Chances (BTS JungKook, NamJoon) - 10. Együtt [18+]

A film végén NamJoon nem enged el azonnal – bal karja a derekamon pihen, jobbjával az én bal kezemet szorítja -, mozdulatlanul ül mellettem és várja, hogy én húzódjak el elsőként. Két kicsi ásítással később megemelem a fejemet és ránézek.

- Szeretnél te tusolni először? – kérdezem.

- Menj csak nyugodtan előre. Megvárlak – súgja halkan, s egy orromra adott puszival leszek gazdagabb.

- Biztosan nem szeretnél te menni elsőnek? – pislogok parányikat, kissé zavarban érzem magam ettől a témától, de NamJoont ez fikarcnyit sem zavarja látszólag.

- Menj előre. Itt megvárlak... – Lehajol hozzám, forró sóhajai égetik a számat, ezúttal én vagyok az, aki megszünteti a távolságot kettőnk között. Megcsókolom. – Szeretlek a karjaimban tartani téged – pihegi pillanatnyi elválásunkkor, majd még egyszer gyengéden összeérinti ajkainkat.

- Mindjárt visszajövök és megint a karjaidban tarthatsz...

- Alig várom...

Még egy édes csókot kapok NamJoontól, aztán nagy nehézségek árán sikerül elszakadnom tőle és a fürdőbe megyek gyors léptekkel. Épp csak megnyitom a csapot, amikor már dobálom is le magamról a ruháimat és állok be a zuhanyfülkébe a forró víz alá. A vaníliás tusfürdő illatával megtelik a kicsiny helyiség, aztán kilépve a vastag szőnyegre, betekerem magam a hatalmas törölközőmbe, s ahogy azt általában szoktam, még kissé vizesen tipegek át a hálószobámba a pizsamámért.

Azonban, amint kinyitom az ajtót, NamJoonba ütközöm. Ösztönösen ragad meg, és ránt is vissza magához, mielőtt még a nedves talpam megcsúszna a járókövön, és inkább a saját testi épségét kockáztatva tart meg mindkettőnket. A hálószoba ajtófélfájának csapódik a háta, halkan felmorran az orra alatt a fájdalomtól. Rögvest keresni kezdem a tekintetét és szólongatom megállás nélkül.

- Jól vagy? Nem ütötted meg nagyon magad? Lemenjünk az orvoshoz? NamJoon? NamJoon? Jól vagy? NamJoon?

- Ha ennyit kérdezel, nincs időm válaszolni – feleli mosolyogva, miközben fejét is megtámasztja az ajtófélfán.

- NamJoon... ne haragudj... – kapkodom a levegőt rémülten, bal tenyere arcomra csúszik és gyengéden megcirógatja a bőrömet.

- Nincs semmi baj, HyeJung-ah. Nem haragszom... – reagál alig hallhatóan. – Te jól vagy? Nem szorítottalak meg nagyon? – fürkészi az arcomat kíváncsi pillantásokkal övezve.

- Köszönöm, hogy megvédtél az eséstől...

- Bármikor megtenném. Itt leszek mindig, hogy vigyázzak rád, HyeJung-ah...

- Köszönöm...

NamJoon ajkai között egy halk sóhaj szökik ki, ahogy elveszi rólam pillantását és végigvezeti rajtam kíváncsi szembogarait. Komótosan siklik végig testemen tekintete, aztán visszatérve arcomhoz, mélyen a szemembe néz. Érzékien fogai közé szorítja alsó ajkát, megszűnök létezni ebben a lélektükörben. A szívem vadul kalapál a bordáim között, a gyomromban szétreppennek a pillangóim, és semmi másra nem vágyom, csak arra, hogy NamJoon oltalmat nyújtó karjaiban legyek.

- Kész vagy, HyeJung-ah? – szakít ki a mámorító pillanatból NamJoon búgó hangja.

- Ühüm... – dünnyögöm ámulatban úszva. – Mehetsz zuhanyozni...

- Köszönöm. Addig bebújsz az ágyba? Vagy megvársz a kanapén?

- Megvárlak a nappaliban.

Egy homlokra adott puszi után magához ölel, aztán elengedve derekamat, ellép tőlem és a fürdőbe slisszol. Megfordulok a tengelyem körül és megtámaszkodom az ajtófélfán. Mosolyogva nézem, ahogy NamJoon egy kacsintással egybekötve csukja be a térelválasztót, és meghallom, mikor kinyitja a csapot a zuhanyban. Eszembe jut, hogy nincs másik törölköző, az pedig elengedhetetlen lesz ahhoz, hogy kiszálljon a fülkéből, így a szekrényhez iparkodom, hogy előkapjak egy tiszta textilt. Már robogok is be a fürdőbe, s fel sem tűnik, hogy NamJoon már a zuhanykabinban áll. Annyira el voltam foglalva a kutatással, hogy nem figyeltem a kabinajtó súrlódó hangjára. Megdermedek a mozdulatban, tátott szájjal bámulok NamJoonra, aki korántsem érzi magát zavarban emiatt.

- Nam... Nam... Joon... én... saj... bocs... bocsánat, hogy rád törtem az ajtót! – Ledobom a törölközőt a mosdókagyló szélére, és már menekülök is a helyiségből, amikor megérzem NamJoon vizes ujjait csuklómra simulni. – NamJoon? – értetlenkedek teljes vörösségben úszva.

- Most már késő berántanom téged magam mellé? – kérdezi kajánul vigyorogva, kellőképpen meglep a reakciója.

- Nam... Joon... én... vagyis... – veszek egy nagy levegőt, egy másodpercnyi időre elkapom a pillantásomat róla, majd kíváncsi szemeibe nézek. – Inkább iparkodj azzal a zuhanyozással. Kezdek fázni a nedves törölközőmben.

- HyeJung... – Közelebb húz magához, derekamra vezeti karját és azzal a lendülettel ajkaimra hajolva némít el. – Máris kész vagyok... – pihegi ajkaink közé, aztán lazít a szorításán és elveszi rólam tagját.

- Kint megvárlak.

Ezzel már be is csukom a hátam mögött az ajtót, és a hálómba megyek, hogy magamra kapjam a pizsamámat, aztán pedig visszabattyogok a nappaliba. Kényelmesen elhelyezkedem a kanapén és türelmesen megvárom, míg NamJoon végez a fürdéssel és ismét élvezhetem a társaságát. Így is lesz. Alig pár perc elteltével már hallom a lépteit, ahogy közelít felém, a pamlaghoz érve megtámaszkodik a hátrészén és lehajol hozzám. Törődéssel telve simítja száját a homlokomra, majd orrhegyemet és arccsontomat éri gyengéd érintés, végül ajkaimon zárja útját a kényeztetése.

- Gyors voltam? – suttogja.

- Ha azt mondom, hogy igen, azt hinnéd, hogy nem vártalak vissza. Viszont ha meg azt, hogy nem, lehet, elárulnám magam, mennyire hiányoztál.

- Nem akartál bejönni mellém... – jegyzi meg duruzsolva, miközben egy újabb édes puszival gazdagodom, amit ezúttal nyakam egy alsó pontjára kapok. – Te nagyon is hiányoztál nekem. Szeretnél még itt pihenni vagy inkább nyugovóra térnél?

- Te nem vagy álmos?

- Engem felébresztett a zuhany. Mindig így járok. De szívesen betakargatlak és melletted maradok, míg elalszol. Aztán pedig elteszem magam én is.

- Tényleg a kanapén akarsz aludni? – teszem fel némiképp csalódottan.

- Mondtam, hogy mindig vigyázni fogok rád.

- Mi van akkor, ha rosszat álmodok? Ha rémálmaim lesznek az éjjel. Ki lesz mellettem, akihez odabújhatok? – Gyermeki érveimet sorolva még szélesebben elmosolyodik, aztán megrázza fejét kissé.

- Betakargatlak, megvárom, míg elalszol, aztán pedig lefekszem én is. Ha pedig éjjel sikítva ébredsz fel a rémálmok miatt, azonnal ott termek melletted, és megint elaltatlak. Így jó lesz?

- Akkor mégsem gondoltad meg magad... – sütöm le szemeimet elkeseredetten, bármennyire szeretném, NamJoon nem igazán akar kötélnek állni, hiába is ment bele korábban.

- A zuhanyzóban rengeteget tanakodtam a ma estét illetően. Azt szeretném, ha bíznál bennem. Minden téren. Félek, hogy az éjszaka közepén letámadlak, és nem tudom visszafogni a vágyaimat. Nem akarlak bántani, HyeJung.

- A film előtt megegyeztünk, hogy ha úgy érezzük, akkor megállunk, és nem alszunk külön ágyban. Ez megváltozott?

- Ígérd meg, HyeJung, hogy ha túlmegyek a célon, azonnal megállítasz. Ígérd meg, HyeJung, hogy ha én nem tudok úrrá lenni magamon, te leszel az, aki leállít engem. Ha kell, erővel...

- NamJoon...

- Ígérd meg, HyeJung. Csak úgy tudok melletted elaludni, ha megígéred, hogy megállítasz a kellő időben, mikor úgy érzed.

- Rendben – biccentek válaszul. – Megígérem, hogy megállítom mindkettőnket, mielőtt megijednék.

- Köszönöm.

- Akkor? Megyünk aludni? – Lassan felegyenesedek a kanapéról és NamJoon mellé lépdelek, ám mielőtt még elindulhatnánk a háló felé, megállít lépteim során. – NamJoon?

- Várj egy kicsit, HyeJung.

