A
pirkadó napfény sugarai apránként kúsztak be a függöny rései alatt, megbizsergetve a
takaró alól kilátszódó bőrömet. Boldog és megkönnyebbült sóhaj szakadt fel
belőlem, amikor arcomhoz értek az első fénynyalábok, szinte már fájt kinyitni a
szemeimet, és elszakadnom a varázslatos álomvilágtól, amiből próbálkoztak felébreszteni. Egy erős kar siklott
derekamra, aztán húzott is közelebb tulajdonosához, miközben ő is megmozdult
mögöttem. Néhány másodpercig gondolkodtam, vajon mi történik körülöttem, de ahogy
megéreztem a bódító illatot, ahogy édes mámorfelhőbe taszított, rögvest felrémlett bennem
minden, ami az előző éjjel történt.
Erőszakkal
szorítottam le szemhéjaimat, nem akartam, hogy véget érjen ez az édes bódulat,
tovább akartam álmodni ezt a felhőtlen boldogságot. Újabb és újabb örömteli sóhaj szakadt
fel belőlem, de éreztem, hogy bódulatom okozója is kienged magából egy mélyről
jövő lélegzetvételt.
-
Szép reggelt, kedvesem – bújt bele orrával nyakamba, majd egy parányi csókkal
illette tarkómat.
-
JongHyun... – szuszogtam fel nevével, ahogy megfordultam tagja alatt, hogy
szembe kerülhessek vele, aztán addig fészkelődtem, míg én is átölelhettem végre széles hátát. – Nem álmodom? – suttogtam még mindig csukott
szemekkel.
-
Akkor mindketten az álmaink rabjai vagyunk. Minden rendben van? – puszilta meg
homlokomat és orromat, aztán visszabújt nyakamba, és még egyet szorított testemen.
-
Miért kérdezed? - dünnyögtem mellkasába temetve arcomat.
-
Jól érzed magad? Nem fáj... nem fáj semmid? – simított végig hasfalamon, aztán szegycsontomra
vezette tenyerét, hogy érezze dübörgő szívverésem. – Tudod... nem szeretnék
fájdalmat okozni... sohasem...
-
Jól vagyok – pihegtem pironkodón. – Nem kell aggódnod. Jól vagyok.
Mindenhogy... - Ezzel felemeltem kezemet és mellkasomhoz nyúltam, hogy megkereshessem JongHyun mancsát. Rátalálva ösztönösen fonódtak össze ujjaink.
-
Nem bántad meg a tegnap estét? – emelte meg fejét és elsimította homlokom elől
tincseimet másik kezének ujjbegyeivel. – Ha igen, akkor most mondd meg, mielőtt még jobban
belebonyolódunk.
-
Belebonyolódunk? Ezzel mire célzol? – emeltem meg szemhéjaimat és JongHyunra
néztem, de a kézfejét továbbra sem engedtem el. – JongHyun?
-
JiHye – súgta, ahogy felemelte fejét a párnáról és könyökével megtámaszkodott rajta, s fejét tenyerébe helyezte. – Ugye
nem képzelted, hogy férjhez hagylak menni a történtek után?
-
JongHyun? – Mély döbbenetbe zuhantam a testőr megjegyzését hallva, ha nem
feküdtem volna az ágyon, akkor a következő pillanatban összecsuklottam volna. –
Jong... Hyun... JongHyun... én... én nem... nem is tudom... én... – ültem fel
sietve, magam elé húzva a vékony takaróját és kiszabadítva balomat ujjai közül.
-
JiHye – szorított vállaimra és magához húzva a mellkasára vont. – Amiket tegnap
este mondtam neked, komolyan gondoltam. Ha belevágunk, akkor komolyan kell
vennünk ezt az egészet. Nem lehet csak egy hóbort vagy egy játék. Ez már nem az
a helyzet. Tegnap éjjel történt valami közöttünk, ami felett én nem tudok olyan
könnyedén szemet hunyni. JiHye... – Ismételten egy mélyről jövő lélegzetvétel
szakadt fel belőle. – Nem tudom, hogy az elődömnek miért kellett távoznia a
házból, de Haru azt elmondta, hogy gyengéd érzelmeket tápláltatok egymás iránt.
