Chances (BTS JungKook, NamJoon) - 16. Végzetes másodpercek

Az egyik részem mérhetetlenül boldog lett, mikor NamJoon beleegyezett, hogy elkíséri JungKookot arra a bizonyos bosszúhadjáratra. Viszont a másik. A másik részem rettenetesen féltette mindkét fiút. Amikor NamJoon magamra hagyott a szobában, hogy végül elmenjen a kölyökért, és belevessék magukat az éjszakába, kissé könnyes szemekkel emelkedem meg a gyűrött ágyneműn, majd nagyokat sóhajtva mászok kijjebb az ágy szélére. Magam köré tekerve a takarómat lépkedek el a komódhoz, hogy egy tiszta póló és fehérnemű kerüljön a kezeim közé, végül felöltözve a kicsiny nappalim ablakához ballagok.

A vaksötét éjszakát kémlelve reménykedem, hogy legalább az árnyékukat meglátom kukucskálásaim közepette, s végre kitartásomat siker koronázza. Elsőként NamJoon alakja suhan el az udvaron, majd két szívdobbanásommal később JungKook sziluettjét fedezem fel ugyanazon a nyomvonalon. A szívem hatalmasat dobban a mellkasomban, ahogy újra és újra végignézek NamJoon feszes testalkatán. Erős és megtörhetetlen. Egy igazi bandavezér. Nem érheti őket semmi baj.

Remegve emelem fel jobb kezemet és simítom ujjbegyeimet a hideg üvegre, hogy egy parányi érintést imitálhassak. Pontosan tudom, hogy ezen az éjszakán szinte semmit nem fogok aludni, folyton azon fog járni az agyam, vajon merre és mit csinálnak. Egyáltalán véghez tudják-e vinni a tervüket. S innen már nincs tovább. Ahogy feleszmélek, a kanapén gubbasztok, fejemben megannyi gondolat kering: elkapták őket és az a maffiózó éppen most kínozza mindkettejüket halálra; a rendőrök ütöttek rajtuk és már mindketten a cellájukban kuporognak, várva a végszót; vagy, ami a legrosszabb, vérben fagyva hevernek az utcakövön, senki nem áll meg mellettük, hiszen senkinek nem hiányoznak. Csak egyedül én aggódom értük.

Ijedten kapom a fejemet az ajtó irányába, amikor valaki megkocogtatja a falapot. Lélekvesztve rohanok a térelválasztóhoz, majd feltépve a kilincset, rántok egyet rajta. Hiába is bizakodtam, nem NamJoon és nem is JungKook kér bebocsátást. Éppen ellenkezőleg. JiWon kissé álmoskás arca köszönt viszont. Gyorsan betessékelem a nappaliba, majd lenyomva a pamlagra, kérdőn pillázok éjjeli látogatómra.

- JiWon? Baj van? – pislogok rémülten.

- HyeJung Eonni? Hol van JungKook? – teszi fel bátortalanul.

- Miért... miért kérdezed? – nyelek egy nagyot kétségeim közepette. – Nincs... nincs a szobájában? – Nyilván nem lehet ott, ha egyszer a kilétéről érdeklődik a pártfogoltam, ennyire még én sem lehetek agyhalott és JiWonból sem csinálhatok bolondot.

- Az előbb voltam a szobájában, de üres volt az ágya.

- Ig... Igazán? – Újabb méretes gombócot tuszkolok le a nyelőcsövemen, érzem, ahogy izzadni kezd a tenyerem és a pulzusom is az eget verdesi.

- Igen... – Látom szemében, hogy tudja, titkolódzom előtte, így megelőzvén a nagyobb bajt, beavatom JungKook tervébe.

- JiWonnie... JungKook azért nincs az ágyában, mert odakint van NamJoonnal. – Szemei megkétszereződnek a hallottaktól, sietve folytatom is tovább mondandómat. – JungKooknak is nagyon fájdalmas a múltja, ahogyan neked és nekem is. NamJoon pedig azért van most vele, hogy a segítségére legyen a fájdalmában. – Egyre jobban összezavarom szegény lányt, ezért véget vetek a köntörfalazásnak és mellébeszélésnek. – JungKook és NamJoon odakint keresik azt a férfit, aki lemészárolta JungKook családját. Nem mertem egyedül elengedni JungKookot, ezért megkértem NamJoont, hogy kísérje őt el. Most csak remélni tudom, hogy nem követtem el óriási baklövést és mindketten épségben visszatérnek.