- Baj van? – pislogok nagyokat értetlenül.

NamJoon két lépést tesz felém, aztán egy könnyed mozdulattal a karjaiba kap, és felemel a földről. Döbbenten fonom át lüktető nyakszirtjét, ebben a másodpercben tudatosul bennem, hogy NamJoon félmeztelenül ácsingózik a nappalimban, csupán egy lenge matéria takarja el a kényesebb részeket. Elvégre, a könyves polc előtt ácsorogva nem számított arra, hogy mégis ma lesz az a nap, amit együtt töltünk. Ahogy azt sem gondolnám, hogy mindig van nála egy tartalék alsónadrág az ilyen és ehhez hasonló esetekre. Ám valahogy mégsem tudok tovább ezen morfondírozni, ahogy szorosan tart tagjai között, akárcsak a legértékesebb porcelánbabákat szokás. Továbbra is fedetlen felsőtesttel.

Bőre forrósága égeti az enyémet, felpezsdíti a véremet. Homlokával megtámaszkodik a homlokomon, majd fordulva kettőt, elindulunk a hálószobám irányába. Óvatosan belép velem a helyiségbe, aztán az ágyamig araszolunk. Mielőtt még leengedne, orrával játékosan megpiszkálja az orrhegyemet, majd lágyan simítja össze ajkainkat. Nyelve könnyedén siklik át számba, azonnal érzéki tangóba kezdenek vörös izmaink. A hátam két szívdobbanásommal később puha anyaghoz ér, NamJoon pedig testével fölém magasodik, s kissé rám is nehezedik súlyával. Alkarjaival megtámaszkodik a fejem mellett, ujjai tincseimmel játszadoznak, ahogy mélyen megcsókol. Rabul ejt a másodperc tört része alatt.

Hosszan végigvezetem tenyereimet feszes hátán, beleremegek a saját érintésembe, ahogy kalandozom hibátlanul kidolgozott izmain, aztán visszaérve nyakához, kulcscsontjánál kezdve indulok el hasfala irányába, hogy ott is érzékien feltérképezhessem tökéletes idomait. Megrészegít a közelsége, újabb és újabb nyöszörgést folytok el, de NamJoon is nehezen tartja magát előttem. Dörmögése csak olaj az egyébként is lángoló tűzre. A csókja édes méregként áramlik szét testemben, gyengéd simogatásaival felébreszti szunnyadó érzékszerveimet, melyek az újabb érintésekért esengenek, amint hozzámér egy-egy ponton. Mindkét lábamat felhúzom, mire NamJoon picit helyezkedik felettem és inkább szorosan mellém fekszik. Ujjai segítségével vet véget a negédes mámoros játéknak, majd ködös szempárját rám emelve szólal meg.

- HyeJung... most kell megállnunk...

- Épp, mikor kezdtem megszokni a mámorító érzést... – pihegem belefeledkezve tündöklő íriszeibe. – Túlságosan jó veled minden pillanat, NamJoon...

- Ugyanezt mondhatnám én is neked, Yeobo... – becézget édesen, miközben lágy, felfelé ívelő görbület rajzolódik ki kissé duzzadt és vöröslő ajkára. – Fogalmad sincs róla, milyen nehéz helyzetben vagyok.

- Miért? Miért mondod ezt? – pislogok meglepetten.

- Te minek neveznéd azt, hogy a karjaim között tarthatom álmaim nőjét, akinek szépsége angyalokkal vetekedik, a jelleméhez nincs foghatóbb, és olyan közel engedett magához, amiről eddig a pillanatig még álmodni sem mertem. Te képes lennél visszafogni a vágyaidat?

- NamJoon... – képtelen vagyok megszólalni a szavai hallatán, könnyek szöknek a szemembe, ahogy eljutnak tudatomig bókjai.

- Mi a baj? Miért pityeregsz? – kérdezi halkan.

- Soha senki nem mondott még nekem ilyen szép szavakat... NamJoon... én... alig merem elhinni, hogy... hogy itt vagy... és én is itt vagyok... Ahogy azt is... azt is, hogy... hogy így érzel... irán... irántam... NamJoon... – Lassacskán kibuggyannak a könnyeim, nagyokat kell nyelnem, hogy folytatni tudjam. – Mintha egy tündérmesébe csöppentem volna...

- Akkor ugyanazt a tündérmesét álmodjuk.

Újfent ajkaimra hajol, hogy egyetlen hosszú csókkal pecsételje meg őszinte szavait. Az édes csók szinte azonnal felhevül, ahogy átadjuk magunkat a másik iránt érzett vágynak köszönhetően. Mindkét karomat nyakára fonom és visszahúzom magamra. Készséggel tesz eleget akaratomnak, teljes testével fölém magasodik, ölemben megérzem duzzadó férfiasságát, mire a csókba nyögünk mindketten. Hirtelen válik kényelmetlenné a pizsama alsóm és a felsőm egyaránt, és ez az érzés csak fokozódik, mikor NamJoon perzselő ujjbegyei kíváncsiskodnak be a ruháim alá. Újra és újra összerezzenek a lágy érintéstől, vágykeltő módon siklik végig tenyere oldalamon, majd tarkómra vezeti mancsát és hajamba fúrja vékony ujjait. Zihálva szakad el számtól, pillantásunk összefonódik.

- Egy dologról viszont mindketten megfeledkeztünk... – szólal meg kisfiúsan vigyorogva.

- Mire gondolsz, NamJoon? – pislogok kíváncsian.

- A védekezésre.

- Mire?! – kidülled a pupillám, de mielőtt még éktelen sikításba kezdenék, folytatja is tovább gondolatát.

- Nem tudom, hogy te észrevetted-e, de nem nagyon készültem úgy, hogy nálad töltöm az éjszakát. Nincs nálam tiszta alsó... – süti le szemeit, aztán rám emeli őket. Azonban ez a tekintet sokkal többet mond egyetlen szónál. – Anyaszült meztelenül mégsem feküdhetek melletted egész éjjel, mert még ez a törölköző is alig tud visszatartani. Így nincs más választásunk, a kanapén kell meghúznom magam.

- Vagy pedig fogod magad, felkelsz szépen, és a komódhoz ballagsz...

- HyeJung? – néz rám kétkedőn, persze érthető a reakciója, hiszen miért is lenne nálam férfiholmi.

- A múltkor YongHwa nálam hagyta a cuccait, de nem kérte vissza őket. Így gondoltam, jó lesz még valamire. Kimostam, kivasaltam és összehajtva betettem a komód legalsó fiókjába.

- Miért volt nálad Hyung? – összeráncolja a homlokát, tetszik ez a pillanatnyi féltékenység, ami rátör váratlanul, elveszem jobb kezemet nyakáról és arcára csúsztatom a tenyeremet. Hüvelykujjamat szájára teszem és végighúzom rajta.

- Nincs okod a féltékenységre, Tigrisem – szólalok meg elégedetten vigyorogva. – Lassan fél éve, hogy YongHwával néha elmegyünk futni egyet. Az egyik reggel viszonylag későn értünk vissza, és mivel a hátsó bejárat felől jöttünk az épületbe, egyszerűbb volt nálam lezuhanyoznia és átöltöznie, mert már késésben volt a terápiáját illetően. A cuccait pedig kimostam és hetekig csak pakolásztam, hogy majd beugrik érte. De nem így lett, úgyhogy fogtam, és bevágtam őket a komód aljára. Tehát, mielőtt még kihúznád magad a közös ágyban töltés alól, kelj fel és szedd elő a cuccokat a komódból. Találsz alsót is, meg pólót is, ha hideg lenne az éjszaka.

- Látom, mindent elkövetsz, hogy melletted legyek... – nyom egy puszit az orromra. – De legyen! Elfogadom. Talán találok valamit Hyung cuccai között.

Könnyedén löki fel magát rólam, aztán legördülve testemről araszol el a bútordarabig. Akaratlanul is utána nézek, hirtelen akad a torkomban a következő nyelésem, majdnem elájulok a saját ágyamban fekve. NamJoon nemhogy rólam hempergett le, de még a törölköző is elhagyta testét, és ádámkosztümben ül az ágyam végében. Még az a szerencse, hogy viszonylag sötét van a szobában, amennyi fény van, az egyedül a kinti lámpák világításának tudható be, ahogy bekúsznak a redőny rései alatt, így nem láthatja, hogy vérvörös arccal bámulom őt. Ám mégis elvarázsol inkább ez a látvány, mintsem felpezsdítse a véremet és azzal egyetemben NamJoonra vessem magam. Mélyet sóhajtok, miközben belefeledkezem a képbe.

Az izmai finoman mozognak, ahogy lehajol és felhúzza hosszú lábain az alsót és igazítja azt formás fenekére, majd a pólót is kikapja a fiókból és szembe fordul velem. Hevesen dübörgő mellkassal fekszem a párnámon és csodálom megállás nélkül NamJoont. Picit megrázza az anyagot, majd rám emelve csillogó íriszeit mosolyodik el. Ösztönösen viszonzom a görbületet.

- Muszáj felvenned azt a pólót? – kérdezem pironkodva, észrevétlenül harapom be alsó ajkamat, amint száguldani kezd a fantáziám.

- Szeretnéd, ha inkább nem? – biccenti picit oldalra a fejét, s közben teljesen kihúzza magát, mellizmai kidudorodnak, hasfala is megfeszül, bicepsze finoman megrándul, ahogy az anyagra fog erősebben.

