Forever with You (B.A.P.) - 15. fejezet

- Mennyi? – nyelek egy nagyot, majd miután útnak indulnak a könnyeim, felteszem az orvosnak az engem leginkább foglalkoztató kérdést. – Mennyi? Mennyi. Időm. Van. Song doktor? – pihegem elhalón.

- Pihennie kell, Kim kisasszony – szorít a vállamra, mire erőtlenül megrázom a fejemet.

- Kérem. Válaszoljon, Song doktor – kérlelem alig hallhatóan.

- Nem tudjuk pontosan – felel csüggedten. – Sajnálom, Kim kisasszony. Egyedül a szervezetén múlik, hogy meddig tudjuk életben tartani.

- Értem – igyekszem lenyelni a krokodil méretű könnyeimet, de nem vagyok elég erős hozzá, útnak indul a sós nedvesség a szemem sarkából.

- Öhm – felsóhajt, majd elveszi a kezét a vállamról. – A főnökét már értesítettük. Szeretné, hogy valakit még felhívjunk? Szeretne elbúcsúzni valakitől?

A kérdés hallatán összeszorul a torkom, a bordáim között szűkössé válik a hely. Képtelen vagyok megszólalni, hiába faggat a kezelő orvosom. Szeretnék? Igen. Lenne. Vannak. Vannak, akiktől szeretnék elköszönni, mielőtt búcsút mondok ennek a világnak. Főleg egy Valakitől. YongGuk. Beszélnem kell YongGukkal! Minél előbb el kell neki mondanom, hogy mit érzek iránta. Tudnia kell!

- Kérem – nehézkesen nyalom meg kiszáradttá vált ajkaimat, majd összeszedve az erőmet, folytatom tovább. – Szeretnék. Igen.

- Ki lenne az a személy?

Mielőtt még újfent szóra nyitnám a számat, erőteljes civakodásra figyelünk fel az orvosommal. A folyosóról szűrődik be a hang, sikerül kivennem legalább két embert is a nővér hangján felül, de ha jobban hallanám őket, akkor könnyebb lenne beazonosítanom az illetőket. Egyszer Song doktorra pillantok, egyszer pedig a résnyire tárt ajtó felé.

- Kérem, oda nem mehet be! – A korábbi nővér toppan be a kórtermembe, a váratlan látogatóm bal karját szorongatva. – Elnézést kérek, Song főorvos úr, de a fiatalember nagyon szeretné látni a pácienst.

- Semmi baj, MinAh-shi! Engedje csak be az urat – int a nővérnek.

- Sajnálom, Song főorvos úr! – Fél szememmel látom, ahogy derékszögbe vágja magát, majd lassan megindul az ágyam felé. – Sajnálom, hogy engedély nélkül jöttem, de nem tudtam tovább várni.

- Ön a kisasszony hozzátartozója? – végigméri az ágyam mellé lépő férfit, én is megpróbálom kivenni jobban az alakját, de még kissé homályos.

- Az vagyok – reagál magabiztosan, a szívem hatalmasat dobban a mellkasomban.

- Kérem, ne fárassza le nagyon a kisasszonyt. A hölgy rendkívül gyenge.

- Igen, értem, doktor úr – dől meg ismét. – Hálásan köszönöm.

- Elég erősnek érzi magát a látogatáshoz, Kim kisasszony? – fordul ezúttal hozzám az orvos.

- Igen, Song doktor úr – próbálok minél meggyőzőbb lenni, hogy engedélyezze az ittlétét.

A kezelő orvosom még egyszer bólint egyet, majd távozik a nővérrel az oldalán a kórteremből. Veszek egy nagy levegőt és a lábamnál ácsorgóra pillantok. Képtelen vagyok megszólalni, nem tudom, mit mondhatnék neki. Lassan közelebb araszol hozzám, majd a szék helyett az ágy szélét választja. Vigyázva lehuppan rá, ujjai ösztönösen keresik meg az én ujjaimat, és fonja is át őket ragaszkodóan, ahogy helyet foglal.

- SungYeon-ah – suttogja a nevemet, könnyes tekintete csak még tovább fájdítja a szívem.

- YongGuk – pihegem küszködve.

- Miért nem figyeltél, SungYeon-ah? – szorítja meg picit erőssebben a kezemet, újabb méretes gombócot tuszkolok le a torkomon, mégsem tudok válaszolni neki.

- Mit keresel itt, YongGuk? – terelem másik téma felé a kérdést kisvártatva.

- Nem, SungYeon, ezt most nem játsszuk el – ül feljebb az ágyon, szigorúnak igyekszik mutatni magát, de engem nem tud átverni. – Mikor jössz haza? – pillant egyszer az állványra, amin a vénámba folyó oldat lóg, majd ismét rám vezeti mélybarna tekintetét, összefonódnak lélektükreink.

- YongGuk – elfojtott hangok törnek fel belőlem, megint nem tudok válaszolni a kérdésére. – Holnap – füllentem egy mély sóhajommal később.

- Hazudsz – suttogja, miközben kicsordul szeméből az első könnycsepp, aztán lassan végigfolyik arcán és összekulcsolt kezeinken zárja be az útját.

