(S)He is my Black Pearl (EXO / SHINee) - 8. fejezet

* * * BaeJin POV * * *

Nem nagyon tudom mire vélni JongHyun korábbi mondatát, miszerint kelleni fog valami erősebb, ráadásul ritkán látom azt a szomorú szempárt is, amivel a folyosón áll. Persze utána eltűnik az arcáról a kétségbeesés és helyette elégedett vigyorgásba kezd. Annak az egynek azonban mégsem örülök, hogy BaekHyun nem velem osztja meg a problémáját. Tudom, hogy nőből vagyok és néha rosszabb vagyok egy házsártos vénasszonynál, de az öcsém mindig is fontos volt nekem. Meg persze lesz is, míg élek. Hiszen mihez is kezdenék nélküle az életben? Egyedül kéne élnem és persze megvívnom a harcaimat.

Miután sikerül JongHyunt képen találnom az egyik díszpárnával, az én arcomra is az az elégedett mosoly telepszik, ami a dobás előtt az övén ült. Megérdemelte, ezúttal tényleg messzire ment a megjegyzésével. Annyira azért nem rosszak a barátaink, hogy valami erős alkohol kelljen az elviselésükhöz. Oké, néha KiBum kibírhatatlan tud lenni, de ez csak akkor fordul elő, amikor leitatjuk, és mi kényszerítjük arra a sok baromságra, amit a drágalátos modellünk készséggel meg is tesz.

Mielőtt még kezdetét vehetné a párnacsata, elslisszolok SeHun mögött és a hálók felé veszem az irányt, hogy végre kikönyörögjem a szobájából az öcsémet. Fogalmam sincs, menni fog-e, ha pedig más megoldás nincs, akkor JongHyunt hívom újfent felmentő seregként. Ketten már csak megoldjuk ennek a mafla kölyöknek a gondját. Vagy nagyon rosszul gondolom?

- Hyunnie? – kocogtatom meg óvatosan a falapot, de a motoszkáláson kívül nem érkezik biztosabb válasz. – Bejöhetek? - Csak egy hümmögést tudok kivenni az ajtórés alatt, amit beleegyezésnek veszek.

Egyenesen az ágyhoz ballagok, miután sikerül bejutnom az öcsém rezidenciájára. Az ágy mellett gubbaszt, megtörten és elhagyott kisgyerekként. Mélyet sóhajtok, ahogy végignézek a kuporgó gyermekként reszkető testvéremen. A könnyeimet is le kell nyelnem, ha nem akarom, hogy meglássa BaekHyun a gyengeségemet. Már csak az hiányzik!

- BaekHyun? – épp csak ki tudom ejteni a nevét, egy pillanatra még a hangom is megremeg. – Mi történt, Hyunnie? – Lassan lépdelek el az ágyig, pusztán csak szipog, értelmes szavakra nem tudom rávenni. – Mi a baj? – ismétlem meg, miközben leguggolok mellé.

- Semmi – dünnyögi térdei közé temetett fejjel, a könnyeit kezdi törölgetni.

- Most az egyszer nem tudod letagadni, hogy rohadtul fáj odabent. Szóval? Elárulod az öreglánynak, vagy inkább még marcangolod magad? – akaratlanul mosolyodom el a saját szavaimtól, BaekHyunból is feltör egy visszafogott kuncogás.

- Kik jöttek? – tereli el rögtön a témát, ahogy felemeli a fejét a lábai közül, könnyes szeme rálel az én kíváncsi szempáromra.

- Nem kell megjátszani a keménygyereket, Öcskös – lököm meg finoman bal vállát, majd egy puszit nyomok az arcára. – MinMin meg a többiek. Miért?

- Naplopó egy banda. Soha nem dolgoznak, hogy ennyit lebzselnek nálunk? – kekeckedik újult kedvvel.

- Elhallgass, szemtelen kölke! – Csapom meg ezúttal sokkal erősebben a vállát, hiába helytálló néhány meglátása, most nem teljesen igaz. – Nem is voltak nálunk már legalább egy hónapja! TaeMin semmiképp sem, KiBum meg jó, ha bezuhan tíz percre és megy is tovább. Inkább bújj ki a csigaházadból és told ki az arcodat a nappaliba. Elvégre bírják azt az idióta fejedet!

Összeborzolom BaekHyun kissé zilált tincseit, felegyenesedek, aztán őt is magammal rántom. Laza mozdulattal átkulcsolom a nyakát és úgy indulunk vissza a többiekhez, hogy végre sikerüljön picit kirángatnom az Öcsémet a búskomorságból.

Noha, nem tudom, mi bántja a lelkét, de egyelőre beérem azzal is, ha eltereli a figyelmét és velünk együtt bolondozik a kanapén. Máskülönben pedig éppen ezért tartom JongHyunt is. Na, jó, nem kimondottan csak ezért, de ilyenkor nagyon is jól jön, hogy itt van a lakásban és a segítségemre siet. De az biztos, hogy ma addig haza nem megy az a lókötő, míg ki nem szedem belőle BaekHyun baját. Egy módszerem mindig akad, ami beválik...

Hangos nevetéssel egybekötött beszélgetésre érünk ki, SeHun azonnal betámadja a legjobb barátját és szinte már kirángatja a karom alól, aztán pedig a kicsiny konyha felé kezdi tolni. Ezt a kölyköt is megszállta valami, annyi szent!

* * * ChanYeol POV * * *

- BaekHyun? Halló? Ott vagy még? Hahó?! Szólj már bele, hallod?! BaekHyun, ez nagyon nem vicces!

Süket a telefon. Napokig üvöltözhetnék az utcán, de hasztalan lenne minden igyekezetem. Bármennyire is szeretném, BaekHyun nem felel a szólongatásomra. Valami komoly dolognak kellett történnie, ha egyik pillanatról a másikra megszakadt a vonal és még egy krákogást sem tudok kiszedni belőle. Rémülten pislogok a parányi kijelzőre, ami csupán a másodperceket számolja. Csak a hívás ideje megy, semmi több.

Nagyot nyelve nyomom ki a telefont, aztán tárcsázom újra BaekHyun számát. A második próbálkozásom még inkább kudarcba fullad, mert nem, hogy nem szól bele, de már egyenesen ki sem csöng. Folyton csak a sípszót hallom, szinte már a fejem is belefájdul az éles hangba. Valahogyan ki kell derítenem, hogy mi történt vele! De hogyan...?

- SeHun! – kiáltok fel, mikor a képzeletbeli kislámpa kigyúl a fejem felett, rögtön hívni is kezdem a másik csoporttársamat. – Könyörgöm, vedd fel azt a sz@rt – morgom magam elé, mire a második csörgésre bele is szól az illetékes.

- Na, mi van, mit hagytál a suliban? – vigyorog a túloldalon.

