(S)He is my Black Pearl (EXO / SHINee) - 12. fejezet [16+]

~ Egy hónappal később ~

* * * BaeJin POV * * *

- Ugyan már, Jinnie, most miért csinálod ezt? – JongHyun nehézkesen felsóhajt, miközben ujjai között a kulcsát szorongatja.

- Muszáj ezt, JongHyun? – mormogva lépek el tőle, aztán a konyhába megyek. – Miért kell nekünk mindig veszekednünk, miután együtt töltünk egy fergeteges éjszakát? – Ahogy visszakérdezek, a hátam mögé pillantva figyelem JongHyun arcát.

- Miért ne lehetne épp egy ilyen éjszaka után komolyabb dolgokról is beszélni? – hallom a hangjában az elégedetlenségét.

- Miért akarsz annyira hozzám költözni, JongHyun? Soha nem vagyok itthon, szinte csak aludni járok haza. A munka kitölti az életemet, de ha nem a sulival kell foglalkoznom, akkor pedig az öcsém miatt kell naphosszat aggódnom. Miért akarod ezt ennyire, JongHyun?

Szembe fordulva vele a kezeimet összefonom a mellkasom előtt, homályos szemekkel méricskélem arcának minden rezdülését. Mindig mosolygós, melegséget árasztó szempárja kétségbe esetten csillog rám. Fél, szinte egész testében retteg. Máskor mindig magamra hagy, aztán odébb áll, de másnap reggel az ajtócsengőre tenyerelve várja, hogy kinyissam neki és megint ott tartsunk, ahol korábban abbahagytuk.

Hosszú percek telnek el bármiféle szó nélkül, csupán a kulcszörgés hangja az, ami visszaverődik a falakról. JongHyun lehajtja a fejét, meredten bámulja a fémcsomót, újabb és újabb mély lélegzetvétel szakad fel belőle. Megszakad a látványtól a szívem, de egyszerűen muszáj megértenem, miért fontos ez az egész neki. Gyűlölöm magam, amiért így viselkedem vele, de mégsem szeretném annyira feladni a függetlenségemet. Jó vele, minden együtt töltött pillanat maga a mennyország, de valami mégis hiányzik.

- Jinnie – sóhajtja maga elé, a kulcsokra szorít, majd lassan felemeli a fejét és rám néz. A tekintetünk összeakad.

- Igen, JongHyun? – félve kérdezek vissza, lassan közelebb lépdelek hozzá.

- Jagiya, beszélnünk kell – dünnyögi mélyen a szemembe nézve.

- Miről? Megint az összeköltözéssel akarsz előhozakodni? Mert akkor inkább hagyjuk is a témát, kár lenne belevágni, JongHyun.

- MIÉRT?! – JongHyunnál elszakad a cérna, ahogy felordít a következő pillanatban, összerezzenek a hirtelen hangtónustól.

- J. Jong. JongHyun? – hebegem rémült hangon.

- Miért, Jinnie?! – JongHyun hanglejtése továbbra sem csillapodik, a szokottnál is idegesebb, ami számomra felettébb meglepő. – Miért kell mindig témát váltanunk, amikor beszélni szeretnék veled? Miért nem akarsz soha sem végighallgatni?

- Én végighallgatlak~

- Most sem akartál meghallgatni! – kiált fel ismét. – Szeretnék veled őszintén beszélni az érzéseimről, de te minduntalan visszakozol. Miért, Jinnie?! Miért teszed ezt velem? Talán már nem szeretsz? – elcsuklik a hangja az utolsó kérdésekor.

- Miért ne szeretnélek, JongHyun? – értetlenkedek a könnyeimmel küszködve.

- Akkor miért nem akarsz hozzám jönni feleségül? – Az ütő is megáll bennem, ahogy eljutnak tudatomig JongHyun szavai.

- Hah? – nagyot nyelek.

- Jinnie. – Nagy levegő után nekikezd hosszú monológjának. – Jinnie legalább három hónapja arra készülök, hogy megkérjem a kezed, mindig keresve a legmegfelelőbb alkalmat. – Ledobja a kulcscsomót az asztalra, aztán a farzsebébe nyúl és egy parányi bársonydobozt húz elő a rejtekből. – De azt hiszem, hogy ez a megfelelő alkalom már soha nem fog elérkezni számunkra. – Ujjai között pörgetve néz fel rám, aztán a dobozkát méricskéli tovább. – Nem tudom, hogyan lehetnék jó férjed, hiszen úgy érzed, magamhoz akarlak láncolni azzal, hogy együtt éljünk. De ez nem így van. Én csak egyszerűen szeretném, ha hozzám tartoznál, a lehető legtöbbféle módon.

