(S)He is my Black Pearl (EXO / SHINee) - 13. fejezet

* * * BaekHyun POV * * *

Közel három hónap telt el, mióta ChanYeol megírta a búcsúlevelet. Azóta nem hallottam róla, nem találkoztam vele. Még a lakótársa sem tudta, mi van vele, egyáltalán hogyan tengeti napjait. Bentlakásos egyetemet választott. Tényleg komolyan gondolta, hogy teljesen megszakítja velem a kapcsolatot és többé hallani sem fogok róla. Mindig is igaza volt, hiszen mindig jól látta a helyzeteket, de ebben az egyben most hatalmasat tévedett.

Egyszerűen nem tudom elfogadni a tényt, hogy ChanYeol elment és többé már nem az életem része. Mintha kitépték volna a szívemet és a nap huszonnégy órájában valaki egy kést szúrna belé minden egyes másodpercben. A legszívesebben kifutnék a világból, hogy többé soha senki ne árthasson nekem, és ne kelljen tovább ezzel a fájdalommal léteznem. Véget akarok vetni a fájdalmamnak. Nem akarom, hogy tovább kínozzon.

Bármennyire is szeretnék örülni a nővérem boldogságának, nem vagyok rá képes. Minden alkalommal, mikor szóba kerül az esküvő, erőltetetten mosolygok rá, próbálok együtt érezni vele, tervezni a nagy napot, de legbelül iszonyatos kínokat élek át a nap minden pillanatában. A suliból kis híján kicsaptak, amiért nem járok be, de szerencsére JungSoo igazgató elnéző volt velem. BaeJinre való tekintettel, ha már ő is ott tanult annak idején. A tanulmányi eredményem foglalkoztat a legkevésbé jelenleg. Jobban érdekel az, hogy ChanYeol melyik egyetemre iratkozott át, és miként tudom rávenni, hogy hazajöjjön.

Újabb borús reggelre ébredek fel most is, még ahhoz sincs kedvem, hogy a szemeimet kinyissam. Amíg az álomvilág rabja vagyok, addig legalább nem kell a rideg tényekkel szembesülnöm nap mint nap. A nővérem másodszori kopogtatását hallva az éjjeli szekrényemhez nyúlok és magamhoz veszem a mobilomat, hogy legalább az időt megnézhessem rajta. Alig múlt reggel tíz.

- Hasadra süt a nap, Hyunnie – nyit be a szobámba, kezei között egy tálcát szorongatva. – Csináltam neked reggelit – lépdel lassan az ágyamhoz, majd a tálcával az ölében leül rá.

- Nem vagyok éhes, Noona – nyöszörgöm még kissé kábultan, közben feljebb húzom a takarót a fejemen, de BaeJin nem hagyja, hogy elmeneküljek előle.

- Muszáj enned valamit, Hyunnie. – Ujjai közé szorítja a pálcikákat, egy kicsiny falatot markol fel velük, majd a szám felé indul vele. – Napok óta nem ettél. Hyunnie, ez így nem mehet tovább – elcsuklik a hangja, ahogy összezárom a számat a gőzölgő falat előtt. – Kérlek, legalább egy kis húst egyél. Kérlek. Hyunnie, le fogsz gyengülni – kérlel könnyeivel küszködve.

- Nem vagyok éhes, Noona – dünnyögöm, miközben egy kétségbeesett sóhaj hagyja el a számat.

- Hyunnie. Könyörgöm. Az öcsém vagy és felelősséggel tartozom érted. Egyél. Kérlek szépen – szipogja, még mindig a szám előtt tartva a letuszkolni kívánt adagot.

- Noona – szuszogom a plafont bámulva, abban bízva, hogy BaeJin lassan feladja a küzdelmet és magamra hagy.

- Hyunnie, ha nem eszed ezt most meg – megváltozik a hangszíne, a nővéremre pillantok –, akkor beviszlek a kórházba, ahol infúzióra csatolnak és úgy fognak táplálni három napig. Ezt szeretnéd? – Sajnálkozó tekintete összeakad az én csalódott pillantásommal. – Csak mondd meg, hogy erre vágysz, és már ülünk is az autóba. Bevitetlek, ezen nem múlik, de ez volt az utolsó alkalom, hogy nem ettél semmit!