- Hallgass! Most nem a suli miatt hívlak! – intem le azonnal, még mielőtt a fontos témát valami ökörségre cseréli.

- ChanYeol? Mi van? Mi ütött beléd?

- Hol vagy?

- Épp úton a haverodhoz, aki idegességében kiadta magából a feszültséget. Mert? Mi van?

- Egész biztos vagy benne, hogy otthon van? – kérdezem aggodalmasan.

- Hol másutt lenne? – nevet fel keserűen. – De mondjad már, hogy miért érdekel ennyire?

- Előtted beszéltem vele telefonon, aztán csak egy éktelen káromkodást hallottam és utána már nem szólt bele. Most meg totál süket, ki sem csöng a mobilja, egyből átvált hangpostára.

- Ez érdekes – motyogja válaszként, rohadtul nem a ténymegállapításaira van szükségem, hanem arra, hogy megmondja, mi lett a barátunkkal.

- Te tudod, hogy mi lelte? – faggatom tovább.

- Mindjárt ott vagyok nála és mindent megtudok.

- És én honnan fogom megtudni? – kérdezem sietve, nem foglalkozva, ha leleplezem magam SeHun előtt.

- Park ChanYeol, te nem vagy önmagad, igaz? – hirtelen akad a torkomban a következő nyelésem SeHun szavaitól. – Miért aggódsz ennyire BaekHyunért? Mostanában nagyon furcsán viselkedsz – jegyzi meg alig hallhatóan.

- Mennem kell! Hívj, amint megtudtál valamit BaekHyunról!

Ezzel megszakítom a vonalat, mielőtt SeHun tovább próbálna kiszedni belőlem információkat. Semmi esetre sem akarom, hogy előbb tudjon meg dolgokat BaekHyunnál. Előbb épp a keresett személlyel kell tisztáznom mindent. Még akkor is, ha az a vesztemet okozza a végén.

Zsebre vágom a mobilomat, és a hazaút helyett a belváros felé veszem az irányt. Muszáj szereznem egy másik telefont, amin el tudom érni BaekHyunt, nem tudom, mi lehet a sajátjával, de nem akarom még egyszer ezt átélni. Inkább a spórolt pénzem bánja, mint az idegeim.

A belváros most is tele van emberekkel, ahogy az lenni szokott ebben az időben, ebből kifolyólag kissé bajos a könnyed átjutás a tömegben. De nem adom fel a küzdelmet, még ma meg kell vennem a telefont, különben oda minden maradék reményem! Magabiztosan haladok előre, kitűzött célom egyre inkább válik elérhetővé.

Az üzlet ajtajához érve elégedetten fújtatok egyet. Végre. Mosolyogva és még egyet sóhajtva fogok a kilincsre majd nyomom is le a vaspántot. Belépve egyenesen a pulthoz érek és az eladó segítségét kérem azonnal. Nem kell a legolcsóbb és persze nem is a leginkább felspécizett készülékre akarok költeni. Egyszerűen kezelhető legyen, bírja az akksija és nem árt az sem, ha strapabíró. Legalább az ütést kibírja, érkezzen az bármekkora magasságból is.

Hosszas mérlegelés és beszélés után végül egy közép-árkategóriájú telefonra esik a választásom, az üzletvezető szerint az egyik legkiképzettebb az ütéseket illetően, amit jelenleg kapni lehet aránylag elfogadható áron. Nem hezitálok tovább, kifizetem az árát és már fordulok is ki a boltból, hogy mielőbb odaadhassam immáron a jogos tulajdonosának.

* * * SeHun POV * * *

Abban a pillanatban, ahogy meglátom BaeJin mellett az idióta öccsét, megiramodok feléjük, kirángatom a védelmező nővérke öleléséből és a konyhába kezdem tolni. Elegem van az állandó önsanyargatásaiból, képtelen tenni a saját boldogsága érdekében, viszont ha valaki más akarna segíteni a szerencsétlenségén, akkor egyből támad! Hát lehet egy ilyenen egyáltalán segíteni?! Kár is fecsérelni rá az időt!

A konyhapultnak lököm, ahogy biztosabbnak érzem a terepet a négyszemközti beszélgetéshez. Számon kérően nézek a barátomra, ő meg csak pislog, mint hal a szatyorban. Most komolyan arra vár, hogy megmagyarázzam, mit akarok tőle? Ennyire nem világos?!

- Mit akarsz? – nyögi ki néhány pillázással töltött másodperc után, hirtelen szalad fel bennem a pumpa az elmebaja láttán.

- Szerinted mégis mi a fenét akarnék, hah?! – alig tudom visszafogni a hangom, szívem szerint leüvölteném a haját a feje tetejéről.

- Tudnom kéne?

Ennek elmentek otthonról, az fix! De egyszer kitekerem a nyakát, ha addig élek is! Nagyokat fújtatok, mielőtt még tényleg meggondolatlanul cselekednék, próbálom lenyugtatni magam és figyelni a saját eddig higgadt eszmefuttatásaimra. ChanYeol. ChanYeol megkért, hogy szóljak neki, ha bármit megtudok erről az ökörről. Akkor ideje is ennek nekilátni.

- Mi bajod van, hah? – teszem fel nemes egyszerűséggel a kérdésemet. – Miért rongyoltál el a suliból? És miért is nem veszed fel a telefont, ha valaki hív, hm?

- Egy. Nincs semmi bajom. Kettő, hazajöttem, mert ehhez volt kedvem. Végezetül pedig, ha tudni akarod, akkor a mobilom ripityomra törve hever a szobám parkettáján. Elégedett vagy?

- Hogy’ a bánatba voltál képes összetörni? – lépek egyet hátrébb döbbenetemben.

- Nem az a lényeg. Inkább az, hogy épp beszéltem valakivel, amikor~

A másodperc töredéke alatt hallgat el és vörösödik el a füle tövéig. Azért ennyire nem vagyok jóképű, hogy egy Byun BaekHyunt zavarba hozzak a nézésemmel. Ahhoz nekem egy picit többre van szükségem. De akkor mégis mi lelte? Oldalra biccentem a fejemet és fürkészem tovább BaekHyun arcát, hátha megfejtésre lelek a vonalaiban.

- Na, most akkor kinyögöd végre, hogy kivel társalogtál vagy totál megkukultál?

Persze az újabb kérdésemre már nem kaphatok választ, MinMin érkezése szakítja félbe a meghitt kis beszélgetésünket. Pech! Rohadt nagy pech! Pedig épp most jött volna a tetőpont, amikor is elárulom BaekHyunnal, hogy nem csak én aggódtam miatta annyira.

- Bocs’, hogy megzavarom a társalgást, de azt hiszem, hogy hozzád jöttek, Hyunnie – mosolyodik el BaeJin legjobb barátnője, mi viszont kellőképpen meglepődünk a mondandójától.

