(S)He is my Black Pearl (EXO / SHINee) - 15. fejezet

* * * BaekHyun POV * * *

Türelmetlenül várom, hogy végre odaérjek a busszal a megadott címre. Szinte kiszakad a mellkasom, olyannyira hevesen dübörög az izgalomtól a szívem. Magamban mantrázom megállás nélkül a hosszabbnál hosszabb monológomat, ami apránként testet is ölt. Már csak azt kellene kitalálnom, hogy mégis miként köszöntöm őt? Hiszen rég találkoztunk és még annál is régebben beszéltünk egymással.

Eleinte azt hittem, hogy Hyung csak a bolondját járatja velem, és egyedül az a célja, hogy kibéküljek a nővéremmel. Aztán rá kellett jönnöm, hogy Hyung tényleg a legjobb barátom is egyben, és számára nincs fontosabb annál, mint hogy engem és BaeJint boldognak lásson.

Amikor a buszmegálló nevét hallom, a gyomrom rögtön összeszűkül, a mellkasom is szorítani kezd és a torkomat is fojtogatja a viszontlátás érzése. Szabályosan leugrom a járműről, feldobom a vállamra a táskámat, és ahogy végignézek az egyetem robosztus falán, előhúzom a hátsó zsebemből a telefonomat. A kijelzőt egyetlen mozdulattal feloldom és a gyorshívóra nyomok. Mielőtt még a zöld gombhoz érne az ujjam, egy gondolat fut végig a fejemben. Meglepetés. Jobb lenne, ha nem számítana rám, hiszen, akkor talán nagyobb lenne az öröme is.

A telefonra szorítok, és magabiztos léptekkel indulok meg a főbejárat felé. Fogalmam sincs, Hyung miként tudta megszerezni a pontos szobaszámot is, de ezt is csak megköszönhetem neki. Kettesével szedve a lépcsőfokokat mászok fel négy emeletet, majd a jó ajtóhoz érve, megtorpanok. Megpróbálok mielőbb megnyugodni, majd alig három perc múltán, végre beljebb tolom a résnyire tárt ajtót.

Senkit sem találok a nappaliban, így bátorságot öntve magamba, az egyik hálószoba felé veszem az irányt. Mégis telefonálnom kellett volna...

- Mi ez az egész? – bukik ki belőlem hezitálás nélkül.

A mellkasom feszít, a gyomrom görcsbe rándul, a torkomat pedig fojtogatja a rám törő sós nedvesség. Az ujjaim közül kihullik a telefonom, s mielőtt még meglátná a könnyeimet, hátat fordítok a gerlepárnak és sietve távozom a helyiségből.

Félre lökve a folyosón andalgókat kapkodom a lábaimat előre, menekülni akarok, elmenni innen és soha többé nem jönni vissza. Nem érezni többé ezt a kínt, nem kapni egy újabb heget. BaeJin. A nővérem. Tudom, most csak ő lehet az, aki képes megnyugtatni, aki az egyetlen biztos pont tud lenni a jelen helyzetben. Egyedül BaeJin az, aki talán kicsit enyhíthet ezen a szűnni nem akaró fájdalmon.

Telefon híján nem tudom elérni JongHyun Hyungot sem, hogy a biztonságot nyújtó falak közé repítsen a másodperc tört része alatt, így kénytelen vagyok megvárni, míg a busz begördül a megállóba. Pechemre, még a borús idő is ellenem van, egyetlen röpke másodperc alatt változik meg az időjárás és szakad ránk az ég. Elégedetlenül sóhajtok fel, és még egy-egy bosszús szó is elhagyná a számat, ha hagynám.

- BaekHyun?! – hallok meg a hátam mögött egy ismerős hangot, de nem fordulok az irányába. – BaekHyun? – Alig fél lépésnyire érkezik ismét a hangtónus, egy pillanatra megrázkódom tőle.

- Menj el – dünnyögöm lehajtott fejjel, összeszorítom a kézfejeimet.

- BaekHyun? – értetlenkedik.

- Nem hallod? Menj innen. Nem akarlak látni. – Meredten bámulom tovább a cipőim orrát, egy fikarcnyit sem vágyom a társaságára.

- Meg tudom magyarázni.

- Nem érdekel. Hagyj békén, ChanYeol. – Képtelen vagyok tovább elfojtani a könnyeimet, nem tudom tartani magam tovább ChanYeol előtt.

- Nézz a szemembe, BaekHyun. A szemembe nézve küldj el. Végleg.

Egy mélyről jövő sóhaj szakad fel belőlem a végszó hallatán. Még jobban ökölbe szorulnak a kezeim, de nem tudok elsőre megfordulni. Fogalmam sincs, miként tudnám őt elküldeni magam mellől egyáltalán, de meg kell tennem. Bármennyire is fáj, meg kell tennem. Búcsút kell vennem ChanYeoltól. Örökre.

Reszkető térdekkel fordulok meg a tengelyem körül, de fejemet csak lassan emelem meg. ChanYeol homályos lélektükreibe botlom könnyes szembogaraimmal, újra és újra lenyelem a gyülemlő gombócokat a torkomban. ChanYeol nem szól semmit, csak néz. Pokol Angyalaként...

* * * ChanYeol POV * * *

Ahogy megláttam BaekHyunt az ajtóban, tudtam, életem legnagyobb hibáját követtem el, hogy engedtem HeeRa közelségének. Hagytam, hogy egy pillanatra megfeledkezzek a számomra legfontosabbról. BaekHyunról. Szinte elmenekül a hálóból, még arra sincs lehetőségem, hogy szóljak egy szót is hozzá. Elrobog bármiféle meghallgatás nélkül. Joggal.

HeeRa a csuklómra fog, amikor felpattanok mellőle, kérdőn néz rám, egyszerűen nem tudja hova tenni a látottakat, én pedig nem éppen most szeretném neki elmondani, mi is zajlik körülötte.

- ChanYeol? – pillázik parányikat.

- Mennem kell, HeeRa – sóhajtok fel halkan. – BaekHyun után kell mennem. Minél előbb.

- Ki ez a BaekHyun? – elengedi a csuklómat és az ölébe hullik a karja.

- A számomra legfontosabb ezen a világon.

Ezzel magára hagyom HeeRát, és BaekHyun után iparkodom. Nem érdekel, mégis hány kérdés marad megválaszolatlan a fejében, vagy egyáltalán felfogta-e azt, hogy mit is értettem ez alatt a mondatom alatt. Egyedül BaekHyun, aki foglalkoztat. Vele van tele minden gondolatom, s mikor HeeRát csókoltam, legbelül arra vágytam igazán, hogy BaekHyun legyen az, aki mellettem van. Az ő ajkait érezzem az enyémekre simulni. Ő hiányzott mellőlem, egyedül ő.

Az utcára lépve azonnal a buszmegálló felé veszem az irányt, remélve a reménytelent. Talán nem autóval hozták el, talán lehet még megbocsátás számomra, ha időben utolérem BaekHyunt. Egy halvány mosoly rajzolódik az arcomra, amikor felbukkan előttem hátának tökéletes íve, szinte belefulladnék a lapockái közé, csak érezhessem újra bőre forróságát.