- HyeJung Eonni... – JiWon szemébe könnyek szöknek, s azzal a mozdulattal vonom karjaimba, hogy némi nyugalmat adhassak neki. S nem utolsó sorban, nekem is jól esik most némi vigasztalás. – Ugye nem lesz semmi baja? – pityergi elfojtott hangon a vállamba bújva, mire gondolkodás nélkül kezdem nyugtatni.

- Hamarosan megjönnek mindketten, és végre hátat fordíthatunk együtt a múltunknak mindannyian. Te is és JungKook is rendben lesztek. Gyere, pihenj le kicsit az én szobámban.

Óvatosan felkelek a kanapéról és magammal húzom JiWont is. Egymásba karolva bukdácsolunk el a hálóig, s miután picit összeráztam az ágyneműket, befektetem és gondosan betakargatom JiWont. Szinte azonnal el is nyomja őt az álom, ahogy feje a párnához ér. Felkapcsolom az éjjeli lámpát, hogy ha megébredne, ne ijedjen meg az ismeretlen környezettől. Halk mozdulatokkal egybekötve csukom rá a térelválasztót és visszaosonok a nappaliba. Egyre idegesebben bámulom az órát, a percek komótosan telnek egymás után, mintha mindegyik másodperc kétszer olyan hosszú lenne. Kis híján elnyom az álom, mikor motoszkálásra figyelek fel, automatikusan felpattanok a pamlagról és a bejárathoz sietek.

Majdhogynem tokostul tépem fel a térelválasztót, NamJoon és JungKook áll a küszöböm előtt. Egymásba kapaszkodnak, első ránézésre nincs egyetlen ép porcikájuk sem. NamJoon bal szemét súlyosan felsértette valami, a jobb szeme alatt méretes monokli pihen egy másik heggel, ahogyan ajkai is felrepedtek a sorozatos ütéseknek köszönhetően. Fekete ruházata saras és vérfoltokkal tarkított, öklein is felszakadt a bőr, bal kezének gyűrűs- és kisujjperce majdnem csontig látszik. Zokogva kapok értük és húzom be őket a lakásba.

JungKookot a heverőre fektetjük, látszólag nincs eszméleténél, de azzal nem fecsérlem az időmet, hogy NamJoont faggassam a történtekről. Rögvest az ágy alatti elsősegély dobozért nyúlok, és sürgető mozdulatokkal igyekszem JungKook arcát és felsőtestét megszabadítani a vérfoltoktól és egyéb sérülésektől, s közben magamban fohászkodom, hogy térjen magához. Nem reagál semmire sem, résnyire tárt ajkain nem szökik át a levegő, így felszakítva a felsőjét hezitálás nélkül fogok hozzá az újjáélesztéséhez. NamJoon halkan számol és próbálja bennem a lelket tartani, miközben mindkét tenyeremet JungKook szegycsontjára feszítem, és erőmön felül küzdök azért, hogy visszahozzam őt az életbe. Minden másodperc végzetes lehet.

- Rajta, JungKook... kérlek... – Hajolok orrához, hogy újabb levegőt juttassak tüdejébe, egyelőre még mindig hasztalanul. – Gyere vissza hozzánk... JungKook... ne csináld ezt... – A következő fújás is eltelik, de továbbra sem reagál. – JungKook... kérlek... Gyere vissza.. – Zokogásom felerősödik, ám képtelen vagyok feladni a harcot érte.

- Mi lesz, Kölyök? – NamJoon hangja is elcsuklik egy pillanatra. – Ne csináld ezt, hallod?!

- JungKook... – Mellkasára zuhanok a sokadik kísérletem után sírógörcseim közepette, s ekkor tűnik csak fel JiWon reszkető alakja, ahogy a pamlag háttámlájának dőlve nézi az élettelen testet.

