Chances (BTS JungKook, NamJoon) - 17. Napfény

Közel három és fél hónap telt el az ominózus eset óta. Pontosabban szólva, mióta az éj leple alatt hagytam, hogy JungKook és NamJoon kiszökhessen az Intézményből A fiatal fiú bosszúhadjárata sikerrel járt, és az sem elfeledendő, hogy mindketten visszatértek. Ugyan az kevésbé elmondható, hogy teljesen épségben, mert meg kellett küzdenünk JungKook életéért, s NamJoon is úgy látszott, sokat veszített az erejéből, de mindketten velünk maradtak. Velem és JiWonnal...

Attól a perctől fogva JiWon és JungKook elválaszthatatlanok, és minden egyes terápia hármasban történik. Egyszerűen ragaszkodnak a másik jelenlétéhez, s lehetőségeinkhez mérten igyekszem mindig az udvarra terelni ezeket az alkalmakat. Ott valahogy mind a ketten jobban megnyílnak nekem és kötetlenebbül tudunk beszélgetni. S persze azt is jó nézni, ahogy támogatják egymást. Társként.

NamJoon a lehető legtöbb szabadidőmet lefoglalja, szinte nincs olyan éjszaka, hogy ne kötne ki az ágyamban, ami megjegyzem, egyáltalán nem rossz érzés. Azóta tudom csak igazán kipihenni magam éjszakánként, s nem végigforgolódni minden egyes másodpercet. Az ölelő karok között mindig boldog álmok várnak. S reggel a szuszogására és az édes mosolyára ébredni, leírhatatlan érzés. Megfordult velem a világ...

Mélyet sóhajtva helyezkedem a gyengéden cirógató végtagok alatt, s apránként kerülök NamJoonnal szembe. Újabb és újabb mélyről jövő lélegzetvételek szakadnak fel belőlem, a puszta létezés gondolata is boldogsággal tölt el, soha nem lennék képes már szabadulni ettől az érzéstől.

- Baj van, Jagiya? – suttogja némiképp rekedtes hangon a fülembe, ahogy szorosabban karolja át a derekamat, majd bújik bele a nyakamba.

- Nincs. Miért kérdezed? – felelem alig hallhatóan, miközben orromat felkarjába fúrom.

- Furcsán sokat sóhajtozol. Mintha nem lenne minden rendben. – Hangjába kicsiny aggodalom szökik, ösztönösen akarom megnyugtatni, de mielőtt még ezt megtehetném, egy émelyítő érzés kerít hatalmába.

- Uhm... egy... egy pill~...

Ki sem tudom mondani a rám törő gondolatokat, úgy pattanok ki NamJoon mellől és rohanok át egyenesen a fürdőszobámba, ahonnan kellemetlen hangokat hallatva adom ki magamból a múlt éjjeli vacsorát. Cseppet sem tetszik ez a dolog, azt hiszem, sikerült benyelnem egy ocsmány vírust a külvilágból, néhány kollégám panaszkodott is, hogy nem érzi túlzottan jól magát az eltelt időszakban, majd nem sokkal később már az ágyat nyomták betegen és a vírussal küzdve. Remek.

- Jagi~? – NamJoon rémülten fog a vállamra, szégyellve takarom el az arcomat.

- NamJoon... – köhögöm nevét rekedtes hangon, majd húzom ki tenyere alól a vállamat, és hessegetem arrébb, mielőtt még végigasszisztálná ezt a kínos helyzetet.

- Felejtsd el, Jagi, nem megyek sehova. – Ezzel leguggol mögém, hajamat vigyázva elsimogatja az arcomból, aztán lazán kontyba fogja zilált fürtjeimet és másik kezével hátamat kezdi simogatni. – A legjobb lesz, ha most azonnal lekísérlek az orvosi szobába.

- Nem... nem kell... Khm... Jól vagyok... – krehálok aprókat, egyre jobban zavarba ejtő ez a szituáció, de nem tudom tovább folytatni az eszmefuttatásomat, újabb adag végzi a fajansz vízesésben.

NamJoon tántoríthatatlanul guggol mögöttem, hajamat továbbra sem engedi el, ahogy tenyere is ugyanazokkal a figyelmes érintésekkel mozdul gerincem ívén. Majdnem negyed órát töltök el a kagyló ölelgetésével, aztán NamJoon segítségével feltápászkodom a kövezetről és a mosdóig araszolok. Kicsit felfrissítem magamat, elkérve NamJoontól a törölközőmet lapogatom meg az arcomat a matériával.

- Jobban vagy, Jagi? – cirógatja meg arcomat törődéssel telve.

- Ühüm... – bólogatok aprókat, ahogy leengedem magam mellé az anyagot. – Sajnálom, hogy ezt végig kellett nézned – sütöm le szemeimet szégyenlősen.

- Miért mondod ezt? – Közelebb lép hozzám, kihámozza ujjaim közül a törölközőt, aztán ledobva a kád szélére ölel magához. – Bármit is teszel vagy történik veled, soha nem tudsz vele csalódást okozni nekem. Szeretlek. Olyannak, amilyen vagy.

