A szerelem ereje (SHINee - TaeMin, Key, JongHyun) - 6. fejezet: Reménycsillag

JongHyun oldalán üldögélve az autóban, könnyed volt és nyugtató. Mintha mindig is erre lett volna szükségem. Magam sem értettem, miért van rám ilyen hatással egy vadidegen, akivel pusztán néhány órája ismerkedtem meg, mégis úgy éreztem, mellette sokkal nagyobb biztonságban vagyok, mint azzal, akivel leéltem volna egy egész életet. Mosolyogva nézett egyszer rám, egyszer pedig az útra, majd elengedve a váltót, megfogta a kezemet és úgy tette vissza összekulcsolt kézfejeinket.

- Remélem, nem baj? – kérdezte oldalirányba sandítva, a reakciómra várva.

- Csak ha neked sem – feleltem némi kétséggel a hangomban.

- Cseppet sem. – Gyengéden az ujjainkra szorított, aztán feljebb váltott a sebességen, és már hajtottunk is kifelé a városból.

Hiába is tagadtam volna, vagy nem akaródzott volna bevallani, tetszett ez a fajta bánásmód. Régen volt hasonlóban részem, vagy inkább egyáltalán nem viselkedett velem így senki korábban. Még a barátom sem, aki a baleset után elhagyott. Összeszorult a torkom, nehéz szívvel ugyan, de kihámoztam JongHyun tenyere alól a kézfejemet és az ölembe csúsztattam a kezeimet.

- Mégis baj? – pillantott rám egy másodpercre, hangjából rémület csengett.

- Nem. Nem baj. Vagyis nem úgy. JongHyun – felsóhajtottam nevét kiejtve, mire lassítani kezdett, majd benyomva a vészvillogót, az út szélére állt. Szembe fordult velem.

- Rosszul érzed magad? – kérdezte, miközben mindkét keze közé szorította kézfejeimet. – Visszamenjünk inkább? Nem esik jól egy kis kikapcsolódás? – faggatózott.

- Tudod, hogy miért kerültem tolószékbe? – reagáltam kisvártatva.

- Olvastam az aktádat.

- Tudod, hogy miért kerültem tolószékbe? – ismételtem meg korábbi kérdésemet.

- Egy csúnya autóbaleset miatt.

- Igen – biccentettem. – Azt is tudod, hogy miért jöttem ide a központba?

- Azért, hogy felgyógyulj.

- Nem egészen.

- JiHye? Mire szeretnél kilyukadni? Miért ennyi kérdés? – pillázott rám nagyokat.

- JongHyun. – Újfent csak egy mély sóhajjal egybekötve tudtam felelni, majd összeszedve minden bátorságomat, lesütött szemekkel próbáltam megosztani vele a gondolataimat.

- Igen, JiHye? Figyelek – dörmögte búgó hangján. – Csak mi vagyunk itt, senki más.

- JongHyun. A helyzet az. Az ok, amiért a központba vonultam nagyon egyszerű. Nem akartam a húgaim terhére lenni. – Láttam a szemében az értetlen kíváncsiságot, így folytattam. – A baleset után, mikor magamhoz tértem a kórházban, bejött hozzám a barátom. Csak néhány karcolás volt az arcán, itt-ott lehorzsolta a bőrét, tényleg nem esett komolyabb baja. Velem ellentétben. Viszont mivel az én oldalamról érkezett az ütközés, így egyértelmű, hogy az én sérüléseim a súlyosabbak.

- JiHye – szorította meg gyengéden a kezeimet.

- Szóval aznap meglátogatott. Megkérdezte, hogy’ vagyok, mennyire rázott meg a baleset és egyebek. Azt hittem, azért jött, hogy végre hazavigyen. De nem. Csak el akarta mondani, hogy összeszedi a holmiját és elköltözik tőlem. – Elszorult a torkom ehhez az emlékképhez érve, JongHyun elvette bal kezét és óvatos mozdulattal lesimogatta a kibuggyanni készülő könnycseppet. – Elhagyott, mert tudta, hogy tolókocsiba kényszerülök, és rá leszek utalva nagyon hosszú ideig.

- De azt nem tudhatta, hogy a bénultság csak néhány hétig tart – jegyezte meg az orra alatt elégedetlenül.

- Nem. Ahogyan én sem. Megértettem a tettét, hiszen senki nem akarja egy nyomorulthoz láncolni az életét.

- JiHye – mormogta még mindig lekicsinylően, cseppet sem tetszett neki az akkori barátom viselkedése.

- Nem akartam a nyomorúságommal magamhoz láncolni, hiszen fiatal volt még, előtte áll az élet.

- Ez éppenséggel rád is igaz – fogott picit erősebben az ujjaimra, majd ellazította őket és hüvelykujjával cirógatta tovább a bőrömet. – Ezért döntöttél a rehabközpontnál? Inkább várod meg a teljes leépülést, mintsem szembe nézz a gondjaiddal?

- Hah? – Mély döbbenet lett úrrá rajtam JongHyun szavaitól, nem éreztem már azt a megértést, amit korábban. – JongHyun? Ezt most?

- JiHye, fizikailag tökéletes az egészségi állapotod, semmi nem gátolhatna meg abban, hogy elhagyd ezt a kerekes széket. Egyedül a tudatod az, ami akadályt állíthat eléd.

- JongHyun, te ezt nem értheted. – Elkeseredetten nyüszítettem fel, szinte már marcangolt a fájdalom, ami belülről égette a lelkemet.

- Pontosan értem, hogy mi a baj, JiHye.

- Hogyan is tudhatnád, JongHyun! Hiszen te csak egy ápoló vagy! – zokogtam fel keserűen.

- Nem, JiHye, nagyon is tévedsz. Fizikoterapeuta vagyok, nem szimpla beteggondozó. Arra esküdtem fel, hogy akin módomban áll, segítek. Legyen annak bármi is az ára, de minden tőlem telhetőt megteszek. Ezért vagyok itt, JiHye. Miattad. Azért, hogy végre elhagyd a kocsit és megint teljes életet élhess. – Mélyen a szembe nézve intézte hozzám a szavait, melyek egytől egyig őszinteségtől csengtek. – Csak hagyd, hogy segíthessek neked. Kérlek, bízz bennem.