- JongHyun? – Képtelen vagyok elfojtani a könnyeimet, sorban kibuggyannak.

- Sajnálom. Nem így szerettem volna ezt megtenni, szerettem volna, ha minden tökéletes. – Mélyről jövő lélegzetet kiengedve teszi le a kulcs mellé az ékszerdobozt, majd megint rám emeli mélybarna lélektükreit. – Légy nagyon boldog, Jagiya. – Ezzel elindul a bejárati ajtó felé, összetörve legbelül a gyönyörű világomat.

Szoborrá dermedve állok a konyha közepén, meresztgetve a pupilláimat a mélykék bársonydobozkára. A könnyeim eláztatják az arcomat, majd végre erőt lehelve a karjaimba, letörlöm őket és az asztalhoz lépek. Reszketve fogom a kezembe a kicsiny tartót, s idegesen nyitom ki. Parányi, ám annál mutatósabb gyűrű pihen benne, a közepén egyetlen türkizkék színű gyémánttal. Álomszép.

Hirtelen összecsukom a dobozt, és azzal a kezemben, JongHyun után sietek. Mielőbb meg kell őt találnom, meg kell beszélnem vele a történteket. Nem maradhat ennyiben ez a dolog! Nem mehet most el! Most nem hagyhat el! Belehalok! Nem tudok nélküle élni egyetlen napot sem! Képtelen vagyok rá!

Egészen a kapuig rohanok, majd feltépve a vasajtót, JongHyun után forgatom a fejemet. Az autója a házzal szemközti parkolóban áll, próbálom kifürkészni, vajon a sofőr odabent gubbaszt-e vagy gyalogláb menekült el, de ahogy egyre tovább figyelem a járművet, mozgolódást veszek észre. Gondolkodás nélkül átrohanok az úton, és dübörögni kezdek az oldalsó szélvédőn.

- JongHyun?! – zokogok fel nevével. – JongHyun, nyisd ki az ajtót! Kérlek! JongHyun!

- Jinnie? – lehúzza teljesen az ablakot, és kérdőn pislog rám. – Mit keresel itt?

- JongHyun – pityeredem el, majd az ajtókilincsre markolok és egyetlen biztos mozdulattal kinyitom. – JongHyun. – Az ölébe ülök, nem érdekel az sem, hogy a kormány a gerincembe nyomódik, vagy éppen alig férünk el mindketten. – JongHyun – sóhajtom.

- Jinnie? Mit csinálsz? – értetlenkedik, miközben mindkét tenyere a csípőmre csúszik, ezzel is segítve engem kényelembe helyezkedni. – Jagiya?

- JongHyun – hebegem, ahogy megpróbálom előkotorni a dobozból a csillogó ékszert és az ujjamra igyekszem applikálni.

- Várj! – Mindkét kezemet megfogja, majd kihámozza a gyűrűt a tenyeremből, mutató ujja és hüvelykujja közé szorítja.

- Már nem – nyelek egy nagyot. – Már nem szeretnél elvenni? – kérdezem reszketve.

- Hajlandó lennél hozzám jönni? – A keze után kapok, és már erőszakolom is a helyére a csecsebecsét, de ismét megállít ténykedéseim közepette. – Ne, Jinnie, ne így. Nem így szeretném.

- Kérlek, JongHyun. Nem akarlak elveszíteni. Tudom, hogy hülye vagyok, mindig csak arra gondolok, hogy mi a jó nekem, de rád soha nem figyeltem. Főleg nem az utóbbi időben. De JongHyun, én szeretlek. Szeretlek, és a feleséged akarok lenni. – Könnyes szemmel veszek JongHyun szembogaraiba, mire egy visszafogott lélegzetvétel szakad fel belőle.

- Gondolod, menne a dolog?

- Igen. Tudom, hogy menne. JongHyun, szükségem van rád.

- Akkor engedd meg végre, hogy úgy szeresselek, ahogy tudlak. – Homloka az enyémhez ér, teljesen megszűnök létezni a szempárjában.

- Ha tudom, hogy ilyen komoly szándékaid vannak, akkor már rég beszélhettünk volna a dologról – elmosolyodom, ahogy próbálom picit fellazítani a hangulatot.