- Oh! Kösz. Köszönöm, MinMin!

Ezzel fogja magát és elrobog mellőlem, de azért engem sem ejtettek a fejemre. Hah! Még mit nem?! Lopva BaekHyun után osonok és a nappali boltíve alól kémlelem tovább az eseményeket. Az állam majdhogynem a földön koppan, mikor meglátom a küszöbön ácsorogni a váratlan látogatót. Ez most komoly? Ennyire nem bírta ki, míg felhívom? Közelebb araszolok, hogy pontosabb szavakat is ki tudjak venni a sutyorgásból.

- Oké?

- De tényleg nem kellett volna, úgyis vett volna a nővérem egyet, meg én is vehettem volna valamikor.

- Nem érdekel. Útba esett az üzlet, ha másnak nem is, legalább tartaléknak jó lesz. Szeretem tudni, merre jársz, vagy épp mi van veled – elpirul.

Egek! Park ChanYeol a füle tövéig vörösödik a mondata végére! Csak nem készül szerelmi vallomást tenni? Ez egy vicc! Vagy mégsem? Az ég szerelmére, Byun BaekHyun, fogadd már el azt a mobilt, aztán omolj a karjaiba végre! Erre vártok már két éve! Akkor meg? Fohászaim meghallgatásra lelnek, BaekHyun a kicsiny dobozért nyúl... rajta! Bátran! Na! Elveszed, aztán a karjaiba zuhansz, ő megcsókol, te meg viszonzod és kész is a tündérmese! Ne remegjen a kezed, BaekHyun! Na!

Forever with You (B.A.P.) - 9. fejezet

Az ujjam még meg sem közelíti a dorm csengőjét, már kattan is a zár és nyílik is ki az ajtó. Fújtatva nézek végig az előttem állón, JunHong cseppet sem vidám arca köszönt, homályos szempárját látva még az én szememben is összegyűlnek a könnyek. Elengedi a kilincset és azzal a lendülettel borul a nyakamba, hogy szorosan magához öleljen. Szinte már fojtogatóak a karjai, az utolsó szuszt is képes lenne kiszorítani belőlem, de nem szólok egy árva szót sem. Hagyom magam, hiszen pontosan tudom, hogy erre van szüksége a maknae-nak. Ő volt az, aki a leginkább aggódott értem vagy épp miattam, így megérdemli, hogy addig fojtogasson, míg jól esik neki.

- Megjöttem kicsi maknae-m – nyöszörgöm fülébe, mire kicsit ellazítja karjait.

- Köszönöm – szipogja a vállamba bújva még mindig.

- Gyere, menjünk be – simítok végig hosszú gerincén, de csak a fejét rázza.

- Mindjárt – motyogja. – Csak még egy kicsit hadd legyek így.

- Jól van – felsóhajtok.

Hiába is kényelmetlen ez a póz, JunHongnak hajlandó vagyok engedni. Öcsémként szeretem és képtelen vagyok nem a kedvében járni. Ha éjjel háromkor arra kérne, hogy egy ötórás süteményt készítsek neki, akkor is megtenném, nem érdekelne, mennyire lennék fáradt hozzá. Végül mégis a maknae az, aki hajlandó megadni magát a sokadik torokköszörülésnek és elengedi a derekamat. Fellélegzem. Hosszú percek óta először kapok normálisan levegőt, amit igyekszek alaposan kihasználni.

Még egyszer összenézünk, sietve megtörölgeti könnyáztatta arcát, majd két lépéssel bent is tud mindkettőnket a dormban. Szabályosan lerúgom magamról a cipőimet és már ballagok is JunHong mögött, hogy végre köszönhessek a többieknek is. A kanapén és annak környékén ücsörögnek. Négyen. Csupán egyetlen Tag hiányzik, éppen miatta válik hirtelen szűkössé a mellkasom, és kezdem is ostorozni magamat az ostoba tettem miatt.

- Ne haragudjatok – hajolok meg mélyen előttük, majd felemelkedve végignézek a foghíjas Csapaton. – Sajnálom, hogy ennyi bosszúságot okoztam nektek.

- Noona – HimChan lépdel lassan elém, majd fog mindkét kezével vállaimra. – Nem haragszunk egyáltalán, csak nagyon aggódtunk miattad. Nem szokásod ilyen hosszú időre eltűnni.

- Azt hiszem, hogy az elkövetkezendő hónapokra elengedő aggodalmat sóztam rátok – próbálom mosollyal terelni a fájdalmamat, azonban nem igazán sikerül.

- Nem is te lennél, ha nem aggódnánk miattad – JongUp viszonozza elsőként a görbületet, majd felkel a pamlagról és HimChan mellé sétál.

- Sajnálom – ismétlem szégyenkezve.

- Csak ne csinálj ilyet többé – DaeHyun int figyelemre, mire heves bólogatással felelek.

HimChan az, aki elsőként karol át és névlegesen megbocsátja tettemet. A második legidősebbet JongUp követi, aztán pedig DaeHyun karjai fonódnak körém. YoungJae utoljára ballag hozzám, majd egy elégedetlen és egyben leszidó fejrázással egybekötve kapom meg tőle is az ölelést. Bármennyire is szeretném, YongGuk nem kerül elő. Most már biztosan tudom, ő tényleg neheztel rám, amiért nem jelentkeztem és nem is jöttem vissza időben. Csak várok és várok, talán meghallgatásra lelnek az imáim és előkecmereg a rejtekéből, de süket fülekre lelek.

- A szobánkban van – súgja a fülembe HimChan, mikor elhalad mögöttem, hogy a konyhában egy pohár vizet önthessen magának.

- Köszönöm – pihegem bátortalanul és a lakrész felé nézek.

Most kellene megtennem azt, amire legbelül vágyom. Most kellene végre megmozdulnom és YongGukhoz mennem, hogy vele is tudassam a jóllétemet. De hogyan? Hogyan legyek képes akár egyetlen egy lépést is megtenni felé, mikor tudom, bosszúságot okoztam neki? Hogyan?

Pár szívdobbanás alatt sikerül összekaparnom némi bátorságot – no, meg HimChan sokadik krákogásának köszönhetően –, és elindulok a szoba irányába. Megfontoltan pakolom a lábaimat egymás után, valahogy szokatlanul hosszúnak tűnik most ez a közlekedő és még annál is elveszettebbnek érzem magam, mint általában szoktam.

- YongGuk? – suttogom a nevét a falapot bámulva. – Bejöhetek?

Nem válaszol, csak egy morgás szökik ki a résnyire tárt ajtón keresztül. Önkényesen engedem be magamat a parányi helyiségbe. Kulcsra zárom az ajtót a hátam mögött, muszáj megbeszélnünk a történteket és nem lenne jó, ha közben valaki megzavarna minket. Ezen most túl kell esnünk mindkettőnknek.

