A szerelem ereje (SHINee - TaeMin, Key, JongHyun) - Epilógus

Szinte már belefájdult a fülem a hatalmas tapsviharba, ami körülvett a halványsárga falak között. Jól esett ez a sok mosolygás és elismerő szó, amivel jutalmaztak megállás nélkül. Talán soha nem is lett volna rá lehetőségem, ha nem ismerem meg Őt és nem segít át életem talán legnehezebb szakaszán. De most, itt a siker küszöbén ácsorogva is nehéz volt elfogadni a rideg valóságot.

Hiába is kerestem volna a tekintetemmel, tudtam jól, felesleges lenne minden próbálkozásom. Hiszen nem volt itt velem. Az egyik legfontosabb pillanaton nem osztozhattam vele. Mindenki más, aki fontos volt számomra, itt volt, velem örült, de Ő mégsem jött el. Talán azért, mert megbántottam. Igen. Biztos vagyok benne, hogy azért, mert olyan sebet ejtettem rajta, amit egykoron én is kaptam.

- Nagyon büszke vagyok rád, Unnie! – ölelt magához HyeAh a sokadik gratuláció közepette.

- Köszönöm! – hálálkodtam kicsit homályos lélektükrökkel.

- Mindannyian büszkék vagyunk rád – MinGi is a másik húgomhoz hasonlóan cselekedett, de ő aránylag rövidre fogta.

- Köszönöm mindkettőtöknek! – Egy erőltetett mosoly mögé rejtettem a fájdalmamat, nem akartam, hogy lássák rajtam, összetörtem legbelül.

- Baj van, Unnie? – szólalt meg aggódóan HyeAh, mire csak a fejemet ráztam. – Biztos?

- Igen, jól vagyok – győzködtem, s közben lopva letöröltem egy kibuggyanni készülő könnycseppet jobb szemem sarkából. – Ideje visszamennem.

- Az olvasóid szerintem nem szeretnének így látni – simogatta meg a vállamat törődően.

- Mindjárt rendbe hozom magam.

Ezzel sietve lesimogattam a nem létező ráncokat a ruhámon, aztán már léptem is ki a függöny mögül, hogy megint egy csapat újságíróval nézhessek farkasszemet, kivesézhessük a legújabb könyvemet. S persze válaszoljak megannyi kérdésre, beleértve a párkapcsolati faggatózásokat is. Erre vágytam a legkevésbé.

A könyv elején lévő ajánlásból tökéletesen kiolvasható volt, hogy a saját múltamat vetettem papírra, s akinek a főszerepet szántam, bizony meglehetősen mély nyomot hagyott bennem. De az ajánlás nem talált válaszra, bármennyire is reménykedtem, vagy szerettem volna, hogy elérjen Hozzá. Ebből tudtam, hogy megbántottam Őt, és ezért nincs most itt velem.

Egy nagyobb lélegzetvétel kiengedése után ismét szemben álltam az embersereggel, a vakuk ezerszer kattogtak, mikrofonok feszültek az aurámnak, s alig bírtam elbukdácsolni a sorok között, hogy eljuthassak az asztalig, ahol jó pár autogram kiosztásával kellett készülnöm.

A sokadik lábjegyzet és jó tanács, valamint szignó felvésése kellőképpen zsibbadtságot okozott a csuklómban, de tudtam, hogy közel sincs még vége. Még valahogy ki kellett tartanom. Szinte minden ötödik ember fotót is kért rólam, ahogy szorítom az általa megvett könyv példányát, majd a nyolcvankettedik plüssfigura dobozba rakása után, már kezdtem feladni.

- Szabad egy fényképet, kisasszony? – hallottam meg a következő monoton kérdést, s csak egy csalódott hümmögést engedtem meg felé.

- Persze – szuszogtam erőtlenül, majd felvettem a szokásos bájmosolyomat és felnéztem az előttem állóra.

- Lehetne egy picit természetesebb az a mosoly? – kérdezte, ahogy lejjebb engedte a gépet.