- NamJoon... – szuszogom nevét önkívületlenül, érzem, ahogy a vágy eluralkodik testemen, összeszorítom combjaimat, tényleg kezdek tartani attól, hogy melyikünk lesz jobban észnél, és állítja meg a másikat.

- Mi az, Yeobo? – suttogja mélyen búgó hangon. – Nagyon elhallgattál... baj van?

- NamJoon... – nyújtom felé jobb karomat, mire ledobja a földre a ruhaneműt és négykézlábra térdelve a matracon, közelebb mászik hozzám.

- Baj van, HyeJung-ah? – hajol fölém, orra és szája tökéletes közelségbe kerül az enyémmel.

- Nagyon jól tudom, hogy kettőnk közül én vagyok az, akinek a leginkább észnél kell lennie. Aki nem hozhat felelőtlenül döntéseket, viszont néha úgy érzem, hogy te sokkal érettebben gondolkodsz nálam.

- Mire célzol, Yeobo? – puszilja meg jobb vállamat, aztán megint felemeli fejét és mélyen a szemembe néz.

- Ahogy az előbb figyeltelek öltözködés közben, a raboddá tettél, NamJoon. – Csupán egy félszeg és egyben szédítő mosolyt intéz hozzám, de nem szólal meg. Hagyja, hogy én suttogjak az éjszakába, és talán ez a félhomály könnyít azon, hogy még jobban megnyíljak neki. – Fogalmam sincs, hogy mikor és egyáltalán miként, de beléd szerettem, NamJoon. Nem csak egy szimpla túlfűtött vágyakozás, vagy hóbortos románc. Nem. Abból már kinőttem. Régóta ábrándozok egy társról, akihez esténként odabújhatok, akivel megoszthatom a bánatomat vagy éppen az örömömet. Valakiről, aki mellettem áll és támogat. Ma szinte az egész eddigi életem a feje tetejére állt miattad, ám én mégsem bánom, hogy így történt. – Újabb nagy levegőt juttatok le a tüdőmbe, aztán folytatom tovább monológomat. – Nem azért kérlek rá, hogy töltsd velem az éjszakát, mert nincs jobb időtöltésem, vagy, mert éppen ehhez van kedvem. Korántsem.~

- Cssh... nem kell megmagyaráznod semmit sem, Yeobo – csókol meg lágyan, félig lehunyt szemekkel szólal meg újfent. -  Bármit is kérnél tőlem, HyeJung, önként és dalolva tenném meg. Azt adtad nekem, amit soha egyetlen nő sem korábban. Mindenemmel vágyom rád, nem csak odalent kívánlak szüntelenül. Amellett, hogy őrjítően vonzó külsőd van, egy intelligens és segítőkész nő vagy, HyeJung-ah. Egy olyan férfi, mint én, csak álmodhat egy olyan angyalról, mint te. Soha nem fogom tudni meghálálni neked, hogy megmentettél és reményt adtál az életre.

- NamJoon...

- Cssh... ha a töredékét is tudom visszaadni annak, amit te nyújtottál nekem, megteszem.

- Kérdezhetek valamit, NamJoon? – Felrémlik bennem a környék, ahol ebédelni voltunk, és az ott elejtett megjegyzése. Határozottan bólint a kérdésemre. – Milyenek voltak azok a nők, akikkel már dolgod volt? – kikerekednek a szemei, sejtettem, hogy nem számít egy ilyen mondatra tőlem.

- Valóban szeretnéd tudni, HyeJung? Nem szeretném, ha csalódnál bennem...

- Milyenek?

- Túlnyomó részben csak egy éjszakát töltöttem velük. Örömlányok voltak. Csinosak és persze értették a dolgukat, hogyan kell lázba hozni egy férfit. Igyekeztem mindig rövidre fogni ezeket az alkalmakat, mert érzelmileg nem kötődtem egyikükhöz sem.

- Volt olyan nő, akihez azért rendszeresen visszatértél?

- Egy volt. AhRinak hívták. Fiatal volt és félénk. Először fogalma sem volt róla, mit kellene igazán csinálnia, aztán persze kitanulta a szakmát a többi prostituálttól, és nagyon is jó lett benne. – Nagyot nyel gondolata végén.

- Folytasd, kérlek...

- Komolyan erről szeretnél beszélgetni, miközben itt fekszel mellettem?

- Folytasd... szeretném ismerni a múltad ezen részét is. Hozzád tartozik... kérlek...

- Jól van – fújtat egyet. – Szóval AhRi volt az a lány, akihez a legtöbb ilyesfajta kalandom fűződik. Mindegyik együttlét jó volt vele, kielégítette azt, amit kell, de ettől függetlenül hiányzott valami. Mindegyik nőből ugyanaz hiányzott...

- Micsoda? Mi hiányzott?

- Ez a tekintet... – simít végig három ujjbegyével arcomon, aztán ő húzza végig hüvelykujját számon. – És ez a remegő ajakpár. Az érzések... Egyiküknek sem voltak érzéseik. Hidegek és távoliak voltak. De te más vagy, mint ők, HyeJung-ah. A lábad nyomába sem érhet sohasem egyik nő sem, akivel dolgom volt. Soha...

- Tudnál úgy együtt lenni velem, mint AhRival? – teszem fel alig hallhatóan.

- Tessék? Mit... mit kérdeztél?

- Tudnál úgy lefeküdni velem, mint AhRival?

- Arra vagy kíváncsi, hogy bánnék-e úgy veled, ahogy egy prostituálttal szokás? – felel kérdéssel a kérdésre, mire csak biccentek egyet válaszul. – Sohasem... nem tudnálak csak úgy ágynak dönteni, és kihasználni a testi adottságaidat. Képtelen lennék rá... nem tudnám... nem... soha...

- Akkor hogyan csinálnád?

- HyeJung? – A füle hegyéig vörösödik a váratlantól, bár bevallom, én is pironkodom a saját kíváncsiságomtól, de mégis van valami, ami a folytatásra késztet.

- Csak beszélgetünk, NamJoon... csak picit túlfűtöttebb helyzetben és témáról. – Tincsei közé fúrom ujjaimat és egy csókot hintek nyakszirtjének alsó pontjára. Megremeg a tettemtől. – Elárulod nekem? Hogyan bánnál velem az ágyban? Hogyan tennél magadévá?

Nem válaszol először, feljebb ül az ágyon és az ablak irányába néz kis ideig. Elbizonytalanodom. Talán mégsem kellett volna ennyire feszegetni ezt a témát, s már készülnék egy nagyon hosszú és kiveséző bocsánatkérésre, amikor elfordul az ablaktól és átmászik a másik oldalamra. Szorosan mellém ül le. Némán méricskéli arcomat, továbbra sem hagyja el száját egyetlen szó sem, viszont én sem töröm meg a csendet. Egyelőre még türelmesen várok, hátha csak a bátorságát kell összeszednie. Megfogja a kezemet és ujjaimra szorít.

- Egy finom vacsorára invitállak a lakásomba. A kedvencedet készítem el, négy fehér gyertya ég a tányérok mellett, amik felelősek a romantikus hangulatért, és amiknek fénye csodás táncot lejt rózsaszín bőrödön. A vacsora után bekötöm a szemeidet egy vékony és puha anyaggal, aztán átvezetlek a fürdőszobába, ahol kellemes és illatos fürdővíz vár már rád.  - Gyengéden cirógatja ujjbegyével kézfejemet szavai közben. - Miután ellazít a levendulaolajos fürdő a hosszú munkanapod után, a karjaimban tartva viszlek át a hálószobába, óvatosan belefektetlek a szirmokkal teleszórt párnák és takaró közé. Gyengéd mozdulatokkal lesimogatom rólad a nedves törölközőt, a tenyerembe nyomok némi masszázs-olajat, és minden porcikádat bekenem vele. - Elengedi kezemet és bal vállamhoz nyúlva, óvatosan félre tolja  felsőmet, hogy fedetlenné váljon kulcscsontom egy része. - Mámorban úszva élvezem, hogy megérinthetem minden erogén-zónádat, s ahogy szembe kerülsz velem, megcsókollak. De ebben a csókban nem csak az irántad érzett vágy tombol. Nem. Cseppet sem. Szerelmesen, féltőn és törődéssel telve csókollak meg, s elválva édes ajkaidtól, elindulok lefelé testeden, hogy minden pontodat érezhessem a számmal. Formás melleiden tovább időzök, hasadat is többször pásztázom végig, majd tovább haladva rajtad, combjaidat veszem ostrom alá. - Vágygerjesztő módon érint meg ujjaival, s vezeti végig őket rajtam. - A hangjaid, amiket kicsalok belőled csak a további folytatásra késztetnek, s miután megízleltem lábaidat, az öledbe hajtom fejemet, hogy ott zárjam be kényeztetésem útját. Addig csókollak és izgatlak, míg kéjes hangokon nem adod tudtomra, hogy a csúcsig sodortalak, ám még nem hagyom abba azonnal. Élvezem minden rezdülésedet, ahogy megrándulnak izmaid alattam, majd elválva édes pontodtól, újra végigcsókolva testedet mászok fel hozzád. S végre mindenemmel érezhetlek. – Alig tudok észnél maradni NamJoon szavait hallva, a bugyimnak természetesen lőttek ma estére, és ezt NamJoon is érzékeli, ahogy most bal belső combomon simít végig. Csak úgy, mint mikor elmesélte, hogyan töltené velem az első éjszakánkat, és cirógatott meg az említett pontokon. – Mindenemmel vágyom rád. Mindenem érted kiált. Az egész lényem.