Egyetlen leaderem az ablak előtt ácsorog és meredten bámul kifelé az üvegen. Félmeztelen testén megcsillan a lemenő nap fénye, az egész bensőm megremeg alakjától. Elrévedezek gerince ívén, lüktető izmain, és azon a tetováláson, ami bal lapockáját díszíti. Akaratlanul harapom be alsó ajkamat és tolok le a torkomon egy méretes gombócot az elém táruló látványtól.

A következő pillanatban az ösztöneim veszik át az irányítást. Szinte dúvadként indulok meg YongGukhoz, háta mögé érve azonnal átfonom meztelen mellkasát, arcomat pedig lapockái közé fúrom. Nagyokat szippantok bőre kókusszal kevert fűszeres illatából, rabul ejt a másodperc tört része alatt. Újra és újra belélegzem a mámorító aromát, ujjaim testébe mélyednek, remegés lesz úrrá rajtam. Reszketve szorítom magamhoz, akaratlanul indulnak útjukra a könnyeim.

Bársonyos tenyér simul mindkét kézfejemre, aztán határozottabban markolják meg az ujjaimat. Kapaszkodom YongGuk mellkasába, de látszólag nem akarja, hogy ezt tegyem. Megfogja a csuklóimat és lefejti testéről remegő tagjaimat. Nem kellett volna, de nem tudtam másként cselekedni.

A szőnyeget mustrálom és várom a pillanatot, hogy kitessékeljen a szobából és többé a munkán kívül egyetlen szót se intézzen hozzám. Legnagyobb meglepetésemre azonban nem ez történik. Nem engedi el a csuklóimat, viszont vigyázva megfordul a karjaim alatt. Félve emelem fel a fejemet, nem merek YongGukra nézni, nem tudom, mit tehetnék a bocsánatért cserébe.

Fejbúbom egy lüktető mellkashoz simul, aztán egy lélegzetvételemmel később erős karok vonnak oltalmuk alá. Erős, ám mégis remegő karok. Folyton csak a gombócokat tuszkolom le a nyelőcsövemen döbbenetemben, reagálnom kellene, azonban mégsem tudom, hogy mit és hogyan. Elég, ha csak én is átölelem? Vagy mondanom is illene valamit? Legalább egy „Bocsánat”-ot ki kellene erőszakolnom magamból.

A feszes karok még erősebben vonnak a dübörgő testhez, végleg elveszítem a kontrollt magam felett és viszonzom az ölelést. Könyörgőn karolom át YongGuk vállait, ám egy szívdobbanással később feljebb siklanak tagjaim és nyakát kulcsolom át ugyanazzal az esdekléssel. Orromat nyakszirtjébe fúrom és onnan is szippantok az illatfelhőből, ami mindig körüllengi. Még bódítóbb, mint eddig bármikor.

Résnyire nyitom ajkaimat, majd észrevétlenül csókolom meg egy ponton testét. Áram száguld végig a gerincem ívén, a térdeim is beleremegnek az érzésbe. Újabb csókért kiabál minden érzékszervem, csillapíthatatlan vágy kerekedik felül az elmémen. Akarom. Még tovább akarom érezni minden porcikáját. Megismétlem a korábbi mozdulatomat és egy újabb csókot hintek lüktető torokívére. Összerezzen az érintéstől, félszeg mosoly ül ki az arcomra.

- SungYeon-ah – súgja nyakamhoz hajolva, ezúttal az én testem felel remegéssel az ő hangjára és közelségére.

- Bocsánat – pihegem vállára hajolva, szám súrolja kulcscsontját.

- Jól vagy? – teszi fel halk kérdését.

- Persze. Nincs semmi bajom. Nagyon belemerültem a munkába és nem figyeltem az időre. Pedig akartam telefonálni, hogy ne aggódjatok~

- Noona – belém fojtja a további mentegetőzést és mélyen a szemembe néz.

Teljesen lebénulok ettől a szempártól, köpni-nyelni nem tudok, ahogy végigméri az arcomat. Ismét szóra nyitnám a számat, hogy végre befejezzem a kis monológomat, ellenben akadályba ütközöm. Egy reszkető ajakpár állja utamat, amik gyengéd kényeztetésbe kezdenek az én ajkaimon. Hezitálás nélkül csókolok vissza és kezdem mélyíteni tovább a negédes mámort. Egész testemet birtokba veszi a vágy, olthatatlan szomjúságot érzek YongGuk iránt. Akarom. Még. Tovább. Újra és újra. Megállás nélkül.

- SungYeon-ah – lihegi ajkaink közé, de szinte azonnal tapad is vissza a számra, hogy újult erővel vessük bele magunkat az egyre hevülő csatába.

- Itt vagyok – zihálom két pillanatnyi elszakadás között.

Jobb kezem ujjai fekete, puha tincsei közé tévednek, megmarkolom a vékony szálakat és még inkább húzom ajkaimra, míg a másik hátán kezd kalandozni. Körmeimmel érzékien karmolászom vonalait, ezzel tovább feszítve a húrt. Két tenyerével az én hátamon simít végig, s így présel közelebb magához, aztán a fenekemen zárja be útját. Félgömbjeimbe markol, egy visszafogott nyögés szakad fel belőlem a mozdulatától, mire a csókba mosolyog. Fenébe! Ezt nem kellett volna! De ha egyszer nem tudok neki ellenállni...

Mielőtt még végleg elveszítenénk a fejünket, ajtókopogtatás rángat vissza a valóságba minket. Gyorsan kapnám el a fejemet YongGuktól, de nem hagyja, hogy eltávolodjak. Állam alá nyúl és visszahúzza az arcomat, tovább csókol és ízlelgeti a számat. Pedig muszáj. Ideje abbahagynunk, különben komoly bajba kerülünk.

- YongGuk – súgom a csókba, kérve halkan az elszakadásra.

- Csak még egy kicsit – hajol vissza és még egy mély csókba hív.

- Ideje. Mennem – motyogom aléltan két érintés között. – Muszáj.

- Maradj. Kérlek. Csak még egy kicsit hadd érezzelek.

Mindkét tenyeremet arccsontjára csúsztatom, nehézkesen szakadok el a leadertől, ajkam után kap az utolsó pillanatban, ujjaimat teszem kettőnk közé, hogy megállítsam ténykedéseiben. Meg kell tennem még akkor is, ha nehezemre esik. Nincs más választásom.

- Noona!? Hyung!? – HimChan kocogtatja meg a falapot, egyszerre fordulunk az ajtó felé.

- Egy pillanat, Channie! – szólalok meg elsőként. – Mindjárt megyek.

