Forever with You (B.A.P.) - Epilógus

- Minnie? – összeráncolom a szemöldökömet, egyre nagyobb zavar telepszik az elmémre. – Ki? Ki az?

- Én – lép MinYoung mögé az illetékes személy. – Én vagyok az, SungYeon-ah. Yeonnie – sóhajt fel alig hallhatóan.

Döbbenten formálom a nevét, de hang nem jön át a számon. Egyszerűen nem tudom felfogni, hogy itt áll az ajtóban és engem néz mozdulatlanul. Az ő szemei is kicsit duzzadtak a sírástól, a lelkem sajdul bele a látványba. A Csapat tagjai kérdőn pillantanak rám, aztán a váratlan látogatómat mérik fel alaposan, végül megint rajtam állapodnak meg tekinteteikkel. Öhm, igen. Van egy kis folt a múltamban, amit nem nagyon osztottam meg egyikükkel sem. Még YongGukkal sem. Pedig neki kellett volna a leginkább elmondanom. Lehet, hogy most örökre el is késtem a vallomással...

- SungYeon? – szólal meg elsőként a leader. – Szeretnéd, ha inkább kimennénk?

- YongGuk – suttogom a nevét, ahogy belefeledkezem homályos szempárjába. – Nagy baj lenne, ha picit szeretnék egyedül maradni a lányokkal?

- Nem – húzza kényszeredett mosolyra telt ajkait, miközben az ujjainkra szorít. – Odakint leszünk. – Apró puszit nyom a homlokomra, majd utasítva a többieket, elhagyják a termet.

Szó nélkül nézem végig, ahogy sorban kivonulnak, a lányok mélyen meghajolva hálálkodnak a figyelmességért, még a régi ismerős is megdől, hogy megköszönje nekik az előzékenységet. MinYoung egészen az ágyamig ballag, szorosan mögötte lépdel a harmadik tag, nyomukban pedig lehajtott fejjel kullog MinGi. A szívem újfent összeszorul az arcukat látva.

- Unnie – nyüszít fel MinYoung, amikor elém ér, gondolkodás nélkül hajol le hozzám, hogy magához öleljen. – Unnie, mi történt? Hogy’ kerülsz ide? Mi ez az egész? Mégis mi történt veled, Unnie? – zokogja megállás nélkül a kérdéseit.

- Csak egy kis baleset, Angyalom, nincs semmi baj – dünnyögöm tincsei közé, bal kezemet remegve emelem fel, hogy derekára simítsam a karomat, nagyot szippantok édeskés-gyümölcsös illatából.

- Nem úgy néz ki, mintha semmi bajod nem lenne – mormogja maga elé MinGi, belőle is könnyes hangok törnek fel.

Alig bírom elengedni MinYoungot, hogy végre a másik két vendégemnek is elegendő figyelmet szentelhessek. Miután az idősebbik lány lefejti rólam végtagjait, MinGi tesz hasonlóképp. Erősen a testéhez szorít, aztán felegyenesedik. Továbbra is némán bámuljuk egymást, ám végül mégis a fiatalabbik lány az, aki magához veszi a szót.

- Azt hiszem, a legjobb lesz, ha kettesben maradtok. Talán van mit megbeszélnetek. – Végigsimít a felkaromon, MinYoungra néz és a következő momentumban az ajtó felé biccent, aztán kiosonnak a teremből.

- Baj, hogy eljöttem? – kérdez halkan, amint becsukódik MinYoung háta mögött a térelválasztó.

- JongHyun – dünnyögöm a nevét erőtlenül.

- Leülhetek, Yeonnie? – A szék mellé lép, vigyázva kihúzza, s félve minden reakciómtól, lassan leül rá. – Hogy’ érzed magad, Yeonnie? – fogja meg a csuklómat, amibe az infúzió van vezetve.

- Voltam már jobban is – suttogom, az ujjaim megmagyarázhatatlanul fonódnak össze az övéivel.

A keze melegséggel tölti fel a testemet, s még egy visszafogott remegés is úrrá lesz rajtam. Hosszú idő telt már el azóta, hogy utoljára találkoztunk, vagy éppen még egyszer utoljára megfogja a kezemet. Újfent rám törnek a múlt emlékei, amelyek egyszerre öntenek el boldogsággal és fájdalommal.