- Ne... – pihegi, miközben könnyei végigfolynak arcán, majd két gondolattal később már mellettem térdel, és ő folytatja ugyanazt a mozdulatsort, amivel én küzdöttem idáig szüntelenül. NamJoon megtörten térdel másik oldalamon, soha nem láttam még ennyire kétségbeesettnek. Mintha nem ugyanaz a NamJoon lenne, mint akivel kiengedtem JungKookot. – JungKook... kérlek... – JiWon sem tud parancsolni könnyeinek, összeszorított szemekkel és fogakkal küzd a fiatalért, ahogy újra és újra benyomja mellkasát és préseli belé a levegőt.

- JiWon... – nyúlok vállához, de kirántja ujjaim alól testét.

- NEM! Őt nem hagyom itt! Nem hagyom elmenni! – Szűnni nem akaró zokogása szíveket tépően hasít végig tudatomon, s eszmélek rá, hogy újra éli azt a napot, mikor az anyját lőtték le a szupermarketben, és akkor is ugyanígy küzdhetett az életéért. – JUNGKOOK! JUNGKOOK NEM TEHETED EZT VELEM! HALLOD?! JUNGKOOK! Szükségem van rád...

JiWon remegve omlik JungKook mellkasára, mintha örökre elengedte volna a fiút majdnem fél órás küzdelem után. Reszketve emelem meg tagomat és simítom kézfejemet JiWon vállára. Teste rázkódik, de én sem tudom abbahagyni a sírást. Szabadon pihenő kezemet JungKook homlokára csúsztatom, épp csak hallani lehet a szívdobbanásunkat a zokogásainktól, mikor egy nyöszörgéshez hasonló hang üti meg füleinket. Mindhárman JungKookra kapjuk a fejünket, akinek szemhéjai megremegnek. Az én könnyeim szinte rögvest elapadnak.

-  Mmrpfphhmpfh...

- JungKook... – formálom nevét alig hallhatóan, mire JiWon is megemeli fejét a fiú mellkasáról.

- Kom... komolyan...? – erőtlenül csengnek szavai, rekedtes hangja mégis megnyugtatja zilált lelkünket.

- Komolyan, mi? – szólal meg JiWon is könnyes hangon.

- Mondtad...? Komolyan? – motyogja még kissé erőlködőn, de JiWon ajkaira halvány mosoly kúszik, ahogy elrévedezik JungKook vonásain.

- A legkomolyabban... – törli meg arcát, s apránként hajol JungKookhoz.

- Megmentettél... – dünnyögi JiWon tincseire, sérült ajkaival próbál egy parányi puszit nyomni rájuk, önkéntelenül mosolyodom el a látványon.

- Üdv itthon, JungKook. – Törődéssel telve simítok végig nedves haján, majd otthagyva kezemet, NamJoonra emelem homályos tekintetem. – Te jól vagy? – kérdezem, s máris fáj a tudat, ahogy feltettem, hiszen megannyi heg tarkítja az ő testét is. – Vagyis...

- Jól vagyok, Jagiya – Lassan hajol hozzám, hogy gyengédséggel telve simíthassa ajakpárját az enyémre. Felszisszen ugyan, de nem távolodik el, hagyja, hogy viszonozzam a közeledését, s én a lehető legfigyelmesebben próbálom megérinteni őt a számmal. – Most már jól vagyok... – szuszogja elválásunkkor, majd JungKookra fordítjuk tekinteteinket. – Szívós egy kölyök vagy – kuncogja, ahogy kicsit vállon veregeti a fiatalabbat.

- Te sem panaszkodhatsz... – motyogja JiWon tincseire félig lehunyt szemekkel.

Valamennyire sikerül megnyugodnom, hogy végre megint az Intézmény falain belül vannak, de a látványuk továbbra is aggaszt. Mindazonáltal fogalmam sincs, mit fogok mondani Kang igazgatónak, mégis miért néznek ki úgy mindketten, mintha a polgárháborúból szabadultak volna ki. Nem is szólok semmit, csak élvezem a pillanatnyi boldogságunkat, s végül néhány pár perc elteltével NamJoont is leültetem a szőnyegre és alaposabban szemügyre veszem a sérüléseit.

Az ölembe csúsztatom az egészségügyi ládikámat, magamhoz veszem a fertőtlenítő folyadékot és némi gézlapot, majd azokkal a kezemben esek neki NamJoon arcának. Egy-egy fintor telepszik ajkaira, ahogy nyomkodom bőréhez a gyógyszeres lapocskákat.