Érezzem, ahogy megrészegít fűszeres-ánizsos parfümje, akárcsak egy ellenállhatatlan karácsonyi sütemény lenne. Érezzem, ahogy mellkasa az enyémhez feszül. S elveszhessek örökre a mélybarna óceánban, ami lélektükreiben táncol.

Szívembe hasít minden szava, tőrként ér minden mondat, ami elhagyja ajkait. Megérdemlem, de mégsem. Mégsem akarom hallani azokat a gondolatokat, amik cikáznak szüntelenül a fejében. Nem ezt akarom hallani. Azt akarom, hogy megbocsásson. Azt, hogy végre kimondjuk egymásnak az idáig elfojtott érzéseinket. Azt, hogy végre színt valljunk egymás és a világ előtt. Azt, hogy végre leplezetlenül és őszintén szerethessem őt.

- Meg tudom magyarázni – kérlelem megállás nélkül, engedjen nekem, utoljára.

- Nem érdekel. Hagyj békén, ChanYeol. – Egy újabb tőr szúr szíven, mélyebbre hatol, s tudom, nincs visszaút, mert örökre elveszítettem a számomra legfontosabbat.

- Nézz a szemembe, BaekHyun. A szemembe nézve küldj el. Végleg.

Akármennyire is fájni fog az igazság, nem a hátát bámulva akarom hallani a búcsú szavát. Bármekkorát is hibáztam, ez a legkevesebb, amit kaphatok cserébe. Azt, hogy a szemembe nézve mondja ki azt, hogy „Vége”. Többé már nem szeret, és nincs már rám szüksége.

Meggondoltan fordul meg, egész testemben remegek a látványától, amit én okoztam. Egyedül saját magamat okolhatom BaekHyun állapotáért. Ott bántottam, ahol a legjobban fájhat valakinek, s tudom, tehetek bármit az évek során, soha nem fogom tudni ezt jóvátenni vagy akár elfeledtetni vele. Még a legjobb barátjaként sem leszek rá képes.

- Mondd ki – súgom elcsukló hangon, szeretnék túllenni a dolgon, hogy visszavonulhassak a szobámba és magányosan tengethessem tovább hátralévő életem napjait.

- Miért? – hebegi alig hallhatóan. – Miért tetted? – nyeli el a kibuggyanó könnycseppet.

- HeeRa nem jelent semmit. Egy csoporttársam.

- Miért csókoltad meg? – teszi fel halkan a szívét marcangoló kérdését.

- Egyetlen másodpercre veszítettem el a fejemet, de hidd el, hogy HeeRa nem jelent semmit.

- Miért tudnék hinni neked? – A pillanatnyi haragja felülkerekedik a szenvedésein, szemrehányóan faggat tovább.

- Miért jöttél ide, ha nem tudsz hinni nekem? Valami oka kell, legyen az ittlétednek. Ha nem hinnéd el soha egyik szavamat sem, akkor nem hittél az üzeneteimnek, amit hagytam neked a költözéskor.

- Nem számít – lehajtja fejét és a lábai alatt folydogáló esővizet méricskéli tovább.

- Mondd, hogy soha nem szerettél és nem azért vezetett ide az utad! – Közelebb lépek BaekHyunhoz, a mellkasaink a másikéhoz feszülnek. – Mondd ki, hogy vége. Dobjuk el azt, ami soha nem volt igazán a miénk.

* * * SeHun POV * * *

Idegesen pakolom a lábaimat egymás után, ahogy ballagok a kávézó felé. Hosszú ideje tervezgetjük ezt a röpke találkozót, de idáig nem igazán volt merszünk lépni a másik felé. De amikor ott a kanapén megszorította az ujjaimat, azután a fura álmom után, valami megmozdult bennem. Valami, amit rég elásottnak hittem.  A nagynénje kávézójánál alkalmasabb helyet nem is találhattunk volna, csendes és kicsit eldugott is. Senki nem zavarhat meg minket.

Előbb érkezem a megbeszélt időpontnál, így kénytelen vagyok én választani egyet a ház asztalai közül. A hátsó rész legtávolabbi és legkevésbé észrevehető asztalát célzom be, aztán odaérve könnyedén le is vágódom a székre. Már csak ki kell bírnom, míg ő is betoppan és két szónál többet is válthatunk egymásnál. A BaeJinnél tett látogatásaim ugyanis nem éppen nevezhetőek igazi szópárbajnak, hisz’ egy köszönésen és némi udvariasságon túl nem jutottunk. Viszont annyira belevetette magát a tanulásba, hogy még az édes akcentusát is maga mögött hagyta és tökéletesen elsajátította a nyelvünket.

Kíváncsian és egyben izgatottan fürkészem a bejárati ajtót, minden egyes csilingelés hallatán a szívem heves dübörgésbe kezd, ám igazán akkor kezd szapora ütemet diktálni, amikor a kilencedik alkalommal fel is bukkan. Sorban tuszkolom le a gombócokat a torkomban, egy gyors üdvözlés után már pásztázni is kezdi az asztalokat, s végre összefonódik a pillantásunk. Parányit biccentve indul meg felém, s az asztalhoz érve illedelmesen meghajol, és óvatos mozdulattal kihúzza a másik széket. Helyet foglal.

- Korán jöttél – szólal meg elsőként, amikor alkarjai az asztallapra simulnak.

- Örülök, hogy tudtál időt szakítani – zavarodott mosoly szakad fel belőlem elmerülve őzike szempárjában. – Köszönöm.

- Szívesen tettem – feleli lágy görbülettel, miközben jobb tenyerét bal kézfejemre vezeti, és gyengédséggel ujjaimra szorít, aztán lassan visszahúzza maga elé.

Azonnal hiányozni kezd az érintése, noha alig tartott két másodpercig, mégis könnyedén a részemmé vált a töredéke alatt. Szeretném újra érezni a bőrét az enyémhez simulni. Szeretném, hogy soha ne érjen véget ez az egész varázslat. Megköszörülöm a torkomat, akaratlanul pillantok le összefont ujjaira, majd felemelvén a jobb kezemet, pincérért hívok.

Alig nyolc perc elteltével már a csészéinket szorongatjuk, amiben forró csokoládé gőzölög, ellenben még egyikünk sem ízlelte meg az ínyencséget. Valahogy nehezemre esik, hogy kortyoljak, hiszen a puszta lélegzés is nehézkes alkalomadtán.

Mintha olvasnánk egymás gondolataiban, tökéletes szinkronban fogunk a csésze fülére, aztán azzal a mozdulattal emeljük is fel a porcelánokat. Vigyázva hörpintek egy parányit, majd engedem is vissza a bögrémet, viszont LuHan már kevésbé elővigyázatos. Ahogy a csésze érintkezik az aljjal, ajkaihoz kap.

Ösztönösen nézek a sérült felületre, majd fogok én is száját tapogató ujjaira és automatikusan elveszem onnan a kezét, hogy jobban szemügyre vehessem.

- Nagyon fáj? – bukik ki belőlem meggondolatlanul, ahogy kívánatos ajakpárját vizslatom, önkéntelenül nyalom meg kiszáradt ajkaimat.

- Túlélem – válaszol mélyen a szemembe nézve, s közben észrevétlenül nedvesíti meg saját ajkait.