– Felrémlett bennem YongGuk emléke, könnybe lábadt a szemem. – Tartozom egy
vallomással én is neked, JiHye.
-
Vallomással? Miféle vallomással? – rebegtettem pilláimat értetlenül, ahogy féloldalasan a testőrömre néztem. –
JongHyun?
-
Egy testőr csak ajánlással kerülhet be bárhová is. – Biccentettem egy egészen
aprót, fogalmam sem volt róla, hová akar kilyukadni hosszúnak ígérkező mondandója végén. – Engem
is ajánlottak erre a helyre, amit persze elfogadtam, hiszen épp váltanom
kellett, mert már nem volt szükség a munkámra a másik háznál. Tudod, mi
testőrök általában ugyanazt a képzést kapjuk, nagyjából ismerjük is a másikat.
Vannak kisebb központok is, de én is a legnagyobbak között tanulhattam és erősödhettem.
-
Hogyhogy is? – értetlenkedtem.
-
Én is... és az elődöm is – suttogta maga elé.
-
Hah? Elődöd? Úgy... úgy érted... mármint, hogy... Yong... YongGuk? –
dünnyögtem.
-
Igen – biccentett. – YongGuk-shi
ajánlott erre a posztra és nyomatékosan megkért, hogy vigyázzak rád, mert ő nem
tudott eleget tenni a parancsnak. Bár volt egy dolog, amire megesketett, ám én
mégsem tudtam megtartani a szavam. – Halvány mosoly költözött ajkaira, amivel
csak még jobban összezavarta a fejemben lévő gondolatokat. – Az életed
teljes körű védelme mellett arra kért, hogy tartsam kordában az érzéseimet. Ha
eszembe is jutna beléd szeretni, hagyjam figyelmen kívül. Tudta, hogy ugyanabba
a hibába eshetek, mint ő, hiszen JiHye... JiHye te egy gyönyörű nő vagy, akit
képtelenség figyelmen kívül hagyni.
-
JongHyun? – Végképp összezavarodtam JongHyun szavaitól, azt sem tudtam, miként
is reagálhatnék rájuk, hiszen hirtelen úgy éreztem, ő is csak egy hazugság
része. – JongHyun... JongHyun... te... te hazudtál...? Hazudtál nekem...? – Nem
tudtam tovább parancsolni a könnyeimnek, sorban kibuggyantak és végigfolytak az
arcomon, miközben kihámoztam magam JongHyun öleléséből és eltávolodtam tőle kissé.
-
Nem hazudtam. JiHye. Sohasem hazudtam neked. – Felült az ágyon, közelebb fészkelte magát és két keze közé
fogta az arcomat, hogy mélyen a szemembe nézhessen. – YongGuk-shi is ajánlás útján
érkezett hozzád, és én is. Ő elhagyott téged, mert a Politikus állítása szerint hatalmasat hibázott. Noha, nem tudom, hogy mire akart célozni. Aztán pedig persze idekerültem és megismertelek még aznap éjjel, és egyik napról a másikra beléd szerettem. Tudtam, hogy hibát követek el - felsóhajtott egy félszeg mosollyal egybekötve, majd folytatta tovább gondolatát. - Ha pedig nekem is mennem~
-
Hogyan? – állítottam meg mondandója közben. – El akarsz hagyni? – tettem fel
rettegve a kérdést, a könnyeim egyre intenzívebben kezdtek potyogni a rémképemtől.
-
Nem! – vágta rá sietve, mielőtt folytathattam volna. – Sohasem! Nem tudnálak!
Főleg nem azután, ami történt kettőnkkel. Nem tudlak csak úgy elhagyni. Nem... - rázta fejét sietve, hogy nyomatékosítsa szavait.
-
Elszöknél velem? – súgtam könnyeimet nyelve. – Megmentenél innen?
-
Feladnál mindent értem? Hátra hagynál mindent miattam? – cirógatta meg
arcbőrömet gyengéden, majd felemelte a fejemet, hogy tekinteteink
találkozhassanak. – Megtennéd? Ha megszöktetnélek, követnél, bárhová is
megyünk?