- Ha hagyod magad, hamarabb szabadulsz – jegyzem meg mosolyogva, amikor bal szeménél kezdem letörölni a megszáradt vérfoltokat. – Aki nagyfiú volt odakint, az tűrje az ápolást is.

- Ahogy kívánja, nővérke – kuncog maga elé lehunyt szemekkel, jobb karját hasfalára csúsztatja, de a fintorát nem tudja leplezni, automatikusan az érintett pontra nézek.

- NamJoon? – biccentem oldalra a fejemet.

- Nem érdekes – szisszent fel kissé eltorzult vonásokkal, mire csuklójára fogok és elhúzom hasáról a karját.

- NamJoon... – nyelek egy nagyot, ahogy meglátom a tátongó heget, ami elsőre golyó ütötte sebnek néz ki. – NamJoon... ez egy... NamJoon.. – hebegem, mert nem térek észhez a látottaktól. – NamJoon... meglőttek... – küszködök nehézkesen a szavaimmal, azonnal elhomályosul előttem az arca.

- Mindjárt jobban leszek, HyeJung-ah... ne... ne aggódj... – Erőtlenül törnek fel NamJoonból a szavak, a legrosszabb gondolatok futnak végig a fejemben, ahogy szemhéjai elnehezülnek.

- NamJoon? Nam...? NamJoon...? – szólongatom nevén, mire lassan kinyitja szemeit. – NamJoon...?

- Fáradt vagyok... – szuszogja. – Csak pihennem... pihennem kell...

- Fel tudsz állni, NamJoon? – nyúlok karja alá, hogy felsegíthessem a szőnyegről.

- Persze... – leheli maga elé, miközben megtámaszkodik a kanapé egyik felén, másik karjával pedig belém kapaszkodva löki fel magát a földről.

- Beviszlek a hálóba... – Átvetem karját a vállamon, majd lassanként beljebb bukdácsolunk a helyiségbe, és a párnák közé fektetem.

- Hm... azt hittem... megvárjuk, míg... lelépnek a fiatalok... – viccelődik félájultan, de hirtelen nem tudok nevetni a humorán.

- Meg ne próbálj itt hagyni, Kim NamJoon, mert akkor nagy bajba kerülsz. Megértetted?

- A kisasszonyért bármit... – mosolyogja, aztán mélyről jövő sóhaj szakad fel belőle, ahogy megköszörüli torkát és újabb szenvedős vonások rajzolódnak arcára.

Kihámozom a félig szakadt felsőjéből, s két fordulat múltán már az elsősegély dobozkámmal ülök az ágy szélén. Magunkra zárva az ajtót veszem alaposan szemügyre a hasán lévő sebet, miközben óvatosan megtisztogatom körülötte a bőrét. Hasfala éppen csak mozdul, ahogy piheg a párnák között, kicsit megnyugtat a szuszogása. Talán a leginkább kimerülhetett, és nem is a sérülések azok, amik elvették az erejét. Az adrenalin persze vitte mindkettejüket, de most, hogy nincs mi hajtsa őket, most érzik meg igazán, hogy min kellett keresztül menniük.

- NamJoon...? – súgom nevét magam elé.

- Hm? Mi az, Jagiya? – kérdez csendesen, még eszméleténél van.

- Soha többé nem csinálhatsz ilyet... – sütöm le szemeimet bűnbánóan, nem kellett volna arra kérnem, hogy kísérje el JungKookot, ahogyan őt sem lett volna szabad kiengednem az éjszakába.

- Igenis, hölgyem...

- Nem viccelek, NamJoon. – Leteszem a kezemből a dolgokat, és ujjaim közé szorítom NamJoon sértett kézfejeit. Könnyes szemekkel keresem meg tekintetét, azonnal elveszek fáradt szembogaraiban, ahogy összefonódnak. – Már ezt a döntésemet is megbántam, ahogy JungKook ott hevert eszméletlenül a pamlagon, ahogy JiWon zokogott, hogy visszahozza őt, és ahogy téged láttalak a lőtt sebeddel.