- NamJoon... – Elpirulva hajtom le fejemet, amit a következő szívdobbanásom pillanatában szelíd erőszakossággal emel meg és kérlel az újabb szemkontaktusra.

- Tényleg nem szeretnél lemenni az orvosi szobába?

- Nem. Jól vagyok. Viszont, egy picit... ha lehetne...

- Kimenjek? – biccentek, majd puha ajkait homlokomra simítva hagy magamra.

A mosdó alatti szekrénybe nyúlva kotrom elő a fogkefémet, amikor tekintetem automatikusan siklik át a neszesszeremre. Hirtelen számolni kezdem az eltelt napokat, aztán kirontva a fürdőből és a fogkefével a számban, az asztalomhoz iparkodom, ahol a noteszom pihen. Gyorsan felcsapom a naptár részénél, és elemezni kezdem a napokat.

- Képtelenség... – dünnyögöm a papírt bámulva, amikor NamJoon megjelenik a hátam mögött, két keze mindkét vállamon landol.

- Jagi? Mi az? Mi történt? – néz rám, aztán megint a noteszomra pillant, végül megint rám emeli mélybarna szembogarait.

- Csak... csak... szám... számolok... – hebegek össze-vissza, egyszerűen nem tudom feldolgozni a lehetetlent. – Valami... valami nem... nem stimmel... NamJoon...

- Hm? Mi az? – Ellép mellőlem, majd maga felé fordítja a jegyzetfüzetemet és alaposan szemügyre veszi. Fikarcnyi kétség sem vetül vonásaira, tekintete inkább csillogó, mintsem bántó vagy szánakozó. – Jagi? Ez most azt akarja jelenteni, hogy...? – pislog rám édes mosollyal ajkain.

- Nem tudom, mit akar jelenteni. Nem lehet. Képtelenség. Nem lehet... nekem... nem...

- Gyere, inkább ülj le, mielőtt még összeesnél.

Derekamba karolva kísér el a kanapéig, kiveszi az immáron már kezem között szorongatott fogkefémet, elszalad vele a fürdőbe, s már két szemrebbenéssel később mellettem ül a pamlagon. Mindkét méretes mancsát a kézfejeimre simítja, és ujjaimra szorít. Mellkasa lassan emelkedik és süllyed, az enyémmel ellentétben. Teljesen összezavarodva kuporgok a heverőn, nem tudok megszólalni sem, de szinte még a levegővétel is nehézkesen megy. Csak bámulok magam elé.

NamJoon a telefonomért nyúl, majd feloldva azt, pötyög néhány betűt és visszaejti a dohányzó asztalkára. Mielőtt még megszólalhatnék, a hátára dől, aztán azzal a lendülettel a mellkasára von, és magához ölel. Simogat és puszilgat, bármiféle szó nélkül. A percek komótosan peregnek egymás után, mikor valaki kopogtat a bejárati ajtón.

- Máris visszajövök – NamJoon finoman eltol magától, s ígéretéhez híven már ismét mellettem pihen, én pedig az ő mellkasán szuszogok értetlenül. – Megkértem JiWont, hogy szaladjon el a patikába. – Az asztalon korábban koppanó kis szatyorra fordítom tekintetemet, aztán már hunyom is le szemeimet.

- Remélem, használni fog a gyógyszer, amit kértél – jegyzem meg halkan.

- Nem gyógyszert kértem.

- Hah? – kapom fel fejemet NamJoon mellkasáról, bambán meresztem rá pupilláimat.

- Előbb szeretnék bizonyosságot szerezni valamiről.

- NamJoon? Ezzel... Ez most... most ezt mire mondod? Miért...? NamJoon...? – Könnyek szöknek a szemembe, de nem hagyja útnak indulni az első sós nedvességet, hüvelykujjával törli le azt bőrömről.

- Cssh... semmi baj, Jagi. Csak én is számoltam és szeretnék kideríteni valamit.

- NamJoon...?

- Gyere, kikísérlek a fürdőbe. – Egy laza mozdulattal húz az ölébe, aztán kap is a karjaiba és visz el inkább ő maga a helyiségbe. A lehajtott deszkára ültet, térül-fordul kettőt, és a gyógyszeres zacskóval a kezében tér vissza hozzám. – Ha ezzel megvagyunk, és úgy van, ahogy nem lehet, akkor lemegyünk az orvosiba, hogy kiderítsük, te is bekaptad-e a vírust vagy sem. Rendben?

NamJoon előszed a szatyorból egy bontatlan terhességi gyorstesztet, aztán a kezembe nyomva a dobozkát felegyenesedik. Egyszer a tesztre nézek, egyszer pedig NamJoonra. Nagyot nyelek újra és újra, fogalmam sincs, melyik verziónak örülnék jobban. Talán a vírusnak. De az is lehet, hogy inkább egy esetleges pozitív eredménynek. Persze nem ringatom magamat hiú ábrándokba, így nem is fűzök hatalmas reményeket ehhez az egészhez.