- Én bízom, JongHyun – hebegtem könnyeimmel küszködve.

- Nem, JiHye. Nem bízol. Csak elfogadod, hogy én vagyok az új terapeutád, és hagyod, hogy elvigyelek a foglalkozásokra. De nem bízol bennem. Nem hiszel abban, hogy képes vagy újra lábra állni. JiHye, kérlek, bízz bennem.

Nem tudtam reagálni JongHyun gondolatára, hiszen ellenérveket sem tudtam felsorolni. Be kellett látnom, hogy igaza van. Tényleg csak beleegyeztem abba, hogy elvigyen a foglalkozásokra és ott elvégezze a dolgát, de igazán mélyen nem bíztam benne. Hiszen nem volt rá okom. Egy vadidegen volt. Vagyis olyasmi. Talán inkább rettegtem bízni benne. Féltem, hogy megint megsérülök és újra olyan heget kapok, ami nem fog sohasem begyógyulni. Képtelen lettem volna még egy szakítást elviselni, mert még az előzőt sem gyógyította be semmi.

- Hajlandó vagy teljes mértékben megbízni bennem? – szólt hozzám alig hallhatóan.

- Nem tudom, hogy képes leszek-e rá – feleltem kisvártatva.

- Meg tudnál bízni bennem? – tette fel másként, másmilyen hangsúllyal, mintha egy randevúra hívna meg, ami egy életre is szólhat. – Tudnál?

- JongHyun – pihegtem kétkedőn.

- Kérlek, JiHye. – Lassan felemelte a kezeimet és ajkaihoz emelte őket, apró puszit hintett a bőrömre, majd visszaengedte őket az ölembe. – Próbálj meg bízni bennem – suttogta a homlokra hajolva, majd ajkait érintette ugyanoda. – Megpróbálsz? – nézett mélyen a szemembe.

Olyan átható tekintettel találtam magam szemben, mint még soha korábban. Egyetlen férfi sem nézett még így rám, mint ahogy JongHyun. Kérlelőn, közben mégis magabiztosságot és bizalmat sugározva. Elvesztem a mélybarna óceánban, ami íriszein csillogott. Szinte már megbabonázott a pillantása. A szívem vadul kalapált, a mellkasom hevesen emelkedett és süllyedt, és csak azt tudtam, hogy nem akarom, hogy véget érjen a varázs.

Ujjai gyengédséggel fonták át az én ujjaimat, hüvelykujjával finoman cirógatta a bőrömet, egyszer az összekulcsolt kézfejeinkre pillantott, egyszer pedig megint velem nézett farkasszemet. Annyira más volt, mint az intézet falain belül. Mintha ez a JongHyun egy egészen másmilyen JongHyun lenne. Mintha nem is a gondozóm ülne mellettem, hanem a Párom, akit társamul választottam életem útjára.

Pár lélegzetvételnyi pillanatig még szemeztünk egymással, majd lassan elengedte az egyik kezemet, a másikat tartva pedig a sebváltóra fogott és újfent útnak indultunk. Szótlanul, egymás légzését hallgatva haladtunk az úton, és már nem érdekelt egyetlen másodpercig sem, hogy hova tartunk. Csak mentünk előre, amerre JongHyun gondolatai vittek.

Az erdő széléhez érve megálltunk, leállította a motort, aztán egy könnyed mozdulattal kipattant az autóból. A visszapillantóból láttam, hogy kiveszi a tolókocsimat, majd az én oldalamra ballag és kinyitja az ajtót. Mosolyogva nyújtotta nekem a kezét, én pedig készséggel csúsztattam bele a tenyeremet. Édes görbülettel az ajkain megszorította az ujjaimat, majd vigyázva lábaim alá nyúlt másik karjával és az ölében tartva kivett a kocsiból. Éppen azzal a törődéssel ültetett a székbe, mint ahogy az autóban bánt velem, mikor félreálltunk, aztán mögém lépett, kicsit arrébb tolt, hogy bezárhassa a mikrobuszt, végül újfent megragadva a kerekesszék markolatát, lassan tolni kezdett a napsütötte ösvényen.

Mélyet lélegeztem a zöld illatából, a tüdőm megtelt a friss aromával, szinte képes lettem volna ott helyben elaludni, ha megálltunk volna. De inkább gyönyörködtem a rügyező fák ágaiban és a nyíló virágok illatában. Újra és újra nagyot szippantottam az erdő zamatából, s élveztem a meleg fénysugarakat, amik feltöltötték a bőrömet. JongHyun halkan szuszogott mögöttem, nem szólt, hagyta, hogy élvezzem a csendet és a nyugalmat, ami a zöldből áradt.

Egy kicsi, ám annál mutatósabb részhez érve JongHyun megállt. Két lépés múltán szembe kerülve velem, leguggolt elém. Kíváncsian, kérdőn nézett rám, én pedig hasonló pillantásokat intéztem hozzá. Összefontam ujjaimat az ölemben, erőteljes szívveréssel vártam, hogy végre megszólaljon.

- Megpróbálsz bízni bennem? – kérdezte, ahogy lassan közelebb hajolt hozzám.

* * *

Közel három hónap telt el, mióta találkoztam JongHyunnal a rehabilitációs központban. Minden nap elvitt a foglalkozásokra, minden alkalommal keményen küzdött azért, hogy kikerüljek a székből. Olykor kivitt a központból a kiserdőbe, hogy kiszakadjak a kórházi körülményekből és ne mindig a felépülésemre koncentráljak, hanem ápolhassam a saját lelkemet. Hosszú idő óta először. Szerettem is azokat a délutánokat, de a kétségbe esésem egyre nagyobb lett. Nem látott egyik orvos sem változást az állapotomban. Stagnált.