Ezzel felkel mellőlem, a tálcát leteszi a szekrénykémre, majd bármiféle magyarázat vagy intelem nélkül kisétál a szobámból. Még az ajtóból sem fordul vissza, hogy leellenőrizze, hajlok-e az evésre. Ujjaimat zilált tincseimbe fúrom, majd még egy aggodalommal teli sóhajt engedek ki magamból. Lassan feljebb tápászkodom az ágyon, aztán lerugdalva magamról a takarómat, végre felülök. A tálcán roskadozó ételmennyiségre nézek. Valóban nagyon figyelmes a nővérem, komolyan nem szeretném őt megbántani, de nincs lelkierőm még ahhoz sem, hogy bármit is lenyomjak a torkomon.

Két perccel a nővérem távozása után megint kopogtatnak. Még szóra sem nyitom a számat, amikor lendül a térelválasztó és JongHyun bukkan fel. Egyenesen hozzám ballag, kezei között valamit szorongat, gondolom az esküvővel kapcsolatos az is. Rám néz, aztán ő is az éjjeli szekrényen pihenő finomságokat veszi szemügyre. Mély levegőt vesz, miközben lehajol hozzám.

- Ha ezt most mind elpusztítod, adok neked valamit – duruzsolja a fülembe.

- Hyung – mormogom magam elé, fikarcnyit sem vágyok a gyerekes bánásmódra. – Nem vagyok éhes, Hyung.

- Akkor sem vagy az, ha utána megkapod ChanYeol címét? – kidüllednek a pupilláim a hallottaktól.

* * * ChanYeol POV * * *

Az új suliba beilleszkedni gyerekjátéknak tűnt. Meghúztam magam, igyekeztem elkerülni mindenkit, aki csak megpróbált közeledni hozzám bármilyen formában is. Mindig elsőként távoztam az órákról és mindig utolsóként érkeztem meg. Mindent elkövettem annak érdekében, hogy a legkevesebb vizet zavarjam bárki életében is, és a legkevésbé szúrjak szemet a tanároknak.

Egész jól ment ez a tervem egészen addig, míg egy nap az egyik csoporttársam meg nem várt reggel. Helyes lány, mindig mosolyog és persze az utóbbi időben minden nap kedveskedett nekem valamivel. Vagy egy gyümölccsel vagy egy szelet sütivel, de megpróbált a lelkemre hatni. Nem értettem ezt a figyelmességet, hiszen annyi másik fiúnak szentelhette volna azt az időt, amit rám fordított erőn felül. Nem értettem.

Végül megegyeztünk, hogy együtt megyünk az órákra és együtt is jövünk el. Az eltelt heteket látva örültem, hogy végül mégis lett egy barátom. Vagy valami olyasmi. Persze ezzel a többi lány kevésbé ért egyet, hiszen már-már úgy festünk a folyosókon ballagva, mintha egy pár lennénk. Talán. Meglehet, hogy HeeRa egy kicsit többet érez irántam, mint egy szimpla barátság. Viszont én már kevésbé gondolom ezt saját magamat illetően. Nekem még mindig hiányzik valami. Valami, ami belülről éget, valahányszor csak ránézek vagy rá gondolok. Hiányzik a tűz. A vágy. A szerelem.

- ChanYeol-ah! – integet hevesen a kampusz udvarán, hirtelen szorítja el a torkomat az újabb találkozás.

- Szia HeeRa! – emelem fel a kezemet, hogy üdvözölhessem, nem szeretném kellemetlen szituációba keverni, hogy nem köszöntöm viszont, mindenki kinevetné.

- Hogy’ vagy, ChanYeol? – kérdezi széles mosollyal vékony ajkain, még a szemei is mosolyognak, olyannyira összehúzza őket, nekem örülve.

- Jól, köszönöm, HeeRa – biccentek. – Te? Veled mi újság? – húzom feljebb a táskámat, és próbálok érdeklődő tekintettel fordulni HeeRa felé.

- Nem aludtam túl jól. Ideges vagyok kicsit – neveti el magát zavarában, hogy ezzel is leplezhesse a benne rejlő feszültséget.