- Láthatod és érezheted, hogy én éppen ugyanígy vágyom rád... – Felülök az ágyon és NamJoonhoz fészkelem magam. – Nincs szükségem a vacsorára és fürdőre. Viszont arra a NamJoonra, aki az imént bánt velem... Rá igen... – Lehunyt szemekkel hajolok hozzá egy csókért, hogy érezzem ajkainak puhaságát. – NamJoon... – szuszogom ajkaink közé pillanatnyi elválásunkkor, aztán jobb kezemmel sűrű hajába túrok és lassan húzni kezdem magammal. A hátamra fekszem...

Chances (BTS - JungKook, NamJoon) - 9. Bizalom

Szinte teljesen besötétedik, mire visszamegyünk YeRimmel az intézmény falai közé. Ő megköszöni a foglalkozást, aztán egy hosszú ölelés után kapok egy széles mosolyt és azzal együtt a lakrészeik felé szalad. Vagyis inkább kislányosan ugrándozik oda, és el is tűnik a szűk folyosón. A pultot támasztva nézem végig, ahogy a pártfogoltjaink szépen lassan nyugovóra térnek, egyedül Jinnie üldögél még a közösségi helyiség kanapéján YongHwa társaságában. Az újabb léptek hallatán automatikusan fordulok az ajtó irányába, aminek küszöbét JiWon lépi át, nyomában JungKookkal.

A fiatal fiú fejére kapucnit húzott, kezeit zsebeibe rejtette, és a parkettát mustrálva pakolja lábait egymás után. JiWonnal egymásra téved a tekintetünk, ő picit bólint köszöntésképp, én pedig egy hálás mosollyal fogadom a figyelmességét. Amikor viszont JungKook elém ér, óvatosan bal karja felé nyúlok, aztán ujjaimmal csuklójára fogok és megállítom léptei során. Felkapja a fejét és rám néz.

- Hah? – mormogja szúrós szemekkel.

- Szia, JungKook – köszöntöm.

- Hm – dünnyögi félre nézve tőlem.

- Tudod, JungKook, ha valaki köszön, azt illik viszonozni. Tehát? – döntöm meg oldalra a fejemet, miközben a fiú szembogarait keresem.

- Mikor enged ki végre? – dünnyögi maga elé, mire egy mozdulattal arrébb húzom, és azzal szembe kerül velem. – Mit akar? – morogja elégedetlenül.

- Sokkal könnyebb lenne a dolgunk, ha segítenél. Hajlandó lennél megváltozni, JungKook? – kérdem, bár tudom, hogy korai még ezt feltenni.

- Engedjen el – motyogja még kissé bosszús hangon, aztán kihámozza csuklóját ujjaim közül és a szobájába vonul.

Csalódottan nézek JungKook után, ahogy eltűnik a közlekedőn, egy mélyről jövő sóhaj kíséretében fordítom el pillantásomat a lakrészekről és nézek át a közösségi termünkbe. Szinte már teljesen kiürül a helyiség, ám nekem mégis megakadnak szemeim egy széles háton, ahogy a könyves-szekrény előtt ácsorog, ujjaival lekövetve mindegyik olvasmány címét. Ösztönösen elmosolyodom a látványtól, ismételten fellélegzem, ám ezúttal sokkal könnyedebb a szuszogásom.

Ellököm magam a pulttól és a könyveinkhez tipegek, végül megállok mellette. Nem szólalok meg, türelmesen megvárom, hátha észreveszi a közelségemet, és még lefekvés előtt beszélgethetünk pár percet. Szemem sarkából látom, ahogy mozog ajakpárja, magában olvasva a címeket, aztán továbbhalad a sorokon és egy újabb kötetet emel le a helyéről.

Először a regény borítóját veszi szemügyre, majd fordítva egyet rajta, a hátoldalán lévő ismertetőt olvassa el, és végül felcsapja egy helyen, hogy a sorokba is betekintést nyerhessen. Nem tudom levakarni az arcomról a mosolyomat, képes lennék egész este itt állni némán, csak azért, hogy nézhessem őt. Néhány perccel később összecsukja az olvasnivalót, és visszacsúsztatja a megfelelő résbe. Ekkor veszi csak észre, hogy ott állok mellette, mire rám kapja tekintetét, és tátott szájjal mered tovább.

- HyeJung-ah? Mióta állsz itt? – pislog nagyokat meglepettségében.

- Egy ideje – mosolyodom el. – Találtál valami érdekeset? – pillantok egyszer a könyvekre, egyszer pedig vissza NamJoonra.

- Eddig a pillanatig semmi nem kötötte le úgy a figyelmemet, mint most te – fordul teljesen szembe velem, erőszakkal tartja vissza ösztönös mozdulatait, hogy végigsimítson karjaimon és magához húzhasson. – Miért nem feküdtél még le? – érdeklődik halkan.

- Épp készültem rá, de megláttalak, és most valahogy már nem is vagyok olyan nagyon álmos.

- Értem. Megengeded, hogy visszakísérjelek a szobádba? – kérdezi csendesen, miközben lassan végigméri alakomat, és mellém lép. – De ha inkább egyedül mennél, akkor~

- Örülök a társaságodnak. Szóval, igen. Szeretném, ha visszakísérnél – bólintok aprókat, aztán megteszem az első lépést.

- Köszönöm... – hallom suttogó válaszát, mire csak hátam mögé nézve pirulok el édes mosolyától.

Némán sétálunk el a lépcsőkhöz, NamJoon kissé lemaradva tőlem követi lépteimet, érzem vizslató pillantását a hátamon, olykor még a tarkóm is belebizsereg. Alsó ajkamat harapdálva közelítek a saját szobám felé, a szívem vadul kalapál a bordáim között, a gyomromban pedig megannyi pillangó reppent szét. Lassan elérünk a célunkhoz, a lépteim egyre nehézkesebbé válnak, mintha béklyókat kötöztek volna a bokáimra.

Amikor visszaértünk a központba, már akkor is bonyolult volt elköszönnöm NamJoontól, de most még inkább annak tűnik. Megállok az ajtóm előtt, és meredten bámulom a falapot. Képtelen vagyok megfogni a kilincset és elköszönni NamJoontól. Nem megy. Nem tudom megtenni, hiába is győzködöm magam az ellenkezőjéről. NamJoon megáll mögöttem, szinte alig van távolság kettőnk között, hevesen emelkedő és süllyedő mellkasa finoman simul a lapockáimhoz, forró sóhajait érzem a nyakamon táncolni.

- Mi a baj, HyeJung-ah? – szólal meg alig hallhatóan.

- Nincs semmi baj. Csak valahogy... – szuszogom. – Valahogy nem tudok bemenni... – sütöm le szemeimet, miközben apránként megfordulok, hogy szembe kerülhessek NamJoonnal. Nem tudom felemelni a fejemet, mert ha megteszem, akkor rögtön elveszem NamJoon csillogó lélektükreiben.

- Nem akarsz rám nézni? – súgja fülemhez hajolva, beleremeg mindenem a dallamosságába.

- Uhm... – dünnyögöm magam elé lehajtott fejjel, s ebben a másodpercben siklanak ujjbegyei államra, majd cirógatják meg bőrömet gyengéden. – NamJoon... – sóhajtok fel, miközben felemelem bal kezemet és tenyeremet mancsára simítom. Végre sikerül összeszednem magam és belenézek mélybarnán tündöklő íriszeibe. – Mindig elvarázsolsz... – pihegem belefeledkezve szembogaraiba.

- Te is éppen ezt teszed velem... – Közelebb lép hozzám, mellkasa az enyémhez feszül, bordáim között érzem az ő lüktetését. Észrevétlenül vezetem jobb karomat derekára és kapaszkodom meg pólója anyagában, s közben lopva azt figyelem, vajon ki előtt bukhatunk le a másodperc tört része alatt. – Szeretnéd, ha betakargatnálak? – kuncogja fülembe, belevörösödöm az incselkedésébe.

- El tudnád viselni, igaz, Kim NamJoon? – nevetem el magam, alsó ajkamat beharapva várom további reakcióit.

- Melletted vagy éppen veled bármit el tudok viselni. – Játékosan megpiszkálja orrával az orrhegyemet, aztán homlokát az enyémnek támasztja. – Ideje lesz bemenned, HyeJung-ah. Kezd későre járni.

- Nincs kedved... vagyis... nem lenne... szóval... arra... arra gondoltam... hogy... szóval... aludnál... velem... ma...? – hebegem totális képzavarban úszva.

- A legszebb álmom válna valóra, de még túl korai lenne... hidd el. Még nem bízol bennem, annyira, hogy együtt töltsük az éjszakát. – Mélyen a szemembe nézve osztja meg velem gondolatait, arcélemen pihenő ujjbegyei tarkómra csúsznak és tincseim közé vezeti kezét. – Vigyázni akarok rád, HyeJung-ah.

- Épp akkor vigyázol rám a legjobban, mikor mellettem vagy... – rebegtetem pilláimat, a szívem lassan átszakítja a szegycsontomat, annyira dübörög a mellkasomban.