- Mit mondanak az orvosok, Yeonnie? – szakít ki az emlékfoszlányból. – Mikor engednek ki?

- JongHyun. Öhm. Nos. Hát tudod.

- Igen? – Közelebb fészkeli magát, arcával is egészen közel hajol az én arcomhoz. – Mit szeretnél mondani? – Mélyen a szemembe néz, egészen megbénít a sötétbarna pillantása.

- Nem. Öhm. Úgy néz ki, hogy nem engednek ki. Egyhamar – motyogom utolsó szavamat.

- Hah? – pislog rám meglepetten, de a döbbenet mellé rémület is csatlakozik. – Hogyan? Egyhamar? Yeonnie?

Felsóhajtok. Ha már egy régi ismerősnek nem tudom megmondani az igazat, akkor hogyan mondhatnám meg a lányoknak, hogy többé nem lehetünk együtt? Lehet, azért nem megy olyan könnyen, mert épp JongHyun az a személy, aki miatt egykoron ott hagytam az Ügynökséget? Nos, igen. A SHINee aranytorkú énekese az, aki a Nagy Ő-t jelentette a számomra. Aki úgy ül itt a széken, a kezemet szorongatva, mintha a Világa omlana össze a másodperc tört része alatt.

- Miért jöttél JongHyun? – szólalok meg kisvártatva. – Mit keresel itt?

- Épp arra jártam, mikor MinYoung-ah telefonált. Láttam rajta, hogy elsápad és nem tudtam magára hagyni. Már csak TaeMin-ah miatt sem. Viszont, amikor rám nézett a hívás után, éreztem, hogy sokkal komolyabb dologról van szó, mint ahogy először gondoltam. – Elhallgat, az összeszorított ujjainkra néz, majd megint rám emeli varázslatos szembogarait. – Végül MinYoung mindent elmondott. Azonnal látni akartalak. – Füle tövéig vörösödik az utolsó mondatától.

- Miért? – pihegem én is pironkodva.

- Mit miért? – pislog rám aprókat.

- Miért akartál látni, JongHyun? Hiszen. Hiszen nem is beszéltünk évek óta – közlöm a rideg tényeket.

- Attól, hogy nem beszélünk, én még szeretek hallani rólad.

- JongHyun – szusszantok fel nevével. – Miért akartál látni? – ismétlem meg picit határozottabban.

- Mondtam már – dünnyögi lesütött szemekkel.

- JongHyun. – Összeszedem újfent minden erőmet, és folytatom tovább a gondolatomat. – Valószínűleg már nincs sok időm hátra, úgyhogy nem szeretnék felesleges köröket futni. – A kezünkre pillantok, aztán megint felemelem a fejemet. – Miért jöttél?

- Tudom, hogy elkéstem, Yeonnie. – Kezd bele pár mélyebb sóhajjal később. – Te már új életet kezdtél, megtaláltad a boldogságodat és családra leltél. Tudom. Így tudom azt is, nem helyes, hogy itt vagyok, de egyszerűen nem bírtam ki, hogy ne lássalak.

- Miért? – nyögöm könnybe lábadt szemekkel.

- Nem gondolod, hogy túl késő már az érzéseimről beszélni? – fáradt mosolyra húzza kissé telt ajkait, homályos tekintete csak még jobban sírásra fakaszt.

- Tudod, JongHyun. – Reszketve emelem fel bal kezemet, hogy arcára simíthassam tenyeremet. – Mióta magamhoz tértem a kórházban és elmondta az orvos a helyzetet – gyengéden megcirógatom a bőrét közben –, azóta rájöttem, hogy soha nincs késő semmihez sem. Főleg nincs késő, ha az érzéseinkről van szó.

- Yeonnie – suttogja könnyel teli hangon, arcát tenyerembe fúrja, majd egy egészen apró puszit nyom a bőrömre. – Akkor nincs késő azt mondanom, hogy szeretlek? – Néz fel rám vallomása közben.

- Nincs – mosolygok fáradtan. – Ha tudnád, hogy milyen sokáig vártam erre a mondatra – pihegem halkan.