- Komolyan itt akarsz hagyni? – biccenti oldalra a fejét és kérlelve néz rám.

- Te is tudod, hogy ennek az egésznek nem lett volna szabad megtörténnie – hátrálok egy lépést, de YongGuk karjai megállítanak.

- Nem lett volna szabad, de megtörtént. Bánod? Bánod, hogy megtörtént?

A kérdést hallva megrémülök. Válaszolnom kellene, de nem megy. Nem jönnek a számra az alkalmas szavak, bármennyire is szeretném. Ijedten járatom szemeimet YongGuk lélektükreiben, és keresem a helyes választ. Talán. Talán bánnom kellene. De mégsem. Egyetlen porcikám sem bánja, hogy megcsókoltam a hálómban, ahogyan nem bánom azt sem, mikor az étterem mosdója előtt estünk egymásnak... és nem bánom ezt sem. Ezt a néhány röpke percet bánom a legkevésbé. Soha nem fogom.

Nem szólalok meg, csak visszalépek hozzá, újra arcára csúsztatom a tenyereimet és ajkaira hajolok. Egyetlen őszinte és mély csókban egyesülünk, alsó ajkába harapok, majd a felsőt is megízlelem, végül nyelvem hegyét vezetem végig rajtuk. A viszonzás nem marad el. Visszacsókol. Pontosan úgy, ahogyan én. Alsó ajkamat szorítja fogai közé, aztán a felsővel tesz hasonlóképp, majd nyelvét tolja át, hogy az enyémmel egy utolsó vad csatát vívjon.

- Noona! Hyung! – JunHong erélyesebb kiáltása állít meg minket, ezúttal sikeresebben.

- Tényleg ideje lesz kimenned – még egy végső csókot lehel a számra, aztán ellép tőlem. – Én is megyek mindjárt.

- Köszönöm – Simítom ujjaimat a számra, amik még mindig YongGukért kiabálnak, önkívületlenül harapom be alsó ajkamat a hiányától.

- Folytatjuk. Ígérem. – Egy édes és egyben kissé kéjes mosoly költözik telt szájára, az én arcom rögvest vörös színt ölt magára.

Ha ezt tényleg folytatni fogjuk valamikor, akkor biztos, hogy nem lesz, ami megakadályozzon minket abban, hogy másmilyen helyzetben kössünk ki. Fele ennyi öltözékben, majdnem vízszintes pózban. A saját fantáziám kerget őrületbe, ami a másodperc tört része alatt kel szárnyra, szabályosan kirohanok a helyiségből. Pechemre, még az ajtóval is viaskodnom kell, mert kiment a fejemből, hogy kulcsra zártam. Magamban morogva jutok végre ki és iparkodom is vissza a nappaliba.

Négyen a kanapén gubbasztanak és meredten bámulják a világító dobozt, JunHong az egyedül, aki csak a háttámlának dől. Lábujjhegyen osonok tovább, mögé érve, váratlanul karolok belé és ölelem magamhoz. Hangos nevetésben tör ki, háta mögé nyúl és passzíroz a gerincéhez. Fájnia kellene, de ez a szenvedés mindent megér. Mosolyogva szorítom még jobban magamhoz, mire a többiek sorban felugranak a pamlagról és árgus szemmel kezdenek fürkészni.

- Zelonak miért jár külön ölelés? – Tettetett sértődöttséggel érdeklődik DaeHyun, miközben összefonja karjait a mellkasa előtt.

- Azért kapja, mert megígértem neki – dünnyögöm a hátába, lassan szembe fordul velem és úgy ölel magához.

- Ez nem ér, Noona! Zeloval mindig kivételt teszel! – kekeckedik tovább a főénekes.

- Nem is! Csak most ő volt épp kéznél – felelem.

- Na, persze! Mindig a maknae van kéznél.

DaeHyun elégedetlen hangja töri meg a vigyorgó szeretgetést. Lefejtem JunHong derekáról a karjaimat és DaeHyunra pillantok. Még mindig szigorúan és számonkérően bámul rám, valamiféle magyarázatban reménykedik. Mégis mit mondjak? Nem tartozom magyarázattal. Legalábbis neki nem... talán egy valakinek azzal tartoznék, de DaeHyunnak semmiféleképp.

- Hogy ha mindenkit megölelek, elégtétel gyanánt jó lesz? – húzom fel bal szemöldökömet, végigmérve az öt fiút.

- Elégtétel? – kérdez vissza YoungJae.

- Az. Ha már DaeHyun ennyire akarja, akkor gondoltam, az ölelés bőven elég lesz ahhoz, hogy kiengeszteljelek benneteket.

- De nem csak a mai napra vonatkozik, Noona – vitatkozik tovább a gyermeki sértődöttséggel megáldott Tag.

- Na, most már legyen elég, Jung DaeHyun! – emelem fel a hangomat, de a mosolyomat nem tudom titkolni előle. – Megölelek mindenkit, te kapsz külön egy egész sajttortát, így rendben lesz?

- De akkor most DaeHyun Hyunggal teszel kivételt, Noona – JongUp sem bír a vérével, így ő a következő, aki beszáll a szópárbajba.

- Na, jó! Most már tényleg elég, Srácok! Ez már nem vicces.

Elmegy a létező összes kedvem a hecceléstől. A lelki ismeretem nem hagy nyugodni, mert korábban bántottam a Bandát, de tovább már nem tudom elviselni a nyelvköszörüléseket. Most nem megy, hiába szeretném. Elhomályosulnak előttem a Tagok, szinte senkinek nem tudom kivenni az arcát, de még a szemformáját sem. Semmi nem megy.

Nagyot fújtatok, perdülök egyet és mielőtt inkább a menekülést választanám, a kanapéra huppanok. Összerogyok, mint egy rongybaba, felhúzom a térdeimet és átkulcsolom a lábaimat a karjaimmal. Összegubózom, miközben a gondolataimba merülök. Még sutyorgás sem töri meg a feszült csendet, senki nem szól egy árva mukkot sem, mind az öt szempár engem figyel, én meg csak meredten bámulom a dohányzó asztalt.

Egy gyengéd szorítást érzek meg a bal vállamon, majd még gyengédebben simít végig a lapockáimon. Megrázkódom az érintéstől. A következő szívdobbanásomkor mellém huppan a meleg tenyér tulajdonosa, aztán egy újabb pillanattal később fejét a jobb vállamra hajtja. Felsóhajtunk. Tökéletes szinkronban. Automatikusan engedem el a lábaimat és nyújtom ki őket. Ugyanabban a momentumban csúszik lejjebb a feje a vállamról és hanyatlik az ölembe. A szívem heves dübörgésbe kezd a mellkasomban, nem lököm el a combjaimról, hagyom, hadd pihentesse ott a kobakját.