- Ne kísérts, kérlek... HyeJung-ah... kérlek... – súgja ajkaimra hajolva, aztán egyetlen szívdobbanásommal később bezárja a távolságot. Gyengéden simítja száját az enyémre, megkapaszkodom másik kezemmel is a derekában és még közelebb húzódom hozzá. Fogaival érzékien harapdálja alsó ajkamat, aztán a felsővel cselekszik hasonlóképpen, s végül megérzem vörös izmát átcsúszni a számba, hogy vad csatába hívva váltsunk egy hosszú-fékevesztett csókot. – HyeJung-ah... – zihálja ajkaink közé, a hátam az ajtónak nyomódik, és NamJoon testével ejt csapdába. Nyakára kulcsolom végtagjaimat és magamhoz szorítom, hogy mindenemmel érezhessem a szenvedélyét. – Várj... HyeJung-ah... várj... egy kicsit... nem szabad... nem szabad túllőnöm a célon... várj...

- NamJoon... – csókolom meg kilátszódó kulcscsontját, ahogy uralma alá vesz az iránta érzett vágy. – Töltsd velem az éjszakát... – szorítom fogaim közé telt alsó ajkát, és szemébe nézek.

- HyeJung... délelőtt a raktárban letámadtalak, és azzal együtt megijesztettelek. – Felsóhajt, aztán megint arcomra vezeti tenyerét és úgy folytatja tovább eszmefuttatását. – Nem akarlak elveszíteni azzal, HyeJung, hogy meggondolatlanul cselekszem.

- Nem fogsz elveszíteni...

- Most ezt mondod. De mi van, ha megint letámadlak és újra megijesztelek? – Hangja megremeg egy másodpercre, majd könnyeit leplezve kapja el rólam tekintetét.

- Ha nem próbáljuk meg, honnan tudjuk, hogy menni fog? – idézem fel mosolyogva az étteremben elhangzott szavait, mire felemeli a fejét és megint összefonódik a pillantásunk.

- HyeJung... – Megrázza fejét széles görbülettel ajkain, és kicsit hátrál tőlem. – Biztos, hogy ezt szeretnéd? – teszi fel csendesen.

- Aludj ma velem... kérlek...

- Rendben – bólint egy parányit, majd elveszi kezeit testemről. – Visszamegyek a szobámba, és mikor már mindenki visszavonult a hálókörletébe, akkor ideosonok hozzád.

- Miért tennél ilyet?

- HyeJung? Nem értelek – pislog rám tágra nyílt szemekkel.

- Nálam is letusolhatsz... – javaslom némiképp vöröslő arccal, és ezt a zavart hamar észreveszi NamJoon is. – Mármint... hogy... arra gondoltam, hogy szóval...

- Szépséges földre szállt angyalom... – Csókkal zárja szédítő bókját, a térdeim is beleremegnek a mámorba, ami árad az egész lényéből. – Gyönyörű szép... – hint újabb csókot a számra, aztán elhúzódva tőlem még egyszer a szemembe néz.

Nem reagálok, csak megkeresem a kilincset, amit egy gyors mozdulattal lenyomok és már húzom is be magam után a lakrészembe. Gyermeki vigyor telepszik ajkaira, ahogy elfordítom a kulcsot a zárban és vonszolni kezdem a nappaliba. Egy másodpercre megrökönyödök a gyorsaságomon, talán tényleg lassítanom kellene picit a tempón. Megállok a kanapéhoz érve, és egy fordulat múltán már NamJoonnal állok szemben.

- Van kedved megnézni egy filmet együtt? Esetleg vacsorázhatnánk is előtte. Mit szólsz hozzá? – tördelem az ujjaimat reménykedőn, mire apránként közelebb lépdel hozzám.

- Mindegyik ellenállhatatlan ajánlat. De csak akkor, ha én főzhetek neked.

- Te tudsz főzni? – nézek rá teljes döbbenetben úszva, alig tudok hinni a saját füleimnek.

- Van néhány dolog, amit még nem tudsz rólam... – kacsintással toldja meg válaszát, és már indul is a konyha felé, hogy elkápráztathasson.

- Nincs túl sok dolog a hűtőmben... – mormolom kissé csalódottan, nem jutottam el odáig, hogy feltöltsem a készleteimet.

- Ne aggódj, HyeJung-ah. Feltalálom magam. Tudod, mit? – nyitja ki a hűtőszekrény ajtaját, és máris nekilát a vacsora elkészítésének.

- Na, mit? Mi jutott eszedbe? – kíváncsiskodom.

- Ha már én készítem a vacsorát, addig te kiválaszthatnád a filmet, amit megnézünk.

- Mindegy, mit választok?

- Rád bízom.

Ahogy nekilát a finomság elkészítésének, én már azon agyalok, hogy mi lenne a legjobb választás egy filmhez. A romantikus mozi alatt össze lehet bújni, ugyanakkor egy horror még jobb mód, hogy közelebb bújjak NamJoonhoz, ő pedig védelmezően átöleljen. Talán nincs is kedve a romantikához, inkább valami izgalmasabbra vágyik. NamJoon elkészül a vacsorával, mire én dűlőre jutok a házi mozit illetően, és már a tálcával a kezében sétál a heverőhöz.

- Na? Kitaláltad, hogy mit nézzünk meg? – ül mellém szorosan, miután az asztalkára teszi a gőzölgő finomságot.

- Nem baj, ha kicsit félelmetes? – kérdezem félénken.

- Épp ellenkezőleg. Legalább akkor van rá okom, hogy szorosan magamhoz öleljelek. – Ezzel már át is veti jobbját a vállamon és mellkasára von, míg másik karját derekamra csúsztatja.

- Mi finomat készítettél? – szimatolok az illat után, NamJoon pedig elneveti magát.

- Tényleg nem volt túl sok minden a hűtődben, de azért sikerült összeütnöm valamit. Egy kis zöldséges tészta.

- Imádom... – felelem mosolyogva.

- Előbb együnk és aztán mozizzunk, vagy filmezés közben fogyasszuk el a vacsorát?

- Túlságosan ínycsiklandozó az illata, amitől nagyon megéheztem, úgyhogy én inkább előbb ennék belőle! – vágom rá sietve, majd már nyúlok is az egyik tálért és az evőeszközért.

- Óvatosan, mert forró lehet – súgja fülembe, majd egy puszival leszek gazdagabb, amit arccsontomra ad.

Ahogy arra kért, vigyázva emelem a számhoz az ínycsiklandó ételt és ízlelem is meg azonnal, ahogy nyelvemhez ér zamata. NamJoon jól titkolta idáig, hogy mennyire kitűnő szakács, s ezt szinte minden egyes falat lenyelésekor tudomására is hozom. Szinte belapátolom az egész tányér zöldséges tésztát, de NamJoon még mindig nem nyúlt a saját adagjához. Kérdőn pislogok rá, miközben az utolsó falatot majszolgatom.

- Mi az? – dünnyögöm két harapás között. – Te nem eszel, NamJoon? – kérdezem.

- Nem vagyok éhes... – suttogja halkan, tekintetével hol az enyémet fürkészi, hol pedig ajkaimat mustrálja.

- Nem azt mondtad, hogy vacsorázni szeretnél? – rebegtetem hosszú pilláimat értetlenül, miközben végre letuszkolom nyelőcsövemen a megrágott tésztát.

- Ezt mondtam, ez igaz, de ahogy néztelek, miközben elfogyasztod az összedobott zöldséges tésztát, valahogy megfeledkeztem az éhségemről.

- NamJoon? Nem értelek... – hebegem.

- HyeJung...

Ezzel kiveszi a kezemből az evőeszközt és a tányért, amit az asztalra tesz, majd picit helyezkedve mellettem mélyen a szemembe néz. Felemeli bal kezét és fülem mögé simít néhány kósza tincset, de nem engedi vissza tagját combjára, arcélemen pihenteti meg puha tenyerét. Mély sóhaj szakad fel belőlem, ahogy megérzem forróságát, szinte máris mindenem beleremeg az érintésébe. Remegve emelem fel jobb kezemet és csúsztatom azt NamJoon méretes mancsára. Elmosolyodik halványan, miközben kissé oldalra biccenti a fejét és nem szakítja meg a szemkontaktust. Némán nézünk egymásra, képtelen vagyok megszólalni, hiába cikázik fejemben száz gondolat, ám végül NamJoon az, aki megtöri a csendet.

- Varázslatos nő vagy, HyeJung... – kezd bele halkan, mire nagyot nyelek az újabb bók hallatán, hiába mondott már hasonlóakat, ez a megjegyzés most másként hat rám. – Folyton az jár a fejemben, amiről az étteremben beszélgettünk. – Nem tudom pontosan, mire céloz, csak meredten bámulok NamJoonra. – Arról a bizonyos társról és a gyerekekről. Tudom, félsz attól, hogy ha családalapításra kerülne sor, akkor rettegnél, mert nem tudsz teherbe esni, de HyeJung-ah. Én. Itt és most fogadom, hogy ha veled maradhatok az életem utolsó pillanatáig, akkor mindent megteszek azért, hogy édesanyává tegyelek. Egész hátralévő életemben azért fogok küzdeni, hogy boldog és szerető édesanyává válhass. Mindent elkövetek, hogy boldoggá tegyelek. Szeretlek, HyeJung...

- Nam... Joon... – Könnyek szöknek a szemembe, képtelen vagyok megszólalni a mesés monológja hallatán, egy álomba csöppentem és a mámor tengerében lubickolok ezekben a pillanatokban.

- Engedd, hogy szeresselek. Szeretni kívánlak, HyeJung. – Ezzel megszünteti ajkaink között a távolságot, gyengédséggel és egyben vággyal telve csókolja meg számat.

