A szerelem ereje (SHINee - TaeMin, Key, JongHyun) - 6. fejezet: Reménycsillag

JongHyun oldalán üldögélve az autóban, könnyed volt és nyugtató. Mintha mindig is erre lett volna szükségem. Magam sem értettem, miért van rám ilyen hatással egy vadidegen, akivel pusztán néhány órája ismerkedtem meg, mégis úgy éreztem, mellette sokkal nagyobb biztonságban vagyok, mint azzal, akivel leéltem volna egy egész életet. Mosolyogva nézett egyszer rám, egyszer pedig az útra, majd elengedve a váltót, megfogta a kezemet és úgy tette vissza összekulcsolt kézfejeinket.

- Remélem, nem baj? – kérdezte oldalirányba sandítva, a reakciómra várva.

- Csak ha neked sem – feleltem némi kétséggel a hangomban.

- Cseppet sem. – Gyengéden az ujjainkra szorított, aztán feljebb váltott a sebességen, és már hajtottunk is kifelé a városból.

Hiába is tagadtam volna, vagy nem akaródzott volna bevallani, tetszett ez a fajta bánásmód. Régen volt hasonlóban részem, vagy inkább egyáltalán nem viselkedett velem így senki korábban. Még a barátom sem, aki a baleset után elhagyott. Összeszorult a torkom, nehéz szívvel ugyan, de kihámoztam JongHyun tenyere alól a kézfejemet és az ölembe csúsztattam a kezeimet.

- Mégis baj? – pillantott rám egy másodpercre, hangjából rémület csengett.

- Nem. Nem baj. Vagyis nem úgy. JongHyun – felsóhajtottam nevét kiejtve, mire lassítani kezdett, majd benyomva a vészvillogót, az út szélére állt. Szembe fordult velem.

- Rosszul érzed magad? – kérdezte, miközben mindkét keze közé szorította kézfejeimet. – Visszamenjünk inkább? Nem esik jól egy kis kikapcsolódás? – faggatózott.

- Tudod, hogy miért kerültem tolószékbe? – reagáltam kisvártatva.

- Olvastam az aktádat.

- Tudod, hogy miért kerültem tolószékbe? – ismételtem meg korábbi kérdésemet.

- Egy csúnya autóbaleset miatt.

- Igen – biccentettem. – Azt is tudod, hogy miért jöttem ide a központba?

- Azért, hogy felgyógyulj.

- Nem egészen.

- JiHye? Mire szeretnél kilyukadni? Miért ennyi kérdés? – pillázott rám nagyokat.

- JongHyun. – Újfent csak egy mély sóhajjal egybekötve tudtam felelni, majd összeszedve minden bátorságomat, lesütött szemekkel próbáltam megosztani vele a gondolataimat.

- Igen, JiHye? Figyelek – dörmögte búgó hangján. – Csak mi vagyunk itt, senki más.

- JongHyun. A helyzet az. Az ok, amiért a központba vonultam nagyon egyszerű. Nem akartam a húgaim terhére lenni. – Láttam a szemében az értetlen kíváncsiságot, így folytattam. – A baleset után, mikor magamhoz tértem a kórházban, bejött hozzám a barátom. Csak néhány karcolás volt az arcán, itt-ott lehorzsolta a bőrét, tényleg nem esett komolyabb baja. Velem ellentétben. Viszont mivel az én oldalamról érkezett az ütközés, így egyértelmű, hogy az én sérüléseim a súlyosabbak.

- JiHye – szorította meg gyengéden a kezeimet.

- Szóval aznap meglátogatott. Megkérdezte, hogy’ vagyok, mennyire rázott meg a baleset és egyebek. Azt hittem, azért jött, hogy végre hazavigyen. De nem. Csak el akarta mondani, hogy összeszedi a holmiját és elköltözik tőlem. – Elszorult a torkom ehhez az emlékképhez érve, JongHyun elvette bal kezét és óvatos mozdulattal lesimogatta a kibuggyanni készülő könnycseppet. – Elhagyott, mert tudta, hogy tolókocsiba kényszerülök, és rá leszek utalva nagyon hosszú ideig.

- De azt nem tudhatta, hogy a bénultság csak néhány hétig tart – jegyezte meg az orra alatt elégedetlenül.

- Nem. Ahogyan én sem. Megértettem a tettét, hiszen senki nem akarja egy nyomorulthoz láncolni az életét.

- JiHye – mormogta még mindig lekicsinylően, cseppet sem tetszett neki az akkori barátom viselkedése.

- Nem akartam a nyomorúságommal magamhoz láncolni, hiszen fiatal volt még, előtte áll az élet.