- Miért vagy ideges? – kérdem, miközben elindulunk a kollégiumunk irányába.

- Á, nem érdekes! – legyint egyet, és egy újabb mosoly mögé rejtőzik.

- Mindig ennyit mosolyogsz? – sandítok rá kíváncsian.

- Igen. Miért? Baj? – Hirtelen megváltozik a hangja, mintha zavarná, hogy megemlítettem neki ezt a tulajdonságát. – Talán nem szereted, ha mosolyognak az emberek? – pillázik aprókat.

- Mi? Nem! – elnevetem magam, ahogy kétségbeesetten néz fel rám, szinte már megsajnálom, amiért felhoztam a dolgot. – Csak kíváncsi voltam. Tudod, nem sok lányt látok mosolyogni itt az egyetemen.

- Talán nincs rá okuk, hogy mosolyogjanak – húzza fel a vállát tanácstalanul, de szája sarkában ott figyel a felfelé ívelő görbület.

- Neked mindig van rá okod? – biccentem oldalra a fejemet.

- Azt hiszem, nem kell, hogy mindig legyen egy jó indok. Kislány korom óta rengeteget mosolygok, talán, hogy ezzel is védjem magam a külvilágtól.

- Védjed? Miért? Miért kellene magad megvédeni? – megállunk a sétánk közben, épp a lépcsőhöz érve, ami elválasztja a két koleszt egymástól.

- Tudod, ChanYeol, nem mindenki olyan szerencsés, mint ezen az egyetemen a legtöbb diák. – A mellkasához szorítja a könyveit, a korábbi mosoly kicsit lelankad gondolatait ecsetelve.

- Kifejtenéd? – Közelebb lépek hozzá, egészen fölé magasodom.

- Vannak olyan tanulók, mint például én is, akik elmenekültek otthonról és inkább választották a bentlakásos sulit, mintsem tovább kelljen egy légtérben élniük a családjukkal.

- HeeRa? – suttogom magam elé a nevét, egyre nagyobb rejtély lesz a számomra ez a lány. – Mire célzol? – Bal kezemet óvatosan a vállára csúsztatom, és megértően testére szorítok.

- Tudod, ChanYeol, én nem vagyok egyszerű eset. – Kérdőn pislogok HeeRára. – Hogy’ is mondjam? Huh. A nagybátyám. Nos. Mikor tíz éves voltam, akkor ő vigyázott rám, amíg az apukám üzleti úton volt. Testvér és édesanya híján nem volt kire hagynia, a nagyszüleim vidéken éltek, így a legkézenfekvőbb apukám bátyja volt. – A mellkasom hevesen kezd emelkedni HeeRa emlékeit hallva, az aggodalmam egyre nagyobb lesz. Néhány levegővétel múltán folytatja a mesélést, kissé könnyes szemekkel. – A nagybátyám soha sem volt híres az erényességről vagy a kedvességéről, amit akart, mindig megkapta vagy megszerezte magának. Legyen szó bármiről is – elcsuklik a hangja, ahogy tekintetünk újfent találkozik.

Tökéletesen értem HeeRa minden szavát, nem faggatom tovább, mert tudom, hogy a még be sem gyógyult hegeket csak még jobban feltépném. Elveszem a válláról a kezemet és magamhoz ölelem. Lehet, nem így kellene közelednem hozzá, de támasz szeretnék lenni HeeRának ebben a néhány pillanatban. Miután sikerül megnyugtatnom, egy puszit nyomok a homlokára és a kollégiuma felé terelgetem, majd eltűnve a vaskos tölgyfaajtó mögött, én is visszavonulót fújok.

Szerencsére a szobatársam ma az egyik haverjánál ejtőzik, így az üres lakrészbe lépek be. Csendes, nyugodt. Magányos. Épp, mint én. Ledobom a táskámat az ágy lábához, majd a következő momentumban én is a szőnyegre zuhanok. Képtelen vagyok tovább visszatartani a könnyeimet, önkéntelenül elerednek el. BaekHyun... zakatol szüntelenül a fejemben és a szívemben egyaránt a neve. BaekHyun... látni akarlak... BaekHyun.