S pontosan ebben a másodpercben taszított mély döbbenetbe a látvány. Hirtelen azt hittem, hogy csak képzelődöm csupán, de ahogy ott állt előttem, s a háromszázkilencvennegyedik pislogásomra sem tűnt el, valóságosnak hittem. Újabb és újabb gombócot tuszkoltam a nyelőcsövemen, a szívem azonnal jelezte az előttem állónak, régóta várta ezt a pillanatot.

- JongHyun? – formáltam nevét alig hallhatóan, szinte még mindig alig akartam hinni a szememnek. – Tényleg te vagy az? – pislogtam fel rá nagyokat.

- Túl korán jöttem volna? – Féloldalas mosoly rajzolódott ki kissé telt ajkaira, a térdeim beleremegtek a látványba, az asztal szélében találtam biztos támasztékra, hirtelen megkapaszkodtam a falapban.

- Hah? – pislogtam.

- Ha szeretnéd, visszajöhetek később.

- Hogyan? Miért? Miért jönnél vissza később? – hebegtem aprókat pislogva.

- Amikor már el is hiszed, hogy itt vagyok – húzta szélesebb görbületre ajkait.

- JongHyun.

Teljes ámulatban úszva engedtem el az asztal szélét, majd parányi léptekkel vonszoltam ki magam onnan, hogy végre JongHyun karjaiban találjam magam újra. Hosszú hónapok óta először. Reszkető lábakkal araszoltam el JongHyunig, aki lassan combja mellé engedte a fényképező gépet, aztán a következő pillanatban az asztalon koppant a szerkezet.

- JongHyun? – pihegtem nevét aléltan.

- Rég láttalak, JiHye – magasodott kissé fölém, épp csak annyira, hogy szája tökéletes közelségbe kerüljön az enyémmel. – Hogy ’ vagy? – simított el egy tincset az arcomból.

- Most már jól – pilláztam csodálkozó tekintettel. – Sokkal jobban, mint eddig bármikor. Merre jártál, JongHyun? Nem írtál egyszer sem.

- Ami azt illeti – vakarta meg tarkóját zavarodottan, majd egy nagy levegő múltán folytatta. – Miután eljöttél a központból, vagyis hagytam, hogy el gyere onnan, nem tudtam tovább ott maradni én sem. Olyan üres volt minden.

- JongHyun – könnyek szöktek a szemembe a vallomásától.

- Beadtam a felmondásomat, és úgy döntöttem, tanulmányútra indulok.

- Komolyan?

- Rengeteg helyet bejártam, megismertem embereket, segítettem néhányuknak, hogy újra teljes életet élhessenek. Aztán megjelent a könyved.

- Igen? – nyeltem egy nagyot.

- Sokáig tartott, míg ideértem, tudom, de a világ másik végéről nem volt olyan könnyű itt teremni egy szempillantás alatt.

- Láttad az ajánlást? – kérdeztem félénken.

- Hát persze! – nevetett fel boldogan, s közben derekamra csúsztatta erőtől duzzadó karjait. – A könyved által újra átélni a veled töltött napokat, rájöttem, hogy valami mindig is hiányzott az útjaim során. Valami, amit semmi nem tudott pótolni.

- Micsoda? Mi volt az, ami hiányzott? – emelkedtem lábujjhegyre, miközben végtagjaimat nyaka köré kulcsoltam.

- Te – súgta ajkaimra hajolva, majd bezárta a kicsiny távolságot.

Szorosabban fontam át a nyakát, úgy viszonoztam a csókját, ahogy csak tudtam és képes voltam. Belefeledkeztem az édes érintésbe, minden elfelejtettem magam körül és csak JongHyunra összpontosítottam. Édesen becézgetett, szinte már tépte fogaival az ajkaimat, heves csatát vívott egymással piros izmunk. Közel két évig vártam, hogy újra érezhessem ezt az ajakpárt az enyémhez érni, megrészegített a boldogság, ami átjárta a testemet.

- JongHyun – ziháltam szájába pillanatnyi elválásunkkor.

- Itt vagyok, JiHye. Újra itt vagyok veled – csókolt meg újfent.

- Köszönöm, hogy segítettél – szólaltam meg, ahogy elszakadt tőlem. – Régóta szerettem volna megköszönni neked.