- Akkor jó. – Kívülről meglehetősen higgadtnak tettetem magam, de legbelül üvölteni tudnék azért az ajakpárért, csak egyetlen leheletnyi időre érinthessem őket. – Egész biztos, hogy nincs nagy baj? – kérdezem, ahogy száját mustrálom balgán.

- Jól vagyok. – Közelebb hajol hozzám, orrhegye az enyémhez ér, forró lehelete érzéki tangót lejt mélyről jövő sóhajaimmal.

Váratlan melegség kezdi el átjárni a testemet, ami a kézfejeimnél tetőzik a leginkább. Lepillantva észreveszem, hogy LuHan ujjai tévedtek kezeimre, s kezdtek játékos cirógatásba a bőrömön. Minden érzékszervem beleremeg az érintéseibe, már-már csak sóhajtozni tudok bársonyos ujjbegyei nyomán, s magamban csakis a folytatásért imádkozom. Soha ne érjen véget ez a varázs.

- A forró csoki után van kedved beülni egy mozira? – rángat ki mélyen búgó hangja a gyönyörködésből, mire habozás nélkül csak beleegyezően bólintok. – Milyen filmhez lenne kedved? – húzza féloldalas mosolyra ajkait.

- Horror? – Ezzel talán elérhetem azt is, hogy a félhomályban, majdnem sötétben, akár még közelebb is érezzem magamhoz, s LuHan is csak egy kicsiny fejbiccentéssel válaszol.

A szerelem ereje (SHINee - TaeMin, Key, JongHyun) - Epilógus

Szinte már belefájdult a fülem a hatalmas tapsviharba, ami körülvett a halványsárga falak között. Jól esett ez a sok mosolygás és elismerő szó, amivel jutalmaztak megállás nélkül. Talán soha nem is lett volna rá lehetőségem, ha nem ismerem meg Őt és nem segít át életem talán legnehezebb szakaszán. De most, itt a siker küszöbén ácsorogva is nehéz volt elfogadni a rideg valóságot.

Hiába is kerestem volna a tekintetemmel, tudtam jól, felesleges lenne minden próbálkozásom. Hiszen nem volt itt velem. Az egyik legfontosabb pillanaton nem osztozhattam vele. Mindenki más, aki fontos volt számomra, itt volt, velem örült, de Ő mégsem jött el. Talán azért, mert megbántottam. Igen. Biztos vagyok benne, hogy azért, mert olyan sebet ejtettem rajta, amit egykoron én is kaptam.

- Nagyon büszke vagyok rád, Unnie! – ölelt magához HyeAh a sokadik gratuláció közepette.

- Köszönöm! – hálálkodtam kicsit homályos lélektükrökkel.

- Mindannyian büszkék vagyunk rád – MinGi is a másik húgomhoz hasonlóan cselekedett, de ő aránylag rövidre fogta.

- Köszönöm mindkettőtöknek! – Egy erőltetett mosoly mögé rejtettem a fájdalmamat, nem akartam, hogy lássák rajtam, összetörtem legbelül.

- Baj van, Unnie? – szólalt meg aggódóan HyeAh, mire csak a fejemet ráztam. – Biztos?

- Igen, jól vagyok – győzködtem, s közben lopva letöröltem egy kibuggyanni készülő könnycseppet jobb szemem sarkából. – Ideje visszamennem.

- Az olvasóid szerintem nem szeretnének így látni – simogatta meg a vállamat törődően.

- Mindjárt rendbe hozom magam.

Ezzel sietve lesimogattam a nem létező ráncokat a ruhámon, aztán már léptem is ki a függöny mögül, hogy megint egy csapat újságíróval nézhessek farkasszemet, kivesézhessük a legújabb könyvemet. S persze válaszoljak megannyi kérdésre, beleértve a párkapcsolati faggatózásokat is. Erre vágytam a legkevésbé.

A könyv elején lévő ajánlásból tökéletesen kiolvasható volt, hogy a saját múltamat vetettem papírra, s akinek a főszerepet szántam, bizony meglehetősen mély nyomot hagyott bennem. De az ajánlás nem talált válaszra, bármennyire is reménykedtem, vagy szerettem volna, hogy elérjen Hozzá. Ebből tudtam, hogy megbántottam Őt, és ezért nincs most itt velem.

Egy nagyobb lélegzetvétel kiengedése után ismét szemben álltam az embersereggel, a vakuk ezerszer kattogtak, mikrofonok feszültek az aurámnak, s alig bírtam elbukdácsolni a sorok között, hogy eljuthassak az asztalig, ahol jó pár autogram kiosztásával kellett készülnöm.

A sokadik lábjegyzet és jó tanács, valamint szignó felvésése kellőképpen zsibbadtságot okozott a csuklómban, de tudtam, hogy közel sincs még vége. Még valahogy ki kellett tartanom. Szinte minden ötödik ember fotót is kért rólam, ahogy szorítom az általa megvett könyv példányát, majd a nyolcvankettedik plüssfigura dobozba rakása után, már kezdtem feladni.

- Szabad egy fényképet, kisasszony? – hallottam meg a következő monoton kérdést, s csak egy csalódott hümmögést engedtem meg felé.

- Persze – szuszogtam erőtlenül, majd felvettem a szokásos bájmosolyomat és felnéztem az előttem állóra.

- Lehetne egy picit természetesebb az a mosoly? – kérdezte, ahogy lejjebb engedte a gépet.

S pontosan ebben a másodpercben taszított mély döbbenetbe a látvány. Hirtelen azt hittem, hogy csak képzelődöm csupán, de ahogy ott állt előttem, s a háromszázkilencvennegyedik pislogásomra sem tűnt el, valóságosnak hittem. Újabb és újabb gombócot tuszkoltam a nyelőcsövemen, a szívem azonnal jelezte az előttem állónak, régóta várta ezt a pillanatot.

- JongHyun? – formáltam nevét alig hallhatóan, szinte még mindig alig akartam hinni a szememnek. – Tényleg te vagy az? – pislogtam fel rá nagyokat.

- Túl korán jöttem volna? – Féloldalas mosoly rajzolódott ki kissé telt ajkaira, a térdeim beleremegtek a látványba, az asztal szélében találtam biztos támasztékra, hirtelen megkapaszkodtam a falapban.

- Hah? – pislogtam.

- Ha szeretnéd, visszajöhetek később.

- Hogyan? Miért? Miért jönnél vissza később? – hebegtem aprókat pislogva.

- Amikor már el is hiszed, hogy itt vagyok – húzta szélesebb görbületre ajkait.

- JongHyun.

Teljes ámulatban úszva engedtem el az asztal szélét, majd parányi léptekkel vonszoltam ki magam onnan, hogy végre JongHyun karjaiban találjam magam újra. Hosszú hónapok óta először. Reszkető lábakkal araszoltam el JongHyunig, aki lassan combja mellé engedte a fényképező gépet, aztán a következő pillanatban az asztalon koppant a szerkezet.

- JongHyun? – pihegtem nevét aléltan.

- Rég láttalak, JiHye – magasodott kissé fölém, épp csak annyira, hogy szája tökéletes közelségbe kerüljön az enyémmel. – Hogy ’ vagy? – simított el egy tincset az arcomból.

