könyörgöm. Az öcsém vagy és felelősséggel tartozom érted. Egyél. Kérlek szépen – szipogja, még mindig a szám előtt tartva a letuszkolni kívánt adagot.

- Noona – szuszogom a plafont bámulva, abban bízva, hogy BaeJin lassan feladja a küzdelmet és magamra hagy.

- Hyunnie, ha nem eszed ezt most meg – megváltozik a hangszíne, a nővéremre pillantok –, akkor beviszlek a kórházba, ahol infúzióra csatolnak és úgy fognak táplálni három napig. Ezt szeretnéd? – Sajnálkozó tekintete összeakad az én csalódott pillantásommal. – Csak mondd meg, hogy erre vágysz, és már ülünk is az autóba. Bevitetlek, ezen nem múlik, de ez volt az utolsó alkalom, hogy nem ettél semmit!

Ezzel felkel mellőlem, a tálcát leteszi a szekrénykémre, majd bármiféle magyarázat vagy intelem nélkül kisétál a szobámból. Még az ajtóból sem fordul vissza, hogy leellenőrizze, hajlok-e az evésre. Ujjaimat zilált tincseimbe fúrom, majd még egy aggodalommal teli sóhajt engedek ki magamból. Lassan feljebb tápászkodom az ágyon, aztán lerugdalva magamról a takarómat, végre felülök. A tálcán roskadozó ételmennyiségre nézek. Valóban nagyon figyelmes a nővérem, komolyan nem szeretném őt megbántani, de nincs lelkierőm még ahhoz sem, hogy bármit is lenyomjak a torkomon.

Két perccel a nővérem távozása után megint kopogtatnak. Még szóra sem nyitom a számat, amikor lendül a térelválasztó és JongHyun bukkan fel. Egyenesen hozzám ballag, kezei között valamit szorongat, gondolom az esküvővel kapcsolatos az is. Rám néz, aztán ő is az éjjeli szekrényen pihenő finomságokat veszi szemügyre. Mély levegőt vesz, miközben lehajol hozzám.

- Ha ezt most mind elpusztítod, adok neked valamit – duruzsolja a fülembe.

- Hyung – mormogom magam elé, fikarcnyit sem vágyok a gyerekes bánásmódra. – Nem vagyok éhes, Hyung.

- Akkor sem vagy az, ha utána megkapod ChanYeol címét? – kidüllednek a pupilláim a hallottaktól.

* * * ChanYeol POV * * *

Az új suliba beilleszkedni gyerekjátéknak tűnt. Meghúztam magam, igyekeztem elkerülni mindenkit, aki csak megpróbált közeledni hozzám bármilyen formában is. Mindig elsőként távoztam az órákról és mindig utolsóként érkeztem meg. Mindent elkövettem annak érdekében, hogy a legkevesebb vizet zavarjam bárki életében is, és a legkevésbé szúrjak szemet a tanároknak.

Egész jól ment ez a tervem egészen addig, míg egy nap az egyik csoporttársam meg nem várt reggel. Helyes lány, mindig mosolyog és persze az utóbbi időben minden nap kedveskedett nekem valamivel. Vagy egy gyümölccsel vagy egy szelet sütivel, de megpróbált a lelkemre hatni. Nem értettem ezt a figyelmességet, hiszen annyi másik fiúnak szentelhette volna azt az időt, amit rám fordított erőn felül. Nem értettem.

Végül megegyeztünk, hogy együtt megyünk az órákra és együtt is jövünk el. Az eltelt heteket látva örültem, hogy végül mégis lett egy barátom. Vagy valami olyasmi. Persze ezzel a többi lány kevésbé ért egyet, hiszen már-már úgy festünk a folyosókon ballagva, mintha egy pár lennénk. Talán. Meglehet, hogy HeeRa egy kicsit többet érez irántam, mint egy szimpla barátság. Viszont én már kevésbé gondolom ezt saját magamat illetően. Nekem még mindig hiányzik valami. Valami, ami belülről éget, valahányszor csak ránézek vagy rá gondolok. Hiányzik a tűz. A vágy. A szerelem.

- ChanYeol-ah! – integet hevesen a kampusz udvarán, hirtelen szorítja el a torkomat az újabb találkozás.

- Szia HeeRa! – emelem fel a kezemet, hogy üdvözölhessem, nem szeretném kellemetlen szituációba keverni, hogy nem köszöntöm viszont, mindenki kinevetné.

- Hogy’ vagy, ChanYeol? – kérdezi széles mosollyal vékony ajkain, még a szemei is mosolyognak, olyannyira összehúzza őket, nekem örülve.