JunHong megáll a heverő végénél, bosszús szemmel méricskél engem és a leadert egyaránt. YongGuk elégedetten elvigyorodik, az én ajkaimra is boldog mosoly kúszik.

- Felejtsd el, Dongsaeng – mormogja félig lehunyt szemmel.

- De miért, Hyung? – dünnyögi legörbített szájjal.

- Mert így döntöttem – érkezik a tömör és lényegre törő válasz a leader részéről.

- Noona, beszélj vele. Te tudsz rá hatni – ezúttal hozzám fohászkodik.

- YongGuk-shi? – pillantok le az ölemben pihenő leaderre.

- Ez még kevés – mosolyog.

- Akkor ennyi – kuncogok halkan.

Persze máris egy újabb szócsata keveredik ki ebből a helyzetből, amit most is a Vezető nyer meg. Az ő parancsára mindenki haptákba vágja magát és elfogadja a tényt, miszerint ma már senki nem birtokolhatja a helyét. Én csak pironkodom az egész beszélgetés alatt, és hagyom, hogy sodródjak az árral. Gondtalanul. Egyszerűen jól esik ez a figyelmesség és törődés, valahogy különlegesnek érzem magam tőle.

Miután sikerül meggyőznöm mindenkit, hogy ideje nyugovóra térnünk mindannyiunknak, felkelek a kanapéról, sorban megölelek mindenkit és a bejárati ajtóhoz vezet az utam. Utoljára YongGuk marad, aki csak az ajtóban hajlandó elbúcsúzni. Ideje indulnom. Mennem kell, de valahogy nem akaródzik a távozás mezejére lépnem.

A kilincsre fogok, YongGuk a jobb csuklóm után kap és nem hagyja, hogy kilépjek a dormból. Félfordulatot veszek, gyermekien könyörgő szempárral találom magam szemben. Nem akartam köszönés nélkül elmenni, most mégsem tudom, hogyan váljak el tőle. Szükségem van az oltalmára, ami folyton karjaiból árad. Két lépéssel megszüntetem a távolságot közöttünk, elengedi a csuklómat és derekamra vezeti karját. Fejemet mellkasára hajtom és úgy hallgatom a dübörgést a bordái között. Pontosan arra az ütemre lüktet, mint az enyém. Dup-dup-dup... Hosszan lélegzem be az illatát, ami az elmúlt napok alatt olyan lett a számomra, mint a drog. A saját ínyem szerint kevert heroin. Nem tudok többé meglenni nélküle...

A szerelem ereje (SHINee TaeMin, Key, JongHyun) - 1. fejezet: Egy új találkozás

A reggeli napfény első sugarai lassanként kúsztak be a halvány barackszínben úszó szobába. A világosbarna szekrényen csillantak meg elsőként, aztán vidám táncot lejtettek a piciny akvárium vízén, élénkpirossá varázsolták a fakó szőnyeget és lágyan megbizsergették az arcomat. Felmelegítették minden porcikámat és úgy éreztem, teljesen feltöltenek energiával.

Ösztönösen nyújtózkodtam végig a keskeny, ám annál hosszabb ágyon, hogy elgémberedett tagjaimba némi életet leheljek. Miután a karjaimat megmozgattam, a lábaimat szerettem volna hasonlóképp felébreszteni, de legnagyobb bánatomra, nem akaródzott egyik ízületem sem engedelmeskedni. Mintha csak két tuskó heverne végig a puha matracon. Meredten bámultam a vékony tagjaimat, s lassacskán útnak is indult az első kóbor könnycsepp az arcomon.

Sietve töröltem le a bőrömről a sós nedvességet, egy mélyről jövő sóhaj szakadt fel belőlem, mikor tudatosult bennem, hol is vagyok valójában. Lassan öt hónapja. Megköszörültem a torkomat, aztán a bal oldalamon álló éjjeli szekrény felé nyúltam, hogy magamhoz vegyek némi folyadékot, amit előző este készített oda az ügyeletes ápoló. Hiába is ellenkeztem volna vele – ahogy azt minden éjjel tettem –, nem szükséges, hogy kiszolgáljon, ki tudok mászni magam is a fekhelyről és át is tudok ülni a járgányként emlegetett tolószékembe.

Persze jóval több ideig tart ezt a mozdulatsort elvégeznem, mintha egy másik személy segítségét kérném, de mindig is utáltam másokat nyüstölni a problémáimmal és nem is szerettem az emberek terhére lenni.

Kósza ábrándozásomból egy óvatos kopogtatás rángatott ki, megdörzsöltem a szemeimet, nehézkesen feljebb tornáztam magam, de mire ez sikerült, addigra már nyílt is a térelválasztó és lépett beljebb a kicsiny helyiségbe az éppen szolgálatban lévő gondozó. Újabb meglepetés ért, amikor szembesültem az ápolóval.

- Szép jó reggelt, Kang kisasszony! – köszöntött barátságos mosollyal a fiatal férfi, majd lassan az ablakhoz lépdelt és két biztos rántással széttárta a sötétítő függönyöket, hogy végre teljes fényárban úszhasson a lakrészem.

- Jó reggelt! – sütöttem le szemeimet a hirtelen fényváltozástól, ezt az egyet soha nem sikerült megszoknom. – És Yoo kisasszony? Hogyhogy nem ő jött? – biccentettem oldalra a fejemet, végignézve a középmagas férfin, ahogy könnyed mozdulattal barna tincsei közé fúrta ujjait és kissé fellazította őket, miközben megfontoltan felém fordult.

- Engem osztottak be a kisasszony mellé. – Udvariasan megdőlt, aztán felemelkedve folytatta is tovább a gondolatát. – Yoo kisasszonyt áthelyezték az egy emelettel lejjebbi lakrészekhez, engem pedig Kang kisasszonyhoz rendeltek.

Halvány mosoly kúszott arcára tényei közlése végén, s valamiért az én ajkaimra is félszeg görbület költözött apránként. Néhány pillanatig még szótlanul néztük a másik vonásait, aztán egy parányi sóhajjal egybekötve zsebre vágta a kezeit és az ágyhoz ballagott. Hanyagul és közben mégis erőtől duzzadó léptekkel közelített hozzám.

- Tusolni kíván a kisasszony? – kérdezte, mikor szinte már fölém magasodott.

- N-nem – hebegtem váratlanul rám törő zavaromban. – Este az ügyeletes ápoló segített a tisztálkodásban, kibírom addig megint.

- Rendben – biccentett megkönnyebbülten. – Akkor mehetünk is az étkezőbe, hamarosan tálalják a finom reggelit – nyúlt felém mindkét karjával, de kicsit hátrébb húzódtam, hogy megakadályozhassam tevékenységében.

