Egy Sógun Szerelme (SHINee TaeMin) 3/3.

Atsu tetőtől talpig leizzadva riadt fel rémálmából az utolsó kiáltás után, testét tapogatta, majd a kicsiny szekrényéhez araszolt, elővette féltve őrzött tőrjét, kihámozta a rongyból, majd a toktól is megszabadította. Az éles penge ezúttal vörösen izzott.

A következő szívdobbanásakor a penge kihullott az ágyas ujjai közül, ijedten ugrott hátrébb a bútortól, zokogását próbálta visszafojtani, mielőtt még az Onizaki családot felébresztik keserves hangjai. Néhány percig csak bámulta az izzó tőrt, majd szerelmére gondolva erőt vett magán és a nyelénél fogva felkapta a földről a fegyvert. Ám nem csak a penge volt tüzes, hanem a markolat is, parányi égési sérüléseket szerzett a másodperc tört része alatt. Halkan felsikított az érzéstől, mire hirtelen kapta kezét ajkaihoz, hogy több hang ne szökhessen át rajtuk. A tőr pedig újfent a földre esett.

Azonban Atsu mégsem volt elég gyors, ugyanis a folyosón álmatlanul sétálgató fiatal Sógun meghallotta ágyasa kiáltását, így rögvest a lány szobájába rontott. Aggódva futott a gubbasztó szolgához, majd fogott is vállaira és fürkészte arcvonásait. Riadt szempárja rálelt Atsu könnyes tekintetére, ösztönösen húzta közelebb magához, a lány fejét mellkasához préselte és lágyan ringatni kezdte, hogy mielőbb megnyugvásra leljen titkolt szerelme.

- Mi történt, Atsu? – súgta izzadt tincseire, jobb tenyerével hosszan simított végig rajtuk, majd hátán vezette végig gyengédséget árasztó kezét.

- Takeru-sama – szipogta a puha anyagba, miközben még jobban megkapaszkodott a feszes hátban és még inkább belebújt a védelmező testbe.

- Mondd el, kérlek. Mondd el, Atsu – kérlelte csendesen, s közben megállás nélkül simogatta az ágyast.

- Csak egy álom, Takeru-sama. Kérem, ne is törődjön velem – lenyelte a további sós nedvességet és felemelte fejét, hogy a Sógunra nézhessen.

- Nem tudok nem törődni veled, Atsu, így ne is kérj ilyet tőlem – finoman arcára helyezte meleg kezét és ujjbegyeivel megcirógatta a reszkető bőrt.

Az ágyas szeméből akaratlanul indultak útnak az újabb könnycseppek, melyeket az Ifjú sietve törölgetett le, hogy egy se érhessen el a lány álláig. Megértő mosoly kúszott a fiatal Hadvezér telt ajkára, ami fokozatosan talált viszonzásra Atsu által. Hosszú és néma percek teltek el egymás után, semmi nem törhette meg a meghitt pillanatot. Noha, mindketten tudták, hogy minden kettesben töltött másodperc – mely nem a Sógun érdekeit szolgálja –, az Atsu számára bűnnek minősül, ami súlyos következményekkel jár.

Atsu tudta, mikor ágyassá érett, hogy önös érdekből soha nem közeledhet a Hadvezérhez, pusztán csak egy használati tárgy lehet az életében. Minden szabály és parancs ellenére Atsu mégis beleszeretett a fiatal Sógunba, aki idővel nem volt rest viszonozni a lány érzéseit. Hamar belehabarodott az angyali szépségbe és nyílt meg a korábban mindig rideg természet. Atsu megtanította a fiatal Hadvezért, hogyan mutassa ki rejtett érzelmeit, hogyan vállalja fel azokat és mégis hogyan őrizze meg méltóságát, miközben kegyelmet ad egy bűnös léleknek.

- Jobban vagy, Atsu? – törte meg a könnyes némaságot, majd még egy sós csepptől szabadította meg a lány bőrét.

- Igen. Köszönöm, Takeru-sama – bólintott aprót, ám az Ifjú Sógun ujjai Atsu álla alá tévedtek és szelíd erőszakossággal emelte fel a fejét, hogy tekinteteik ismét találkozhassanak.

- Atsu Himeta – szólította teljes nevén kedvesét, s lassan közelebb hajolt a lányhoz, ajkaik között apránként megszüntetve a parányi távolságot. – Többé ne köszönd meg azt, amit érted teszek – súgta reszkető szájára.

- Takeru-sama – kezdett ellenkezésbe, azonban az Ifjú rögtön elcsendesítette őt, mikor ajkait a lányéra nyomta, hogy vágytól fűtött csókban egyesüljenek.

- Figyelj rám, Atsu Himeta – folytatta pillanatnyi elválásukkor, Atsu szembogarai egyszerre csillogtak a boldogságától és minden félelmétől.

- Igen – biccentett.

- Tudom, azt kérdeztem legutóbb, hogy ha nem lennék nemes ember, akkor is belém szerettél-e volna. – Az ágyas ismét parányi fejbillentéssel reagált. – Ha tényleg igaz, amit mondtál – egy lélegzetvételnyi időre elcsuklott hangja, majd bátorságát összeszedve fejezte be gondolatát. – Ha valóban úgy érzel irántam, akkor tégy meg nekem valamit, Atsu Himeta. Egy utolsó dologra akarlak kérni.

- Mit szeretne tőlem, Takeru-sama? Bármit kérhet – fogott ujjaival erősebben az Ifjú köntösére.