- Mindig is szerettelek, de soha nem tudtam, hogy te hogyan érzel irántam. De mikor eljöttél az Ügynökségtől, rájöttem, hogy sokkal jobban szerettél annál, minthogy kockáztatnád őket. Sajnálom, hogy későn ébredtem. Annyira sajnálom, Yeonnie. – Újabb puszival jutalmaz, amit ezúttal a csuklómra kapok. – Örökké szeretni foglak – sóhajtja bőrömre.

Lassan felemelkedik a székből, homlokával megtámasztja az én homlokomat. Elveszem gyémántként csillogó lélektükreiben, melyen egyszerre tükröződik a bánata és öröme, hogy végre kimondta, mit idáig lelkében őrzött mélyen; a szívem szapora ritmust diktál a mellkasomban, kezem még mindig arcán pihen. Forró lélegzete érzékien simogatja a számat, beleszédülök a közelségébe. Észrevétlenül nyalintja meg ajkait, egy pillanatra megszakítja a szemkontaktust, számra vezeti tekintetét, aztán megint egymás szembogaraiba merülünk.

- Yeonnie – suttogja alig hallhatóan.

- JongHyun – súgom nevét, a szívem kihagy egy ütemet, ahogy a név elhagyja a számat.

- Szeretlek.

Ezzel bezárja a milliméternél is kevesebb távolságot ajkaink között, gyengédséggel telve simítja össze száját az enyémmel. Félszegen viszonzom a bátortalan és kezdeményező csókot, a szemhéjaim elnehezülnek a mámor tengerén lavírozva. Arcán lévő kezemet tarkójára csúsztatom, megmarkolom hidrogénszőke tincseit és lejjebb húzom. Bal szemem sarkából elindul az első könnycsepp, amit egy második és harmadik követ, ahogy a kezdeti félszeg érintés felbátorodik. Oly’ sokáig vártam ezt a pillanatot, s most mégsem hagyhatom magam elsodródni az érzéseimmel, mert nincs több időm. Az alsó ajkamat érzékien megharapva szakad el tőlem, majd még egy puszit kapok a homlokomra.

Mindkét kezét az arcomra vezeti, és ujjbegyeivel törölgetni kezdi a folyton kibuggyanó sós nedvességet. Ő sem bírja tovább, JongHyun szeméből is hullani kezdenek az érzelmi jelek. Még néhány percet az ágyam mellett tölt, végül elveszi a kezeit és az ajtóhoz hátrál. Fáj. Mérhetetlen fájdalom járja át a testemet. Mióta megláttam az SM falain belül, azóta erről a csókról álmodtam, hogy Ő és én, ám az Univerzum úgy látta jobbnak, ha a mi utunk soha nem keresztezi egymást. Talán, ha bátrabb lettem volna annak idején, akkor egészen máshogy alakul az életem. Talán...

- Noona? – JunHong bukkan fel az ajtó mögött, az intésemre biccent egyet, és az ágyamhoz siet. – Ugye itt vagy még, Noona? – leül a székre és azonnal a kezemre fog. – Noona?

- Nem lennék képes búcsú nélkül elmenni, Picúr. – Mindkét kezemmel megfogom JunHong kezét és a számhoz emelem. – Visszajönnek a többiek is, ugye? – pislogom a puszi után, kézfejét az arcomnál tartom.

- Igen. Meg a két lány is mindjárt bejön. – Ujjaival finoman megcirógatja a bőrömet, aztán leengedi a karomat, de a kezemet nem engedi el.

- Rendben – sóhajtok nehézkesen.

Szinte még ki sem mondom, ismét mozdul a térelválasztó és egyesével beszállingóznak a banda tagjai, a húgaimmal a nyomukban. Csak JongHyun hiányzik, de talán nem is baj, hogy már nincs a kórteremben. Tőle már képtelen lennék elköszönni, és az is lehet, hogy neki sem menne olyan könnyedén. Szótlanul végignézem, ahogy felsorakoznak az ágyam mellett, a két lány a fejem két oldalánál áll meg, a hat fiú pedig szorosan mögéjük araszol. Mindannyian engem néznek és hallgatják a nehézkes szuszogásomat.

- Unnie? – szólal meg elsőként MinYoung, alig bírja megállni a zokogását.

- Itt vagyok, Angyalkám – pihegem hosszan pislogva.