-
Te megtennéd értem? – remegett meg alsó ajkam, ahogy JongHyun ködös szempárjába
vesztem. - Elszöknél velem, hogy boldog legyek?
-
Az életedre tettem esküt, s vele együtt a boldogságodra is. Ha te el akarsz szökni innen, akkor követlek akár a világ
végére is kell hozzá jutnom.
-
JongHyun...
Könnyeim
közepette ugrottam nyakába és kapaszkodtam bele testébe, ahogy utolsó szava
elhagyta száját. Zokogva borultam mellkasára és hagytam, hogy az érzéseim
eluralkodjanak rajtam. Hevesen csókoltam JongHyun ajakpárját, s ugyanazzal a szenvedéllyel fektettem hátára, majd magasodtam is fölé teljesen meztelenül. Bőre forró volt, szinte elégtem az ölelésében és az érintései nyomán.
Gondolkodás nélkül viszonozta a vad csókcsatát, egyedül akkor hagyta abba, míg nyakamat és melleimet vette szenvedélyes ostrom alá, majd fordítva a pozíciónkon, fölém magasodott. Felnyögtem, amikor megéreztem duzzadó férfiasságát lábaim között, mire megdermedt ténykedései közepette, elhajolt nyakamból és rám nézett. Tekintete ködös volt ugyan, de csillagokat megszégyenítően ragyogtak rám lélektükrei. Láttam pillantásában, hogy habozik tovább menni, mire picit helyezkedtem alatta, majd felhúzva a lábaimat, lüktető nyakszirtje köré fontam karjaimat, s egy mély-őrjítő csókba invitáltam. Ahogy nyelveink egymáshoz tapadtak minduntalan, megéreztem két ujjbegyeit combjaimnál játszadozni, s egy magabiztos csípőmozdulattal adtam tudtára, hogy vágyom rá. A védelmezőm pedig készséggel tett eleget kérésemnek...
Soha nem voltam még boldogabb, mint JongHyun karjaiban.
Tudtam, hogy mellette biztonságban lehetek bárhol a világon. S bíztam benne,
hogy végre az anyám ölelését is élvezhetem, hosszú évek óta először. Szívem
mélyén reméltem, hogy az ő otthonában menedékre lelhetünk JongHyunnal, míg
kitaláljuk, hogyan legyen tovább. A vőlegényemet pedig fikarcnyit sem
foglalkoztatja, hogy velem mi lesz, míg neki nem kell igába hajtania a fejét.
A reggeli túlfűtött együttlétünk után még nem tudtam azonnal elválni JongHyuntól, noha tisztában voltam vele, hogy ideje lesz visszamennem a saját szobámba. De képtelen voltam megtenni. Hosszú
percekig kapaszkodtam JongHyun testébe és pihegtem mellkasára, kinek erőtől duzzadó karjai derekamon
és hátamon pihentek. Szorosan tartott mellkasán, s csak élveznem kellett a
pillanat varázsát. Többé már nem számított, hogyan jött az életembe, csak azt akartam,
hogy örökre ott is maradjon. Sodorjon minket akárhová is az élet, mellettem
legyen, s ne hagyjon többé magamra. Ahogy azt EunKyung asszony mondta: nem
számít, hogyan érek el az út végére, csak az a fontos, hogy boldog legyek
odaérve. Boldog... JongHyun mellett...
*** TaeMin POV ***
Az
elnökkel vívott harcot nem tudtam megnyerni hátszél nélkül, az anyámra nem
támaszkodhattam ebben az esetben, egyedül JiHye lehetett társam a megvívni készült háborúmban. De még neki sem volt elég hatalma és bátorsága szembe szegülni a
politikussal. Nekem azonban nem volt más választásom, a menyasszonyom segítségét kellett
kérnem, hogy a szobalányának szívéhez eljuthassak. Talán mégis szót tudunk érteni, hiszen ugyanaz volt a célunk. Szinte csak Haru járt a
fejemben a majdnem bekövetkezett baleset óta. Vagyis nem csak szinte. Állandó
jelleggel rá gondoltam. Miként telnek a napjai, gondol egyáltalán rám, vagy
igyekszik mielőbb elfelejteni engem is a történtekkel együtt?