- Jinnie. – Halvány méltatlankodás tükröződik a hangjában, miközben egyik kezével megkeresi bal kezemet. – Mivel elrontottad a monológomat, és mielőtt még meggondolnád magad, inkább a lényegre térek.

- Nem lehetne, hogy elmondod a monológodat? – pillázok rá kérlelőn, mire féloldalas mosolyt villant felém. – Kérlek, JongHyun. Szeretném hallani.

- Byun BaeJin – szólít teljes nevemen, majd folytatja egy sóhajjal később. – Tudom, nem vagyok tökéletes, és tudom azt is, hogy alig egy éve vagyunk igazán egy pár. De mikor először belibbentél a tanterem ajtaján és végigsétáltál a padok között, tudtam, nem akarom tovább keresni a kikötőmet. Kicsit hóbortos nő vagy, aki néha a kelleténél többet morgolódik, viszont ennél a nőnél jobban senki nem tud szeretni. Soha senkitől nem kaptam még annyi figyelmet és szerelmet, mint tőled, Jinnie. Minden veled töltött pillanat maga a mámor. – A fülem tövéig pirulok zavaromban. – Őszintén, tiszta szívemből szeretlek, Byun BaeJin. Kérlek, légy a feleségem!

A szemembe néz, mélybarna lélektükre csillagokat megszégyenítően ragyog rám, mintha egy nehéz kőszikla gördült volna le a mellkasáról, mikor kiadhatta magából az érzéseit. Szinte félájultan pihegek JongHyun ölében, a boldogságomnak köszönhetően hullani kezdenek a könnyeim, majd habozás nélkül és nagyokat bólogatva fogadom el az álomszép lánykérését. Végre ő is megkönnyebbülten elmosolyodik, megfogja az ujjamat, s gyengédséggel telve húzza rá a kékköves ékszert.

- Szeretlek – sóhajtom ajkaira hajolva, majd mindkét karomat nyaka köré kulcsolva zárom be a pillanatnyi távolságot kettőnk között.

Erőteljesen szorít a derekamra, majd ránt is egyet a testemen, hogy még közelebb kerüljek hozzá. Egy elfojtott nyögéssel reagálok váratlan tettére. Hosszú ujjaim sötét tincsei közé tévednek, aztán ott is húzni kezdem magamhoz, megrészegülök ajkainak puhaságától és forró testének érintéseitől. Belefeledkezem a pillanatba, ahogy könnyed mozdulattal becsukja az ajtót, majd az ablakot is felhúzza.

Egy nagyon is ismerős dallam üti meg a fülemet, JongHyun jobb kezével a rádió felé nyúl, majd néhány gombnyomás segítségével felhangosítja a zeneszámot***. Az édes csókba mosolyodom, miközben még közelebb préselem mellkasomat az övéhez és visszatérnek simogató karjai a testemhez. Megannyi emlék tör utat, majd elmerengve bennük rádöbbenek, hogy pontosan erről szól a mi kapcsolatunk.

* * * BaekHyun POV * * *

~ Flashback ~

23:18 – ChanYeol: „Szia BaekHyun! Ne haragudj, hogy úgy elrohantam délután, de eszembe jutott, hogy van némi elintéznivalóm.”

23:20 – ChanYeol: „Najó, ez nem igaz. Nem volt semmi halaszthatatlan dolgom, egyszerűen csak el kellett menekülnöm. Magam sem értem, miért. Vagyis értem. Pontosan tudom, hogy miért menekültem el.”

23:26 – ChanYeol: „Miattad.”

23:28 – ChanYeol: „Mielőtt még félreértenéd, nem azért, mert esetleg magadra haragítottál volna, vagy megbántottál volna bármivel is. Épp ellenkezőleg. El kellett jönnöm, különben nem bírtam volna tovább.”

23:34 – ChanYeol: „BaekHyun...”

23:36 – ChanYeol: „Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha most mindent elmondok, hiszen nincs semmi veszítenivalóm. Vagyis van. Te vagy a veszítenivalóm, így mielőtt még te is odalennél, inkább lemondok...”

23:38 – ChanYeol: „Rólad.”

23:44 – ChanYeol: „Bármennyire is fáj, el kell engednem téged, hogy boldog lehess. Mert nekem egyedül az fontos, hogy te boldog légy. Nem tudom, hogyan is gondolhattam, hogy te valaha úgy fogsz érezni irántam, mint ahogy én érzek irántad. Éppen ezért kell elmennem. Átiratkozom egy másik suliba, így nem kell aggódnod, hogy folyton belém botlasz minden szünetben és persze még némely órán is. Ég veled BaekHyun.”