- Köszönöm, hogy bíztál bennem – cirógatta meg lágyan az arcomat. – Látod? Mégis volt gyógymód a te betegségedre is.

- Igen. Te – feleltem pironkodva.

- Nem egészen – kuncogta, mikor egy puszit nyomott az orrhegyemre.

- Hanem?

- A szerelem. A szerelem ereje segített újra lábra állni.

- S éppen ezért lett ez a könyvem címe.

- Tudom.

Még egy utolsó csókba invitált, de a sokadik krákogás miatt abba kellett hagynunk az édes viszontlátást. Nehezen szakadtam el JongHyuntól, de tudtam, hogy nem lesz többé olyan nap, amit nélküle kell leélnem. Többé nem kell egyedül szembeszállnom a világgal, mert mindig itt lesz mellettem...

(S)He is my Black Pearl (EXO / SHINee) - 14. fejezet

* * * BaekHyun POV * * *

- Hyung – mormogom magam elé, fikarcnyit sem vágyok a gyerekes bánásmódra. – Nem vagyok éhes, Hyung.

- Akkor sem vagy az, ha utána megkapod ChanYeol címét? – kidüllednek a pupilláim a hallottaktól.

Kistányérméretű szemekkel bámulok fel JongHyunra, mintha csak egy humoros álomban lennék. Ő csak elégedetten vigyorog, lassan elhajol tőlem, de a cetlit még mindig nem adja oda. Kérdőn pislogok fel rá, egyre inkább gondolkodóba esem, talán csak a képzeletem szórakozott velem az imént. Először csak hápogok, és ezt látva JongHyun kezdeti mosolya csak még jobban szélesedik.

- Na, mi van BaekHyunnie? – nevet fel könnyelműen. – Valami a torkodon akadt?

- Hyung. Hyung. Mit. Mit mondtál? Mit mondtál az előbb? – hebegem teljes döbbenetben úszva.

- Mikor is? – kuncogja.

- Hyung. Te most szórakozol? – értetlenkedek továbbra is. – Az előbb mondtad, hogy tudod ChanYeol címét!

- Akkor mégis csak jól hallottad! – hangosabban kuncog, ahogy elégtételt vehet rajtam, majd leguggolva elém mélyen a szemembe néz. – Figyelj, Kölyök – kezd bele kimérten és komolyan.

- Igen? – nyelek egy nagyot.

- Tényleg megvan ChanYeol címe~

- Hyung! – Hirtelen könnyek szöknek a szemembe, ahogy újfent kimondja a korábbi szavakat. – Hyung, én egyszerűen~

- Várj egy kicsit, BaekHyun! – állít meg hevességemben, s közben lassan visszanyom az ágyra, úgy tűnik, valóban nem úszom meg a jogos fejmosást, amit szán nekem. – Figyelj jól, BaekHyun, mert többször nem szeretnék ilyenről beszélgetni veled.

- Hyung? – biccentem oldalra a fejemet.

- Mindennél jobban szeretem a nővéredet és az ő boldogságánál nincs fontosabb a számomra. – Kezd bele hosszú monológjába, csak egy határozatlan bólintással reagálok szavaira. – Amit mostanában át kellett élnie miattad, az maga volt a pokol, Kölyök. – Lesütöm a szemeimet, szégyellem magam, amiért ezt tettem BaeJinnel. – A nővéred az életét adná érted, én pedig a sajátomat kettőtökért. Vérszerinti öcsémként szeretlek, mióta bemutatott nekem BaeJin, de BaekHyun, tudnod kell, hogy ha még egyszer ilyen állapotba kényszeríted a nővéredet, én magam tekerem ki a nyakad! – Az ütő is megáll bennem, ahogy hangszínt vált a mondat végére, ezúttal mérhetetlenül komolyan gondol minden fenyegetést. – Tudod, hogy nem vagyok híve az erőszaknak és tudod azt is, hogy szeretem megbeszélni a dolgokat, de azt senkinek, még neked sem, Byun BaekHyun, senkinek nem hagyom, hogy ártson Jinnie-nek! Soha. Megértetted, BaekHyun? – kérdez ellenkezést nem tűrő hangon.

- Igen, Hyung, felfogtam – sóhajtok fel.

