Chances (BTS JungKook, NamJoon) - 16. Végzetes másodpercek

Az egyik részem mérhetetlenül boldog lett, mikor NamJoon beleegyezett, hogy elkíséri JungKookot arra a bizonyos bosszúhadjáratra. Viszont a másik. A másik részem rettenetesen féltette mindkét fiút. Amikor NamJoon magamra hagyott a szobában, hogy végül elmenjen a kölyökért, és belevessék magukat az éjszakába, kissé könnyes szemekkel emelkedem meg a gyűrött ágyneműn, majd nagyokat sóhajtva mászok kijjebb az ágy szélére. Magam köré tekerve a takarómat lépkedek el a komódhoz, hogy egy tiszta póló és fehérnemű kerüljön a kezeim közé, végül felöltözve a kicsiny nappalim ablakához ballagok.

A vaksötét éjszakát kémlelve reménykedem, hogy legalább az árnyékukat meglátom kukucskálásaim közepette, s végre kitartásomat siker koronázza. Elsőként NamJoon alakja suhan el az udvaron, majd két szívdobbanásommal később JungKook sziluettjét fedezem fel ugyanazon a nyomvonalon. A szívem hatalmasat dobban a mellkasomban, ahogy újra és újra végignézek NamJoon feszes testalkatán. Erős és megtörhetetlen. Egy igazi bandavezér. Nem érheti őket semmi baj.

Remegve emelem fel jobb kezemet és simítom ujjbegyeimet a hideg üvegre, hogy egy parányi érintést imitálhassak. Pontosan tudom, hogy ezen az éjszakán szinte semmit nem fogok aludni, folyton azon fog járni az agyam, vajon merre és mit csinálnak. Egyáltalán véghez tudják-e vinni a tervüket. S innen már nincs tovább. Ahogy feleszmélek, a kanapén gubbasztok, fejemben megannyi gondolat kering: elkapták őket és az a maffiózó éppen most kínozza mindkettejüket halálra; a rendőrök ütöttek rajtuk és már mindketten a cellájukban kuporognak, várva a végszót; vagy, ami a legrosszabb, vérben fagyva hevernek az utcakövön, senki nem áll meg mellettük, hiszen senkinek nem hiányoznak. Csak egyedül én aggódom értük.

Ijedten kapom a fejemet az ajtó irányába, amikor valaki megkocogtatja a falapot. Lélekvesztve rohanok a térelválasztóhoz, majd feltépve a kilincset, rántok egyet rajta. Hiába is bizakodtam, nem NamJoon és nem is JungKook kér bebocsátást. Éppen ellenkezőleg. JiWon kissé álmoskás arca köszönt viszont. Gyorsan betessékelem a nappaliba, majd lenyomva a pamlagra, kérdőn pillázok éjjeli látogatómra.

- JiWon? Baj van? – pislogok rémülten.

- HyeJung Eonni? Hol van JungKook? – teszi fel bátortalanul.

- Miért... miért kérdezed? – nyelek egy nagyot kétségeim közepette. – Nincs... nincs a szobájában? – Nyilván nem lehet ott, ha egyszer a kilétéről érdeklődik a pártfogoltam, ennyire még én sem lehetek agyhalott és JiWonból sem csinálhatok bolondot.

- Az előbb voltam a szobájában, de üres volt az ágya.

- Ig... Igazán? – Újabb méretes gombócot tuszkolok le a nyelőcsövemen, érzem, ahogy izzadni kezd a tenyerem és a pulzusom is az eget verdesi.

- Igen... – Látom szemében, hogy tudja, titkolódzom előtte, így megelőzvén a nagyobb bajt, beavatom JungKook tervébe.

- JiWonnie... JungKook azért nincs az ágyában, mert odakint van NamJoonnal. – Szemei megkétszereződnek a hallottaktól, sietve folytatom is tovább mondandómat. – JungKooknak is nagyon fájdalmas a múltja, ahogyan neked és nekem is. NamJoon pedig azért van most vele, hogy a segítségére legyen a fájdalmában. – Egyre jobban összezavarom szegény lányt, ezért véget vetek a köntörfalazásnak és mellébeszélésnek. – JungKook és NamJoon odakint keresik azt a férfit, aki lemészárolta JungKook családját. Nem mertem egyedül elengedni JungKookot, ezért megkértem NamJoont, hogy kísérje őt el. Most csak remélni tudom, hogy nem követtem el óriási baklövést és mindketten épségben visszatérnek.