23:58 – ChanYeol: „Az érzéseim soha nem fognak változni irántad...”

~ Flashback END ~

Gyűlölöm magam. Gyűlölöm magam, amiért hagytam, hogy ChanYeol ezt tegye. Hagytam elmenni, mikor számtalanszor ábrándoztam arról, hogy végre valóra válik az álmom és ő is hasonló érzéseket kezd táplálni irántam. Erre pontosan azt teszem, amit nem akartam megtenni. Amitől mindig is féltem. Dühöngve, mérgelődve ülök fel az ágyon, ujjaim a hajamba kapaszkodnak, a könnyeim fojtogatják a torkomat. Nyugtalanságomról a halántékomon végigfolyó veríték is árulkodik.

Még arra sem vagyok hajlandó, hogy a nővéremnek kinyissam az ajtót, pusztán csak hümmögök magam elé a sokadik szólongatásra. Nem akarom, hogy így lásson, vagy egyáltalán bárki is lásson. Egyedül akarok lenni. Mindaddig, míg vissza nem kapom ChanYeolt, vagy legalább megtudom, melyik iskolába ment át. BaeJin újra és újra megkocogtatja a falapot, de képtelen vagyok kimászni az ágyból és szólni hozzá akár egy szót is.

- Hyunnie? Jól vagy? Hahó? BaekHyunnie? Kérlek. Nyisd ki az ajtót, szépen kérlek! – Szinte már sírva fakad, olyannyira esdeklő a hangja, de mégsem visz rá a lélek, hogy engedjek neki.

- Menj el, Noona – dünnyögöm magam elé, miközben újra hanyatt vágódom a matracon.

- Hyunnie, kérlek. Ne tedd ezt velem, légy szíves – elfogja a sírás, de még próbálja tartani magát.

- Hagyj békén, Noona – fújtatok csalódottan, erőszakkal hunyom le a szemeimet, csak ne kelljen ebben a világban léteznem.

- Hyunnie. SeHun is itt van – mormogja az ajtónak, mire nehézkesen felemelem a fejemet és a térelválasztó irányába nézek.

- Haver, ne bolondozz – szólal meg SeHun. – BaeJin tiszta ideg, itt remeg mellettem. Ne legyél már ekkora tapló! Gyere elő, BaekHyun! – Ezzel a falapba csap az öklével, összerezzenek a váratlan hangtól.

- Yah! Elég legyen! – kiáltok fel haragosan, aztán felpattanva az ágyról és ingerülten az ajtóhoz megyek. – Mi az?! – tépem fel a kilincset az idegösszeomlás szélén táncolok.

- BaekHyun? – A nővérem nagyokat pislogva néz rám, homályos tekintete láttán elszorul a torkom. – Mi a baj? – hebegi könnyeivel küszködve. – Hetek óta ki sem jössz a szobádból, a suliból is kimaradsz folyamatosan. BaekHyun? Mi történt veled?

Közelebb lép hozzám, gondoskodó tenyereit a vállaimra csúsztatja és gyengédséggel telve a testemre szorít. Az első könnycsepp útjára indul bal szeméből, amiben hamar követem én is a példáját, nem tudom tovább leplezni előtte az érzéseimet. Elcsuklik a hangom, mikor megpróbálok megszólalni, mire BaeJin nemes egyszerűséggel magához ránt és karjaiba zár.

Megkapaszkodom vékony hátában, arcomat nyakába rejtem, enyhén édeskés-gyümölcsös parfümjének illatát hosszan belélegzem, nyugtató hatással bír. Noha, a könnyeim minduntalan kibuggyannak, mégis képes vagyok lecsillapodni és biztonságra lelek a nővérem ölelésében.

Egy pillanatra elengedi jobb kezével a derekamat, elhessegeti SeHunt, aztán lassan beljebb araszolunk a szobámba. Egészen az ágyamig bukdácsolunk, majd arra vigyázva lenyom, és még szorosabban karol belém, mikor ő is mellém ül. Elveszett kisgyerekként bújok hozzá, pont úgy érzem magam, mint mikor anyáékkal összevesztem és ő volt az, aki megértően fordult hozzám. Nem tudom, hogyan fogom túlélni ChanYeol távozását, de most úgy hiszem, BaeJin az egyetlen biztos pont az életemben. Mikor újfent a fülembe súgja kérdését, mélyen felsóhajtok.