- Unnie, én ezt. Én ezt nem akarom elhinni – zokogja, ahogy a vállamra szorít. – Nem veszíthetünk el, Unnie. Még nincs itt az ideje.

- Úgy látszik, hogy de igen. Eljött – szuszogom. – Eljött az én időm.

- Noona – szipogja JongUp, miközben JunHong jobb vállára fog. – Még nem lehet a te időd.

- Annyi mindent szeretnék mondani nektek, mégsem tudom, hogy kezdjek neki. – A csuklómra nézek, aztán megint a Családomon vezetem végig homályos tekintetem. – Annyira nagyon sajnálom, hogy így történt. Hogy ennek tettelek ki titeket – sütöm le a szemeimet.

- Ez nem a te hibád, Noona – reagál YoungJae.

- Ezzel azért vitatkoznék – erőltetek magamra egy mosolyt, hogy ezzel is megnyugtassam őket, de hasztalan. – Elvégre én voltam a figyelmetlen.

- Unnie – MinGi sem tudja visszatartani a könnyeit. – Akkor sem. Akkor sem a. Te. Hibád.

- Mivel nem tudom, hogy meddig lehetek veletek, így inkább megpróbálom összeszedni a gondolataimat. – Megnyalom kissé kiszáradt ajkaimat, és mély levegőt veszek.

- Ne erőltesd meg magad, Noona – motyogja DaeHyun. – Pihenned kell.

- Muszáj. Muszáj elmondanom – motyogom.

- Noona – YongGuk rekedtes hangjától összeszorul a szívem, tudom, tőle lesz a legnehezebb elválnom.

- YongGuk – nézek a leaderre. – Szeretnék elköszönni tőletek, mielőtt elfogy a maradék erőm is.

A fiúk csendesen zúgolódni kezdenek, egyikük sem szeretné, ha a búcsúzással telne el a hátralévő időm – természetesen én sem –, de egyszerűen meg kell tennem. Mielőtt tényleg késő lenne hozzá. Küszködve feljebb tornászom magam, hogy valamennyire a szemükbe tudjak nézni még egyszer utoljára. Utoljára.

- Mit szeretnél mondani? – kérdez HimChan, s lopva letörli a könnyeit.

- Először is – veszek egy mély levegőt. – Vigyázzatok helyettem JunHongra. Gondoskodjatok róla, hogy mindig eleget egyen és pihenjen, és ez ugyanúgy vonatkozik a többi tagra is. Khm – Egyre bonyolultabbá válik a légzésem, érzem, hogy a homokóra szemcséi lassanként elfogynak, nem peregnek tovább.

- Így lesz, Noona – biccent beleegyezően HimChan. – Majd én gondoskodom a maknae-ról.

- JongUp. – Nyel egy nagyot, és megpróbálja kihúzni magát a sorból, mikor megszólítom. – Uppie. Kérlek, te vigyázz a legjobban JunHongra. – Bólint. – Maradj mindig ilyen angyali, soha ne hagyd, hogy bárki vagy bármi megváltoztasson. Kérlek.

- Ígérem – biccent, végiggördülnek a könnycseppek arcán, én pedig YoungJae-hez fordulok.

- YoungJae. – Felsóhajt. – Köszönöm, hogy az eltelt években mindig segítettél a szervezésben, nélküled nagyon nehéz lett volna a lustaságok életét összeszervezni. És köszönöm, hogy elfogadtad a döntéseimet. Köszönöm.

- Noona - Az alkaromra szorít.

- DaeHyun? – Parányikat pislogva leplezi a könnyeit, aztán összeszedi az erejét és rám fordítja a figyelmét. – Köszönöm, hogy támaszt nyújtottál nekem, mindig tartottad bennem a lelket. – Elcsuklik a hangom. – Ha te nem lettél volna mellettem, akkor most nem lehetnék itt veletek. Hálás vagyok.

- Noona, én köszönöm, hogy melletted lehettem. – Sietve hajol közelebb hozzám, aztán egy arcra adott puszi után YoungJae mögé lép, ujjaik ösztönösen keresik meg a másik kezét, összefonódnak.