- Most már jól – pilláztam csodálkozó tekintettel. – Sokkal jobban, mint eddig bármikor. Merre jártál, JongHyun? Nem írtál egyszer sem.

- Ami azt illeti – vakarta meg tarkóját zavarodottan, majd egy nagy levegő múltán folytatta. – Miután eljöttél a központból, vagyis hagytam, hogy el gyere onnan, nem tudtam tovább ott maradni én sem. Olyan üres volt minden.

- JongHyun – könnyek szöktek a szemembe a vallomásától.

- Beadtam a felmondásomat, és úgy döntöttem, tanulmányútra indulok.

- Komolyan?

- Rengeteg helyet bejártam, megismertem embereket, segítettem néhányuknak, hogy újra teljes életet élhessenek. Aztán megjelent a könyved.

- Igen? – nyeltem egy nagyot.

- Sokáig tartott, míg ideértem, tudom, de a világ másik végéről nem volt olyan könnyű itt teremni egy szempillantás alatt.

- Láttad az ajánlást? – kérdeztem félénken.

- Hát persze! – nevetett fel boldogan, s közben derekamra csúsztatta erőtől duzzadó karjait. – A könyved által újra átélni a veled töltött napokat, rájöttem, hogy valami mindig is hiányzott az útjaim során. Valami, amit semmi nem tudott pótolni.

- Micsoda? Mi volt az, ami hiányzott? – emelkedtem lábujjhegyre, miközben végtagjaimat nyaka köré kulcsoltam.

- Te – súgta ajkaimra hajolva, majd bezárta a kicsiny távolságot.

Szorosabban fontam át a nyakát, úgy viszonoztam a csókját, ahogy csak tudtam és képes voltam. Belefeledkeztem az édes érintésbe, minden elfelejtettem magam körül és csak JongHyunra összpontosítottam. Édesen becézgetett, szinte már tépte fogaival az ajkaimat, heves csatát vívott egymással piros izmunk. Közel két évig vártam, hogy újra érezhessem ezt az ajakpárt az enyémhez érni, megrészegített a boldogság, ami átjárta a testemet.

- JongHyun – ziháltam szájába pillanatnyi elválásunkkor.

- Itt vagyok, JiHye. Újra itt vagyok veled – csókolt meg újfent.

- Köszönöm, hogy segítettél – szólaltam meg, ahogy elszakadt tőlem. – Régóta szerettem volna megköszönni neked.

- Köszönöm, hogy bíztál bennem – cirógatta meg lágyan az arcomat. – Látod? Mégis volt gyógymód a te betegségedre is.

- Igen. Te – feleltem pironkodva.

- Nem egészen – kuncogta, mikor egy puszit nyomott az orrhegyemre.

- Hanem?

- A szerelem. A szerelem ereje segített újra lábra állni.

- S éppen ezért lett ez a könyvem címe.

- Tudom.

Még egy utolsó csókba invitált, de a sokadik krákogás miatt abba kellett hagynunk az édes viszontlátást. Nehezen szakadtam el JongHyuntól, de tudtam, hogy nem lesz többé olyan nap, amit nélküle kell leélnem. Többé nem kell egyedül szembeszállnom a világgal, mert mindig itt lesz mellettem...

(S)He is my Black Pearl (EXO / SHINee) - 14. fejezet

* * * BaekHyun POV * * *

- Hyung – mormogom magam elé, fikarcnyit sem vágyok a gyerekes bánásmódra. – Nem vagyok éhes, Hyung.

- Akkor sem vagy az, ha utána megkapod ChanYeol címét? – kidüllednek a pupilláim a hallottaktól.

Kistányérméretű szemekkel bámulok fel JongHyunra, mintha csak egy humoros álomban lennék. Ő csak elégedetten vigyorog, lassan elhajol tőlem, de a cetlit még mindig nem adja oda. Kérdőn pislogok fel rá, egyre inkább gondolkodóba esem, talán csak a képzeletem szórakozott velem az imént. Először csak hápogok, és ezt látva JongHyun kezdeti mosolya csak még jobban szélesedik.

- Na, mi van BaekHyunnie? – nevet fel könnyelműen. – Valami a torkodon akadt?

- Hyung. Hyung. Mit. Mit mondtál? Mit mondtál az előbb? – hebegem teljes döbbenetben úszva.

- Mikor is? – kuncogja.

- Hyung. Te most szórakozol? – értetlenkedek továbbra is. – Az előbb mondtad, hogy tudod ChanYeol címét!

- Akkor mégis csak jól hallottad! – hangosabban kuncog, ahogy elégtételt vehet rajtam, majd leguggolva elém mélyen a szemembe néz. – Figyelj, Kölyök – kezd bele kimérten és komolyan.

- Igen? – nyelek egy nagyot.

- Tényleg megvan ChanYeol címe~

- Hyung! – Hirtelen könnyek szöknek a szemembe, ahogy újfent kimondja a korábbi szavakat. – Hyung, én egyszerűen~

- Várj egy kicsit, BaekHyun! – állít meg hevességemben, s közben lassan visszanyom az ágyra, úgy tűnik, valóban nem úszom meg a jogos fejmosást, amit szán nekem. – Figyelj jól, BaekHyun, mert többször nem szeretnék ilyenről beszélgetni veled.

- Hyung? – biccentem oldalra a fejemet.

- Mindennél jobban szeretem a nővéredet és az ő boldogságánál nincs fontosabb a számomra. – Kezd bele hosszú monológjába, csak egy határozatlan bólintással reagálok szavaira. – Amit mostanában át kellett élnie miattad, az maga volt a pokol, Kölyök. – Lesütöm a szemeimet, szégyellem magam, amiért ezt tettem BaeJinnel. – A nővéred az életét adná érted, én pedig a sajátomat kettőtökért. Vérszerinti öcsémként szeretlek, mióta bemutatott nekem BaeJin, de BaekHyun, tudnod kell, hogy ha még egyszer ilyen állapotba kényszeríted a nővéredet, én magam tekerem ki a nyakad! – Az ütő is megáll bennem, ahogy hangszínt vált a mondat végére, ezúttal mérhetetlenül komolyan gondol minden fenyegetést. – Tudod, hogy nem vagyok híve az erőszaknak és tudod azt is, hogy szeretem megbeszélni a dolgokat, de azt senkinek, még neked sem, Byun BaekHyun, senkinek nem hagyom, hogy ártson Jinnie-nek! Soha. Megértetted, BaekHyun? – kérdez ellenkezést nem tűrő hangon.

- Igen, Hyung, felfogtam – sóhajtok fel.

- Szeretlek, és BaeJinnel együtt boldognak szeretnénk látni – elmosolyodik gondolata végén. – Most pedig egyél valamit, aztán menj le a nővéredhez és esdekelj végre a bocsánatáért! – vereget vállon, mire csak még egy nehézkes lélegzetvétel szakad fel belőlem. – Utána odaadom ezt a cetlit – sutyorogja a fülembe ördögi hangon.

- Rendben van, Hyung – bólintok megértvén az utasításait, de legbelül madarat lehetne fogatni velem a boldogságtól.