- Jól vagyunk, és itt vagyunk – Megtámaszkodik kicsit, kihámozza kezét az enyéim alól, aztán balját arcomra simítja. – Bármit és mindent hajlandó vagyok megtenni érted, HyeJung.

- Nem foglak többször ilyenre kérni, ezt sem kellett volna~

- Én ajánlottam fel, nem te kérted – fojtja belém monológomat, majd apránként fészkeli magát közelebb hozzám. – Ugyanúgy megtenném ezután is. – Egy hosszú és édes csókkal zárja szavait, ujjai tincseim közé fúródnak, majd lassan közelebb von magához...

Chances (BTS JungKook, NamJoon) - 15. Végítélet [+16]

* * * NamJoon POV * * *

Amikor HyeJung elmesélt, mit tudott meg a kölyöktől, habozás nélkül hoztam meg a saját döntésemet, mielőtt még HyeJung bármire is megkérhetett volna. Noha, nem merte bevallani, pontosan tudtam, azért osztotta meg velem JungKook múltját, hogy én legyek az, aki a fiatal srácot a védelmem alá veszem, s amíg odakint rója az utcákat, hogy bosszúját beteljesíthesse, addig HyeJung is biztonságban tudhat mindkettőnket.

Viszont mikor meghallottam, hogy ő is el akar kísérni minket egy majdnem öngyilkos küldetésre, eszem ágában nem volt beleegyezni. Elég volt máris a Kölyök miatt aggodalmaskodnom, ha HyeJung is odakint lenne velünk, biztos, hogy őt mindannyiunknál jobban félteném és képtelen lennék arra figyelni, ami az elsődleges cél. Minél rövidebb idő alatt megtalálni a keresett személyeket és JungKook bosszúszomját oltani.

- Tsch... ilyen egy makacs nőszemélyt... – Ahogy megforgatom a szemeimet, lassan HyeJung felé nyújtom a kezemet és várom, hogy ő is felkeljen a kanapéról.

- Csak határozott vagyok, nem makacs – feleli, ahogy apró és puha tenyere kézfejemben landol, ösztönösen fonom össze ujjainkat, szinte az eszemet veszítem, ahogy bőre az enyémhez simul.

- Attól még mindig nem jöhetsz velünk, HyeJung – jelentem ki ellenkezést nem tűrően, mire kidüllednek pupillái és értetlenül pislog rám hosszasan.

- Azt hiszem, rosszul értettelek, Kim NamJoon! – Elengedi a kezemet és csípőjére vezeti tenyereit, szigorú szemeit mereszti rám, szabályosan megrészegít ez a pillantás, ha nem tudnám, mi van a háttérben, és mennyire szorít az idő, itt és most vetném rá magam, hogy a belőle áradó tüzet, tűzzel olthassam el.

- Nem értettél semmit sem félre, HyeJung-ah. Makacs nőszemély vagy, és eszemben sincs téged is magunkkal vinni.

- Márpedig én is veletek megyek, NamJoon!

- Nem. Nem jössz, HyeJung!

- De igen! Megyek. Ez az utolsó szavam! – erőszakoskodik, akár egy ötéves kislány, aki mindenképp meg akarja kaparintani a boltban kiszemelt kirakati babát.

- Lehet ez az utolsó szavad, de pont nem tud érdekelni, HyeJung. Itt maradsz az Intézményben és segítesz visszajutnunk az éjszaka közepén – győzködöm teljes higgadtsággal, de szavaim süket fülekre lelnek.

- Akkor is veletek akarok menni! – kekeckedik ugyanazzal a hévvel, mire tarkójáért kapok és ajkaimra rántom, hogy vad hévvel csókolhassam meg végre, s ezáltal kissé el is némíthassam. Remegve fogadja számat kívánatos ajkain landolni, mellkasát az enyémhez feszíti, zihál és lüktet, szinte beleszédülünk ebbe a mámorba.

Formás félgömbjeire tévednek tenyereim, majd egy könnyed mozdulattal felkapom a földről, lábait derekam köré kulcsolja, s már félfordulatot véve passzírozom fel a legelső függőleges felületre. Halk és egyben elfojtott nyögés szakad fel belőle, ahogy háta a szekrény ajtajához ér, belőlem is egy mormogás tör elő. Fogaival tépi ajkaimat, ahogy meg-megfeszül testem alatt. Ágyékomat automatikusan mozgatni kezdem, s ő is viszonozza ténykedéseimet.