- Szeretlek, és BaeJinnel együtt boldognak szeretnénk látni – elmosolyodik gondolata végén. – Most pedig egyél valamit, aztán menj le a nővéredhez és esdekelj végre a bocsánatáért! – vereget vállon, mire csak még egy nehézkes lélegzetvétel szakad fel belőlem. – Utána odaadom ezt a cetlit – sutyorogja a fülembe ördögi hangon.

- Rendben van, Hyung – bólintok megértvén az utasításait, de legbelül madarat lehetne fogatni velem a boldogságtól.

Szinte teljesen elpusztítom a tányéron lévő ételmennyiséget, kis híján még a gyomrom is belefájdul, JongHyun persze tapodtat sem mozdul mellőlem, türelmesen megvárja, míg kivégzem az adagot. A szemem sarkából figyelem a bal kezét, ujjai erősen szorítják a papírdarabkát.

Miután jóllakottan hümmögök magam elé, JongHyun a kezembe adja a tálcát, majd az ajtóm felé biccentve kér meg a következő feladatomra. Már csak azt nem tudom, hogyan fogok BaeJin szemébe nézni, amikor újra lent leszek a földszinten. Tudom, hogy mélységesen megbántottam, és soha nem érdemelném ki a bocsánatát, de talán maradt még valamennyi abból a szeretetből és remélhetek némi jó szót is.

A nővérem az étkező asztalnál gubbaszt, egy halom tananyag hever előtte, szinte látom, ahogy nyüstöli magába, hogyan is adhatná le úgy az anyagot, hogy itthon van és közben egyik diákjának sem kellene megtennie azt a szívességet, hogy házhoz jön hozzá.

Egy visszafogott torokköszörüléssel érkezem meg a lépcsőről, de BaeJin nem reagál a jelenlétemre. Egy pillanatra megrázkódik ugyan, de több figyelmet nem szentel nekem. JongHyun is lerobog a szobámból, s egy törődő fejbúbra adott puszi után magára hagyja a nővéremet és engem. Persze csak néhány másodpercre, egészen addig, míg összeszedi a leveleket a postaládából, és már rohan is vissza.

- Jól vagy, Jinnie-yah? – suttogja a fülébe, mire a nővérem csak felsóhajt. – Minden rendben lesz – nyugtatgatja két simogatás és puszi között.

- Nem tudom, JongHyun – bukik ki belőle kisvártatva. – Nem tudom, hogy’ fogom megoldani ezt a pénzkiesést, amiért itthon maradtam. – Hangjába aggodalom költözik, a lelkem is összeszorul a nővéremet hallva, hiszen én vagyok ennek a kiváltója. – Fogalmam sincs, miből fogom kifizetni a számlákat, mert a tartalékomat lassan teljesen felélem, és akkor még~

- Cssh, Jinnie-yah. Nyugodj meg. – JongHyun leül a szomszédos székre, a karját átveti BaeJin vállán és magához húzza. – Mondtam már, hogy majd én beszállok a költségekbe.

- Ezt nem kérhetem, JongHyun – dünnyögi a férfi mellkasába fúrt arccal. – Hiszen ezek nem a te~

- Nem kéred BaeJin, hanem én ajánlom fel. És valamilyen szinten az én kiadásom is, mert félig nálad lakok már egy ideje. – Újabb puszival jutalmazza sötét tincseit. – Arról nem beszélve, hogy nem fogom a menyasszonyomat cserbenhagyni.

- JongHyun – BaeJin halk megjegyzésébe parányi mosoly költözik, amiben az említett fél is hamar követi. – Olyan makacs tudsz lenni néha.

- Tudom. De éppen ezt szereted bennem. – Ezzel még apró puszival jutalmazza a nővéremet, majd elválva tőle, szembe fordul velem. – BaekHyunnie? – kérdez kíváncsian.

- Hyung. Öhm. Beszélhetnék? Beszélhetnék Noonával? – nyeldesem a torkomban folyton gyülemlő gombócokat.

- Persze. Az emeleten leszek – nyom egy puszit BaeJin orrhegyére, majd eltűnik a lépcsőkön.