- Jól, köszönöm, HeeRa – biccentek. – Te? Veled mi újság? – húzom feljebb a táskámat, és próbálok érdeklődő tekintettel fordulni HeeRa felé.

- Nem aludtam túl jól. Ideges vagyok kicsit – neveti el magát zavarában, hogy ezzel is leplezhesse a benne rejlő feszültséget.

- Miért vagy ideges? – kérdem, miközben elindulunk a kollégiumunk irányába.

- Á, nem érdekes! – legyint egyet, és egy újabb mosoly mögé rejtőzik.

- Mindig ennyit mosolyogsz? – sandítok rá kíváncsian.

- Igen. Miért? Baj? – Hirtelen megváltozik a hangja, mintha zavarná, hogy megemlítettem neki ezt a tulajdonságát. – Talán nem szereted, ha mosolyognak az emberek? – pillázik aprókat.

- Mi? Nem! – elnevetem magam, ahogy kétségbeesetten néz fel rám, szinte már megsajnálom, amiért felhoztam a dolgot. – Csak kíváncsi voltam. Tudod, nem sok lányt látok mosolyogni itt az egyetemen.

- Talán nincs rá okuk, hogy mosolyogjanak – húzza fel a vállát tanácstalanul, de szája sarkában ott figyel a felfelé ívelő görbület.

- Neked mindig van rá okod? – biccentem oldalra a fejemet.

- Azt hiszem, nem kell, hogy mindig legyen egy jó indok. Kislány korom óta rengeteget mosolygok, talán, hogy ezzel is védjem magam a külvilágtól.

- Védjed? Miért? Miért kellene magad megvédeni? – megállunk a sétánk közben, épp a lépcsőhöz érve, ami elválasztja a két koleszt egymástól.

- Tudod, ChanYeol, nem mindenki olyan szerencsés, mint ezen az egyetemen a legtöbb diák. – A mellkasához szorítja a könyveit, a korábbi mosoly kicsit lelankad gondolatait ecsetelve.

- Kifejtenéd? – Közelebb lépek hozzá, egészen fölé magasodom.

- Vannak olyan tanulók, mint például én is, akik elmenekültek otthonról és inkább választották a bentlakásos sulit, mintsem tovább kelljen egy légtérben élniük a családjukkal.

- HeeRa? – suttogom magam elé a nevét, egyre nagyobb rejtély lesz a számomra ez a lány. – Mire célzol? – Bal kezemet óvatosan a vállára csúsztatom, és megértően testére szorítok.

- Tudod, ChanYeol, én nem vagyok egyszerű eset. – Kérdőn pislogok HeeRára. – Hogy’ is mondjam? Huh. A nagybátyám. Nos. Mikor tíz éves voltam, akkor ő vigyázott rám, amíg az apukám üzleti úton volt. Testvér és édesanya híján nem volt kire hagynia, a nagyszüleim vidéken éltek, így a legkézenfekvőbb apukám bátyja volt. – A mellkasom hevesen kezd emelkedni HeeRa emlékeit hallva, az aggodalmam egyre nagyobb lesz. Néhány levegővétel múltán folytatja a mesélést, kissé könnyes szemekkel. – A nagybátyám soha sem volt híres az erényességről vagy a kedvességéről, amit akart, mindig megkapta vagy megszerezte magának. Legyen szó bármiről is – elcsuklik a hangja, ahogy tekintetünk újfent találkozik.

Tökéletesen értem HeeRa minden szavát, nem faggatom tovább, mert tudom, hogy a még be sem gyógyult hegeket csak még jobban feltépném. Elveszem a válláról a kezemet és magamhoz ölelem. Lehet, nem így kellene közelednem hozzá, de támasz szeretnék lenni HeeRának ebben a néhány pillanatban. Miután sikerül megnyugtatnom, egy puszit nyomok a homlokára és a kollégiuma felé terelgetem, majd eltűnve a vaskos tölgyfaajtó mögött, én is visszavonulót fújok.

Szerencsére a szobatársam ma az egyik haverjánál ejtőzik, így az üres lakrészbe lépek be. Csendes, nyugodt. Magányos. Épp, mint én. Ledobom a táskámat az ágy lábához, majd a következő momentumban én is a szőnyegre zuhanok. Képtelen vagyok tovább visszatartani a könnyeimet, önkéntelenül elerednek el. BaekHyun... zakatol szüntelenül a fejemben és a szívemben egyaránt a neve. BaekHyun... látni akarlak... BaekHyun.