Nem lett rosszabb, hiszen nem sorvadtak el az izmaim a mindennapi tornának köszönhetően, viszont azt a hatást nem sikerült elérnem még JongHyunnal sem, mint amiért mellettem volt. Barátként már egész közel kerültem hozzá, ahogy ő is hozzám, sikerült kicsit megnyílnom előtte, de mégis úgy éreztem, hogy valami még mindig hiányzott. Minden nap feltette ugyanazt a kérdést, mint aznap, mikor először vitt el a központból. De választ már nem kapott, vagy nem olyat, ami kielégítő lehetett volna a számára.

A napok egymás után teltek, változatlanul vagy eredmény nélkül. Én tűrtem a mindennapi megpróbáltatásokat és az újabb vizsgálatokat, amik egyre több bizonyosságot adtak az orvosaimnak, hogy nem tudnak mit kezdeni tovább velem. Nem maradhattam tovább a rehabilitációs központ falain belül, ha nem állt be változás az állapotomban. Hiszen ennek az intézménynek éppen az a lényege, hogy minden itt lévő beteg felépül és elhagyja a kórházat. Csak én nem voltam rá képes, hogy kilépjek a sárga falakon kívülre.

Az újabb napra virradva rossz érzés fogott el. Szinte még ki sem nyitottam a szemeimet, meg sem éreztem a reggeli napfelkeltét, mikor már a gyomrom görcsbe rándult és megmagyarázhatatlan érzés lett úrrá rajtam. A reggeli nővér két kopogtatás után belibegett a szobámba, felültetett, kikísért a mosdóba, aztán fel is öltöztetett. Ugyanúgy, ahogy minden reggel, majd megvárva JongHyunt, távozott a lakrészemből aznapra, s a következő hajnalig színét sem láttam.

JongHyun arcát figyelve a gyomromat szorító érzés még erősebbé vált. Fojtogatott. Lassan közelebb lépdelt hozzám, és a markolatra fogva már tolt is kifelé a szobából, egészen a fizikoterápiás teremig. Bambultam magam elé, még csak a légzésemet sem lehetett hallani a szűk folyosókon. A terem küszöbét átlépve JongHyun szembe fordított magával, de ezúttal nem guggolt le elém. A kezeimet sem fogta meg, távol maradt tőlem olyannyira, amennyire csak tudott.

- JiHye – szakította meg a percek óta tartó némaságot.

- Igen? – néztem fel rá, olyan másnak tűnt, mint korábban.

- JiHye, beszélnünk kell – sóhajtott fel nehézkesen. – Valamiről – fújtatott még egyet.

- Miről? – pilláztam nagyokat, nem értettem, hogy JongHyun mire akar célozni, de az előérzetem nem hagyott nyugodni.

- JiHye, nem szeretném, ha felzaklatnád magad. – Zavarodottsága engem is összezavart, mire megint csak egy mélyet tudtam sóhajtani.

- JongHyun? Mire akarsz kilyukadni? – motyogtam értetlenkedve.

- JiHye. Figyelj – szuszogta egyre inkább elcsukló hangon.

- JongHyun. Megrémisztesz. – Ha képes lettem volna lábra állni, akkor megtettem volna, de így csak ülve meredtem fel rá.

- JiHye – lehajtotta a fejét, miközben hosszú ujjait tincseibe fúrta, majd egy csalódott lélegzetvételt kiengedve maga mellé engedte a karját. – JiHye, már nem lehetek veled sokáig – dünnyögte lehajtott fejjel, a lábfejeimet mustrálva.

- Hogyan? – A pupillám összeszűkült, ahogy elért hozzám JongHyun hangja. – Mit mondtál?

- JiHye – kezdett bele az ujjait tördelve. – JiHye, a minap felhívtak az irodába egy konzultációra.

- Igen? – hebegtem.

- Meg kellett beszélnünk a pácienseink állapotát, ki hol tart a gyógyulásban. Kinek van esetleg másik ápolóra szüksége a meglévő helyett. – Ebben a másodpercben elszorult a torkom. JongHyun felemelte a fejét és mélyen a szemembe nézett, homályos lélektükrei rémülten fürkészték az arcomat. – JiHye, mivel nálad történt a legkevesebb változás, így arra jutottak az orvosok, hogy~

- El kell hagynom a központot, igaz? – fejeztem be JongHyun gondolatát, mire megint csak elkapta a pillantását. – Igaz, JongHyun? Nincs változás, így nincs maradásom? – bukott ki belőlem a könnyeimmel küszködve.

- JiHye, sajnálom – dünnyögte az orra alatt.

- Nem a te hibád, JongHyun – feleltem alig hallhatóan, miközben én is inkább a kezeimet kezdtem tovább bámulni.

- JiHye?

Éreztem, ahogy melegséget árasztó tenyerei vállaimra siklanak, majd gyengédséggel telve, oltalmat nyújtva a testemre szorítanak. Elfogott a sírás. Képtelen voltam elfojtani a könnyeimet. Nem azért zokogtam, mert el kell mennem a központból, hanem mert így soha többé nem találkozhatok JongHyunnal. Búcsút kellett tőle vennem, mikor még meg sem szoktam, hogy az életem részévé vált...nem is akármennyire.

Ujjai reszketve szorítottak, az én könnyeim pedig egyre sűrűbben hullottak, ahogy tudatosult bennem a fájdalmas tény. Elveszítem, noha soha nem is volt az enyém. Nem akartam. Képtelen voltam elfogadni, hogy többé nem lesz mellettem. Felemeltem a kezeimet, majd először csak JongHyun csuklójára akartam fogni, de akaratlanul vezettem végig alkarjain tenyereimet, s ahogy lejjebb hajolt hozzám, a nyakára kulcsoltam a karjaimat.