- Mit szeretnél, BaekHyun? – Csalódottan szusszant fel a nővérem, aztán megfordul és megint a paksamétákat kezdi vizslatni.

- Noona. Én. Én. Tudod. Én. Uhm. Noona. Én.

- BaekHyun, ha még egyszer azt mondod, hogy én, itt hagylak a fenébe! – fakad ki türelmetlenül.

- Sajnálom, Noona! – bukik ki belőlem keserűen. – Sajnálom, hogy megbántottalak! De ChanYeol elvesztése nem tudod, mit jelent számomra! – Könnyel telnek meg a szavaim, ahogy felidézem a múltat.

- De igen, BaekHyun, tudom – pillant a háta mögé. – Tudom, hogy mit jelent elveszíteni azt, akit szeretsz. Én majdnem egyszerre veszítettem el JongHyunt és téged. Tisztában vagy ezzel? Tisztában vagy vele, hogy miken kellett nekem keresztülmennem? Miattad? – BaeJin tekintete is elhomályosul, a szívem összeszorul. – Van fogalmad róla, hogy hány álmatlan éjszakát töltöttem el miattad? Mert te csigaházba vonultál, ahelyett, hogy küzdöttél volna!

- Noona, bocsáss meg, kérlek – dünnyögöm megbánóan, már fikarcnyi reményem sincs, hogy elnyerjem a bocsánatát.

- Nem haragszom rád, Hyunnie.

- Hah?

Nem merek hinni a fülemnek, a szavak, amik elérnek hozzám, olyan hihetetlenek. Tátott szájjal meredek BaeJinre, aki felkel a székből, aztán lassan közelebb lépdel hozzám. Alig fél lépésnyire áll meg tőlem, forró könnyei apránként folynak végig az arcán, mindegyik a konyhakövön zárja be az útját. Egész testében remeg előttem, s nekem még sincs fogalmam róla, miként cselekedjek. Csak állok, szoborként merengek BaeJinre, majd lesütött szemekkel inkább a papucsom orrát mustrálom tovább.

- Annyira lökött vagy, Byun BaekHyun! – zokog fel a nővérem, aztán remegő karjait a derekamra fonja és magához ránt.

- Szeretlek, Noona! – kapaszkodom meg derekában, és viszonzom az ölelését, olyan erősen, amennyire csak tudom.

- Ezt már jobban szeretem! – halljuk meg JongHyun kuncogását, aki a hűtőnek támaszkodva figyeli a jelenetet. – Szent a béke? – vigyorogja.

- Ühüm. Azt hiszem – dünnyögöm BaeJin vállgödrébe.

- Akkor itt van az a cetli – emeli fel bal kezét, ujja közt tartva a papírdarabkát, amire állítása szerint ChanYeol címét karcolta fel.

- Hyung? – pihegem, BaeJin elengedi a testemet és JongHyunhoz terelget.

- Szerezd vissza a boldogságodat, Kölyök! – mosolyog, miközben átnyújtja a fecnit.

* * * ChanYeol POV * * *

BaekHyun... zakatol szüntelenül a fejemben és a szívemben egyaránt a neve. BaekHyun... látni akarlak... BaekHyun. Azt hittem, hogy enyhül a belső fájdalom, ami napról napra emészt fel, de ahogy telik az idő, egyre inkább látom ez reménytelennek. Mintha örökre ezzel a szenvedéssel kellene élnem. Talán a Sors akarta így, hogy amiért elhagytam, így fizessek meg a saját bűnömért. Pedig csak azt akartam, hogy boldog legyen. Semmi mást, csak boldogságot akartam az életébe hozni.

Egy reszkető, melegséget árasztó kézfej simul az arcomra, gyengédséggel telve törölgeti le az arcomról a sós nedvességet, mire nehézkesen felemelem végre a fejemet. A mellettem guggoló törékeny testalkatra pillantok. Aggódva méricskéli arcom minden egyes rezdülését, szinte már belefullad, olyannyira félt. Megtörlöm a szemeimet, kicsit megköszörülöm a torkomat, hogy értelmes hangokat tudjak kipréselni magamból.

- HeeRa? – dünnyögöm a kicsiny kacsó tulajdonosának. – Mit keresel itt?