Kapkodó mozdulatokkal kezdem kihámozni felsőjéből, amint megkapaszkodik nyakamban, már melleinél kalandoznak tenyereim, amikor újabb halk nyögés bukik ki belőle. Élvezettel hallgatom hangjait, elszakadva szájától, füléhez hajolok, majd fogaim közé szorítva cimpáját kezdek duruzsolásba.

- Ha több időnk lenne, akkor nem úsznád meg ennyi nyögdécseléssel. Eltörpülne minden sikolyod... – Még egyszer fülébe harapok, majd nyakának egy kívánatos pontjába mélyesztem szemfogaimat, és ott is hagyok egy halvány jelet magam után.

- NamJoon... – nyüszít fel nevemmel, hangja édes sóvárgásként szánt végig rajtam, alig bírok észnél maradni ezekben a másodpercekben, totálisan megbabonáz ez a nő.

- Szeretnélek biztonságban tudni, hogy mikor visszaérek, akkor a karodba omolva lehessek úrrá az őrületen. – Homlokommal megtámaszkodom az övén, félig lehunyt szemekkel intézem hozzá szavaimat, forró sóhajai pezsdítő tangót lejtenek számon.

- Ezért csináltad ezt az egészet? – zihálja még kissé. -  Azért, hogy itt maradjak? Ezért támadtál le?

Elmosolyodom ködös szempárja láttán, már-már bűntudat kezd kerülgetni, amiért ezt tettem vele, de tudom, hogy csak így lehet biztonságban, míg én odakint vagyok a Kölyökkel. Nem akarok még HyeJung miatt is idegeskedni, mert akkor félő, hogy éppen azt az énemet nem tudom felszínre hozni, aki ahhoz kell, hogy JungKook segítségére legyek.

Magamhoz ölelem, aztán karjaimban tartva hátrálok és helyet foglalva a kanapén, ültetem az ölembe. Combjaival közre fogja az enyémeket, fejét vállgödrömbe hajtva szuszog halkan. Érzem, mennyire félt engem és JungKookot is, viszont addig nem tudok nyugodtan cselekedni, míg az ő testi épségéért kell izgulnom. A nyakam köré fonja karjait, orrát kulcscsontomba fúrja.

- Mindennél fontosabb vagy nekem, Jagiya – szólalok meg alig hallhatóan. – Addig nem tudok az lenni, akire JungKooknak szüksége van, míg te is odakint vagy. Nem tudok a bandavezér lenni, míg a közelemben vagy.

- Mire célzol ezzel, NamJoon? – kibújik a rejtekéből és rám emeli mélybarnán csillogó gyémántjait. Beleszédülök a pillantásába.

- Olyan valakivé kell válnom ezen az éjszakán, akit te nem akarsz ismerni, HyeJung-ah. Akit a te segítségeddel temettem el, de mikor a szükség törvényt bont, akkor felszínre kell engednem a láncra vert énemet. Erre képtelen vagyok, ha veled vagyok. Nem akarom, hogy lásd, aki régen voltam. Nem akarom, hogy lásd az állatot.

- NamJoon... – sóhajt fel némiképp elégedetlenül. – Nekem mindenhogy Kim NamJoon vagy – fúrja ujjait kissé zilált tincseim közé, majd apró puszit hint homlokomra és orrhegyemre. – Nem számít, milyen éned volt és van, nekem te számítasz, NamJoon.

- Hidd el, HyeJung-ah, hogy azt az énemet nem szeretnéd úgy, mint azt, aki most vagyok melletted. Nem tudnál meglenni a közelemben, undorodnál és megvetnél.

- Sosem tenném és sosem tettem. Ne is mondj még hasonlóakat sem, NamJoon.