- Itt vagyok, Hyunnie. Itt vagyok - suttogja, miközben hosszan végigsimít a hátamon. - Mi történt veled, BaekHyun? - kérdezi halkan.

- Noona - hüppögöm fájdalmasan, orromat nyakszirtjébe fúrom.

- Kérlek, Hyunnie. Segíteni szeretnék rajtad, de úgy nem tudok, ha nem mondod el, mi nyomja a lelkedet.

- Chan. Chan - motyogom könnyes hangon. - Chan. Yeol. ChanYeol.

- Hogyan? - Kicsit lazít az ölelésén és kissé eltol magától, hogy a szemembe nézhessen. - Hogy' érted, hogy ChanYeol? Ő bántott? Mondott valamit? Vagy csinált? - pillázik rám döbbenten.

- Elment. Noona - pityergek bánatosan. - Noona, ChanYeol elment. Örökre - elfojtok egy újabb sírógörcsöt, végül kibukik belőlem az igazság. - Noona, ChanYeol elhagyott. Örökre elveszítettem azt, akit mindennél jobban szeretek. Noona, nem élem túl!

Zokogva húzódom hátrébb nővéremtől, aki csupán néhány szívdobbanásig hezitál, majd újfent magához ránt és karjaiba von. Megértően, szeretőn és megkönnyebbültséggel telve. Én is kicsit önfeledtebb lélekkel borulok mellkasára és engedem, hogy az érzéseim eluralkodjanak rajtam. Zokogásom hangjai visszaverődnek a falakról, de már nem számít. Csak az, hogy ChanYeolt visszakapjam.

* * * SeHun POV * * *

BaekHyun csigaházba bújásától szabályosan agyérgörcsöt kapok, szinte már dúvadként megyek BaeJin után az emeletre, ahogy látom a kétségbe esett arcát. Hiába szobrozok naphosszat a lakásukban, képtelenek voltunk kikönyörögni a barlangból BaekHyunt. A nővére még az óráinak nagy részét is inkább itthon tartja meg, csak azért, hogy az idióta öccse közelében legyen. Byun BaekHyun, nagyon nyomós érvvel kell szolgálnod, amiért a nővéred kockára teszi mindkettőtök megélhetését!

Miután sikerül végre kiimádkozni BaekHyunt a hálójából, visszacsoszogok a földszintre. Szerencsére BaeJin tanítványa már elment, így van némi szusszanásnyi ideje, míg befut a következő okulni vágyó diák. Ügyet sem vetve a környezetemre, slattyogok át az előtérbe, hogy a csengetésnek eleget téve, beengedjem a kint várakozót. Amint a zárnyelv elengedi a tokot és kinyílik a térelválasztó, a szívem heves dübörgésbe kezd, a gyomrom pedig erőteljesen liftezik.

- LuHan? – dünnyögöm kidülledt pupillákkal.

- SeHun – Édes mosollyal az ajkain köszönt viszont, s ebben a másodpercben hagy ki lüktető szervem egy ütemet. – Nagyon örülök! – hajol meg boldogan üdvözölve, én pedig még mindig földbe gyökerezett lábakkal állok előtte. – SeHun? – biccenti oldalra a fejét, a pilláimat rebegtetve próbálok észhez térni.

- LuHan! Ne haragudj! – kezdek hosszas hajlongásba, ahogy tudatosulnak bennem a szavai. – Gyere! Gyere csak beljebb, BaeJin. BaeJin épp felrohant.

Nagyot lépve állok félre az útból, hogy ezzel betessékeljem LuHant a lakásba, majd levetve a cipőjét, szorosan mögötte lépdelve követem a nappaliba. Mélyet sóhajtva zuhan le a pamlagra, viszont én annak másik végében foglalok helyet. Félek közelebb csúszni hozzá, de amikor rám emeli csillogó, őzike szemeit, azonnal ellágyulok és ösztönösen húzódom vissza hozzá.

- Hogy’ vagy? – kérdez búgó hangján, a szívem ismét kihagy egy nagyobb ütemet.

- Jól. Khm. Jól vagyok. Te? – pislogok kíváncsian.

- Megvagyok – sóhajt fel halkan, miközben lesüti a szemeit, összekulcsolja az ujjait az ölében.

- Jól megy a tanulás? – érdeklődöm.

- Igen. Azt hiszem – dünnyögi még egy mélyebb lélegzetvétellel egybekötve.

- Örülök – bólogatok aprókat. – BaeJin remek tanár.