Szinte teljesen elpusztítom a tányéron lévő ételmennyiséget, kis híján még a gyomrom is belefájdul, JongHyun persze tapodtat sem mozdul mellőlem, türelmesen megvárja, míg kivégzem az adagot. A szemem sarkából figyelem a bal kezét, ujjai erősen szorítják a papírdarabkát.

Miután jóllakottan hümmögök magam elé, JongHyun a kezembe adja a tálcát, majd az ajtóm felé biccentve kér meg a következő feladatomra. Már csak azt nem tudom, hogyan fogok BaeJin szemébe nézni, amikor újra lent leszek a földszinten. Tudom, hogy mélységesen megbántottam, és soha nem érdemelném ki a bocsánatát, de talán maradt még valamennyi abból a szeretetből és remélhetek némi jó szót is.

A nővérem az étkező asztalnál gubbaszt, egy halom tananyag hever előtte, szinte látom, ahogy nyüstöli magába, hogyan is adhatná le úgy az anyagot, hogy itthon van és közben egyik diákjának sem kellene megtennie azt a szívességet, hogy házhoz jön hozzá.

Egy visszafogott torokköszörüléssel érkezem meg a lépcsőről, de BaeJin nem reagál a jelenlétemre. Egy pillanatra megrázkódik ugyan, de több figyelmet nem szentel nekem. JongHyun is lerobog a szobámból, s egy törődő fejbúbra adott puszi után magára hagyja a nővéremet és engem. Persze csak néhány másodpercre, egészen addig, míg összeszedi a leveleket a postaládából, és már rohan is vissza.

- Jól vagy, Jinnie-yah? – suttogja a fülébe, mire a nővérem csak felsóhajt. – Minden rendben lesz – nyugtatgatja két simogatás és puszi között.

- Nem tudom, JongHyun – bukik ki belőle kisvártatva. – Nem tudom, hogy’ fogom megoldani ezt a pénzkiesést, amiért itthon maradtam. – Hangjába aggodalom költözik, a lelkem is összeszorul a nővéremet hallva, hiszen én vagyok ennek a kiváltója. – Fogalmam sincs, miből fogom kifizetni a számlákat, mert a tartalékomat lassan teljesen felélem, és akkor még~

- Cssh, Jinnie-yah. Nyugodj meg. – JongHyun leül a szomszédos székre, a karját átveti BaeJin vállán és magához húzza. – Mondtam már, hogy majd én beszállok a költségekbe.

- Ezt nem kérhetem, JongHyun – dünnyögi a férfi mellkasába fúrt arccal. – Hiszen ezek nem a te~

- Nem kéred BaeJin, hanem én ajánlom fel. És valamilyen szinten az én kiadásom is, mert félig nálad lakok már egy ideje. – Újabb puszival jutalmazza sötét tincseit. – Arról nem beszélve, hogy nem fogom a menyasszonyomat cserbenhagyni.

- JongHyun – BaeJin halk megjegyzésébe parányi mosoly költözik, amiben az említett fél is hamar követi. – Olyan makacs tudsz lenni néha.

- Tudom. De éppen ezt szereted bennem. – Ezzel még apró puszival jutalmazza a nővéremet, majd elválva tőle, szembe fordul velem. – BaekHyunnie? – kérdez kíváncsian.

- Hyung. Öhm. Beszélhetnék? Beszélhetnék Noonával? – nyeldesem a torkomban folyton gyülemlő gombócokat.

- Persze. Az emeleten leszek – nyom egy puszit BaeJin orrhegyére, majd eltűnik a lépcsőkön.

- Mit szeretnél, BaekHyun? – Csalódottan szusszant fel a nővérem, aztán megfordul és megint a paksamétákat kezdi vizslatni.

- Noona. Én. Én. Tudod. Én. Uhm. Noona. Én.

- BaekHyun, ha még egyszer azt mondod, hogy én, itt hagylak a fenébe! – fakad ki türelmetlenül.

- Sajnálom, Noona! – bukik ki belőlem keserűen. – Sajnálom, hogy megbántottalak! De ChanYeol elvesztése nem tudod, mit jelent számomra! – Könnyel telnek meg a szavaim, ahogy felidézem a múltat.

- De igen, BaekHyun, tudom – pillant a háta mögé. – Tudom, hogy mit jelent elveszíteni azt, akit szeretsz. Én majdnem egyszerre veszítettem el JongHyunt és téged. Tisztában vagy ezzel? Tisztában vagy vele, hogy miken kellett nekem keresztülmennem? Miattad? – BaeJin tekintete is elhomályosul, a szívem összeszorul. – Van fogalmad róla, hogy hány álmatlan éjszakát töltöttem el miattad? Mert te csigaházba vonultál, ahelyett, hogy küzdöttél volna!

- Noona, bocsáss meg, kérlek – dünnyögöm megbánóan, már fikarcnyi reményem sincs, hogy elnyerjem a bocsánatát.

- Nem haragszom rád, Hyunnie.

- Hah?

Nem merek hinni a fülemnek, a szavak, amik elérnek hozzám, olyan hihetetlenek. Tátott szájjal meredek BaeJinre, aki felkel a székből, aztán lassan közelebb lépdel hozzám. Alig fél lépésnyire áll meg tőlem, forró könnyei apránként folynak végig az arcán, mindegyik a konyhakövön zárja be az útját. Egész testében remeg előttem, s nekem még sincs fogalmam róla, miként cselekedjek. Csak állok, szoborként merengek BaeJinre, majd lesütött szemekkel inkább a papucsom orrát mustrálom tovább.

- Annyira lökött vagy, Byun BaekHyun! – zokog fel a nővérem, aztán remegő karjait a derekamra fonja és magához ránt.

- Szeretlek, Noona! – kapaszkodom meg derekában, és viszonzom az ölelését, olyan erősen, amennyire csak tudom.

- Ezt már jobban szeretem! – halljuk meg JongHyun kuncogását, aki a hűtőnek támaszkodva figyeli a jelenetet. – Szent a béke? – vigyorogja.

- Ühüm. Azt hiszem – dünnyögöm BaeJin vállgödrébe.

- Akkor itt van az a cetli – emeli fel bal kezét, ujja közt tartva a papírdarabkát, amire állítása szerint ChanYeol címét karcolta fel.

- Hyung? – pihegem, BaeJin elengedi a testemet és JongHyunhoz terelget.

- Szerezd vissza a boldogságodat, Kölyök! – mosolyog, miközben átnyújtja a fecnit.

* * * ChanYeol POV * * *

BaekHyun... zakatol szüntelenül a fejemben és a szívemben egyaránt a neve. BaekHyun... látni akarlak... BaekHyun. Azt hittem, hogy enyhül a belső fájdalom, ami napról napra emészt fel, de ahogy telik az idő, egyre inkább látom ez reménytelennek. Mintha örökre ezzel a szenvedéssel kellene élnem. Talán a Sors akarta így, hogy amiért elhagytam, így fizessek meg a saját bűnömért. Pedig csak azt akartam, hogy boldog legyen. Semmi mást, csak boldogságot akartam az életébe hozni.