- Ez éppenséggel rád is igaz – fogott picit erősebben az ujjaimra, majd ellazította őket és hüvelykujjával cirógatta tovább a bőrömet. – Ezért döntöttél a rehabközpontnál? Inkább várod meg a teljes leépülést, mintsem szembe nézz a gondjaiddal?

- Hah? – Mély döbbenet lett úrrá rajtam JongHyun szavaitól, nem éreztem már azt a megértést, amit korábban. – JongHyun? Ezt most?

- JiHye, fizikailag tökéletes az egészségi állapotod, semmi nem gátolhatna meg abban, hogy elhagyd ezt a kerekes széket. Egyedül a tudatod az, ami akadályt állíthat eléd.

- JongHyun, te ezt nem értheted. – Elkeseredetten nyüszítettem fel, szinte már marcangolt a fájdalom, ami belülről égette a lelkemet.

- Pontosan értem, hogy mi a baj, JiHye.

- Hogyan is tudhatnád, JongHyun! Hiszen te csak egy ápoló vagy! – zokogtam fel keserűen.

- Nem, JiHye, nagyon is tévedsz. Fizikoterapeuta vagyok, nem szimpla beteggondozó. Arra esküdtem fel, hogy akin módomban áll, segítek. Legyen annak bármi is az ára, de minden tőlem telhetőt megteszek. Ezért vagyok itt, JiHye. Miattad. Azért, hogy végre elhagyd a kocsit és megint teljes életet élhess. – Mélyen a szembe nézve intézte hozzám a szavait, melyek egytől egyig őszinteségtől csengtek. – Csak hagyd, hogy segíthessek neked. Kérlek, bízz bennem.

- Én bízom, JongHyun – hebegtem könnyeimmel küszködve.

- Nem, JiHye. Nem bízol. Csak elfogadod, hogy én vagyok az új terapeutád, és hagyod, hogy elvigyelek a foglalkozásokra. De nem bízol bennem. Nem hiszel abban, hogy képes vagy újra lábra állni. JiHye, kérlek, bízz bennem.

Nem tudtam reagálni JongHyun gondolatára, hiszen ellenérveket sem tudtam felsorolni. Be kellett látnom, hogy igaza van. Tényleg csak beleegyeztem abba, hogy elvigyen a foglalkozásokra és ott elvégezze a dolgát, de igazán mélyen nem bíztam benne. Hiszen nem volt rá okom. Egy vadidegen volt. Vagyis olyasmi. Talán inkább rettegtem bízni benne. Féltem, hogy megint megsérülök és újra olyan heget kapok, ami nem fog sohasem begyógyulni. Képtelen lettem volna még egy szakítást elviselni, mert még az előzőt sem gyógyította be semmi.

- Hajlandó vagy teljes mértékben megbízni bennem? – szólt hozzám alig hallhatóan.

- Nem tudom, hogy képes leszek-e rá – feleltem kisvártatva.

- Meg tudnál bízni bennem? – tette fel másként, másmilyen hangsúllyal, mintha egy randevúra hívna meg, ami egy életre is szólhat. – Tudnál?

- JongHyun – pihegtem kétkedőn.

- Kérlek, JiHye. – Lassan felemelte a kezeimet és ajkaihoz emelte őket, apró puszit hintett a bőrömre, majd visszaengedte őket az ölembe. – Próbálj meg bízni bennem – suttogta a homlokra hajolva, majd ajkait érintette ugyanoda. – Megpróbálsz? – nézett mélyen a szemembe.

Olyan átható tekintettel találtam magam szemben, mint még soha korábban. Egyetlen férfi sem nézett még így rám, mint ahogy JongHyun. Kérlelőn, közben mégis magabiztosságot és bizalmat sugározva. Elvesztem a mélybarna óceánban, ami íriszein csillogott. Szinte már megbabonázott a pillantása. A szívem vadul kalapált, a mellkasom hevesen emelkedett és süllyedt, és csak azt tudtam, hogy nem akarom, hogy véget érjen a varázs.

Ujjai gyengédséggel fonták át az én ujjaimat, hüvelykujjával finoman cirógatta a bőrömet, egyszer az összekulcsolt kézfejeinkre pillantott, egyszer pedig megint velem nézett farkasszemet. Annyira más volt, mint az intézet falain belül. Mintha ez a JongHyun egy egészen másmilyen JongHyun lenne. Mintha nem is a gondozóm ülne mellettem, hanem a Párom, akit társamul választottam életem útjára.