Miközben várom a teszt eredményét, a használati útmutatót forgatom a kezeim között, s az órám mutatóin számolom a másodperceket. Bele sem merek gondolni, vajon NamJoon hogyan élheti meg az ajtó túloldalán ezt az egészet. Ajkaimat harapdálva sétálok el az ajtóhoz, nem akarom egyedül megnézni az eredményt, szükségem van NamJoonra, hogy ott legyen, mikor összetörik az álomdobozkám.

- Igen? – pillant le rám, ahogy feltárul előtte a térelválasztó. – Jagi?

- Szeretném... szeretném, ha... bejönnél...

- Jagi... – elmosolyodik, s azzal a gondolattal együtt már be is oson a fürdőbe, megfogja jobb kezemet. Együtt lépdelünk el a mosdó szélén pihenő teszthez. – Tessék... – nyújtja felém a pálcikát, összeszorított fogakkal és szemekkel rázom meg a fejemet. – Mi az?

- Inkább te nézd meg előbb...

- Én már megnéztem... – súgja fülemhez hajolva, huncutul cseng a hangja, mire kinyitom a szemeimet és NamJoonra nézek.

- Hah? – pislogok nagyokat.

- Szeretlek, Jagiya... Én földöntúli szépségem...

- NamJoon? Nam... – hebegek teljes döbbenetben úszva, remegve emelem meg kezemet és húzom ki a tesztet NamJoon ujjai közül.

A szemgolyóim kis híján a járólapon végzik, a szívem pedig NamJoon tenyereiben landol majdnem, ahogy megakad pillantásom a teszt kicsiny ablakocskáján. Bal kezemet ajkaimhoz kapom, könnyeimet nyelve homályosul el előttem a minta, aztán hullik is ki a kezemből. NamJoon a derekamhoz kap, mielőtt még elájulnék, megkapaszkodva a nyakában hagyom feltörni a sírógörcsömet.

Megértéssel és szeretettel telve szorít magához, aztán megemelve picit a talajtól lépdel vissza velem a nappaliba. Az ölébe ültet, én pedig nyakába rejtem arcomat. Nem tudom felfogni, ami történik. Csak zokogok és kapaszkodok NamJoon testébe, a pólóját teljesen eláztatom a sós nedvességgel, de nem foglalkozik ezzel a dologgal. Csak csitítgat és nyugtatgat.

- Szeretlek, Jagi... – suttogja a fülembe, majd parányi puszikkal halmozza el arcomat és fejbúbomat egyaránt. – Köszönöm...

- Mit...? – szipogom két zokogás közepette.

- Azt, hogy megajándékoztál ezzel a csodával.

- Nem... én... én köszönöm... NamJoon.

- Valóra vált az álmunk... – Tökéletes szinkronban hagyja el ugyanaz a mondat mindkettőnk száját, s abban a pillanatban szünteti meg ajkaink között a milliméternél kevesebb távolságot.

Varázslatba ejt a mámor édes pillanata, ahogy belefeledkezem NamJoon ajkainak kényeztetésébe. Hálával és szerelemmel telik meg minden porcikám, minden pillanatban egy újabb érintésért epekedem, magamban csak azért fohászkodom, hogy soha ne érjen véget ez a mágia. Tartson örökké, s utána is még egy teljes nappal.

- Szeretlek... – pihegi ajkaink közé elválásunkkor, majd homlokát megtámasztva az enyémen fonódik össze pillantásunk. Édes-gyermeki mosoly kanyarodik telt ajkaira, szinte automatikusan válaszol a ki nem mondott kérdésemre. – Mi legyen a neve? – Bal tenyerét lassú mozdulattal vezeti végig felkaromon, majd hátamon, s zárja útját puha mancsa a hasfalamon. – Van valami ötleted?

- NamJoon... – pirulok el zavaromban, mire oldalra biccenti fejét és úgy várja a válaszomat. – Igazából... szóval bevallom, soha nem gondolkodtam semmilyen néven. Hiszen... uhm... én elfogadtam a tényt... a tényt, hogy én nem... velem nem történik meg ilyen csoda.

- Most mégis megtörtént, látod – puszil meg újfent.

- Még mindig alig hiszem el, hogy ez igaz.

- Pedig a teszt nem hazudik. Egyértelműen látszódik mindkét csík, és ha jól tudom, ez azt jelenti, hogy bizony pozitív az eredmény.

- Szeretnék még egy tetsztet csinálni...

- Inkább keressünk egy orvost, aki biztosan megállapítja – javasol egy másik opciót, de legbelül rettegek beleegyezni ebbe a verzióba. Félek már magától a tudattól is, hogy hibás volt a teszt, és hatalmas koppanás lesz a végén.

- Uhm... nem lehetne, hogy~? Uhm... vagyis...

- Tudom, hogy ugyanattól félsz, mint én. Tudjuk biztosan, hogy egy új élet fogant meg idebent – simítja tenyerét hasamra, miközben parányi puszit hint orromra, - utána pedig mindent úgy csinálunk, ahogy te szeretnéd, Jagiya.

- Seonmul... – formálom alig hallhatóan, mire NamJoon kérdőn pislog rám. – A neve. Legyen Seonmul...

- Rendben. Azért gondolkodj fiú névben is... – kacsint rám gyermekien vigyorogva.