Egy reszkető, melegséget árasztó kézfej simul az arcomra, gyengédséggel telve törölgeti le az arcomról a sós nedvességet, mire nehézkesen felemelem végre a fejemet. A mellettem guggoló törékeny testalkatra pillantok. Aggódva méricskéli arcom minden egyes rezdülését, szinte már belefullad, olyannyira félt. Megtörlöm a szemeimet, kicsit megköszörülöm a torkomat, hogy értelmes hangokat tudjak kipréselni magamból.

- HeeRa? – dünnyögöm a kicsiny kacsó tulajdonosának. – Mit keresel itt?

- Nyitva volt az ajtó – súgja. – Történt valami?

- Semmi – hazudom gondolkodás nélkül, képtelen lennék beszélni a lánynak az érzéseimről, mert pontosan tudom, hogy soha nem értene meg.

- Kérlek, ChanYeol. Barátok vagyunk. – Egy biztató görbület rajzolódik ki keskeny ajkaira, miközben jobb kezével bal alkaromra fog. – Nekem elmondhatsz bármit. Mi bántja a lelked?

- HeeRa. Te ezt nem értheted – sóhajtok fel gyötrelmesen.

- Honnan tudod, ha még meg sem próbáltad, hm? – mosolyogja.

- Csak tudom – szuszogom magam elé, közben kinyújtom a lábaimat és az ölembe ejtem végtagjaimat.

- Ugyan már ChanYeol – noszogat megállás nélkül. – Gyere! Beszélgessünk kicsit!

Ezzel HeeRa megragadja a bal karomat és szabályosan felrángat a szőnyegről, aztán az ágyamra nyom és leül mellém. Kíváncsi szemekkel vizslat, várja, hogy végre megeredjen a nyelvem és elmondjam neki az engem nyomasztó kínomat. De nem tudok megszólalni. Még azt sem tudom, hogyan kezdhetném el.

- ChanYeol? – löki meg finoman a vállamat, beszédre sarkallva.

- Uhm. HeeRa – sóhajtom.

- Kérlek szépen, ChanYeol. Hisz’ barátok vagyunk.

- Ha elmondom, utána magamra hagysz? – sandítok oldalra, mire némi habozás után végre egyet biccent válaszul.

- Köszönöm – fűzi hozzá a következő szívdobbanásomkor.

Még egy nagy levegőt véve kezdek neki a hosszú mesének, egészen onnantól, amikor megismerkedtem BaekHyunnal és fenekestül felforgatta az életemet. HeeRa egyetlen szó nélkül, vagy bármi más reakció nélkül hallgat végig, még csak egy torokköszörülést sem ejt meg. Aprókat pislog rám, olykor biccent egyet, olykor pedig csak egy halvány mosollyal felel.

Az utolsó mondathoz érve, mikor is elmesélem neki, miért váltottam másik iskolát, kezei az én kezeimre siklanak és törődéssel telve megszorítja az ujjaimat. A kicsiny távolságot, ami kettőnk között pihent, egy újabb szívdobbanás múltán leküzdi, fejét a vállamra hajtja. Továbbra sem engedi el a kezeimet, ujjbegyei játékosan cirógatja a bőrömet. Jól esik a figyelmessége, a törődése.

Óvatosan megemeli a fejét, a tekintetünk találkozik. Szinte elveszem a csillogó, mogyorószín szembogarakban, ahogy fénylenek rám. Forró sóhajai cikáznak az arcomon, már-már belefulladunk mindketten. Egy nagyobb levegőt kiengedve homlokomat az övéhez támasztom, mire orrhegyével megpiszkálja az én orromat. A következő pillanatban kiszáradt ajkaimon melegség kezd táncolni, akaratlanul fogadom el a bátortalan közeledést.

Bal kezét elveszi az enyémről, remegve emeli fel és simítja az arcomra bársonyos tenyerét. Lehunyt szemmel hagyom magam belefeledkezni a pillanatba és sodródni az árral. Hiába a közelsége, hiába ajkainak gyengéd lágysága, mégis hiányzik valami, ami a további mélyülésre biztatna. HeeRa csókjában érzem, hogy szeretné, ha közelebb engedném magamhoz, de nem tudok szabadulni a szívem szavától.

- Mi ez az egész?

A váratlan hangtól hirtelen szétreppenünk, a kérdés irányába kapom a fejemet. Ott áll, zihálva néz rám, majd a mellettem kuporgó lányra vezeti kérdő szempárját, aztán megint rajtam állapodik meg szigorú tekintete. Képtelen vagyok felfogni, hogy itt áll az ajtóban, s csalódottan ejti ki a kezében szorongatott telefonját. Amit tőlem kapott nem olyan rég ajándékba. Könnyek szöknek szemébe, de mielőtt kibuggyannának, sarkon fordul.

A szerelem ereje (SHINee - TaeMin, Key, JongHyun) - 7. fejezet: Búcsú...

Meredten bámultam kifelé az ablaküvegen át, tenyereim a tolókocsi karfáján pihentek mozdulatlanul. Az ölemben néhány fotó feküdt, a régi időket felidézve vettem ki őket a fiók mélyéről. Hiányoztak a régi barátaim, akikkel együtt éltem a központban, de végül ők elhagyták az intézményt. Ahogyan most én is éppen erre készülök. Nehéz szívvel válok el a nővérektől, akikkel minden nap találkoztam és beszéltem; a konyhás nénitől, aki megannyi finomságot készített nekünk minden ebédkor és vacsorakor. Az ápolóktól, akik azért küzdöttek minden pillanatban, hogy mindannyian felgyógyuljunk.

Egy kóbor könnycsepp indult útnak az arcomon, amit sietve igyekeztem letörölni, mielőtt bárki is megneszelhetné a fájdalmamat. Már így is szégyelltem magam, hogy ki kell költöznöm és a húgaim a nyakukba vesznek egy koloncot, mert képtelen voltam elhagyni a kerekesszéket ennyi idő után. Végül az ő akaratuk győzött. No, meg az intézmény vezetőjének utasítása, miszerint nem tudnak tovább mit tenni, hiszen nem állt be változás az állapotomban az elmúlt fél évben sem.

- Ennyi az összes holmid, Unnie? – hallottam meg HyeAh hangját a szekrényem felől.

- Az a két bőrönd – sóhajtottam magam elé lesütött szemekkel. – Amit a szekrényben és a fiókokban találsz, annyi az összes cuccom. Semmi több.

- Rendben van – szuszogott fel az idősebbik húgom is a háttérben. – Felhívom TaeMint, hogy jöjjön értünk.

- TaeMint? – pillantottam a hátam mögé.

- Igen – felelt pironkodva, egy pillanatra elmosolyodtam az arcát látva. – Ma nem dolgozik ő sem, a városban szaladgál, hogy ha kell segítenie, akkor azonnal jönni tudjon.

- Milyen kedves tőle – mosolyogtam némi boldogságot magamra erőltetve.

- Ő akarta, én nem erősködtem, mert én szerettelek volna hazavinni, mivel MinGi az egyetemet nyúzza utána meg megy az állatkórházba Kwon doktornak segíteni. Úgyhogy nem maradt más – húzta össze a száját lányos zavarában.

- Nincs semmi baj. Legalább megismerhetem az udvarlódat – jegyeztem meg halkan, még jobban zavarba hozva ezzel a húgomat.

- Csak két hónapja járunk. Vagy mi – hebegte paradicsomszínt öltve.