Pár lélegzetvételnyi pillanatig még szemeztünk egymással, majd lassan elengedte az egyik kezemet, a másikat tartva pedig a sebváltóra fogott és újfent útnak indultunk. Szótlanul, egymás légzését hallgatva haladtunk az úton, és már nem érdekelt egyetlen másodpercig sem, hogy hova tartunk. Csak mentünk előre, amerre JongHyun gondolatai vittek.

Az erdő széléhez érve megálltunk, leállította a motort, aztán egy könnyed mozdulattal kipattant az autóból. A visszapillantóból láttam, hogy kiveszi a tolókocsimat, majd az én oldalamra ballag és kinyitja az ajtót. Mosolyogva nyújtotta nekem a kezét, én pedig készséggel csúsztattam bele a tenyeremet. Édes görbülettel az ajkain megszorította az ujjaimat, majd vigyázva lábaim alá nyúlt másik karjával és az ölében tartva kivett a kocsiból. Éppen azzal a törődéssel ültetett a székbe, mint ahogy az autóban bánt velem, mikor félreálltunk, aztán mögém lépett, kicsit arrébb tolt, hogy bezárhassa a mikrobuszt, végül újfent megragadva a kerekesszék markolatát, lassan tolni kezdett a napsütötte ösvényen.

Mélyet lélegeztem a zöld illatából, a tüdőm megtelt a friss aromával, szinte képes lettem volna ott helyben elaludni, ha megálltunk volna. De inkább gyönyörködtem a rügyező fák ágaiban és a nyíló virágok illatában. Újra és újra nagyot szippantottam az erdő zamatából, s élveztem a meleg fénysugarakat, amik feltöltötték a bőrömet. JongHyun halkan szuszogott mögöttem, nem szólt, hagyta, hogy élvezzem a csendet és a nyugalmat, ami a zöldből áradt.

Egy kicsi, ám annál mutatósabb részhez érve JongHyun megállt. Két lépés múltán szembe kerülve velem, leguggolt elém. Kíváncsian, kérdőn nézett rám, én pedig hasonló pillantásokat intéztem hozzá. Összefontam ujjaimat az ölemben, erőteljes szívveréssel vártam, hogy végre megszólaljon.

- Megpróbálsz bízni bennem? – kérdezte, ahogy lassan közelebb hajolt hozzám.

* * *

Közel három hónap telt el, mióta találkoztam JongHyunnal a rehabilitációs központban. Minden nap elvitt a foglalkozásokra, minden alkalommal keményen küzdött azért, hogy kikerüljek a székből. Olykor kivitt a központból a kiserdőbe, hogy kiszakadjak a kórházi körülményekből és ne mindig a felépülésemre koncentráljak, hanem ápolhassam a saját lelkemet. Hosszú idő óta először. Szerettem is azokat a délutánokat, de a kétségbe esésem egyre nagyobb lett. Nem látott egyik orvos sem változást az állapotomban. Stagnált.

Nem lett rosszabb, hiszen nem sorvadtak el az izmaim a mindennapi tornának köszönhetően, viszont azt a hatást nem sikerült elérnem még JongHyunnal sem, mint amiért mellettem volt. Barátként már egész közel kerültem hozzá, ahogy ő is hozzám, sikerült kicsit megnyílnom előtte, de mégis úgy éreztem, hogy valami még mindig hiányzott. Minden nap feltette ugyanazt a kérdést, mint aznap, mikor először vitt el a központból. De választ már nem kapott, vagy nem olyat, ami kielégítő lehetett volna a számára.

A napok egymás után teltek, változatlanul vagy eredmény nélkül. Én tűrtem a mindennapi megpróbáltatásokat és az újabb vizsgálatokat, amik egyre több bizonyosságot adtak az orvosaimnak, hogy nem tudnak mit kezdeni tovább velem. Nem maradhattam tovább a rehabilitációs központ falain belül, ha nem állt be változás az állapotomban. Hiszen ennek az intézménynek éppen az a lényege, hogy minden itt lévő beteg felépül és elhagyja a kórházat. Csak én nem voltam rá képes, hogy kilépjek a sárga falakon kívülre.

Az újabb napra virradva rossz érzés fogott el. Szinte még ki sem nyitottam a szemeimet, meg sem éreztem a reggeli napfelkeltét, mikor már a gyomrom görcsbe rándult és megmagyarázhatatlan érzés lett úrrá rajtam. A reggeli nővér két kopogtatás után belibegett a szobámba, felültetett, kikísért a mosdóba, aztán fel is öltöztetett. Ugyanúgy, ahogy minden reggel, majd megvárva JongHyunt, távozott a lakrészemből aznapra, s a következő hajnalig színét sem láttam.