- HyeJung Eonni... – JiWon szemébe könnyek szöknek, s azzal a mozdulattal vonom karjaimba, hogy némi nyugalmat adhassak neki. S nem utolsó sorban, nekem is jól esik most némi vigasztalás. – Ugye nem lesz semmi baja? – pityergi elfojtott hangon a vállamba bújva, mire gondolkodás nélkül kezdem nyugtatni.

- Hamarosan megjönnek mindketten, és végre hátat fordíthatunk együtt a múltunknak mindannyian. Te is és JungKook is rendben lesztek. Gyere, pihenj le kicsit az én szobámban.

Óvatosan felkelek a kanapéról és magammal húzom JiWont is. Egymásba karolva bukdácsolunk el a hálóig, s miután picit összeráztam az ágyneműket, befektetem és gondosan betakargatom JiWont. Szinte azonnal el is nyomja őt az álom, ahogy feje a párnához ér. Felkapcsolom az éjjeli lámpát, hogy ha megébredne, ne ijedjen meg az ismeretlen környezettől. Halk mozdulatokkal egybekötve csukom rá a térelválasztót és visszaosonok a nappaliba. Egyre idegesebben bámulom az órát, a percek komótosan telnek egymás után, mintha mindegyik másodperc kétszer olyan hosszú lenne. Kis híján elnyom az álom, mikor motoszkálásra figyelek fel, automatikusan felpattanok a pamlagról és a bejárathoz sietek.

Majdhogynem tokostul tépem fel a térelválasztót, NamJoon és JungKook áll a küszöböm előtt. Egymásba kapaszkodnak, első ránézésre nincs egyetlen ép porcikájuk sem. NamJoon bal szemét súlyosan felsértette valami, a jobb szeme alatt méretes monokli pihen egy másik heggel, ahogyan ajkai is felrepedtek a sorozatos ütéseknek köszönhetően. Fekete ruházata saras és vérfoltokkal tarkított, öklein is felszakadt a bőr, bal kezének gyűrűs- és kisujjperce majdnem csontig látszik. Zokogva kapok értük és húzom be őket a lakásba.

JungKookot a heverőre fektetjük, látszólag nincs eszméleténél, de azzal nem fecsérlem az időmet, hogy NamJoont faggassam a történtekről. Rögvest az ágy alatti elsősegély dobozért nyúlok, és sürgető mozdulatokkal igyekszem JungKook arcát és felsőtestét megszabadítani a vérfoltoktól és egyéb sérülésektől, s közben magamban fohászkodom, hogy térjen magához. Nem reagál semmire sem, résnyire tárt ajkain nem szökik át a levegő, így felszakítva a felsőjét hezitálás nélkül fogok hozzá az újjáélesztéséhez. NamJoon halkan számol és próbálja bennem a lelket tartani, miközben mindkét tenyeremet JungKook szegycsontjára feszítem, és erőmön felül küzdök azért, hogy visszahozzam őt az életbe. Minden másodperc végzetes lehet.

- Rajta, JungKook... kérlek... – Hajolok orrához, hogy újabb levegőt juttassak tüdejébe, egyelőre még mindig hasztalanul. – Gyere vissza hozzánk... JungKook... ne csináld ezt... – A következő fújás is eltelik, de továbbra sem reagál. – JungKook... kérlek... Gyere vissza.. – Zokogásom felerősödik, ám képtelen vagyok feladni a harcot érte.

- Mi lesz, Kölyök? – NamJoon hangja is elcsuklik egy pillanatra. – Ne csináld ezt, hallod?!

- JungKook... – Mellkasára zuhanok a sokadik kísérletem után sírógörcseim közepette, s ekkor tűnik csak fel JiWon reszkető alakja, ahogy a pamlag háttámlájának dőlve nézi az élettelen testet.

- Ne... – pihegi, miközben könnyei végigfolynak arcán, majd két gondolattal később már mellettem térdel, és ő folytatja ugyanazt a mozdulatsort, amivel én küzdöttem idáig szüntelenül. NamJoon megtörten térdel másik oldalamon, soha nem láttam még ennyire kétségbeesettnek. Mintha nem ugyanaz a NamJoon lenne, mint akivel kiengedtem JungKookot. – JungKook... kérlek... – JiWon sem tud parancsolni könnyeinek, összeszorított szemekkel és fogakkal küzd a fiatalért, ahogy újra és újra benyomja mellkasát és préseli belé a levegőt.