- Vagy mi – kuncogtam magam elé, ahogy HyeAh-nak sikerült picit elterelnie a gondolataimat.

- A fürdőben van még cuccod? – terelte el rögvest a témát, mire csak a fejemet ráztam. – Nincs?

- Nincs. Csak a tusfürdőm meg a hajkefém.

- Azokat már összeszedtem a fogkeféddel együtt.

- Rendben – bólintottam, aztán megint az ablakomon bámultam kifelé.

Az udvart mustrálva csak még nagyobb lett az űr a mellkasomban. Azt a fát figyeltem folyton, ahova mindig tolt JongHyun, hogy némi időre magunk legyünk és persze kiszakítson a szürke hétköznapokból. Újabb nagy levegő szakadt fel belőlem szenvedéseim közepette. Még abba bele sem gondoltam igazán. Nem csak a központtól kell elválnom, hanem tőle is. A terapeutámtól, aki több volt már a számomra, mint egy egyszerű gondozó. Sokkal több.

- Tíz perc és itt van – törte meg ismét HyeAh a csendet.

- Jó – fújtam ki hosszan a bent tartott levegőmet.

- Addig leviszem ezeket az előtérbe.

- Ühüm.

- Megleszel addig, Unnie? – Aggodalom csendült fel a hangjában, így felé fordulva bólintottam egy határozottat.

- Úgyis szeretnék egy kicsit egyedül maradni, míg elköszönök a szobámtól.

- Okkie. Akkor megvárom TaeMint odalent, bepakolunk az autóba és csak utána viszlek le. Így jó lesz? – Megint csak egy fejbiccentéssel feleltem, majd HyeAh megmarkolta mindkét koffert és becsukta maga mögött az ajtót.

Könnyes szemekkel fordítottam a fejemet még egyszer utoljára az ablaküveghez. Magammal akartam vinni ezt a képet. Az emlékeket, a pillanatokat, amiket JongHyunnal töltöttem az utóbbi hónapokban. Ha másként nem, legalább így legyen velem örökre. Az emlékeimben. A bal csuklómra pillantottam, amin a tőle kapott, fonott karkötő ékeskedett. Akaratlanul is elmosolyodtam, ahogy belefeledkeztem a pillanat varázsába. Még mindig tisztán látom magam előtt, mikor nekem adja és óvatos mozdulatokkal felapplikálja a bőrömre. Mintha csak tegnap lett volna. Nem tudtam parancsolni tovább az érzéseimnek. Fájó búcsúm jelei lassanként kezdtek hullani, csukott szemmel hagytam, hogy eláztassák a combjaimon pihenő fényképeket.

Reszkető ujjbegyek simultak az arcomra, még azt sem hallottam meg, hogy bárki bejött volna a szobámba, de az illata, ami körüllengte, azonnal elárulta az ujjbegyek tulajdonosát. A sós nedvességet gyengéd mozdulatokkal simogatta le a bőrömről, de képtelen voltam kinyitni a szemeimet. Nem akartam, hogy a varázs, ami magához láncolt, elillanjon a másodperc tört része alatt, és újfent magam maradjak a fájdalmammal.

Éreztem, hogy a látogatóm a tolószékem karfájára fog és lassan elfordít az ablaktól. Még mindig nem akartam kinyitni a szemeimet, akkor sem, mikor meleg lélegzet kezdett cikázni az arcomon, majd puha felület nyomódott a homlokomra. Ismertem ezt az ajakpárt. Nem túl jól, ez igaz, de pontosan tudtam, kihez tartozik.

- JiHye? – suttogta bőrömre alig hallhatóan, féltem megmozdítani a szemhéjaimat továbbra is.

- Igen? – pihegtem összeszorított szemekkel.

- JiHye – ismételte meg a nevemet még mindig homlokomhoz érve, nagyot nyeltem.

Egyre tisztábban hallottam a hangot a fülemben, apránként az elmém is kezdte elhinni, hogy valóban itt van, és nem csak a tudatalattim szórakozik velem gonoszul. A parfümje megtöltötte a tüdőmet, a sóhajai felmelegítették a testemet, ajka érzékien simult a bőrömhöz. Nem lehetett álom, mert túlságosan is valósághű volt minden másodperc.

- JiHye – szuszogta újra a nevemet, végre erőt vettem magamon és kinyitottam a szemeimet.

- JongHyun – sóhajtottam nevét halkan, mikor tekintetem rálelt a mélybarnán csillogó kiskutyaszemekre.

- Szia JiHye – mosolygott, ahogy lejjebb hajolt hozzám, szája súrolta az enyémet, alig bírtam megállni, hogy ne csókoljam meg még egyszer utoljára, vagy most először igazán.

- Szia – formáltam félénken. – Te itt?

- Baj? – Kissé hátrébb húzódott fejével, de teljesen el nem távolodott.

- Nem.

- Akkor jó. Összepakoltál? – Gyorsan körbenézett a szobában, majd megint rajtam állapodott meg hatalmas szembogaraival.

- A húgom segített. Az előbb vitte le a bőröndjeimet – nyeltem egy nagyot.

- Értem. Akkor már csak te maradtál, igaz? – Mosoly mögé rejtette kétkedését, úgy tűnt, ő sem rajong azért, hogy itt kell hagynom ezt a helyet.

- Úgy valahogy – erőltettem én is egy görbületet magamra, de cseppet sem voltam vidám kedvemben. – Miért jöttél? – kérdeztem kisvártatva.

- Elköszönni – hajtotta le fejét, hogy leplezze a hirtelen szemébe szökött könnyeket.

- Elválnak útjaink – dünnyögtem magam elé a rideg tényeket, amikkel még én magam sem tudtam megbarátkozni, nemhogy elfogadni azokat és mosolyogva búcsút venni JongHyuntól.

- El – mozdította meg vállait, de még mindig nem emelte fel a fejét, kerülte a pillantásomat. – Ma elhagysz engem. Khm. Az intézményt – mormolta összeszorított fogakkal.

- Téged? – emeltem ki az egyetlen szót, ami valóban felkeltette a figyelmemet.

- Elmész – kezdett bele egy hosszú lélegzetvétellel egybekötve. – Elhagyod a központot. A gondozóidat. A nővéreket. Minket. – Lassan felemelte a fejét, a tekintetünk összeakadt. – És engem is.

- JongHyun.

Könnyes hangok törtek fel belőlem, arca elhomályosult előttem, ösztönösen emeltem fel jobb kezemet és simítottam arcára a tenyeremet. Érezni akartam még egyszer meleg, bársonyos tapintású bőrét hozzám simulni. Magammal akartam vinni minél több emléket, amiket bármikor felidézhetek, mikor rám tör a magány érzése. Az arcán lévő kezemre csúsztatta puha mancsát és megszorította a kézfejemet. Önkéntelenül húztam vissza magamhoz, míg végül bezártam azt a kicsiny távolságot ajkaink között.

Alig ha kétszer érezhettem őket a számhoz tapadni, abból is az egyik egy elsietett és meggondolatlan érintés volt a részemről, egyszer pedig ő próbált meg közeledni, de jobbnak láttuk, ha nem folyunk bele mélyebben az érzések útvesztőjébe, hiszen annál rosszabb lesz majd az elválás. De most. Belegondolva a tényleges búcsúba, nem akartam csók nélkül elköszönni JongHyuntól.