Az
első utam a közeli virágoshoz vezetett, ahol megpróbáltam egy szép virágcsokrot
összeállíttatni, ami talán felérhet Haru szépségéhez. Féltem, hogy esetleg
elutasít majd, meglátva a bokrétát, de egy kicsit bizakodó is voltam ezzel
kapcsolatban. Hiszen őszinte érzésékkel akartam Haru elé állni, s ehhez az kellett,
hogy mindenekelőtt megbocsásson nekem mindenért. Az eljegyzésért a leginkább.
A
Son Rezidencia kapujához érve leparkoltam a sportkocsival, kivettem a mellettem
lévő ülésen heverő virághalmot, majd becsengetve a kapun, a testőrség két tagja
egészen a bejárati ajtóig kísért. A szívem rögvest a torkomba ugrott, ahogy
kinyitották előttem a méretes térelválasztót, s megláttam a háttérben a hall felé sétáló
szobalányt. Tátott szájjal meredtem a házvezetőnőre, aki kíváncsi szemekkel
nézte bamba arcomat, és értetlenkedett szótlanságomon.
-
Ajumma! Elnézését kérem! Szép reggelt. Bejöhetek? – hajoltam meg az idős házvezetőnő
előtt.
-
Jöjjön csak fiatalember – húzódott félre kissé. – Haru-yah! Gyere ide, légy
szíves. Lee TaeMin úrfi jött a kisasszonyodhoz ma délelőtt. Kísérd őt be a társalkodóba és
szólj JiHye kisasszonynak, biztosan felkelt már.
-
Igenis, Yoo asszony! – biccentett, aztán lassan elindult felém. – TaeMin-shi,
kérem, kövessen.
-
Köszönöm, Haru – dőltem meg a szobalány előtt, majd szorosan követtem kissé
ideges lépteit.
-
Parancsoljon – kínált hellyel a társalgóba érve. – Máris szólok a
kisasszonynak. – Már lépett is odébb, amikor sietve megállítottam tetteiben, gyengéden a vékony csuklójára fogtam.
-
Várj egy kicsit, Haru – súgtam keresve pillantását. – Szeretnék előtte váltani
veled néhány szót.
-
Miben lehetek a segítségére, TaeMin-shi? – fordult meg, hogy szembe kerüljön
velem.
-
Ezt neked hoztam – emeltem meg az idáig ujjaim között szorított virágcsokrot.
-
Tae... Tae... TaeMin-shi? – hebegte meglepetten, amit egy félszeg mosollyal
fogadtam.
-
Kérlek, fogadd el bocsánatkérésem jeleként – megremegett a hangom, ahogy Haru
kétkedő szembogaraiba merültem.
-
Miért kér bocsánatot, TaeMin-shi? – rebegtette hosszú pilláit.
-
Mert sokszor okoztam már fájdalmat neked, és cselekedtem úgy, ami nem volt
helyénvaló. Veled szemben semmiféleképpen. Ezért kell bocsánatot kérnem. A
tiszteletlenségem miatt.
-
TaeMin-shi. – Reszketve emelte fel jobbját, aztán nyúlt is a csokorért. Ajkaira
halvány mosoly kerekedett, s lassan orrához emelte a bokrétát. – Köszönöm...
Gyönyörűek – pihegte a szirmok közé bújva.
-
Nálad egyetlen virágszál sem lehet gyönyörűbb – léptem közelebb hozzá,
önkéntelenül simítottam végig jobb felkarján, aztán combom mellé engedtem tagomat, mielőtt még félreértené békülési szándékomat. – Egy ilyen rózsaszálat nem
szabad csokorba fogni, hogy bárki is birtokolhassa. Ahhoz túlságosan gyönyörű virágszál és ezt a virágot a legnagyobb becsben kell tartani. – Haru félve emelte meg
fejét és nézett rám csodálkozón.
-
TaeMin-shi? Miért mond nekem ilyeneket TaeMin-shi? – Ijedten járatta
lélektükreit az enyémekben.