- JiWon... – nyúlok vállához, de kirántja ujjaim alól testét.

- NEM! Őt nem hagyom itt! Nem hagyom elmenni! – Szűnni nem akaró zokogása szíveket tépően hasít végig tudatomon, s eszmélek rá, hogy újra éli azt a napot, mikor az anyját lőtték le a szupermarketben, és akkor is ugyanígy küzdhetett az életéért. – JUNGKOOK! JUNGKOOK NEM TEHETED EZT VELEM! HALLOD?! JUNGKOOK! Szükségem van rád...

JiWon remegve omlik JungKook mellkasára, mintha örökre elengedte volna a fiút majdnem fél órás küzdelem után. Reszketve emelem meg tagomat és simítom kézfejemet JiWon vállára. Teste rázkódik, de én sem tudom abbahagyni a sírást. Szabadon pihenő kezemet JungKook homlokára csúsztatom, épp csak hallani lehet a szívdobbanásunkat a zokogásainktól, mikor egy nyöszörgéshez hasonló hang üti meg füleinket. Mindhárman JungKookra kapjuk a fejünket, akinek szemhéjai megremegnek. Az én könnyeim szinte rögvest elapadnak.

-  Mmrpfphhmpfh...

- JungKook... – formálom nevét alig hallhatóan, mire JiWon is megemeli fejét a fiú mellkasáról.

- Kom... komolyan...? – erőtlenül csengnek szavai, rekedtes hangja mégis megnyugtatja zilált lelkünket.

- Komolyan, mi? – szólal meg JiWon is könnyes hangon.

- Mondtad...? Komolyan? – motyogja még kissé erőlködőn, de JiWon ajkaira halvány mosoly kúszik, ahogy elrévedezik JungKook vonásain.

- A legkomolyabban... – törli meg arcát, s apránként hajol JungKookhoz.

- Megmentettél... – dünnyögi JiWon tincseire, sérült ajkaival próbál egy parányi puszit nyomni rájuk, önkéntelenül mosolyodom el a látványon.

- Üdv itthon, JungKook. – Törődéssel telve simítok végig nedves haján, majd otthagyva kezemet, NamJoonra emelem homályos tekintetem. – Te jól vagy? – kérdezem, s máris fáj a tudat, ahogy feltettem, hiszen megannyi heg tarkítja az ő testét is. – Vagyis...

- Jól vagyok, Jagiya – Lassan hajol hozzám, hogy gyengédséggel telve simíthassa ajakpárját az enyémre. Felszisszen ugyan, de nem távolodik el, hagyja, hogy viszonozzam a közeledését, s én a lehető legfigyelmesebben próbálom megérinteni őt a számmal. – Most már jól vagyok... – szuszogja elválásunkkor, majd JungKookra fordítjuk tekinteteinket. – Szívós egy kölyök vagy – kuncogja, ahogy kicsit vállon veregeti a fiatalabbat.

- Te sem panaszkodhatsz... – motyogja JiWon tincseire félig lehunyt szemekkel.

Valamennyire sikerül megnyugodnom, hogy végre megint az Intézmény falain belül vannak, de a látványuk továbbra is aggaszt. Mindazonáltal fogalmam sincs, mit fogok mondani Kang igazgatónak, mégis miért néznek ki úgy mindketten, mintha a polgárháborúból szabadultak volna ki. Nem is szólok semmit, csak élvezem a pillanatnyi boldogságunkat, s végül néhány pár perc elteltével NamJoont is leültetem a szőnyegre és alaposabban szemügyre veszem a sérüléseit.

Az ölembe csúsztatom az egészségügyi ládikámat, magamhoz veszem a fertőtlenítő folyadékot és némi gézlapot, majd azokkal a kezemben esek neki NamJoon arcának. Egy-egy fintor telepszik ajkaira, ahogy nyomkodom bőréhez a gyógyszeres lapocskákat.

- Ha hagyod magad, hamarabb szabadulsz – jegyzem meg mosolyogva, amikor bal szeménél kezdem letörölni a megszáradt vérfoltokat. – Aki nagyfiú volt odakint, az tűrje az ápolást is.