Mindkét karomat a nyakára fonom és közelebb húzom magamhoz, hogy mellkasommal az övéhez feszülhessek. Érzéki mozdulatokkal harapdálja ajkaimat, aztán ugyanazzal a lágysággal tolja át nyelvét, hogy édes csatát vívhassanak vörös izmaink. Megrészegít minden pillanatban, egyre hevesebben dübörög a szívem a bordáim között, a gyomromban megannyi pillangó reppen szét, s az ölem is felforrósodik. Más... egészen más ez az érzés, mint amit a raktárban éltem át. Ott is vágytam rá, de most valahogy mégis máshogy hat rám minden mozzanata.

Apránként hevül fel minden érzékszervem, újfent az ölében találom magam, a felsőm lassacskán csúszik lejjebb bal vállamon, és siklik feljebb a derekamnál. Ujjaimat bársonyos tincsei közé fúrom és megragadom őket, hogy még jobban ajkaimra vonhassam. Vad csókpárbajt vívunk, NamJoon a kanapé háttámlájának dőlve cirógat egyre merészebben. Csupán néhány pillanatra szakítjuk el a heves csókot, de akkor is nyakamat ostromolja vagy éppen kulcscsontomnál kalandozik fogaival és nyelvével egyaránt. Egy elfojtott nyögés szakad fel belőlem.

Kapkodva rántom le magamról a felsőmet, aztán már hajolok is vissza NamJoonhoz, hogy újra érezhessem telt ajakpárját, melyekből folyton árad a szenvedély. Újabb és újabb mormogás hagyja el száját, megbizsergetve minden porcikámat. Megkapaszkodik derekamban, ujjait a bőrömbe mélyeszti, felnyüszítek az érzéstől.

- HyeJung... várj... – zihálja ajkaink közé, mikor sikerül elszakadnunk egymástól. – Várj... várj egy kicsit... meg kell... muszáj... HyeJung-ah... – értelmetlenül törnek fel belőle a szavak, ahogy vállgödrömbe hajtja fejét és bőrömre sóhajtozza gondolatait. – Még nem tökéletes a pillanat... még várnom kell ezzel... hidd el, HyeJung...

- Ha a tökéleteset kergetjük, akkor csak állandóan futunk a lehetőségeink után. Éljünk... élvezzük a pillanatot, NamJoon.

- Mi lesz, ha nem tudok megállni, viszont te szeretnéd? – emeli meg fejét vállamból és rám vezeti kissé ködös pillantását. – Amikor késő lesz visszafordulni. Mi lesz akkor?

- Bízom benned, NamJoon... – kikerekednek szemei a válaszom hallatán, úgy néz rám, mint egy kisgyerek, aki megkapta élete legszebb ajándékát karácsonyra, és nem tud hinni a saját szemének sem. – Komolyan mondtam... tudom, hogy meg tudunk állni, ha szükség van rá.

- Akkor ezzel arra szeretnél célozni, hogy velem alszol a kanapén? – Kaján vigyor telepszik arcára, ösztönösen harapom be alsó ajkamat a görbület láttán.

- Nem lenne kényelmesebb a hálóban, az ágyban? Ott nagyobb a hely és szélesebb a matrac is – jegyzem meg még mindig vigyorogva.

- Ha túl sok a hely, akkor nehezebb összebújni. Viszont a keskeny kanapé adja az ölelkezést. – Kacsintással toldja meg reakcióját, s el kell ismernem, hogy igaza van, így már érvelek is tovább.

- Szerintem a nagyobb helyen is meg tudjuk oldani az összebújást – simulok hozzá lassan, aztán már szorít is magához.

- Igen, úgy látom én is, hogy ez nem okoz gondot – neveti el magát gyermekien, és folytatja is tovább. – Megnézzük a filmet? – dönti oldalra a fejét, én pedig bólintok válaszul, miközben visszaveszem a pólómat és mellé huppanok egy gyors mozdulattal, végül NamJoon átveti karját a vállamon és mellkasára von.

Szinte teljesen elveszem NamJoon ölelésében, míg jobb karom bal combján pihen és egy-egy félelmetesebb jelenetnél bőrébe mélyesztem körmeimet, addig bal kezem ujjai ragaszkodóan kapaszkodnak jobb ujjperceibe, s alkalmanként erősebben megszorítom őket. Míg én rettegek ettől a filmtől, addig NamJoon mosolyogva nézi a képernyőt és nyugodtan lélegzik mellettem. Talán a múltjából adódóan hozzászokott az effajta pillanatokhoz, és csak én vagyok az, akit mélyebben megérint egy veszélyesebb képkocka. A film végén NamJoon nem enged el azonnal, mozdulatlanul ül mellettem és várja, hogy én húzódjak el elsőként.

-  Szeretnél te tusolni először? – kérdezem, ahogy megemelem fejemet mellkasáról és ránézek.

Chances (BTS - JungKook, NamJoon) - 8. Egyezség

- Töltsd velem a ma éjszakát, kérlek... – Intézem NamJoonhoz halk szavaimat, aki hosszas vívódás után végül beleegyezik a kérésembe.

- Ha nem bírok magammal, akkor idekint alszom a kanapén – szólal meg alig hallhatóan, válaszul csak mosolyogva a fejemet rázom, ám NamJoon eltökéltebb, mint azt én sejteni vélem. – Komolyan mondtam, HyeJung-ah.

- Mi lesz akkor, ha esetleg én nem bírom türtőztetni magam? Ha én vagyok az, aki akarja. Akkor mi lesz? – pislogok parányikat.

- Akkor is idekint alszom a kanapén...

- Mi van, ha nem akarom, hogy magamra hagyj? – faggatom továbbra is, a szívem hevesen dübörög a mellkasomban. – NamJoon... én tényleg szeretném neked megadni azt az esélyt, amiről a kávézóban beszéltünk. Megpróbálni veled.

- Ezért nem is lehetek elég hálás neked. – Jobb kezét arcomra csúsztatja, mélyen a szemembe nézve folytatja tovább higgadt érvelését. – Köszönöm, hogy elmondtad nekem a legféltettebb titkodat, és azt, hogy közelebb engedtél a szívedhez. – Bal tenyerét óvatos mozdulattal vezeti mellkasomra, épp csak hozzáér ujjbegyeivel bőrömhöz, de engem mégis felperzsel ez a gyengéd érintés. – Szeretném veled tölteni a hátralévő életem minden éjszakáját, más vágyam sincs, de tudom, hogy várnom kell még rád. Várni, hogy megbízz bennem. Várni, hogy itt is bízz bennem. – Teljesen bal mellemre simítja kezét, a szívem veszettül kalapál a bordáim között, s ettől halvány mosoly kerekedik telt ajakpárjára. – Varázslatos ritmus... – pihegi, miközben közelebb hajol arcomhoz, és egy hosszú érzéki csókba hív.

- NamJoon... – motyogom nevét érthetetlenül puha ajakpárjára.

Mindkét kezével közre fogja arcomat és úgy mélyíti tovább a gyengéd csókot. A negédes mámor lassanként folyik végig a testemben, élettel töltve meg minden érzékszervemet, vágyat ébresztve minden porcikámban. Akár a tavaszi eső hajnalban, hogy a virágok felébredve az első napsugarakkal együtt színpompázzanak. Megkapaszkodom a nyakában, leküzdöm a távolságot testeink között. Elveszem NamJoon varázsában, és már azon kapom magam, hogy hátára döntöm NamJoont, és fölé magasodom.

A csókunkba sóhajt búgó hangján, végigfut a hátamon a pillanatnyi szenvedély érzése, ahogy ujjbegyei kalandozni kezdenek testemen. Lábaimmal közre fogom NamJoon combjait, mellkasomat az övéhez nyomom, körmeimmel egyre többször karcolom végig feszes hasfalát. Megremeg az érintésem pillanatában. Nyelveink fékevesztett tangót lejtenek egymással, a melltartóm pántjai észrevétlenül siklanak le vállaimról, épp csak tartja még valami az anyagot, NamJoon pólója után matatva görgetem feljebb a matériát, újfent egy elfojtott nyögés szakad fel belőle.

- HyeJung-ah... – dünnyögi nevemet ajkaink közé, aztán elszakadva tőlem, nyakam felső ívét veszi lágy ostrom alá. – HyeJung... várj... meg kell... muszáj... meg kell állnom... – fújtat kissé bőrömre.

- Tudom... – zihálom fülébe, ösztönösen szorítom fogaim közé fülcimpáját és harapok rá kissé. – Tudom, NamJoon... tudom... de...

- Cssh, HyeJung-ah... – puszilja meg orrhegyemet, aztán homlokával megtámasztja az enyémet, ahogy mindig szokta. – Hidd el, hogy nekem sem könnyű. Nem tudok neked olyan egyszerűen ellenállni. Megőrülök érted... – Bal kezével tincseimbe markol, aztán egy hirtelen mozdulattal ajkaira ránt. Olyan vadsággal csókol meg, hogy beleszédülök az érzésbe. Felperzseli a véremet, az ölem felforrósodik, NamJoon ágyéka is hevesen reagál az elfojtott szenvedélyére. – HyeJung-ah... Hye... Hye... Jung... – mormogja elválásunkkor, majd jobb vállamba mélyeszti kissé fogait, ujjait bőrömbe nyomva húzza őket végig a testemen. Hátra vetett fejjel élvezem NamJoon szenvedélyes kényeztetését, alsó ajkamat harapdálva sodródom az érzéseimmel, csípőmet ringatva fokozom mindkettőnkben az emésztő vágyat. – HyeJung... ne csináld... állíts... állíts meg... kérlek... – A fenekembe markolva szorít rajtam egyet, ahogy megmozdul alattam, felnyögök az érzéstől. – Állíts meg... kérlek... HyeJung-ah... – Orrát nyakszirtembe fúrja, kapaszkodik és nagyokat fújtat, ahogy megpróbál valóban úrrá lenni az irántam érzett vágyán.