Hosszan végigsimított a hátamon, felmelegítve ezzel minden porcikámat, majd derekamhoz érve megállt. Megkapaszkodtam a nyakában, orromat belefúrtam lüktető nyakszirtjébe és hagytam, hogy eláztassák a könnyeim pólójának gallérját. Átölelt. Mellkasa az enyémhez feszült, elvesztem az ölelésében. Egy másodpercre kibújtam az oltalmából, érthetetlen okból a hátam mögé pillantottam - furcsa talajt éreztem a talpam alatt -, s ott állt a kerekesszékem... üresen.

Harmincötezer *-* ...és egy kis "Kívánságtündér"...

Drága Álmodozóim! ^-^

Ugye nem káprázik a szemem?!?! Nagyon nem! Hiába is pislogok és frissítem újra és újra, nem tűnik el ez a fránya szám...bizony, Drága Álmodozók, bizony. Elérkezett...

Elérkezett az a bizonyos mérföldkő, amit nem is olyan régen emlegettem Nektek. Átléptünk egy újabb hatalmas ezrest, immáron a harmincötezrediket... csak mosolygok és mosolygok a boldogságtól és a hálámtól.

Nem tudom eléggé megköszönni Nektek, hogy ennyiszer kattintottatok az oldalra, hogy olvastok - akár újra és újra ugyanazt az egy kedvenc Álmot, akár a friss bejegyzéseket -, hogy folyamatosan látogatjátok a blogot.

Nehéz időszakon mentem és még megyek is keresztül, bizonyára mindenki, aki figyelemmel követi a "munkásságomat", tudja, mire gondolok. Bármennyire is szeretném elfogadni, s ezáltal feldolgozni a tényeket, még ennyi hónap eltelte után sem megy...még szükségem van időre... Rengeteg időre van szükségem, hogy a fájdalommal, ami a lelkemet marcangolja, együtt tudjak élni. Igyekszem...maradjunk ennyiben. Igyekszem...

Ami a lényeg: Köszönöm Nektek, hogy itt vagytok és támogattok, az én Angyalommal együtt! Köszönöm! Kamsahamnida! Nem tudom elégszer leírni és elmondani Nektek, de hálás vagyok érte! Minden klikkért és minden véleményért!

S hogy valamilyen formában kifejezhessem az Irántatok érzett hálámat, így ismét egy kis "játékra" hívom fel a figyelmeteket. Mivel a blogger megszüntette a szavazás lehetőségét, így "kénytelenek" vagytok ehhez a bejegyzéshez hozzászólni. Természetesen nem kell regisztrált felhasználónak lenni hozzá és tehetitek mindezt névtelenül is. Így nem kell aggódni a kilétetek felől sem... :o)

Szóval a lényeg! Amint már hallottatok korábban nem egyszer, úgy ugyanaz a játék áll fent most is... Ti vagytok azok, akik kívánhattok most egy vagy akár két álmot is!

Jól hallottátok!

TI KÍVÁNHATTOK, ÉN PEDIG TELJESÍTEM ŐKET!

A lehetőségek pedig? Korlátlanok...csupán rajtatok múlik, hogy kivel és mit szeretnétek olvasni! Rajta, bátran, nem kell félni, sem szerénykedni, tényleg kérhettek, s előreláthatólag ez akár még a jövő hét folyamán valóra is válhat! ;o) Hwaiting, drága Álmodozóim!

Milliószor ölellek és csókollak Titeket!

(S)He is my Black Pearl (EXO / SHINee) - 12. fejezet [16+]

~ Egy hónappal később ~

* * * BaeJin POV * * *

- Ugyan már, Jinnie, most miért csinálod ezt? – JongHyun nehézkesen felsóhajt, miközben ujjai között a kulcsát szorongatja.

- Muszáj ezt, JongHyun? – mormogva lépek el tőle, aztán a konyhába megyek. – Miért kell nekünk mindig veszekednünk, miután együtt töltünk egy fergeteges éjszakát? – Ahogy visszakérdezek, a hátam mögé pillantva figyelem JongHyun arcát.

- Miért ne lehetne épp egy ilyen éjszaka után komolyabb dolgokról is beszélni? – hallom a hangjában az elégedetlenségét.

- Miért akarsz annyira hozzám költözni, JongHyun? Soha nem vagyok itthon, szinte csak aludni járok haza. A munka kitölti az életemet, de ha nem a sulival kell foglalkoznom, akkor pedig az öcsém miatt kell naphosszat aggódnom. Miért akarod ezt ennyire, JongHyun?

Szembe fordulva vele a kezeimet összefonom a mellkasom előtt, homályos szemekkel méricskélem arcának minden rezdülését. Mindig mosolygós, melegséget árasztó szempárja kétségbe esetten csillog rám. Fél, szinte egész testében retteg. Máskor mindig magamra hagy, aztán odébb áll, de másnap reggel az ajtócsengőre tenyerelve várja, hogy kinyissam neki és megint ott tartsunk, ahol korábban abbahagytuk.

Hosszú percek telnek el bármiféle szó nélkül, csupán a kulcszörgés hangja az, ami visszaverődik a falakról. JongHyun lehajtja a fejét, meredten bámulja a fémcsomót, újabb és újabb mély lélegzetvétel szakad fel belőle. Megszakad a látványtól a szívem, de egyszerűen muszáj megértenem, miért fontos ez az egész neki. Gyűlölöm magam, amiért így viselkedem vele, de mégsem szeretném annyira feladni a függetlenségemet. Jó vele, minden együtt töltött pillanat maga a mennyország, de valami mégis hiányzik.

- Jinnie – sóhajtja maga elé, a kulcsokra szorít, majd lassan felemeli a fejét és rám néz. A tekintetünk összeakad.

- Igen, JongHyun? – félve kérdezek vissza, lassan közelebb lépdelek hozzá.

- Jagiya, beszélnünk kell – dünnyögi mélyen a szemembe nézve.

- Miről? Megint az összeköltözéssel akarsz előhozakodni? Mert akkor inkább hagyjuk is a témát, kár lenne belevágni, JongHyun.

- MIÉRT?! – JongHyunnál elszakad a cérna, ahogy felordít a következő pillanatban, összerezzenek a hirtelen hangtónustól.