-
Mert most őszintén szeretnék eléd állni, Kang Haru – hátráltam egy lépést és
mélyen meghajoltam előtte. – Szeretném, ha elfogadnád a virágcsokrot, s
engedélyed adnád, hogy udvaroljak neked, Kang Haru – egyenesedtem fel
gondolatom végén.
-
TaeMin-shi? – nyelte le torkában felgyülemlő gombócait, szavaim kellőképpen
megdöbbentették a mindig mosolygós lányt. – És az eljegyzés? Mi történt az
eljegyzéssel?
-
Nos, többek között ezért is vagyok itt. Szeretnék beszélni a kisasszonyoddal
is, mert fel kívánom bontani a jegyességünket. Noha, tudom, hogy az elnök és a politikus
ebbe soha nem fog beleegyezni, szükségem van JiHye akaratára is. S csak
reménykedni tudok benne, hogy ő is hozzám hasonlóan vélekedik a kettőnk
házasságáról.
Tökéletesen
ebben a pillanatban érkezett egy visszafogott kiáltás, s így a szobalány már
nem tudott reagálni a monológomra. Haru neve csendült fel a méretes hall oszlopai között. Gyors mozdulattal perdült egyet tengelye
körül, ekkor vettem észre, hogy éppen az emlegetett menyasszonyom ácsorog az előtérben. Meglehetősen hiányos öltözetben ám annál inkább boldogabb és csillogóbb szempárokkal, minek köszönhetően önkéntelenül
mosolyodtam el látványától. Annyira más volt így, mint amilyennek mutatta magát
a találkozásaink legtöbb részében. Ezt a JiHyét hirtelen jobban kedveltem, mint
azt, akit feleségül szántak nekem. Történnie kellett valaminek, ami ekkora változást okozott a menyasszonyomnak...
-
JiHye kisasszony? – szaladt hozzá Haru, háta mögé rejtve a tőlem kapott
virághalmot.
-
Haru? Mi folyik itt? – nézett egyszer rám, egyszer pedig az előtte álló lányra.
– Miért van itt TaeMin-shi?
-
Az úrfi. Az úrfi szeretne beszélni a kisasszonnyal. Elnézését kérem, hogy nem
szóltam eddig, hogy itt várakozik a fiatalúr.
-
Mit szorongatsz a kezedben, Haru? – kíváncsiskodott kislányosan.
-
Egy csokor... – rázkódott meg válla mély sóhajától, miközben felemelte azt. – Az úrfi... Az úrfi hozta...
-
Igazán figyelmes TaeMin-shi részéről, hogy virággal lepett meg téged ezen a csodás reggelen – jegyezte meg mosolyogva, majd rám sandított fürkészőn. – Tud várni
még néhány percet, TaeMin-shi, vagy már menni készül?
-
Megvárom a kisasszonyt, míg felöltözik – hajtottam meg fejemet JiHye előtt,
pironkodó arcán látva tudtam, hogy zavarba hoztam a kijelentésemmel.
JiHye
eltűnt a lépcsőkön, aztán Haru is magamra hagyott a társalgóban. Alig pár perc
leforgása alatt már újra többed magammal ültem a kanapén. A szobalány a társalkodó
boltívénél ácsingózott – JiHye külön kérésére természetesen -, a menyasszonyom
balján pedig testőre figyelte minden mozdulatomat árgus szemekkel. A
menyasszonyom megköszörülte a torkát, majd finoman keresztbe tette lábait, és
megtörte a némaságot.
-
Minek köszönhetem délelőtti látogatását, TaeMin-shi? – intézte hozzám kimért
kérdését.
-
Szeretném, ha felbontanánk az eljegyzésünket. – Mindenkit megdöbbentettem
válaszommal, még a testőr is meghőkölt a hallottaktól.
-
Miért kér ilyet tőlem? – folytatta higgadtan.
-
Mert tisztában vagyok vele, hogy ön sem kíván férjhez menni. Hozzám semmiképp
sem. Így bátorkodom ezt a javaslatot tenni. Beleegyezik? Hajlandó felbontani
velem a jegyességet?