Lassan közelebb hajol, homlokát az enyémnek támasztja óvatosan. Mindig forró lehelete most is gyengéden cirógatja meg ajkaimat, ösztönösen nyalom meg őket, s vágyakozva siklik le a tekintetem telt szájára. Orrával játékosan megpiszkálja az én orrom hegyét, és egy szívdobbanásommal később lágyan összeérinti ajkainkat. Ezúttal én szorítok erősebben ujjaira, ahogy megérzem puhaságát kiszáradt ajakpáromra simulni, minden energiámmal viszonozni akarom a közeledését.

- Noona? – könnyes hang szakít ki csókunkból, mindketten a hang irányába fordulunk.

- Picúr – szólalok meg továbbra is könnyeimmel küzdve. – Picúr? – pislogok meglepetten. – Hogy’ kerülsz ide, Picúr?

- Hyunggal jöttünk mindannyian. – A háta mögé néz, aztán megint rám vezeti aggódó szembogarait.

Kicsit megemelem a fejemet, apránként beljebb szállingóznak a Banda többi tagjai is. Katonákhoz hasonlóan felsorakoznak az ágyam mellett, aztán meggondolva magukat, hárman átbattyognak a fekhelyem másik oldalára. DaeHyun és YoungJae mellé JongUp sorakozik fel, nyugtalanul mérik végig a testemet. Egyenként végignézek rajtuk én is, fáj így látni a Csapatot. A szívem szakad meg a könnyes szemek láttán.

- Itt vagytok mind? – motyogom elcsukló hangon.

- Noona – szólal meg DaeHyun. – Mi történt, Noona?

- Kang menedzser nem mondott semmit, csak annyit tudott Hyung kiszedni belőle, hogy kórházba kerültél – szólal meg YoungJae is, mielőtt még felelhetnék DaeHyunnak.

- Amikor reggel nem jöttél, tudtuk, hogy nagy baj történt – mormogja halkan a Banda Angyala.

- Már megint ügyetlen voltál, Noona? – HimChan kérdését alig hallom, de érzem, hogy próbálja kicsit viccesre venni a figurát.

- Ugye hamar kiengednek, Noona? – JunHong kérdése mindannyiunkat szíven talál, de kiváltképp engem.

Hogyan mondjam meg nekik, hogy nincs több holnap? Azt, hogy lehet, már csak perceim vannak hátra, amit együtt tölthetünk? Hogyan tálaljam nekik, hogy nem tudok tovább vigyázni rájuk, mert nem leszek mellettük? Hogyan felelhetnék őszintén bármelyik kérdésre, mikor tudom, a lelkükbe tiprok minden egyes szavammal? Hogyan? Hiába keresem a legenyhébb válaszokat, sehogyan sem jönnek a számra a szavak.

- HimChan? – szólítom meg ismét elterelve a beszélgetés tárgyát.

- Igen, Noona? Mit szeretnél? – A helyzethez mérten sietve közelebb lépdel hozzám, és az alkaromra fog. – Mondd, mit tehetek érted?

- HimChan? Megtennél nekem valamit? – alig tudom feltenni a kérdést, elfog az újabb zokogás.

- Bármit. Csak kérned kell, Noona – bólint megértően. – Mit szeretnél? – mélyen a szemembe néz, amikor megismétli az első kérdését.

- Felhívnád a húgaimat? MinYoungot és MinGit?

- Persze. Máris.

- Köszönöm. Öhm. A telefonom. Ott van. A. – Az éjjeli szekrényemre nézek, a mobilom után kutatva. – Nem láttátok a mobilomat?

- Itt van, Noona – JunHong felkapja a parányi kütyüt és a másik kezembe nyomja a telefont.

- Köszönöm, Picúr – kimerülten mosolygok a maknae-ra, hogy ezzel is biztassam, minden rendben lesz, de JunHongot nem tudom megvezetni.

Megkeresem az idősebb lány számát, majd kissé reszketve HimChannak nyújtom át a készüléket. Azonnal tárcsázza is a számot és a füléhez emeli a mobilt. Picit hátrébb araszol, aztán egész halkan megoszt vele néhány fontosabb információt. Visszaballag az ágyhoz, végül óvatos mozdulattal leejti a telefont az asztalkára és a vállamra simítja meleg tenyerét.

- Negyed óra múlva itt lesz mindkét lány – húzza félszeg mosolyra rajzolt hatású ajkait.

- Köszönöm, Channie – fáradt mosollyal hálálom meg tettét, azonban a korábbi görbület hamar szertefoszlik, amikor a csuklómra néz, amibe a sós oldatot kötötték.

- Oh, Noona – sóhajt fel elkeseredetten.

- Minden rendben lesz, Srácok – motyogom magam elé, de még saját magam sem tudom átverni a füllentésemmel.

- Mondott bármit is Song doktor? – veszi magához a szót a leader, minden szempár YongGukra terelődik.