- Szeretnék előbb felöltözni – motyogtam vöröslő arccal és a fülem mögé tűrtem a tincseimet, ám ez egy cseppet sem hatotta meg az újdonsült gondozót.

- Gondoltam, hogy segítek kikelni az ágyból, átviszem a fürdőbe és természetesen szólok a kolléganőmnek, aki ezért felelős, és csak aztán viszem le a kisasszonyt reggeliztetni.

- Oh! – A torkomon akadt a következő nyelésem, éreztem, ahogy már vérvörösen izzik az arcom és félő volt, hogy ha nem öntenek nyakon egy vödör jéggel, akkor lángra kapok az ágyneművel együtt. – Köszönöm, de egyedül is eltalálok a mosdóba – jelentettem ki magabiztosságot sugallva, miután sikerült valamennyire lecsillapodnom és már mértem is fel a távolságot a tolószék és az ágy vége között.

- Valóban?

Ezzel hátrált két lépést, összekulcsolta a karjait és kíváncsian fürkészni kezdte, miként valósítom meg a terveimet. Nyeltem és nyeltem az egyre csak gyülemlő gombócokat, majd néhányat fújtatva összeszedtem minden erőmet és lelökve először a jobb lábamat, a ballal tettem hasonlóképp, majd a tenyereimre támaszkodva elaraszoltam az ágy végéhez, hogy onnan behuppanjak végre a biztonságot nyújtó járgányomba. Pechemre azonban mégsem voltam annyira ügyes, mint ahogyan én azt szerettem vagy éppen képzeltem volna.

Kis híján a tolókocsi és az ágyláb között végeztem, de az eddig ismeretlen férfi hős lovagként ugrott mellém és óvott meg a zuhanástól, kockára téve ezzel a saját testi épségét is egyben. Bal karja a derekamnál landolt, a jobbal pedig a kocsit kapta el, hogy ne rántson magával, arca alig néhány milliméternyi távolságra került az enyémtől.

Fogott még egyet a testemen, közelebb húzta a kerekes széket és egy újabb ügyes mozdulattal később már benne foglaltam helyet, ő pedig két kezével megtámaszkodott a karrésznél. Mélyen egymás szemébe néztünk, fokozatosan vesztem el a sötétbarnán csillogó íriszben, ami még különlegesebb árnyalatot kapott a természetes fénynek köszönhetően.

- Apropó. – Suttogta továbbra is tartva a szemkontaktust. – A nevem Kim JongHyun, és én leszek Kang kisasszony állandó ápolója. Örülök, hogy megismerhetem – emelte fel jobb kezét, hogy tenyerem puhának látszó mancsába simuljon.

- Öhm. Szin. Szintén. Kang. Kang JiHye – pislogtam bambán, teljesen megbabonázott a közelségével, a mellkasomban pedig ezzel egyenes arányban fogyott el a hely és vált szűkössé odabent.

- Tudom – villant meg kissé telt ajkán egy játékos, de annál huncutabb mosoly, mikor felemeltem a kezemet és belecsúszott a markába.

Gyengéden megszorította a kézfejemet, s miközben elengedte az ujjaimat, lágyan megcirógatta a bőrömet, aztán másik kezével ellökte magát a tolószéktől, perdített egyet rajtam és vigyázva elgurított a szemközti helyiségbe. Egészen a kádig tolt, szembe fordított magával, finoman rászorított a vállaimra és illedelmesen meghajolt. Már éppen szóra nyitottam volna a számat, amikor visszafordultából közölte, hogy szól annak a bizonyos kolléganőnek, aki az öltözködésemben tud segíteni, majd el is tűnt a mosdóból. Egyedül maradtam. Hosszú idő óta először éreztem azt, hogy ténylegesen egyedül vagyok. Csak én és a szűnni nem akaró magányom.

Pusztán néhány pillanatra hagyott magamra az új ápolóm, én mégis egy örökkévalóságnak éreztem, noha a nevén kívül semmit nem tudtam róla. Azt sem tudtam, hogy miért várom azt, hogy ő jöjjön vissza és segítsen elvégezni a szükséges műveleteimet, hiszen nem lehetett kompetens az ügyemben. Vártam. Bár magam sem tudtam, hogy mire, de vártam. Egyre idegesebben és még annál is inkább aggódva.

Léptek zajára figyeltem fel nem sokkal később, finom és kissé fáradt csoszogás hangjai ütötték meg a fülemet, hirtelen liftezni kezdett a gyomrom, kis híján kiestem a járgányból, ahogy megpróbáltam kukucskálni a szoba felé, hogy végre meglássam a közeledő alakot. Némiképp csalódottan fújtattam egyet az ügyeletes nővérkisasszonyt látva, ahogy kimerülten rám mosolygott, ösztönösen húztam én is felfelé ívelő görbületre a számat, biztosítva benne, örülök, hogy látom, csak más valakire számítottam.

- Hogy’ van ma reggel, Kang kisasszony? – üdvözölt, miközben elsimította a ráncokat a gyűrötté vált egyenruháján.

- Köszönöm, jól vagyok – feleltem halkan, majd összekulcsoltam az ujjaimat az ölemben.

- Örülök. Megpróbáljuk ma is? – biccentette oldalra a fejét, hangjában kétséget fedeztem fel most is.

- Nem hinném, hogy menne – sütöttem le a szemeimet, majd a kerekekre markoltam és háttal fordultam a gondozómnak.

- Pedig igazán megpróbálhatná. – Óvatosan gurított még egyet rajtam, majd a hónom alá nyúlva segített megemelkednem a kocsiból és ültetett át a wc-kagylóra. – Visszajövök, ha végzett.

- Köszönöm – motyogtam szégyenkezve.

Kiszolgáltatott voltam. Nyomorultnak hatott minden cselekedetem, mintha soha többé nem lennék rá képes, hogy lábra álljak és megint emberhez méltó életet éljek. Nap, mint nap faggattam az orvosokat, hogy tulajdonképpen mi bajom van, miért nem tudok kikerülni abból a nyamvadt tolószékből, de ők sem tudtak választ adni a kérdéseimre. Fizikailag minden eredményem a felépülést mutatta, a teljes és végleges gyógyulást, azonban a kerekes kocsit mégis képtelen voltam elhagyni.

Ahogy azt az ápolóm ígérte, valóban visszajött, miután végeztem a mosdóval, újult erővel segített fel, aztán tessékelt is bele ismét a székembe, hogy végre lehámozzam magamról a hálóinget és kicsit lazább öltözékbe bújjak. Röpkének nem mondható tizenhárom és fél perc alatt sikerült magamra erőszakolni egy elnyűttebb pólót és egy még nyúltabb nadrágot, hogy a nap hátralévő részét abban töltsem. Na, meg a tolószékben.

- Szeretné a kisasszony, hogy lekísérjem a csarnokba? – fogott a markolatra és már perdített is a bejárati ajtó irányába.