- Nyitva volt az ajtó – súgja. – Történt valami?

- Semmi – hazudom gondolkodás nélkül, képtelen lennék beszélni a lánynak az érzéseimről, mert pontosan tudom, hogy soha nem értene meg.

- Kérlek, ChanYeol. Barátok vagyunk. – Egy biztató görbület rajzolódik ki keskeny ajkaira, miközben jobb kezével bal alkaromra fog. – Nekem elmondhatsz bármit. Mi bántja a lelked?

- HeeRa. Te ezt nem értheted – sóhajtok fel gyötrelmesen.

- Honnan tudod, ha még meg sem próbáltad, hm? – mosolyogja.

- Csak tudom – szuszogom magam elé, közben kinyújtom a lábaimat és az ölembe ejtem végtagjaimat.

- Ugyan már ChanYeol – noszogat megállás nélkül. – Gyere! Beszélgessünk kicsit!

Ezzel HeeRa megragadja a bal karomat és szabályosan felrángat a szőnyegről, aztán az ágyamra nyom és leül mellém. Kíváncsi szemekkel vizslat, várja, hogy végre megeredjen a nyelvem és elmondjam neki az engem nyomasztó kínomat. De nem tudok megszólalni. Még azt sem tudom, hogyan kezdhetném el.

- ChanYeol? – löki meg finoman a vállamat, beszédre sarkallva.

- Uhm. HeeRa – sóhajtom.

- Kérlek szépen, ChanYeol. Hisz’ barátok vagyunk.

- Ha elmondom, utána magamra hagysz? – sandítok oldalra, mire némi habozás után végre egyet biccent válaszul.

- Köszönöm – fűzi hozzá a következő szívdobbanásomkor.

Még egy nagy levegőt véve kezdek neki a hosszú mesének, egészen onnantól, amikor megismerkedtem BaekHyunnal és fenekestül felforgatta az életemet. HeeRa egyetlen szó nélkül, vagy bármi más reakció nélkül hallgat végig, még csak egy torokköszörülést sem ejt meg. Aprókat pislog rám, olykor biccent egyet, olykor pedig csak egy halvány mosollyal felel.

Az utolsó mondathoz érve, mikor is elmesélem neki, miért váltottam másik iskolát, kezei az én kezeimre siklanak és törődéssel telve megszorítja az ujjaimat. A kicsiny távolságot, ami kettőnk között pihent, egy újabb szívdobbanás múltán leküzdi, fejét a vállamra hajtja. Továbbra sem engedi el a kezeimet, ujjbegyei játékosan cirógatja a bőrömet. Jól esik a figyelmessége, a törődése.

Óvatosan megemeli a fejét, a tekintetünk találkozik. Szinte elveszem a csillogó, mogyorószín szembogarakban, ahogy fénylenek rám. Forró sóhajai cikáznak az arcomon, már-már belefulladunk mindketten. Egy nagyobb levegőt kiengedve homlokomat az övéhez támasztom, mire orrhegyével megpiszkálja az én orromat. A következő pillanatban kiszáradt ajkaimon melegség kezd táncolni, akaratlanul fogadom el a bátortalan közeledést.

Bal kezét elveszi az enyémről, remegve emeli fel és simítja az arcomra bársonyos tenyerét. Lehunyt szemmel hagyom magam belefeledkezni a pillanatba és sodródni az árral. Hiába a közelsége, hiába ajkainak gyengéd lágysága, mégis hiányzik valami, ami a további mélyülésre biztatna. HeeRa csókjában érzem, hogy szeretné, ha közelebb engedném magamhoz, de nem tudok szabadulni a szívem szavától.

- Mi ez az egész?

A váratlan hangtól hirtelen szétreppenünk, a kérdés irányába kapom a fejemet. Ott áll, zihálva néz rám, majd a mellettem kuporgó lányra vezeti kérdő szempárját, aztán megint rajtam állapodik meg szigorú tekintete. Képtelen vagyok felfogni, hogy itt áll az ajtóban, s csalódottan ejti ki a kezében szorongatott telefonját. Amit tőlem kapott nem olyan rég ajándékba. Könnyek szöknek szemébe, de mielőtt kibuggyannának, sarkon fordul.