Megint veszek egy mély levegőt, nehézkesen megköszörülöm a torkomat, és erősebben markolok rá YongGuk ujjaira. Mindenki közelebb fészkeli magát a felső testemhez, kitágult pupillákkal és kíváncsi szemekkel figyelnek, mit reagálok a leader kérdésére. Morfondírozok, hogyan is kezdhetnék neki a monológomnak, de semmi nem jut eszembe. Felmentésként az említett orvos jelenik meg az ajtóban, kezeiben szorongatva a vélhető eredményeimet.

- Kim kisasszony? – szólít meg halkan.

- Igen, Song doktor?

- Sajnálom, hogy félbeszakítom a látogatást, de elkészültek a laboreredményei. – Bólintok megértvén az indokait. – Szeretném megkérni az urakat, hogy távozzanak, amíg a beteggel váltok néhány szót.

- Nincsenek titkaim előttük – vágok közbe, mielőtt még kizavarja a Csapatot.

- Biztos benne, hogy az urak előtt szeretné megbeszélni az eredményeket? – megáll az ágy végénél, kérdőn néz rám.

- Biztos. A családom előtt nincsenek titkaim, nyugodtan mondhat előttük bármit.

- Rendben van, Kim kisasszony – felsóhajt, vet néhány pillantást a papírokra, majd folytatja gondolatát. – A korai órákban balesetet szenvedett, a gyalogátkelőhelyen elgázolta egy autó, amikor lelépett az úttestre. A környéken lévő járókelők természetesen értesítették a mentőket, akik a helyszínre érkezés után azonnal a kórházunkba szállították a pácienst. – Felnyögök az emlékek hallatán, az orvos két lélegzetvétellel később már mondja is a továbbiakat. – A látható felszíni sérüléseket elláttuk, néhány zúzódáson és horzsoláson kívül nem figyelhető meg mélyebb sérülés a testén. Viszont – elhallgat.

- Viszont? – dünnyögöm elcsuklón.

- Viszont az ütközés pillanatában a kisasszonyt olyan súlyos trauma érte, melynek következtében nagy valószínűséggel belső vérzés alakult ki. Sajnos. Khm. Továbbá sajnos a kisasszonynak leszakadt a lépe, eltört jó néhány bordája és emiatt a tüdeje is roncsolódott. Illetve a fejét mért ütés is vélhetőleg agyi károsodást okozott. Sajnálom, de semmi biztató információval nem tudok szolgálni. A leletek. A leletek nem hazudnak. Az is csoda, hogy még köztünk van a kisasszony, nagy erőre vall.

- Hogyan? – JunHong könnyes hangon morran fel, értetlenül bámul az orvosra. – Ez egészen biztos, Song doktor úr? – motyogja sírógörcseivel küszködve.

- Mint ahogy említettem, a leletek nem hazudnak – csalódottan felel JunHongnak.

- Köszönjük a tájékoztatást, Song főorvos úr – hajol meg YongGuk.

- Sajnálom, hogy nem tudtam jó híreket közölni. Engedelmükkel – dől meg finoman, aztán sarkon fordul és elhagyja a termet.

Az orvos távozása után némán állunk – vagyis én inkább fekszem az ágyamban – a tények előtt. Vajon mennyi időm van még? Van egyáltalán még néhány órám, vagy máris búcsúznom kell a Bandától? Lesz időm elköszönni mindenkitől, akit valaha szerettem? Soha többé nem lesz már Holnapom... Soha? Mélázásomból ismét egy óvatos kopogtatás rángat ki, mindannyian az ajtó irányába nézünk.

- Unnie? – Az idősebb húgom kapaszkodik a kilincsbe, szeméből folyton potyognak a könnyei.

- Minnie – pihegem elgyengülten. – Én drága Angyalom. – Elgyötörten emelem fel bal kezemet, hogy felé nyúljak és közelebb hívjam magamhoz. – MinGi? MinGi nem jött veled? – kutatok a másik lány után ijedten, mire csak határozott biccentés a válasz.

- De igen – szipogja. – Itt van. Itt van a folyosón.

- Miért nem jön be? – motyogom.

- Unnie. A helyzet az – látom a zavarát, féloldalas mosolyra húzom a számat, tudom, hogy valamit titkol előlem.

- Igen, Minnie? Miért nem jött még be a húgunk? – sóhajtok fel nehézkesen.

- Mert. Azért, mert. Mert – hebegi.

- Igen? Figyelek?

- Mert nincs. Vagyis nem vagyunk. Nem csak ketten vagyunk – mormolja az orra alatt.

- Hogyan? – pislogok nagyokat értetlenségemben. – Nem csak ketten?

- Nem csak mi jöttünk Gigivel.

- Minnie? Mire akarsz kilyukadni?

- Először nem akartam elmondani neki. Ott állt mellettem, amikor HimChan-shi felhívott, nem tudtam letagadni a dolgot.

- Minnie? – összeráncolom a szemöldökömet, egyre nagyobb zavar telepszik az elmémre. – Ki? Ki az?

- Én – lép MinYoung mögé az illetékes személy. – Én vagyok az, SungYeon-ah. Yeonnie.

- J – döbbenten formálom a nevét, de hang nem jön át a számon.