- Ahogy kívánja, nővérke – kuncog maga elé lehunyt szemekkel, jobb karját hasfalára csúsztatja, de a fintorát nem tudja leplezni, automatikusan az érintett pontra nézek.

- NamJoon? – biccentem oldalra a fejemet.

- Nem érdekes – szisszent fel kissé eltorzult vonásokkal, mire csuklójára fogok és elhúzom hasáról a karját.

- NamJoon... – nyelek egy nagyot, ahogy meglátom a tátongó heget, ami elsőre golyó ütötte sebnek néz ki. – NamJoon... ez egy... NamJoon.. – hebegem, mert nem térek észhez a látottaktól. – NamJoon... meglőttek... – küszködök nehézkesen a szavaimmal, azonnal elhomályosul előttem az arca.

- Mindjárt jobban leszek, HyeJung-ah... ne... ne aggódj... – Erőtlenül törnek fel NamJoonból a szavak, a legrosszabb gondolatok futnak végig a fejemben, ahogy szemhéjai elnehezülnek.

- NamJoon? Nam...? NamJoon...? – szólongatom nevén, mire lassan kinyitja szemeit. – NamJoon...?

- Fáradt vagyok... – szuszogja. – Csak pihennem... pihennem kell...

- Fel tudsz állni, NamJoon? – nyúlok karja alá, hogy felsegíthessem a szőnyegről.

- Persze... – leheli maga elé, miközben megtámaszkodik a kanapé egyik felén, másik karjával pedig belém kapaszkodva löki fel magát a földről.

- Beviszlek a hálóba... – Átvetem karját a vállamon, majd lassanként beljebb bukdácsolunk a helyiségbe, és a párnák közé fektetem.

- Hm... azt hittem... megvárjuk, míg... lelépnek a fiatalok... – viccelődik félájultan, de hirtelen nem tudok nevetni a humorán.

- Meg ne próbálj itt hagyni, Kim NamJoon, mert akkor nagy bajba kerülsz. Megértetted?

- A kisasszonyért bármit... – mosolyogja, aztán mélyről jövő sóhaj szakad fel belőle, ahogy megköszörüli torkát és újabb szenvedős vonások rajzolódnak arcára.

Kihámozom a félig szakadt felsőjéből, s két fordulat múltán már az elsősegély dobozkámmal ülök az ágy szélén. Magunkra zárva az ajtót veszem alaposan szemügyre a hasán lévő sebet, miközben óvatosan megtisztogatom körülötte a bőrét. Hasfala éppen csak mozdul, ahogy piheg a párnák között, kicsit megnyugtat a szuszogása. Talán a leginkább kimerülhetett, és nem is a sérülések azok, amik elvették az erejét. Az adrenalin persze vitte mindkettejüket, de most, hogy nincs mi hajtsa őket, most érzik meg igazán, hogy min kellett keresztül menniük.

- NamJoon...? – súgom nevét magam elé.

- Hm? Mi az, Jagiya? – kérdez csendesen, még eszméleténél van.

- Soha többé nem csinálhatsz ilyet... – sütöm le szemeimet bűnbánóan, nem kellett volna arra kérnem, hogy kísérje el JungKookot, ahogyan őt sem lett volna szabad kiengednem az éjszakába.

- Igenis, hölgyem...

- Nem viccelek, NamJoon. – Leteszem a kezemből a dolgokat, és ujjaim közé szorítom NamJoon sértett kézfejeit. Könnyes szemekkel keresem meg tekintetét, azonnal elveszek fáradt szembogaraiban, ahogy összefonódnak. – Már ezt a döntésemet is megbántam, ahogy JungKook ott hevert eszméletlenül a pamlagon, ahogy JiWon zokogott, hogy visszahozza őt, és ahogy téged láttalak a lőtt sebeddel.

- Jól vagyunk, és itt vagyunk – Megtámaszkodik kicsit, kihámozza kezét az enyéim alól, aztán balját arcomra simítja. – Bármit és mindent hajlandó vagyok megtenni érted, HyeJung.

- Nem foglak többször ilyenre kérni, ezt sem kellett volna~

- Én ajánlottam fel, nem te kérted – fojtja belém monológomat, majd apránként fészkeli magát közelebb hozzám. – Ugyanúgy megtenném ezután is. – Egy hosszú és édes csókkal zárja szavait, ujjai tincseim közé fúródnak, majd lassan közelebb von magához...