- Channie. – A Csapat Anyukája igyekszik tartani magát, de különleges szembogarain pontosan úgy játszik a fájdalom jele, ahogy a többiekén. – Lehet, előbb kellett volna ezt elmondanom, de a te szempárod volt az, ami először magával ragadt, és ennek a gyönyörű álomvilágnak a rabjává tett. Köszönöm minden tanácsodat.

- Noona – szipogja lehajtott fejjel. – Bármikor megtenném.

- Picúr – fordulok a maknae felé, mire lehajol hozzám és szorosan testem köré fonja hosszú tagjait.

- Nem akarom, Noona – sírja fülembe, könnyei eláztatják a nyakamat. – Nem akarom. Nem hagyhatsz el minket. Noona. Noona nem teheted meg.

- Sajnálom, Picúr! – Nem bírom tovább, megkapaszkodom kissé széles hátában, ujjaimmal pólóját markolom. – Kérlek, ne haragudj rám.

- Noona.

- Vigyázz magadra, Picúr. Nőj nagyra. Mindig veled leszek, mert te vagy az én kicsi maknae-m. Soha nem hagylak el.

- Akkor maradj! Maradj velünk – zokogja fájdalommal telve.

- El kell engedned, JunHong. Engedj el, Picúr – belebújok a nyakába és apró puszit nyomok álla ívére.

- Noona.

- Nagyon fontos voltál nekem és az is leszel – súgom fülébe.

- Mi lesz a vidámparkkal? – Felegyenesedik, könnyes tekintete találkozik az én homályos pillantásommal. – Még oda el kell mennünk.

- Vigyázz magadra, JunHong. – Arcára csúsztatom a kezemet, megértő mosoly telepszik az arcomra. – Fogadj szót a Hyungjaidnak. Most már ők felelősek érted.

- Noona – visszahajol hozzám és még egyszer utoljára magához ölel.

- Lánykáim. – Mindkét kezemet megemelem picit, a két lány tökéletes összhangban dől meg, karjaik teljesen körbeölelnek. – Szeretlek titeket. Mindig itt leszek nektek, odaátról is vigyázom majd a lépteiteket. Legyetek boldogok, legyetek szerelmesek, és ne feledjétek, sosincs késő. Semmihez. – Kibújok vállaikból és rájuk nézek. – Soha. Nem. Lehet. Késő – taglalom.

Hátrébb lépnek az ágytól, újra és újra végigvezetem rajtuk a tekintetem. Foszlányok jelennek meg előttem, a légzés percről percre lesz bonyolultabb, lassanként elfogy az a kevés idő is, amit még velük tölthetek. S még egy Valaki hátra van, akitől el kell búcsúznom. Örökre.

- Szeretlek titeket. Mindegyikőtöket. Mindig is fontosak voltatok a számomra. Megváltoztattátok az életemet. Ti. Ti voltatok. Ti voltatok a fény. A fény az életemben. Új. Új értelmet adtatok. Adtatok a létemnek.

- Noona – YongGuk simítja meleg tenyerét a vállamra, ránézek.

- YongGuk.

- Hagyjuk őket magukra. – HimChan kéri meg a Csapat többi tagját, akik gondolkodás nélkül teljesítik a kérést, s a két lány is szó nélkül követi őket.

- Drága leaderem. – Arcomat ujjaira hajtom, egy sóhaj után leül az ágyra, szorosan a combjaim mellé helyezkedik. – Vigyázz nagyon a dongsaengekre. Tudod, hogy milyenek, ha csak egy kicsit sem felügyeli őket valaki.

- Rendben – bólint, útjára indul az újabb kövér könnycsepp.

- YongGuk – elcsuklik a hangom, ahogy két kezemmel megfogom kezeit. – YongGuk. Mondanom. Mondanom kell. Valamit.

- Ne beszélj most, SungYeon-ah. – Parányi puszival illeti kézfejeimet. - Most ne.

- YongGuk. YongGuk. Ölelj át. Úgy, mikor későn értem haza. A parkból. Biztonságban akarok lenni.

A leader hezitálás nélkül ül feljebb, s azzal a lendülettel derekamra vezeti erős karjait. Szorosan, szinte már megfojtva ölel testéhez. Szíve lassú ütemet diktál, én is megnyugszom a dallamtól. Állát megtámasztja fejbúbomon, nyom rá egy puszit, majd orrát fúrja tincseim közé. Ujjaim görcsösen kapaszkodnak felsőjébe, orromat nyakába fúrom, s hosszan belélegzem mámorító illatát. Megnyugszom, ennél nagyobb biztonságban soha nem leszek.