Könnyekben úszva, zihálva kaptam ajkaiért, mikor hátrálni készült, alsó ajkát fogaim közt tartva nem engedtem elszakadni magamtól, így hagyta, hogy megfeledkezzünk a környezetünkről. Visszacsókolt. Érzékien. Gyengédséggel. Törődéssel telve. Éppen olyan volt, amilyennek egy utolsó csóknak kell lennie: visszafogott, de mégis temérdek érzéssel teli, könyörgő, már-már bűnbánó, s egyben mindent elsöprő, felejthetetlen.

Még egyszer fogai közé szorítva alsó ajkamat vált el tőlem, rögvest hiányozni kezdett, így már hajoltam is utána, hogy még egy kicsit élvezhessem a negédes mámort. Ujjait simította csókjáért könyörgő számra, hogy ezzel is megállíthasson. Könnyáztatta szemekkel meredtem rá, nem tudtam olyan egyszerűen itt hagyni, elszakadni tőle ki tudja, mennyi időre. Talán örökre.

- Unnie? – HyeAh halk és félszeg kopogtatása zavarta meg az idillinek nem nevezhető jelenetet, mire mindketten a húgomra kaptuk a fejünket. – Kész az autó. Ha gondolod, indulhatunk – mondta oldalra nézve, majd némi szempilla-rebegtetés után, a szőnyegre bámulva szólalt meg újfent. – Odalent leszek TaeMinnel. Gondolom, JongHyun-shi szívesen lekísér majd oda.

- Természetesen – felelt teljes kimértséggel. – Ami a beteg érdekeit szolgálja, azt készséggel teljesítem.

- Köszönöm, JongHyun-shi. Unnie, a bejáratnál találkozunk.

- Ezt muszáj volt mondanod? – szegeztem JongHyunnak a kérdést, ahogy HyeAh eltűnt a kinti folyosón.

- Én csak az igazat mondtam, JiHye – reagált komoran.

- Muszáj tönkretenned az utolsó másodperceket is, igaz? – fakadtam ki érzelmi hullámjeleimmel küszködve. – Nem lehetne egyszerűen csak egy integetéssel lerendezni a búcsúnkat? Csak sétálj ki a szobámból, ahogy annak idején tette a barátom a baleset után. Menj el. Hagyj magamra, JongHyun. Letalálok magam is. – Ezzel megragadtam a kerekeket és már lendítettem is tovább a kocsit, hogy HyeAh után menjek a földszintre, de hirtelen valaki megakadályozott a távozásban.

- Azt hiszed, nekem olyan könnyű, JiHye?! – érkezett a keserédes kérdés a hátam mögül. – Azt hiszed, nekem olyan egyszerű kigyalogolnom az életedből?! – emelte meg picit a hangját. – Azt hiszed?!

- Akkor miért lettél ennyire kimért, JongHyun? Ha nem azért, mert olyan könnyű számodra az elválás – vitatkoztam elégedetlenül.

- Szerinted olyan könnyű nézni, hogy a nő, akinek a lénye már az aktáját olvasva rabul ejtett, az most csak úgy elmegy? Egyszerűen kigurul az életemből és utána már soha nem fogok róla hallani. Azt hiszed könnyű a dolgom? Azt hiszed, nekem nem fáj?! – JongHyun sem tudta tovább rejteni a szenvedéseit, sorban potyogni kezdett a sós nedvesség szeméből.

- JongHyun? – zokogtam fel nevével, a tolókocsi kerekeit markoltam reszkető kezekkel. – JongHyun – ismételgettem nevét szüntelenül.

- Ne hagyj el, JiHye – húzott vissza magához, majd szembe fordított magával és leguggolt elém. – Ne menj most el, JiHye. Ne hagyj el, kérlek – kérlelt könnyeit nyeldesve.

- Tudod, hogy nem önszántamból teszem – küszködtem én is a torkomat fojtogató sós nedvességgel. – Ma el kell hagynom a központot.

- Kitalálunk valamit, csak kérlek, JiHye, könyörgöm, ne menj most el! – szipogta alsó ajkát beharapva.

- Mégis mit? – zokogtam tenyereimbe temetett arccal. – Nem maradhatok, hiába is szeretnék.

- Nem tudom, mit, de kell, legyen valami megoldás. JiHye! Nem. Nem veszíthetlek el! Most. Most, hogy végre. Hogy végre – elcsuklott a hangja, s ezt érzékelve leengedtem a kezeimet az ölembe.

Soha nem láttam még egyetlen férfit sem a könnyeit hullatni miattam; attól félve, hogy elveszíthet. Soha senkit nem érintett még meg ennyire, hogy már nem leszek az élete része egy fikarcnyit sem. Soha. Senki számára nem jelentettem annyit, mint abban a pillanatban JongHyunnak. Ahogy néztem, miközben erőn felül próbálja tartani magát előttem, hogy ne törjön össze a könnyáradat alatt, úgy éreztem, tennem kell valamit. Valamit, hogy megnyugodjon, hogy tudja, pontosan ugyanúgy érzek iránta, mint ahogy ő irántam. Tudatni akartam vele: Szeretem. Őszintén, tiszta szívből, feltétel nélkül.

Megkapaszkodtam a székemben, miközben ő megint csak lehajtotta a fejét és az ablakpárkányhoz hátrált, megpróbálta eltitkolni a folyton kibuggyanó könnyeit. A karfákra szorítottam és egy méretes gombócot tuszkoltam le a torkomban, becsuktam a szemeimet.

A lábaim lecsúsztak a tartókról, egy gyors mozdulattal ellöktem magam és felegyenesedtem a székemből. Álltam. Éreztem, hogy a saját lábaimon állok hosszú idő óta először. Nem nyitottam ki a szememet, hanem minden erőmmel koncentrálva parancsoltam a végtagjaimnak, hogy JongHyunhoz vigyenek. Egy lépés. Két lépés. A harmadik lépésnél JongHyun mellkasára estem, akinek karjai rögvest a derekam köré fonódtak, ahogy megérzett testén landolni. Megkapaszkodtam a nyakában és magamhoz szorítottam.

- JiHye? – suttogta csodálkozón és egyben könnyes hangon a fülembe. – JiHye? JiHye. Te. Te. Jársz? – hitetlenkedett a karjai között tartva.

- Nem tudom – pityeregtem nyakába fúrt arccal. – Csak meg akartalak ölelni. Ölelni, amíg meg nem halok.

- JiHye. Te jársz – súgta ámulattal telve, miközben még szorosabban kulcsolta tagjait testem köré. – JiHye. Felálltál. Itt vagy - szuszogta önfeledt boldogságban úszva.

- Ölelj még, kérlek. Szorosan – bújtam még jobban nyakába, hogy megvárjam, míg ott ér el a halál kegyes csókja.

- JiHye – dünnyögte belebújva vállgödrömbe.

- Szeretlek JongHyun – törtem meg a percek óta tartó némaságot, s vallottam színt JongHyun előtt.

- Én is szeretlek JiHye – lehelte nyakszirtemre.