JongHyun arcát figyelve a gyomromat szorító érzés még erősebbé vált. Fojtogatott. Lassan közelebb lépdelt hozzám, és a markolatra fogva már tolt is kifelé a szobából, egészen a fizikoterápiás teremig. Bambultam magam elé, még csak a légzésemet sem lehetett hallani a szűk folyosókon. A terem küszöbét átlépve JongHyun szembe fordított magával, de ezúttal nem guggolt le elém. A kezeimet sem fogta meg, távol maradt tőlem olyannyira, amennyire csak tudott.

- JiHye – szakította meg a percek óta tartó némaságot.

- Igen? – néztem fel rá, olyan másnak tűnt, mint korábban.

- JiHye, beszélnünk kell – sóhajtott fel nehézkesen. – Valamiről – fújtatott még egyet.

- Miről? – pilláztam nagyokat, nem értettem, hogy JongHyun mire akar célozni, de az előérzetem nem hagyott nyugodni.

- JiHye, nem szeretném, ha felzaklatnád magad. – Zavarodottsága engem is összezavart, mire megint csak egy mélyet tudtam sóhajtani.

- JongHyun? Mire akarsz kilyukadni? – motyogtam értetlenkedve.

- JiHye. Figyelj – szuszogta egyre inkább elcsukló hangon.

- JongHyun. Megrémisztesz. – Ha képes lettem volna lábra állni, akkor megtettem volna, de így csak ülve meredtem fel rá.

- JiHye – lehajtotta a fejét, miközben hosszú ujjait tincseibe fúrta, majd egy csalódott lélegzetvételt kiengedve maga mellé engedte a karját. – JiHye, már nem lehetek veled sokáig – dünnyögte lehajtott fejjel, a lábfejeimet mustrálva.

- Hogyan? – A pupillám összeszűkült, ahogy elért hozzám JongHyun hangja. – Mit mondtál?

- JiHye – kezdett bele az ujjait tördelve. – JiHye, a minap felhívtak az irodába egy konzultációra.

- Igen? – hebegtem.

- Meg kellett beszélnünk a pácienseink állapotát, ki hol tart a gyógyulásban. Kinek van esetleg másik ápolóra szüksége a meglévő helyett. – Ebben a másodpercben elszorult a torkom. JongHyun felemelte a fejét és mélyen a szemembe nézett, homályos lélektükrei rémülten fürkészték az arcomat. – JiHye, mivel nálad történt a legkevesebb változás, így arra jutottak az orvosok, hogy~

- El kell hagynom a központot, igaz? – fejeztem be JongHyun gondolatát, mire megint csak elkapta a pillantását. – Igaz, JongHyun? Nincs változás, így nincs maradásom? – bukott ki belőlem a könnyeimmel küszködve.

- JiHye, sajnálom – dünnyögte az orra alatt.

- Nem a te hibád, JongHyun – feleltem alig hallhatóan, miközben én is inkább a kezeimet kezdtem tovább bámulni.

- JiHye?

Éreztem, ahogy melegséget árasztó tenyerei vállaimra siklanak, majd gyengédséggel telve, oltalmat nyújtva a testemre szorítanak. Elfogott a sírás. Képtelen voltam elfojtani a könnyeimet. Nem azért zokogtam, mert el kell mennem a központból, hanem mert így soha többé nem találkozhatok JongHyunnal. Búcsút kellett tőle vennem, mikor még meg sem szoktam, hogy az életem részévé vált...nem is akármennyire.

Ujjai reszketve szorítottak, az én könnyeim pedig egyre sűrűbben hullottak, ahogy tudatosult bennem a fájdalmas tény. Elveszítem, noha soha nem is volt az enyém. Nem akartam. Képtelen voltam elfogadni, hogy többé nem lesz mellettem. Felemeltem a kezeimet, majd először csak JongHyun csuklójára akartam fogni, de akaratlanul vezettem végig alkarjain tenyereimet, s ahogy lejjebb hajolt hozzám, a nyakára kulcsoltam a karjaimat.

Hosszan végigsimított a hátamon, felmelegítve ezzel minden porcikámat, majd derekamhoz érve megállt. Megkapaszkodtam a nyakában, orromat belefúrtam lüktető nyakszirtjébe és hagytam, hogy eláztassák a könnyeim pólójának gallérját. Átölelt. Mellkasa az enyémhez feszült, elvesztem az ölelésében. Egy másodpercre kibújtam az oltalmából, érthetetlen okból a hátam mögé pillantottam - furcsa talajt éreztem a talpam alatt -, s ott állt a kerekesszékem... üresen.