- NamJoon... – zihálom önkívületlenül. – Annyira... NamJoon... tudom, hogy nekem... nekem kell észnél lennem... de... NamJoon... – szuszogom vállgödrébe hajolva megrészegülten, kissé fedetlenné vált kulcscsontja harapásért kiált, minden erőmre szükségem van, hogy visszafogjam magam. – NamJoon...

- Lehet, várnunk kellene még azzal az együtt alvással... – jegyzi meg halkan, majd apró puszikkal kezdi elhalmozni mellkasomat és vállamat.

- NamJoon? – pillázok rá meglepetten, mire megáll ténykedései közepette és rám néz.

- Komolyan mondtam az ebédkor, hogy többet szeretnék tőled. Nem egy futó kalandot, vagy páréjszakás románcot. HyeJung... a második esélyt veled tervezem... – Kikerekednek a szemeim a hallottaktól, hátrébb húzódom tőle picit, ő pedig egy biztos lendülettel felül a kanapén, de az öléből nem enged ki. Átható pillantásokkal fürkészi arcvonásaimat. – Szeretném, ha az első együtt töltött éjszakánk a lehető legtökéletesebb lenne. Tudok várni... hidd el... bármennyire is vágyom rád, türtőztetni fogom magam.

- NamJoon... – mosolyodom el édes vallomásától.

- Mondjuk, be kell vallanom, hogy ezek az édes kis játékok nagyon jól esnek... – vezeti végig jobb kezének mutató ujját arcélemen és nyakszirtemen, aztán melleim között húzza el lágyan ujjbegyét és csípőmön zárja be útját. – Ezt naponta többször is el tudnám viselni... – fűzi hozzá kajánul vigyorogva.

- Javíthatatlan vagy, Kim NamJoon! – nevetem el magam önfeledten, és egy csókkal jutalmazom meg az édes megjegyzését.

- Most megyek... – puszilja meg még egyszer számat, aztán orrhegyemre nyom még egyet és vigyázva lecsúsztat a combjairól. – Holnap újra látlak? – kérdezi, miközben felegyenesedik a pamlagról és igazgatni kezdi nadrágját a kényesebb részeken is.

- Alig várom... – jelentem ki könnyedén, leragad a szemem egy bizonyos ponton, amit NamJoon elégedetten kihasználva hajol le fülemhez.

- A szívem is éppen úgy vágyódik utánad, mint a többi részem... – duruzsolja érzékien, újabb csókot lehel a fülem mögötti részre, aztán az ajtóhoz ballag.

Nagyot sóhajtva dőlök végig a kanapén, ahogy becsukódik a háta mögött az ajtóm, és azonnal hagyom is magam elsodródni a boldogság felhőjén. Mintha csak egy tini lennék, úgy vigyorgok a plafont bámulva, felidézve az iménti eseményeket, s már kalandozom is tovább, hogyan lehetne a legromantikusabb az első együtt töltött esténk. Lassan már a harangok is megszólalnak a fejemben, és mielőtt még elképzelném, ahogy fehér ruhában állok előtte, elhessegetem a fejem körül repkedő pillangókat. Kamaszok nem ábrándoznak ilyenekről, akkor én miért tennék így? Szerencsére a csipogóm hangja kizökkent az álmodozásomból, és sikerül két lábbal érkeznem a földre.

Magamra kapok egy kényelmes farmert és egy pólót, felmarkolom a noteszomat, aztán én is elhagyom a lakrészemet. Eszembe jut JungKook reggeli viselkedése, fogalmam sincs, hogyan tudnám neki a leghatékonyabb segítséget nyújtani, de meg kell küzdenem vele és biztosítanom kell számára is az új esélyt. Bizakodva lépek be a terápiás helyiségbe, és még egyszer a felírt névre nézek. Mivel HanBint hosszú szabadságra engedte Kang igazgató, így a megmaradt pártfogoltjai közül egyet személyemhez rendeltek. A legkönnyebbet, akivel tényleg már csak apróságok vannak hátra.

Egyelőre még egyedül vagyok a falak között, talán ennek a fiatalnak is titok lehet az én kilétem és nem kapkodja el a beszélgetésünket, így ledobva az asztalkára a noteszomat, az ablakhoz tipegek. Ösztönösen pásztázni kezdem a kinti világot, mosolyogva nézem a pártfogoltjainkat, ahogy élvezik a délutáni napsütést, és csak ekkor tűnik fel a kedvenc fánknál JiWon és JungKook párosa.

Szótlanul ugyan, de egymáshoz viszonylag közel ülnek. Mindketten az eget mustrálják, fejüket a fa törzsének támasztva, lábaikat hanyagul keresztbe vetették a füvön, mint ha csak egy kiránduláson vennének részt. Az órámra pillantok. Tudom, hogy van még egy kis idő a kezdésig, de ha most megzavarom ezt a jelenetet, akkor lehet, hogy mindkettőnek csak ártanék a tettemmel. Inkább megvárom, míg az újdonsült pártfogoltam fel nem bukkan a szobában.

Ellépek az ablaktól és az egyetlen íróasztalhoz megyek, amin ott pihennek HanBin hátrahagyott aktái. Megkeresem annak a bizonyos lánynak a dossziéját, és némi ismeretet szedek össze róla. Ahogy lehuppanok a méretes fotelba, összeszorul a gyomrom az olvasottaktól. Ezt a lányt úgy emelték ki a családjából, ahol folyton bántalmazták és megvetették őt. Soha egyetlen szép szó vagy gyengéd érintés nem jutott neki, csak a fájdalom és a sanyarúság. Szinte már könnybe lábad a szemem, mikor HanBin mondatait felfogom, miként beszél magáról ez a lány.

-„Egy utolsó rongy vagyok, ami már portörlésre sem alkalmas. Kukába való. Nem tudok örömet szerezni az anyámnak, hiába vagyok a legidősebb lány és végzem én az összes házimunkát. Apám csak egy koloncot lát bennem, már arra sem vagyok jó, hogy kiélje a piszkos gondolatait velem, hogy ezzel is védhessem a húgaimat és az öcsémet. Bárcsak meg se születtem volna. Semmire nem vagyok jó...” – A számhoz kapom a kezemet, mielőtt még rám törne a sírásom, s ebben a pillanatban mozdul meg az ajtó és tűnik fel egy kissé narancsos buksi, amihez kíváncsian csillogó szempár tartozik. – YeRim, igaz? – nézek fel a paksamétáról, miközben gyorsan becsukom és felkelek a székből. – Gyere csak, gyere bátran... – hívogatom magamhoz barátságosan mosolyogva, és a kényelmes heverőnk felé veszem az irányt.

- Bocsánat, hogy késtem... – süti le szemeit kissé szégyenlősen, mire kinyújtom felé a karomat, hogy hellyel kínálhassam.

- Nincs semmi baj. Gyere csak, YeRim. Ülj le... – bólint válaszul, miközben összeszorított lábakkal és görcsben tartott kezekkel helyezkedik el a pamlag másik végén. – Az én nevem Song HyeJung, én leszek mostantól a pártfogód, legalábbis míg HanBin vissza nem tér az intézménybe.

- Miért ment el? – kérdezi félénken.

- Mit tudsz a többi pártfogoltjáról? – megrázza a fejét tanácstalanul. – Akkor kezdjük az elején... – veszek egy nagy levegőt, YeRim érdeklődve rebegteti hosszú pilláit rám. – Van néhány kicsiny szabály, vagy inkább elv, amit szeretünk betartani mi terapeuták. Megadni a megfelelő érzelmi támaszt mindegyik pártfogoltunk számára, de igyekszünk megtartani a távolságot is. – YeRim kérdőn pislog a hallottakra, így folytatom is tovább hosszas eszmefuttatásomat. – Sajnos vagy nem sajnos, ez nem mindenki esetében sikerül. Mármint megtartani a távolságot. – Hirtelen felrémlik bennem NamJoon arca és a kanapén töltött néhány perc, nagyot kell nyelnem, hogy ne szaladjon el messzire a fantáziám, és persze észérveket is tudjak sorolni. – HanBin és YoonGi nagyon jól megértették egymást, és úgy tűnik, hogy YoonGi hatalmas támaszra lelt a terapeutájában. Az intézmény nem tiltja a szerelmi kapcsolatokat egyik fél részéről sem, főleg ha azok az érzelmek kölcsönösek is. YoonGi beleszeretett HanBinba, de őt sem hagyta hidegen az a habókos fiatal srác. Az igazgató engedélyével elhagyták az intézményt, hogy együtt próbálják meg az életet, de természetesen visszavárjuk HanBint.

- Értem... – biccent egy parányit.

- Remélem, hogy sikerül velem is kialakítanod a bizalmat, csakúgy, mint HanBinnal tetted.

- Igyekezni fogok... – dünnyögi maga elé zavarában.

- Nekem kell jobban igyekeznem. – Megfontoltan csúszok közelebb hozzá, aztán óvatos mozdulattal simítom bal tenyeremet kézfejére és ujjaira szorítok kissé. Rám emeli aggódó szembogarait. – Bár elolvastam az aktádat, szeretném, ha egy picit mesélnél még magadról nekem. Tudom, hogy HanBinnal már jó úton haladtok és azt is, hogy találtatok egy számodra megfelelő állást nem messze az intézménytől. Viszont én szeretnélek téged is meghallgatni.