- J. Jong. JongHyun? – hebegem rémült hangon.

- Miért, Jinnie?! – JongHyun hanglejtése továbbra sem csillapodik, a szokottnál is idegesebb, ami számomra felettébb meglepő. – Miért kell mindig témát váltanunk, amikor beszélni szeretnék veled? Miért nem akarsz soha sem végighallgatni?

- Én végighallgatlak~

- Most sem akartál meghallgatni! – kiált fel ismét. – Szeretnék veled őszintén beszélni az érzéseimről, de te minduntalan visszakozol. Miért, Jinnie?! Miért teszed ezt velem? Talán már nem szeretsz? – elcsuklik a hangja az utolsó kérdésekor.

- Miért ne szeretnélek, JongHyun? – értetlenkedek a könnyeimmel küszködve.

- Akkor miért nem akarsz hozzám jönni feleségül? – Az ütő is megáll bennem, ahogy eljutnak tudatomig JongHyun szavai.

- Hah? – nagyot nyelek.

- Jinnie. – Nagy levegő után nekikezd hosszú monológjának. – Jinnie legalább három hónapja arra készülök, hogy megkérjem a kezed, mindig keresve a legmegfelelőbb alkalmat. – Ledobja a kulcscsomót az asztalra, aztán a farzsebébe nyúl és egy parányi bársonydobozt húz elő a rejtekből. – De azt hiszem, hogy ez a megfelelő alkalom már soha nem fog elérkezni számunkra. – Ujjai között pörgetve néz fel rám, aztán a dobozkát méricskéli tovább. – Nem tudom, hogyan lehetnék jó férjed, hiszen úgy érzed, magamhoz akarlak láncolni azzal, hogy együtt éljünk. De ez nem így van. Én csak egyszerűen szeretném, ha hozzám tartoznál, a lehető legtöbbféle módon.

- JongHyun? – Képtelen vagyok elfojtani a könnyeimet, sorban kibuggyannak.

- Sajnálom. Nem így szerettem volna ezt megtenni, szerettem volna, ha minden tökéletes. – Mélyről jövő lélegzetet kiengedve teszi le a kulcs mellé az ékszerdobozt, majd megint rám emeli mélybarna lélektükreit. – Légy nagyon boldog, Jagiya. – Ezzel elindul a bejárati ajtó felé, összetörve legbelül a gyönyörű világomat.

Szoborrá dermedve állok a konyha közepén, meresztgetve a pupilláimat a mélykék bársonydobozkára. A könnyeim eláztatják az arcomat, majd végre erőt lehelve a karjaimba, letörlöm őket és az asztalhoz lépek. Reszketve fogom a kezembe a kicsiny tartót, s idegesen nyitom ki. Parányi, ám annál mutatósabb gyűrű pihen benne, a közepén egyetlen türkizkék színű gyémánttal. Álomszép.

Hirtelen összecsukom a dobozt, és azzal a kezemben, JongHyun után sietek. Mielőbb meg kell őt találnom, meg kell beszélnem vele a történteket. Nem maradhat ennyiben ez a dolog! Nem mehet most el! Most nem hagyhat el! Belehalok! Nem tudok nélküle élni egyetlen napot sem! Képtelen vagyok rá!

Egészen a kapuig rohanok, majd feltépve a vasajtót, JongHyun után forgatom a fejemet. Az autója a házzal szemközti parkolóban áll, próbálom kifürkészni, vajon a sofőr odabent gubbaszt-e vagy gyalogláb menekült el, de ahogy egyre tovább figyelem a járművet, mozgolódást veszek észre. Gondolkodás nélkül átrohanok az úton, és dübörögni kezdek az oldalsó szélvédőn.

- JongHyun?! – zokogok fel nevével. – JongHyun, nyisd ki az ajtót! Kérlek! JongHyun!

- Jinnie? – lehúzza teljesen az ablakot, és kérdőn pislog rám. – Mit keresel itt?

- JongHyun – pityeredem el, majd az ajtókilincsre markolok és egyetlen biztos mozdulattal kinyitom. – JongHyun. – Az ölébe ülök, nem érdekel az sem, hogy a kormány a gerincembe nyomódik, vagy éppen alig férünk el mindketten. – JongHyun – sóhajtom.

- Jinnie? Mit csinálsz? – értetlenkedik, miközben mindkét tenyere a csípőmre csúszik, ezzel is segítve engem kényelembe helyezkedni. – Jagiya?

- JongHyun – hebegem, ahogy megpróbálom előkotorni a dobozból a csillogó ékszert és az ujjamra igyekszem applikálni.

- Várj! – Mindkét kezemet megfogja, majd kihámozza a gyűrűt a tenyeremből, mutató ujja és hüvelykujja közé szorítja.

- Már nem – nyelek egy nagyot. – Már nem szeretnél elvenni? – kérdezem reszketve.

- Hajlandó lennél hozzám jönni? – A keze után kapok, és már erőszakolom is a helyére a csecsebecsét, de ismét megállít ténykedéseim közepette. – Ne, Jinnie, ne így. Nem így szeretném.

- Kérlek, JongHyun. Nem akarlak elveszíteni. Tudom, hogy hülye vagyok, mindig csak arra gondolok, hogy mi a jó nekem, de rád soha nem figyeltem. Főleg nem az utóbbi időben. De JongHyun, én szeretlek. Szeretlek, és a feleséged akarok lenni. – Könnyes szemmel veszek JongHyun szembogaraiba, mire egy visszafogott lélegzetvétel szakad fel belőle.

- Gondolod, menne a dolog?

- Igen. Tudom, hogy menne. JongHyun, szükségem van rád.

- Akkor engedd meg végre, hogy úgy szeresselek, ahogy tudlak. – Homloka az enyémhez ér, teljesen megszűnök létezni a szempárjában.

- Ha tudom, hogy ilyen komoly szándékaid vannak, akkor már rég beszélhettünk volna a dologról – elmosolyodom, ahogy próbálom picit fellazítani a hangulatot.