- Szeretlek, SungYeon – súgja hajamra, aztán még egyszer megpuszil ugyanazon a ponton.

- Szeretlek. Szeretlek, YongGuk. Köszönöm. Köszönöm, hogy magadhoz. Engedtél. Köszönöm, hogy megtanítottál. Megtanítottál szeretni.

- Maradj még. Maradj velem. Kérlek. Még nem mehetsz el. Nem készültem fel rá. Szükségem van rád.

- Sajnálom. Sajnálom, hogy fájdalmat okoztam – zokogásom felerősödik, még jobban kapaszkodok YongGuk hátába.

- Soha. Soha nem tettél ilyet.

Lazít az ölelésén, máris hiányzik az oltalom, ami testéből árad. Két keze közé fogja arcomat, homlokát az enyémhez préseli, majd ajkait simítja számra. Megremegek. Még az utolsó lélegzetvételemet is képes vagyok arra használni, hogy így reagáljak a közelében. Mentsvárként kapok ajkai után, s úgy csókolom, mint még soha korábban. Az utolsó csókunkra akarok emlékezni.

Arra, ahogy felforr a vérem, ahogy a vágy végigjárja a testemet, ahogy elveszi az eszem a gyengédség és az őrület. Ahogy kívánom azt a pillanatot, mikor az övé lettem egy héttel a turné után. Azon a reggelen. Ott a kanapén. Mert még arra sem pazaroltuk az időt, hogy legalább a hálóba vonuljunk. Vadul, már-már követelőzően csókolom YongGukot, kezei hosszan végigsimítanak testemen, míg végül arcomon állapodnak meg. Mutató ujja segítségével szakítja el szánkat egymástól. Visszaül a lábam mellé, ujjai az enyémeket fogják magabiztosan.

Visszafogott kopogtatás érkezik az ajtó felől, a leader határozott szólítására mozdul a térelválasztó. Mindenki az ágyamhoz ballag, MinYoung és MinGi JongHyunnal a falnál áll meg. Onnan nézik végig, ahogy a Családom körbevesz. Letörlöm a könnyeimet, a végső sóhajaimat immáron a búcsúnak áldozom.

- Köszönöm, hogy itt vagytok. Köszönöm. Köszönöm, hogy vagytok nekem. Lehetek. Lehetek nektek. Soha egyetlen. Egyetlen percet sem. Bántam. Bántam meg. – Felsóhajtok még egyszer. – Minden. Minden együtt töltött. Együtt töltött pillanat. Ajándék. Ajándék volt. Ajándék volt számomra.

- Noona – Szinkronban súgják maguk elé, zokogásuk visszaverődik a falról, nem akarom, hogy ez a hang legyen a végső, amit hallok a távozásomkor.

- DaeHyun?

- Igen, Noona? – kap a karomért, hogy megszorítsa. – Mi az? Mit szeretnél?

- Énekelj. Énekelj nekem. Hallani. Hallani akarom utoljára. A hangotok. A hangotokat. Kérlek. Mindenki hangját.

- Noona – szipogja JunHong.

- Kérlek. Úgy akarom itt. Itt hagyni ezt. Ezt a helyet. Hogy ti. Hogy a ti hangotok. Kísér el. Kérlek.

Az utolsó szóra elszáll minden erőm. A szemhéjaim elnehezülnek, a szívverésem lassan leáll, az agyam pedig lekapcsolja a biztosítékot. Hallom. Hallom, ahogy a dalospacsirtáim énekelni kezdenek. Hallom, de már nem tudok reagálni. Csak egy féloldalas mosoly az, amivel felelni tudok, de ők ezt már nem láthatják.

A hangjuk elrepít egy olyan világba, ahol nincs fájdalom vagy bánat. Nincsenek könnyek, nincsen ártó szándék. Csak a szeretet és a boldogság van jelen. Gyönyörű arcok rajzolódnak ki a felhők között, csillogó tekintetek mosolyognak rám, s én visszamosolygok. Mind együtt vagyunk. Szeretlek Titeket.

...Örökké veled leszek...