- A múltról...

- Is. Vagy inkább a jelenről és a jövőképedről – felsóhajt. – Ami az eszedbe jut, vagy szívesen megosztanád velem.

- Az anyám. Az anyám nagyon fáradt volt mindig is a munkája miatt. Esténként a bárban dolgozott, napközben pedig aludt, így rám maradt a házi munka nagy része. A takarítás, mosás, főzés és tanulás a testvéreimmel.

- Az édesapád mivel töltötte a napjait? – teszem fel alig hallhatóan, nem szeretném kizökkenteni a beszédből, de készséggel válaszol.

- Otthon volt és a tévét nézte.

- Bántott téged, YeRim? – kérdezem, és elengedve kezeit, jobb vállára simítom a tenyeremet. – Sokszor bántott téged az apád? – habozva ugyan, de biccent egy aprót. – Minden nap képes volt kezet emelni rád?

- Azt mondta, hogy semmire nem vagyok jó... – szólal meg könnyes hangon, a szívem elszorul a tónustól. – Túl öreg és mocskos vagyok, hogy hozzám érjen.

- YeRim... – elerednek a könnyeim és automatikusan húzom magamhoz a didergő lányt, és fonom át szorosan vékony testét. – Nincs nálad értékesebb a világon, YeRim. Hidd el... higgy nekem. Gyönyörű teremtés vagy, aki felállt a sárból, ahová taszították, és kész kilépni az Életbe, hogy a saját lábára álljon. Itt vagyunk és segítünk neked, hogy ne gondolj úgy magadra, mintha valaki játékszere lennél.

- HanBin is mindig ezt mondta... – motyogja vállamba bújva, mire elmosolyodom.

- Mert ez az igazság, YeRim. Van kedved kimenni kicsit a levegőre és ott beszélgetni tovább? – teszek egy könnyed javaslatot, ő pedig előmerészkedik az oltalmamból és homályos-csillogó szemekkel pislog rám. – Kiülünk valamelyik padra és ott beszélgetünk tovább. Na? Mit szólsz?

- Szabad?

- Miért ne lenne szabad?! – kuncogok halkan. – HanBinnal is voltatok már az udvaron, sőt, úgy tudom, hogy már munkát is találtatok. Igaz?

- De nem kell elölről kezdenem a terápiát?

- Egyáltalán nincs ilyenről szó. Azért naplózunk és dokumentálunk mindent, hogy mikor szükség van rá, tudjuk helyettesíteni a másik kollégát.

- Akkor szabad kimennem? – rebegteti pilláit boldogan.

- Természetesen! Elkísérlek, és odakint mesélhetsz nekem arról a munkáról is. Nagyon kíváncsi lettem. – Mosolyogva állok fel a heverőről és YeRim is hamar követ a cselekedetemben.

Felmarkolom a noteszomat és YeRim aktáját is magamévá teszem, aztán már lépdelek is az ajtóhoz, ahol YeRim ácsingózik izgatottan. Széles vigyorral az arcán lépünk ki a közlekedőre és célozzuk is be a lépcsősort. Már én is vágyom egy kis friss levegőre a szobámban történtek után, jót fog tenni a kinti lét. A délutáni napsütésre lépve egy pillanatra elhomályosul előttem a külvilág, YeRim is összehúzza szemeit a bántó sugarak miatt. Szinte rögvest keresni kezdem tekintetemmel JiWon és JungKook párosát, akik még mindig a fa tövében gubbasztanak és bámulják a fátyolfelhőkkel tarkított égboltot.

Kár lenne megzavarni őket a jelenlétemmel, így nem is szándékozom a közelükbe menni. Inkább csak az egyik messzebbi padon foglalok helyet, YeRim pedig a fűre huppan, kibújik a cipőjéből és meztelen lábfejeit a sűrű zöldbe fúrja. Kislányként kacag fel a csiklandozástól, jó végre egy mosolygós fiatal nőt látni a falakon kívül. Ez a YeRim sokkal jobban tetszik, mint az, aki a terápiás teremben volt.

- Szóval milyen munkát találtatok HanBinnal? – kérdezem néhány perccel később, ahogy YeRim megtámaszkodik tenyereivel a zölden és az eget kezdi kémlelni.

- Egy állatmenhelyen helyezkedtem el – szólal meg kissé lehunyt szemekkel. – Tegnap behoztak hozzánk egy doboz kiscicát, őket vettem a szárnyaim alá és igyekeztem őket a gondjaimba venni.

- Hogy’ ment? Ugye jól vannak a kölykök? – érdeklődöm tovább.

- Az egyikük, egy vörös bundás nincs a legjobb állapotban. Sajnos ő a legkisebb, de a vezető szerint még megerősödhet, ha túléli a ma éjszakát. Remélem, hogy rendbe jön... – sóhajt fel némi aggodalommal telve.

- Míg ti gondozzátok és óvjátok őket, addig rendben lesznek – simítok végig felkarján, mire rám pillant és elmosolyodik. – Mi az? – nézek rá én is halvány görbülettel a számon.

- Te mindenkivel ilyen kedves vagy, HyeJung? Soha nem szokott rossz napod lenni?

- Ami azt illeti, de. Nekem is vannak olykor nagyon rossz napjaim. Néha eszembe jut egy pártfogoltam elvesztése, és akkor bezárkózom a szobámba és mást kérek meg, hogy helyettesítsen. Mi is emberek vagyunk, és rengeteg érzéssel küzdünk minden nap. Én mindenki problémáját a sajátomként kezelem, és ha egy pártfogoltamnak fáj, akkor nekem is fáj.

- Mi történt vele? – suttogja.

- Kivel mi történt? – rázom meg fejemet némiképp értetlenül.

- Azzal a pártfogoltaddal. Akit elveszítettél. Mi történt vele?

- Oh... hogy Ő. Hát... igazából Ő minden nap küzdött a démonaival, rengeteg démon vette őt körül, és mikor kezdtem azt hinni, hogy jobban van, boldognak érzi magát, akkor történt az igazi baj. Úgy érezte... úgy érezte, hogy nem bírja tovább. Nem bírta tovább a küzdelmeket... kiszállt a végállomás előtt. – Szemeimbe könnyek szöknek, ahogy felidézem annak a Fiúnak az emlékét, még most is elszorul a torkom és a szívem, mikor meghallom a fülemben csörögni a telefonomat az éjszaka közepén. A kórházból hívtak, ahova beszállították Őt az apartmanjából. Már nem tudtak rajta segíteni, és én sem, hiába rohantam fejvesztve a kórházba, hogy mellette legyek. Elkéstem...örökre elkéstem.

- Nagyon sajnálom... – süti le szemeit bűnbánóan, én pedig törölgetni kezdem a könnyeimet, mielőtt még rabul ejtenének.

- Ugyan... erről te nem tehetsz... – erőltetek magamra egy mosolyt, hogy megnyugtathassam vele YeRimet. – Mindannyian azért küzdünk a nap huszonnégy órájában, hogy nektek segítsünk talpra állni. Ám, mikor hírül kapjuk, hogy történt valami az egyik pártfogoltunkkal, akkor egy pillanatra összetörünk. Akkor nekünk is újra fel kell állnunk, hogy folytatni tudhassuk a munkát és mellettetek tudjunk állni. Szóval, igen. Néha nekünk is vannak nehezebb napjaink...

- Lehet, hogy vannak rossz napjaitok, de ti annak ellenére is értünk küzdötök. – Közelebb fészkeli magát a padhoz, és kissé kérlelő szemekkel néz rám. Nem tudom, hogy mit szeretne, így inkább lecsúszok a falécekről és YeRim mellé kuporodok. A fejét a vállamra hajtja, felhúzza a térdeit és átfonja mindkét karját a lábai előtt. – Olyan vagy, mintha mindenki nővére vagy anyukája lennél – jegyzi meg két kuncogás között, átvetem jobbomat a vállán és magamhoz szorítom.

- Ha ezt már most így gondolod, akkor azért máris nagyon hálás vagyok. – Önkéntelenül nyomok egy puszit tincseire, mire összehúzza magát és orrát a nyakamba fúrja kislányosan. – Holnap mész a menhelyre? – Nagyokat bólint válaszul. – Akkor holnap elkísérlek oda, aztán pedig eléd megyek, mikor lejárt a műszakod. Rendben?

- Ühüm... – dünnyögi a nyakamba bújva, majd nagyot szippant a kissé már elmosódott parfümömből. – Finom illatod van, HyeJung. Mint egy fahéjas-gyümölcsös süti, amibe egy kis citromot kevertek.

- Köszönöm a bókot.

- Szívesen...

A hátralévő délután nagy részét így töltjük a fűben kuporogva, YeRim el is szenderedik a vállamon, de nem zavar, ha így biztonságban érzi magát. Ahogy oldalra sandítok, akkor veszem csak észre, hogy JungKook és JiWon még mindig ugyanott kucorog a fánál, akaratlanul akad rajtuk a tekintetem. Az eget bámulják, olykor pedig a lenyugvó nap sugaraiba merülnek. Nem szólnak egymáshoz, csak ülnek a másik mellett, egyszer-egyszer elkapnak egy pillantást a másik féltől, és sietve leplezik a rájuk törő mosolygást. Sejtettem, hogy JungKook hatással lehet JiWonra, de hogy ez még fordítva is igaz legyen? Abban már nem hittem. Így már egészen máshonnan kell megközelítenem JungKookot és a gyógyulásának lehetőségeit.