- Jinnie. – Halvány méltatlankodás tükröződik a hangjában, miközben egyik kezével megkeresi bal kezemet. – Mivel elrontottad a monológomat, és mielőtt még meggondolnád magad, inkább a lényegre térek.

- Nem lehetne, hogy elmondod a monológodat? – pillázok rá kérlelőn, mire féloldalas mosolyt villant felém. – Kérlek, JongHyun. Szeretném hallani.

- Byun BaeJin – szólít teljes nevemen, majd folytatja egy sóhajjal később. – Tudom, nem vagyok tökéletes, és tudom azt is, hogy alig egy éve vagyunk igazán egy pár. De mikor először belibbentél a tanterem ajtaján és végigsétáltál a padok között, tudtam, nem akarom tovább keresni a kikötőmet. Kicsit hóbortos nő vagy, aki néha a kelleténél többet morgolódik, viszont ennél a nőnél jobban senki nem tud szeretni. Soha senkitől nem kaptam még annyi figyelmet és szerelmet, mint tőled, Jinnie. Minden veled töltött pillanat maga a mámor. – A fülem tövéig pirulok zavaromban. – Őszintén, tiszta szívemből szeretlek, Byun BaeJin. Kérlek, légy a feleségem!

A szemembe néz, mélybarna lélektükre csillagokat megszégyenítően ragyog rám, mintha egy nehéz kőszikla gördült volna le a mellkasáról, mikor kiadhatta magából az érzéseit. Szinte félájultan pihegek JongHyun ölében, a boldogságomnak köszönhetően hullani kezdenek a könnyeim, majd habozás nélkül és nagyokat bólogatva fogadom el az álomszép lánykérését. Végre ő is megkönnyebbülten elmosolyodik, megfogja az ujjamat, s gyengédséggel telve húzza rá a kékköves ékszert.

- Szeretlek – sóhajtom ajkaira hajolva, majd mindkét karomat nyaka köré kulcsolva zárom be a pillanatnyi távolságot kettőnk között.

Erőteljesen szorít a derekamra, majd ránt is egyet a testemen, hogy még közelebb kerüljek hozzá. Egy elfojtott nyögéssel reagálok váratlan tettére. Hosszú ujjaim sötét tincsei közé tévednek, aztán ott is húzni kezdem magamhoz, megrészegülök ajkainak puhaságától és forró testének érintéseitől. Belefeledkezem a pillanatba, ahogy könnyed mozdulattal becsukja az ajtót, majd az ablakot is felhúzza.

Egy nagyon is ismerős dallam üti meg a fülemet, JongHyun jobb kezével a rádió felé nyúl, majd néhány gombnyomás segítségével felhangosítja a zeneszámot***. Az édes csókba mosolyodom, miközben még közelebb préselem mellkasomat az övéhez és visszatérnek simogató karjai a testemhez. Megannyi emlék tör utat, majd elmerengve bennük rádöbbenek, hogy pontosan erről szól a mi kapcsolatunk.

* * * BaekHyun POV * * *

~ Flashback ~

23:18 – ChanYeol: „Szia BaekHyun! Ne haragudj, hogy úgy elrohantam délután, de eszembe jutott, hogy van némi elintéznivalóm.”

23:20 – ChanYeol: „Najó, ez nem igaz. Nem volt semmi halaszthatatlan dolgom, egyszerűen csak el kellett menekülnöm. Magam sem értem, miért. Vagyis értem. Pontosan tudom, hogy miért menekültem el.”

23:26 – ChanYeol: „Miattad.”

23:28 – ChanYeol: „Mielőtt még félreértenéd, nem azért, mert esetleg magadra haragítottál volna, vagy megbántottál volna bármivel is. Épp ellenkezőleg. El kellett jönnöm, különben nem bírtam volna tovább.”

23:34 – ChanYeol: „BaekHyun...”

23:36 – ChanYeol: „Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha most mindent elmondok, hiszen nincs semmi veszítenivalóm. Vagyis van. Te vagy a veszítenivalóm, így mielőtt még te is odalennél, inkább lemondok...”

23:38 – ChanYeol: „Rólad.”

23:44 – ChanYeol: „Bármennyire is fáj, el kell engednem téged, hogy boldog lehess. Mert nekem egyedül az fontos, hogy te boldog légy. Nem tudom, hogyan is gondolhattam, hogy te valaha úgy fogsz érezni irántam, mint ahogy én érzek irántad. Éppen ezért kell elmennem. Átiratkozom egy másik suliba, így nem kell aggódnod, hogy folyton belém botlasz minden szünetben és persze még némely órán is. Ég veled BaekHyun.”

23:58 – ChanYeol: „Az érzéseim soha nem fognak változni irántad...”

~ Flashback END ~

Gyűlölöm magam. Gyűlölöm magam, amiért hagytam, hogy ChanYeol ezt tegye. Hagytam elmenni, mikor számtalanszor ábrándoztam arról, hogy végre valóra válik az álmom és ő is hasonló érzéseket kezd táplálni irántam. Erre pontosan azt teszem, amit nem akartam megtenni. Amitől mindig is féltem. Dühöngve, mérgelődve ülök fel az ágyon, ujjaim a hajamba kapaszkodnak, a könnyeim fojtogatják a torkomat. Nyugtalanságomról a halántékomon végigfolyó veríték is árulkodik.

Még arra sem vagyok hajlandó, hogy a nővéremnek kinyissam az ajtót, pusztán csak hümmögök magam elé a sokadik szólongatásra. Nem akarom, hogy így lásson, vagy egyáltalán bárki is lásson. Egyedül akarok lenni. Mindaddig, míg vissza nem kapom ChanYeolt, vagy legalább megtudom, melyik iskolába ment át. BaeJin újra és újra megkocogtatja a falapot, de képtelen vagyok kimászni az ágyból és szólni hozzá akár egy szót is.