- Akkor is pontosan ugyanezt mondanád, ha tudnád, hogy emberek vére tapad a kezeimhez? Nem is egy emberé? – Egy lélegzetvételnyi pillanatra meglepődik ugyan, de aprókat bólogatva felel kérdésemre. – Akkor is éppen így néznél és éreznél irántam, ha tudnád, hogy megannyi embert vertem félholtra, hogy kiszedjem belőlük az igazat? Akkor is szeretnél, ha tudnád, hogy nem csak egy egyszerű bandavezér voltam, hanem bérgyilkos is? Különböző maffiózók végítélete. Akkor is szeretnél, HyeJung-ah? Így is?

- Minden titkoddal és múltaddal együtt szeretlek.

- Szeretlek, HyeJung-ah... – Apránként szüntetem meg ajkaink között a távolságot, és csókolom meg lágyan az ölemben pihegő nőt, aki által jobb emberré lettem.

Szorosabban fonom át tagjaimat vékony derekán, majd egész testét az enyémhez feszítem. Érzem, ahogy megremeg karjaim alatt, ám képtelen vagyok lazítani az ölelésemen. Most szükségem van rá. Szükségem van rá, hogy érezzem a szerelmét. Érezzem, amit érez és amit én érzek iránta. A kezdeti lágy és finom csók fokozatosan vált át szenvedélyessé és érzékivé. Nyelve kacérkodó játékba hívja vörös izmomat, majd heves csatába bonyolódva bujtatja be ujjbegyeit a fekete pólóm alá. Összerezzenek, ahogy megérinti hasfalamat, a vérem száguldani kezd az ereimben. Én sem tétlenkedem tovább, hirtelen mozdulattal rántom le róla falatnyi felsőjét, aztán már a melltartójától is megszabadítom és domborulatainak esem ajkaimmal.

Újabb és újabb nyögés hagyja el ajkait, hátravetett fejjel, hajamba markolva ringatózik felettem, s élvezi mindazt, amit teszek. Míg bal kezemmel melleinél és gerince ívén kalandozom, addig jobbommal útnak indulok csípője felé, s meg sem állok érzékeny pontjáig. Nadrágjának gombja és cipzárja, mintha ott sem lenne, jutok be fehérneműjébe, megremeg, mire elégedett mormogással adom tudtára, ezúttal nem állok meg ennyinél.

- NamJoon... – nyögi édes-kéjes hangon nevemet, a legcsodásabb dallam sem lehet ennél a tónusnál varázslatosabb.

- Itt vagyok, Jagiya... Yeobo... itt vagyok... – lihegem önkéntelenül, ahogy megmozdulok alatta, az alsóm már szétfeszít mindenhol, ha rég megszabadultam volna már tőle, az is késő lenne most. Érezni akarom. Most. Mindenütt. Akarom. Kell nekem. – Yeobo-yah... – Csókolom meg mélyen, szájából kapkodva a levegőt vágom hanyatt a pamlagon, újabb nyögés üti meg fülemet, de nem tudom leállítani magam. Szaggatottan dobom a heverő lábához a bugyiját, a sajátomat is csak épp lerugdalom, mikor végre megérzem forróságát magam körül. – Gyönyörű...

- NamJoon... – Nyögdécseli nevemet imaként, mikor hosszan mozogni kezdek felette. Mámor...

* * *

Épp elmúlt éjjel egy óra, mikor a körletek felé osonok lábujjhegyen, aztán két kopogtatással később JungKook végre ajtót nyit nekem. Teljesen fekete ruhát ölt magára, még a tekintete is sötét. Biccent egy aprót, mire én is követem tettében. Arrébb lépek, hogy ő is kimerészkedhessen a folyosóra, aztán egy gyors terepszemle után már célba is vesszük a közösségi helyiséget, hogy arrafelé lopakodhassunk ki az éjszakába. Mivel HyeJungot sikerült meggyőznöm, hogy ne jöjjön velünk erre a veszélyes útra, nyugodtan lépek ki a szabadba. Nyomomban JungKookkal.

A fiatal fiú semmi jelét nem mutatja az idegességének, az állóvíz is megirigyelhetné a higgadtságát. Sejtéseim voltak a természetéről, de ezt az egy tulajdonságát mindenki előtt rejtve tartotta. Még a lélegzetvételét sem lehet hallani, a szél is csak tapogathatná alakját. Elfelejtettem már milyen érzés, mikor vadászni indulok, és milyen az, mikor másoknak kell rettegnie és visszaszámolnia életének utolsó perceit. Amik ezúttal szenvedéssel teliek lesznek.