- Öhm. Az új. Khm. Az új ápoló azt mondta, mielőtt kiment, hogy majd ő visz le reggeliztetni.

- Oh! – Vidáman csengett a hangja, hátranéztem, s még a tekintetéből is áradt az a bizonyos boldogság. – Csak nem a csodatévő ápolónk? – rebegtette hosszú szempilláit, én viszont balgán bámultam fel rá.

- Hogy ki? – pislogtam nagyokat.

Azonban felelni már nem tudott a hölgy, mert az ajtókopogtatás kizökkentett minket eme fontos beszélgetésből. Elkaptam a fejemet MinJiről és a táruló térelválasztó felé néztem. A csodatévőként emlegetett ápoló jelent meg újfent a szobámban, kisimult vonásokkal és bizakodóan mosolyogva.

- MinJi-shi! – hajolt meg illedelmesen, aztán rám fordította tekintetét. – Mehetünk, Kang kisasszony?

- Öhm.

- JongHyun-shi, egy pillanat. Ugye nem felejtetted el, JongHyun-shi, hogy a kisasszonynak minden nap kétszer látogatási ideje van, amikor a húgai jönnek hozzá?

- Természetesen nem – nevetett fel visszafogottan. – Minden fontos információt felírtam a kisasszonyról, így tudom azt is, hogy a hölgyek fontos szerepet képeznek a betegünk felépülésében.

- Rendben van. Akkor az időpontok is megvannak? – határozottan bólintott válaszul. – Jó. Akkor már csak arra kell rávenned Kang kisasszonyt, hogy végre felálljon a székből és újra az a magabiztos hölgy legyen, aki egyszer régen volt – MinJi mindkét kezével a vállamra fogott és gyengéden megszorította a testemet.

Felsóhajtottam. Kimerült és még kétségbeesettebb lélegzet szakadt fel belőlem a kérés hallatán. Egymásra néztünk. Ismét megbabonázott a pillantása, már-már teljesen magába szívott és szabályosan hipnózisba taszított a csillogás és a mérhetetlen türelem, ami áradt belőle. Rabul ejtett újra és újra.

A hosszas merengésből MinJi figyelmes torokköszörülése, majd csendes elköszönése zökkentett ki. Sietve intettem utána, de azzal egyenes arányban a szívem a torkomba csúszott és heves dübörgésbe kezdett odafent. Néha egészen nagyot dobbant, néha pedig épp csak éreztem, hogy ver a bordáim között. Régi ismerős-ismeretlen volt ez az érzés. Talán akkor volt hasonlóban részem, mikor vele találkoztam a kávézó előtt. Váratlanul és egy szempillantás alatt történt minden, s már csak arra figyeltem fel, hogy egy asztalnál ül velem és olyan lazán flörtöl, hogy még egyet hörpinteni sem volt lehetőségem a gőzölgő kávémból.

Lehengerelt a másodperc tört része alatt, s akkor ott azt hittem, ő lesz az, aki mellettem marad. Akkor még hittem a soha el nem múló szerelem érzésében és a „Jóban-Rosszban”-dologban. Tévedtem. Nagyot tévedtem, mikor abban reménykedtem, hogy egy ilyen srác a bajban is mellettem marad és segít újra lábra állnom. Azóta is csak az éjjeli szekrényen pihen az a könyv, mit a találkozásunk napján szorongattam, s szakított is félbe a megjelenésével a könyv közepénél tartva. Mai napig nem tudom, vajon mi történt a főhősnővel és azzal a tiltott szerelemmel, amiért képes lett volna a saját életét is feláldozni.

- Kang kisasszony? – erős szorítás vágott végig a felsőtestemen, hirtelen összerezzentem.

- Igen? – pislogtam meglepetten az előttem álló férfira, akinek tekintetéből eltűnt a remény, s helyére aggodalom költözött. – Mi az? Mi történt? – hebegtem zavaromban.

- Csak nem felelt a kisasszony és egy pillanatra attól féltem, hogy leblokkolt a kisasszony agya.

- Öhm. Nem. Nincs semmi bajom. Csak. Én csak – lehajtottam a fejemet, képtelen voltam folytatni.

- Elmerengett – fejezte be a saját gondolatomat, újra a mélybarna íriszbe vesztem, ahogy felemeltem a fejemet. – Jól sejtem? – biccentettem, mire egy félszeg felfelé ívelő görbület kúszott ajkára.

Ösztönösen viszonoztam a mosolyát, nyeltem egyet, majd egy egyáltalán nem zavaró tincset tűztem a fülem mögé, hogy tovább leplezzem mély zavaromat. Még egyszer gyengéden a vállaimra szorított, aztán még lágyabban végighúzta tenyereit a felkarjaimon és csak utána lépett mögém, a tolókocsi markolatára fogott és lassan kitolt a szobából, hogy végre az időközben egyre hangosabban korgó gyomrom könyörgésének engedve, megreggelizzek.

Alig volt lakó a központban, talán egyedül magamról mondhattam el azt, hogy a legrégebbi beteg vagyok a fakósárga épületben, mert mindenki más, aki itt volt a beköltözésemkor, az már vagy felgyógyult vagy átment egy másik otthonba, ami jobban megfelelt az igényeinek.

A frissen sült kenyér illata összekeveredett a felaprított zöldségek és feltétek zamatával, ami azonnal beindította a nyálműködésemet és Pavlov kutyájának éreztem magam. Újabb mély levegőt juttattam a tüdőmbe, hogy megteljen az isteni aromákkal, de legnagyobb döbbenetemre, nem az asztalok felé vettük az utat. Egy cseppet sem. Épp az ellenkezője történt. A teraszra tolt az ápolóm, én csak nagyokat pilláztam rá, mielőbb vissza akartam kerülni az ételhez és tényleg enni pár falatot.

- Hova megyünk? – kérdeztem riadtan, mikor megcsapott a reggeli fuvallat, noha kellemesen megbizsergette a bőrömet.

- Jót fog tenni a levegő – felelt könnyelműen.

- De arról volt szó, hogy megreggeliztet?! – háborodtam fel kissé, mire megállította a kocsit és perdített egyet rajta, hogy szembe kerüljek vele.

- Az is fog történni. Idekint. Ez is a terápia része – ezzel kacsintott egyet, sarkon fordult és visszament az étkezőbe, én pedig tanácstalanul bámultam, ahogy az alakja a távolságnak köszönhetően egyre kisebb lesz.

...most mi történik? Mégis milyen terápia veheti kezdetét egy kinti reggelivel? S mégis miért emlegeti mindenki csak "Csodatévő ápolóként"? Hogyan is lenne képes felállítani a tolószékből, ha még maguk az orvosok sem tudják, mi bajom van? Hogyan...?