- Hyunnie? Jól vagy? Hahó? BaekHyunnie? Kérlek. Nyisd ki az ajtót, szépen kérlek! – Szinte már sírva fakad, olyannyira esdeklő a hangja, de mégsem visz rá a lélek, hogy engedjek neki.

- Menj el, Noona – dünnyögöm magam elé, miközben újra hanyatt vágódom a matracon.

- Hyunnie, kérlek. Ne tedd ezt velem, légy szíves – elfogja a sírás, de még próbálja tartani magát.

- Hagyj békén, Noona – fújtatok csalódottan, erőszakkal hunyom le a szemeimet, csak ne kelljen ebben a világban léteznem.

- Hyunnie. SeHun is itt van – mormogja az ajtónak, mire nehézkesen felemelem a fejemet és a térelválasztó irányába nézek.

- Haver, ne bolondozz – szólal meg SeHun. – BaeJin tiszta ideg, itt remeg mellettem. Ne legyél már ekkora tapló! Gyere elő, BaekHyun! – Ezzel a falapba csap az öklével, összerezzenek a váratlan hangtól.

- Yah! Elég legyen! – kiáltok fel haragosan, aztán felpattanva az ágyról és ingerülten az ajtóhoz megyek. – Mi az?! – tépem fel a kilincset az idegösszeomlás szélén táncolok.

- BaekHyun? – A nővérem nagyokat pislogva néz rám, homályos tekintete láttán elszorul a torkom. – Mi a baj? – hebegi könnyeivel küszködve. – Hetek óta ki sem jössz a szobádból, a suliból is kimaradsz folyamatosan. BaekHyun? Mi történt veled?

Közelebb lép hozzám, gondoskodó tenyereit a vállaimra csúsztatja és gyengédséggel telve a testemre szorít. Az első könnycsepp útjára indul bal szeméből, amiben hamar követem én is a példáját, nem tudom tovább leplezni előtte az érzéseimet. Elcsuklik a hangom, mikor megpróbálok megszólalni, mire BaeJin nemes egyszerűséggel magához ránt és karjaiba zár.

Megkapaszkodom vékony hátában, arcomat nyakába rejtem, enyhén édeskés-gyümölcsös parfümjének illatát hosszan belélegzem, nyugtató hatással bír. Noha, a könnyeim minduntalan kibuggyannak, mégis képes vagyok lecsillapodni és biztonságra lelek a nővérem ölelésében.

Egy pillanatra elengedi jobb kezével a derekamat, elhessegeti SeHunt, aztán lassan beljebb araszolunk a szobámba. Egészen az ágyamig bukdácsolunk, majd arra vigyázva lenyom, és még szorosabban karol belém, mikor ő is mellém ül. Elveszett kisgyerekként bújok hozzá, pont úgy érzem magam, mint mikor anyáékkal összevesztem és ő volt az, aki megértően fordult hozzám. Nem tudom, hogyan fogom túlélni ChanYeol távozását, de most úgy hiszem, BaeJin az egyetlen biztos pont az életemben. Mikor újfent a fülembe súgja kérdését, mélyen felsóhajtok.

- Itt vagyok, Hyunnie. Itt vagyok - suttogja, miközben hosszan végigsimít a hátamon. - Mi történt veled, BaekHyun? - kérdezi halkan.

- Noona - hüppögöm fájdalmasan, orromat nyakszirtjébe fúrom.

- Kérlek, Hyunnie. Segíteni szeretnék rajtad, de úgy nem tudok, ha nem mondod el, mi nyomja a lelkedet.

- Chan. Chan - motyogom könnyes hangon. - Chan. Yeol. ChanYeol.

- Hogyan? - Kicsit lazít az ölelésén és kissé eltol magától, hogy a szemembe nézhessen. - Hogy' érted, hogy ChanYeol? Ő bántott? Mondott valamit? Vagy csinált? - pillázik rám döbbenten.

- Elment. Noona - pityergek bánatosan. - Noona, ChanYeol elment. Örökre - elfojtok egy újabb sírógörcsöt, végül kibukik belőlem az igazság. - Noona, ChanYeol elhagyott. Örökre elveszítettem azt, akit mindennél jobban szeretek. Noona, nem élem túl!

Zokogva húzódom hátrébb nővéremtől, aki csupán néhány szívdobbanásig hezitál, majd újfent magához ránt és karjaiba von. Megértően, szeretőn és megkönnyebbültséggel telve. Én is kicsit önfeledtebb lélekkel borulok mellkasára és engedem, hogy az érzéseim eluralkodjanak rajtam. Zokogásom hangjai visszaverődnek a falakról, de már nem számít. Csak az, hogy ChanYeolt visszakapjam.

* * * SeHun POV * * *

BaekHyun csigaházba bújásától szabályosan agyérgörcsöt kapok, szinte már dúvadként megyek BaeJin után az emeletre, ahogy látom a kétségbe esett arcát. Hiába szobrozok naphosszat a lakásukban, képtelenek voltunk kikönyörögni a barlangból BaekHyunt. A nővére még az óráinak nagy részét is inkább itthon tartja meg, csak azért, hogy az idióta öccse közelében legyen. Byun BaekHyun, nagyon nyomós érvvel kell szolgálnod, amiért a nővéred kockára teszi mindkettőtök megélhetését!

Miután sikerül végre kiimádkozni BaekHyunt a hálójából, visszacsoszogok a földszintre. Szerencsére BaeJin tanítványa már elment, így van némi szusszanásnyi ideje, míg befut a következő okulni vágyó diák. Ügyet sem vetve a környezetemre, slattyogok át az előtérbe, hogy a csengetésnek eleget téve, beengedjem a kint várakozót. Amint a zárnyelv elengedi a tokot és kinyílik a térelválasztó, a szívem heves dübörgésbe kezd, a gyomrom pedig erőteljesen liftezik.

- LuHan? – dünnyögöm kidülledt pupillákkal.