-
Miért kéri ezt? – ismételte.
-
Hiszen az előbb mondtam el – feleltem kicsit idegesen, mintha meg sem akarná
hallani a hangomat.
-
Azt elmondta, hogy én miért nem szeretnék a felesége lenni. De a saját indokait
nem árulta el. Erre vagyok kíváncsi. Miért akarja ön felbontani a
jegyességünket? – nézett kérdőn szemeimbe.
-
Mert nem vonzódom a kisasszonyhoz. Nem tudom a kisasszonyt szeretni úgy, ahogy
az egy házasság esetén szükségeltetik.
-
Sokan kötnek szerelem nélkül házasságot, így ezt kevésbé gondolnám jó indoknak.
Szóval? Mi az igazság, Lee TaeMin? Miért kíván visszakozni?
- A szobalánya miatt. Meg akarom hódítani a szobalánya szívét – bukott ki belőlem, s Harura tévedt
tekintetem automatikusan.
-
Hogyan?! – csattant fel a meglepett szolgálólány, majd megpróbálta menteni a
helyzetet újfent. – Kérem, JiHye kisasszony... én... én nem is tudom... nem
tudom, miért mond ilyeneket TaeMin-shi! – kapott JiHye karjáért térdeire esve, és könnyes szemmel
nézte a mosolygó menyasszonyomat.
-
Azért, mert a minap megmentettem Haru életét, mielőtt elcsapta volna egy arra
száguldó autó.
- Hálásan köszönöm, TaeMin-shi – sóhajtott fel mosolyogva. – Szeretnék magam maradni a vőlegényemmel –
nézett fel a testőrére, aztán pedig Harura, mindketten bólintottak, megértvén a
kérést, majd magunkra hagytak. – Válaszoljon nekem, Lee TaeMin – emelkedett fel a bőrfotelről, majd a
hatalmas, dupla-szárnyas ablakhoz lépdelt összefont karokkal.
-
Mit szeretne kérdezni, JiHye kisasszony? – egyenesedtem fel én is a pamlagról
és az ablak irányába fordultam.
-
Őszinte és igaz érzéseket táplál a szobalányom iránt? – tette fel halkan.
-
Haru megváltoztatott. Hálával tartozom neki, amiért jobb ember lettem érte, és
az a legkevesebb, hogy a szívemet adom neki viszonzásul.
-
Én tisztában vagyok Haru érzéseivel és értékével, és nem szeretném, ha
kihasználná ezt a törékeny lányt. Szereti őt? Igazán? Teljes szívéből? – JiHye
megfontoltan felém fordult és mélyen a szemembe nézett, tudtam, elérkezett az
idő, hogy őszintén beszéljek a menyasszonyommal az érzéseimről.
-
Nos, Son kisasszony... – kezdtem bele, de JiHye szinte rögvest meg is állított.
-
Nem vagyok kíváncsi a köntörfalazásra és a mellébeszélésre. Egyenes választ
várok egy egyenes kérdésre, Lee TaeMin. Szereti ön Kang Harut? Teljes szívével?
Ahogy az szükséges, hogy véget vessünk a jegyességünknek. – JiHye hangja
ellenkezést nem tűrően csengett, erős és meginoghatatlan nővel álltam szemben,
aki bármikor képes kegyetlenül megbüntetni csupán egyetlen füllentésem miatt
is. – Szereti őt, Lee TaeMin? – Közelebb sétált hozzám, leengedte mellkasa
előtt tartott karjait, majd kezeimért nyúlt. – Ha tényleg úgy érzel Haru iránt,
ahogy azt nekem elmondtad, akkor kész vagyok segíteni neked. De tudnom kell az
igazat. Szereted őt? Tiszta szívvel? – tette fel megértőn, kedvességgel telt meg hangja, s várta, hogy megeredjen a nyelvem...
Hello!
VálaszTörlésIstenem JongHyun! *.* ❤❤❤
Hajrá Taemin!!!!!
Várom az Epilógust! :)
Szia,
Törlésörülök, hogy tetszett ez a rész is!
Köszönöm, hogy írtál.