- Igen. Igen, nála jobbat nem is kívánhatnék. Rajtad kívül.

Összerezzenek a sóhajtól, amit fülembe enged, egész testemben megborzongok a közelségétől. Újabb forró szusszanás szökik ki ajkai között, engem ezzel még inkább az őrületbe kergetve. Csípőjénél a pólójára markolok és egy gyors mozdulattal lejjebb rántom. Puha, kívánatos ajkai nyakamon landolnak, készséggel ereszt ki egy újabb forró levegőt bőrömre. Felnyüszítek. Nyelvének hegyét végigvezeti lüktető nyakszirtemen, majd szemfogait belevájja bőrömbe egy számára vonzó ponton. Próbálnám visszafojtani a hangomat, de előtör belőlem, mintha csak erre várt volna. Még egyet tekerek az anyagon, szinte hallom, ahogy reccsennek a szálak és néhány mozdulat múltán már semmivé lehetne.

Felemelem jobb lábamat, s lassan mozgatni kezdem érzékeny pontjánál. Érzéki hangon nyög a fülembe, aztán fogai közé szorítja a fülcimpámat és kéjsóvár harapásokkal halmozni kezd. Erősebben mozdítom combomat, még tovább hevítve a benne rejlő tüzet, ezzel is fokozva saját magamban is a vágyat. A következő szívdobbanásom pillanatában az ölembe ül, a pólómat pedig, akárcsak egy könnyű lepel lenne, kettétépi és ajkaival mellkasomnak esik.

Csókkal, gyengéd harapásokkal és karmolászásokkal tarkítja testem minden porcikáját, megrészegülve túrok zilált tincsei közé és markolok rá fürtjeire. Lökni kezdem magam alatta, vágytól fűtötten nyögök fel újra és újra. Érzem, hogy a határaimon táncolok, nincs most, ami megállíthat. Kell. Nekem. Akarom. Érezni akarom mindenütt.

Megragadom feszes félgömbjeit, aztán egy könnyed lendülettel felpattanok a pamlagról és karjaimban tartva becélzom a fürdőt. Abban a másodpercben, ahogy teste koppan a mosógépen, elfordítom a kulcsot a zárban, s a zajok elkerülése végett megengedem a zuhanyban a vizet.

Megszabadítom pólójától, a sajátomat is a földre dobom – legalábbis ami maradt belőle –, aztán hófehér bőrére hajolok, hogy viszonozzam korábbi harapdálását és megjelölhessem magamnak. Édes zihálással hozza tudtomra, jól csinálom, amit csinálok, így tovább megyek, és lassan kezdem kigombolni nadrágjának elejét, s rögtön a lényegre térek.  Tagjára fogok, s esdeklő mozdulatokkal húzogatni kezdem rajta a kezemet. A nevemet nyögdécselve keresi meg az én nadrágomat, majd megszabadítva tőle, ő is hasonló kényeztetésbe kezd rajtam. Égő vágyban úszva keresem meg ajkaimmal ajkait, s hívom egy mindent elsöprő csókba, lassan közeledik a tökéletes beteljesülés...

- SeHun? Hahó? – simít végig valaki a felkaromon.

- Mi az?! – Rémülten pattannak ki a szemeim, és ijedten forgatom körbe a fejemet.

Még mindig BaeJin kanapéján heverek, fölém pedig LuHan magasodik. Őzike szempárja kíváncsian fürkészi arcvonásaimat. Hosszan belélegezve az oxigént próbálom lecsillapítani magam, s megtalálni a megfelelő választ: mégis mi a bánat történt velem az imént? Hogy' kerülök megint a pamlagra? Mi volt az előbb az a játék a fürdőben? Álmodtam vagy valóság volt?

- LuHan? - sóhajtok fel nevével, észrevétlenül csúszik tenyerem bársonyos kézfejére.

- Jól érzed magad? - kérdez tökéletes kiejtéssel, akaratlanul mosolyodom el hangját hallva.

- Azt hiszem - motyogom még mindig tanácstalanul. - Hol tartottunk? - pislogok fel nagyokat.

- Megkérdezted, hogy megy a koreai nyelv.

- Oh. Értem.

Balgán nézek fel LuHanra, ujjaim ragaszkodóan kapaszkodnak az ujjaiba, egyszer az én tekintetembe mélyed, egyszer pedig összefont kezünkre pillant. Nem engedi el, sőt, még nem is hajlandó lazítani rajtuk. Tetszene neki? Lehetséges lenne...?