- SeHun – Édes mosollyal az ajkain köszönt viszont, s ebben a másodpercben hagy ki lüktető szervem egy ütemet. – Nagyon örülök! – hajol meg boldogan üdvözölve, én pedig még mindig földbe gyökerezett lábakkal állok előtte. – SeHun? – biccenti oldalra a fejét, a pilláimat rebegtetve próbálok észhez térni.

- LuHan! Ne haragudj! – kezdek hosszas hajlongásba, ahogy tudatosulnak bennem a szavai. – Gyere! Gyere csak beljebb, BaeJin. BaeJin épp felrohant.

Nagyot lépve állok félre az útból, hogy ezzel betessékeljem LuHant a lakásba, majd levetve a cipőjét, szorosan mögötte lépdelve követem a nappaliba. Mélyet sóhajtva zuhan le a pamlagra, viszont én annak másik végében foglalok helyet. Félek közelebb csúszni hozzá, de amikor rám emeli csillogó, őzike szemeit, azonnal ellágyulok és ösztönösen húzódom vissza hozzá.

- Hogy’ vagy? – kérdez búgó hangján, a szívem ismét kihagy egy nagyobb ütemet.

- Jól. Khm. Jól vagyok. Te? – pislogok kíváncsian.

- Megvagyok – sóhajt fel halkan, miközben lesüti a szemeit, összekulcsolja az ujjait az ölében.

- Jól megy a tanulás? – érdeklődöm.

- Igen. Azt hiszem – dünnyögi még egy mélyebb lélegzetvétellel egybekötve.

- Örülök – bólogatok aprókat. – BaeJin remek tanár.

- Igen. Igen, nála jobbat nem is kívánhatnék. Rajtad kívül.

Összerezzenek a sóhajtól, amit fülembe enged, egész testemben megborzongok a közelségétől. Újabb forró szusszanás szökik ki ajkai között, engem ezzel még inkább az őrületbe kergetve. Csípőjénél a pólójára markolok és egy gyors mozdulattal lejjebb rántom. Puha, kívánatos ajkai nyakamon landolnak, készséggel ereszt ki egy újabb forró levegőt bőrömre. Felnyüszítek. Nyelvének hegyét végigvezeti lüktető nyakszirtemen, majd szemfogait belevájja bőrömbe egy számára vonzó ponton. Próbálnám visszafojtani a hangomat, de előtör belőlem, mintha csak erre várt volna. Még egyet tekerek az anyagon, szinte hallom, ahogy reccsennek a szálak és néhány mozdulat múltán már semmivé lehetne.

Felemelem jobb lábamat, s lassan mozgatni kezdem érzékeny pontjánál. Érzéki hangon nyög a fülembe, aztán fogai közé szorítja a fülcimpámat és kéjsóvár harapásokkal halmozni kezd. Erősebben mozdítom combomat, még tovább hevítve a benne rejlő tüzet, ezzel is fokozva saját magamban is a vágyat. A következő szívdobbanásom pillanatában az ölembe ül, a pólómat pedig, akárcsak egy könnyű lepel lenne, kettétépi és ajkaival mellkasomnak esik.

Csókkal, gyengéd harapásokkal és karmolászásokkal tarkítja testem minden porcikáját, megrészegülve túrok zilált tincsei közé és markolok rá fürtjeire. Lökni kezdem magam alatta, vágytól fűtötten nyögök fel újra és újra. Érzem, hogy a határaimon táncolok, nincs most, ami megállíthat. Kell. Nekem. Akarom. Érezni akarom mindenütt.

Megragadom feszes félgömbjeit, aztán egy könnyed lendülettel felpattanok a pamlagról és karjaimban tartva becélzom a fürdőt. Abban a másodpercben, ahogy teste koppan a mosógépen, elfordítom a kulcsot a zárban, s a zajok elkerülése végett megengedem a zuhanyban a vizet.

Megszabadítom pólójától, a sajátomat is a földre dobom – legalábbis ami maradt belőle –, aztán hófehér bőrére hajolok, hogy viszonozzam korábbi harapdálását és megjelölhessem magamnak. Édes zihálással hozza tudtomra, jól csinálom, amit csinálok, így tovább megyek, és lassan kezdem kigombolni nadrágjának elejét, s rögtön a lényegre térek.  Tagjára fogok, s esdeklő mozdulatokkal húzogatni kezdem rajta a kezemet. A nevemet nyögdécselve keresi meg az én nadrágomat, majd megszabadítva tőle, ő is hasonló kényeztetésbe kezd rajtam. Égő vágyban úszva keresem meg ajkaimmal ajkait, s hívom egy mindent elsöprő csókba, lassan közeledik a tökéletes beteljesülés...

- SeHun? Hahó? – simít végig valaki a felkaromon.

- Mi az?! – Rémülten pattannak ki a szemeim, és ijedten forgatom körbe a fejemet.

Még mindig BaeJin kanapéján heverek, fölém pedig LuHan magasodik. Őzike szempárja kíváncsian fürkészi arcvonásaimat. Hosszan belélegezve az oxigént próbálom lecsillapítani magam, s megtalálni a megfelelő választ: mégis mi a bánat történt velem az imént? Hogy' kerülök megint a pamlagra? Mi volt az előbb az a játék a fürdőben? Álmodtam vagy valóság volt?

- LuHan? - sóhajtok fel nevével, észrevétlenül csúszik tenyerem bársonyos kézfejére.

- Jól érzed magad? - kérdez tökéletes kiejtéssel, akaratlanul mosolyodom el hangját hallva.

- Azt hiszem - motyogom még mindig tanácstalanul. - Hol tartottunk? - pislogok fel nagyokat.

- Megkérdezted, hogy megy a koreai nyelv.

- Oh. Értem.

Balgán nézek fel LuHanra, ujjaim ragaszkodóan kapaszkodnak az ujjaiba, egyszer az én tekintetembe mélyed, egyszer pedig összefont kezünkre pillant. Nem engedi el, sőt, még nem is hajlandó lazítani rajtuk. Tetszene neki? Lehetséges lenne...?