- Tudod, hogy hova kell mennünk? – súgom a sötétségbe, mire JungKook parányit bólint válaszul.

- Komolyan mondtad, hogy hajlandó vagy segíteni nekem? – kérdez, mielőtt még kilépnénk az utcára, a félretolt kertlécek előtt guggolva meglepődöm a kíváncsiságán.

- Ezt lehet, hogy nem éppen most kellene megvitatnunk. Te nem így gondolod?

- Jobb szeretem tudni, mire kell számítanom...

- HyeJungnál nincs fontosabb számomra, így egyértelmű volt, hogy kihúzlak a bajból, mielőtt még belekeverednél.

- Tudtam, hogy a pincsije vagy... – vigyorodik el, mire mellkason vágom kissé, hogy tisztában legyen az erőviszonyokkal. -  Tényleg ennyit számít neked ez a nő?

- HyeJungnál csodálatosabb teremtéssel még nem találkoztam. Nem érdekli honnan érkeztünk, milyen múlttal kerültünk be, csak az a fontos annak a nőnek, hogy lábra álljunk és megtaláljuk a helyünket a világban. Érted már?

- Értem – bólint beleegyezően, aztán egy újabb gyors fejforgatás után kisurranunk mindketten a lécek között és átfutunk a szemközti utcasarokra.

A régi kapcsolataim révén nem is kell sokat várnunk, hogy a megfelelő fegyverek is a kezeink közé kerüljenek. Egy sötétített üvegű és fényezésű autó parkol le egy perccel később az érkezésünk után, majd az oldalajtót kinyitva egy-egy maroklövetű landol a tenyereink között, majd egy gondolattal később a fekete sporttáska a többi fegyverrel.

A furgon ugyanazzal a lendülettel el is hajt, ahogy megérkezett, majd felmarkolva a sporttáskát, JungKook is az övébe akasztja a pisztolyát. Egymásra nézve nyugtázzuk, hogy nincs visszaút, mindenünk megvan, hogy a bosszú-hadjáratát siker koronázza.

- Most még meggondolhatod magad... – szólal meg, ahogy mellém lép, és kapucniját a fejére húzza.

- Ahogyan te is visszafordulhatsz. Bízd ezt az ügyet a profikra.

- Ha arra várnék, hogy a rendőrség a kezébe vegye az ügyemet, akkor járókerettel szelném az utcákat némi pépes betevőért kutatva. – Gúnyolódása önkéntelenül fakaszt mosolyra, de meg kell hagyni, a kölyök tökéletesen látja a társadalmat. Az olyan embereket, mint Fehér Tigris nem lehet csak úgy letartóztatni, hiszen az egész rendőrség a kezében van. – Kész vagy? – kérdez magabiztosságot sugározva.

- Én már annak születtem. Biztosan ott lesznek abban a lebujban? Nem tévesek az információid?

- YeSung tegnap este is ugyanott találta őket, ahová az elmúlt egy hónapban jártak, és elhiheted, hogy ami beválik, azt nem szívesen hagyják ott az effélék.

- Rendben. Akkor én megyek a hátsó kijáraton, elintézem a testőreit és a lebuj biztonsági embereit. – Biccent a tervet hallgatva. – A bejáratnál is két őr lebzsel naphosszat, az előtérben három testőr malmozik általában, a többi pedig a Tigris lepi el, ha éppen nem a nők foglalják le a figyelmüket.

- Reméljük, hogy ezúttal a segítségünkre lesznek a csinibabák.

- Ha rajtam múlik, akkor már a Tigrist is leteperték a női és a testőrök figyelme is lankadt. – Kacsintással egybekötve toldom meg megjegyzésemet. Elég időt töltöttem kint, hogy tudjam, kit mivel lehet megfogni vagy éppen elterelni a figyelmét. Az ilyesféle lebujok pedig sosem változnak. Maximum a tulajdonosak tisztogatás alapján, de a rib@ncok mindenütt egyformák. Egy kis plusz és máris a tenyeredből eszik az összes.

- Indulás... – Fújtat maga elé, majd eltűnünk az éj leple alatt és kétfős seregünkkel rohamozzuk meg a bordélyt...