A fiatal Sógun mindkét kezét Atsu arcára tette, ujjbegyei félve simogatták a még kissé nedves bőrt, elveszett a mélybarnán tündöklő lélektükörben, végül egyetlen hosszú csókba hívta az ágyast. A föld is beleremegett volna a Szerelembe, amit egymás iránt tápláltak, mindenki más elől rejtegetett érzéseiknek utat engedve feledkeztek bele a másik közelségébe. Atsu hezitálás nélkül tapadt a fiatal Hadvezér telt ajkára és viszonozta minden tudásával a negédes érintést.

- Szökj meg velem, Atsu – zihálta ajkaik közé, mikor megszakították a fékevesztett kényeztetést.

- Takeru-sama? – nyelt egyet döbbenetében, ahogy eljutott tudatáig az Ifjú kérése. – Hogyan? Mi-miért kér ilyet tőlem, Takeru-sama?

- Szökj el velem, Atsu. Szökjünk meg és szeressük egymást szabadon. Ott ahol senki nem ismer. Ahol én nem vagyok nemes ember és te nem vagy a szolgám. Keressünk egy helyet, Atsu, ahol csak mi vagyunk – záporoztak az ágyas felé az Ifjú kérései.

- Takeru-sama, én. Én nem tudom. Én – hebegte zavarodottan.

- Kérlek, Atsu, gyere velem! – fogott a remegő csuklókra és könnyed mozdulattal húzta fel a lányt. – Könyörgöm, Atsu! Senki nem fog rájönni, de itt tovább nem maradhatunk. Szeretni akarlak, de nem bírom tovább titkolni. Mindenkivel tudatni akarom, hogy az enyém vagy, Atsu! Örökre.

Viszont a lány már nem tudott válaszolni a Sógun kérésére. Az ágyként szolgáló matrac lángba borult, fellökve ezzel a szerelmesen ölelkezőket, majd a hevesen táncoló lángcsóvákból lassanként egy alak rajzolódott ki. Míg az ágyas ijedten nézte a lángokat és bújt egyre inkább az oltalmat nyújtó mellkasba, addig a Sógun dühödten figyelte az égő fekhelyet.

- Menj innen, Atsu – szorította magához szerelmét, majd háta mögé parancsolta. – Menekülj!

- Nem! – kiáltott fel könnyes hangon, s a tőr után kezdett kutatni. – Nem hagyom magára Takeru-samát! Soha! – Ezzel a Sógun mellé lépett, majd meglátva a fegyvert, felkapta azt és a tűz felé tartotta.

- Akkor együtt halunk meg, Kedvesem – súgta tincsei közé, majd egy lágy csókot lehelt rájuk.

- Az Öröklétig Takeru-samával maradok – hunyta le szemhéjait, majd erősebben markolt a nyélre.

A tűzcsóvákból kirajzolódó alak vörös szempárja felizzott a hallottaktól, újból feltámadtak a lángok, majd semmivé foszlottak és csak parázs maradt a helyén. A Jelenség fokozatosan megszilárdult, s ekkor elért az ágyashoz a felismerés. Az előző éjjel felbukkanó Démon állt előtte teljes valójában. Ugyanazzal a rideg és könyörtelen tekintettel, mint álmában. Talán még kegyetlenebb volt, mint ahogy arra Atsu emlékezett.

- Itt az idő, Hercegnő! – süvített végig a kicsiny szobán a dühödt visszhang, mely a Démon felől érkezett.

- Takarodj vissza az Alvilágba, vagy ahonnan jöttél! Őt nem viszed magaddal! – kelt a lány védelmére a Sógun, miközben határozottabban fogott az ágyas derekára. – Takarodj, vagy én magam küldelek vissza!

- Lassan a testtel, Hadvezér! – kapott a Sógun felé, aztán egy biztos mozdulattal lökött testén és kijjebb tessékelte a szobából.

- Takeru-sama! – nézett az Ifjú után, ahogy az a földre zuhant eszméletlenül.

- Itt az idő, Hercegnő – szólt újfent az ágyashoz, majd kilépett a kör formájú parázsból és Atsu felé indult. – Teljesítsd be a nekem tett Ígéretedet! Jöjj velem – felemelte bal kezét, nyitott tenyerét a lánynak nyújtotta.

- Nem ígértem semmit! – könnyes hangon törtek fel Atsu szavai, egyszer a még mindig ájult Sógunra nézett, egyszer pedig a Démont figyelte.

- Jöjj, vagy pokollá teszem minden leszármazottad és ősöd túlvilági életét! – utasította engedelemre.

- Nem! – ellenkezett habozás nélkül.

- Legyen, Hercegnő – leengedte a karját, szúrós szempárját a Sógunra vezette. – Akkor elsőként az ő életét veszem el, aztán a Család többi tagjáét. És te ezt mind végignézed, Hercegnő. Talán megjön az eszed, mire mindenkit elpusztítok körülötted!

Ezzel a fiatal Hadvezér teste felemelkedett a földről, aztán a másodperc tört része alatt már a Démon háta mögött lebegett élettelenül. Atsu felsikított halottnak hitt szerelmét látva, újra rámarkolt a kezében szorongatott tőrre, egy szívdobbanással később fordított a pengén és saját testéhez szorította az izzó fegyvert. A hegy átszakította a lenge kimonó anyagát, s fokozatosan fúródott az ágyas gyomrába.

- Soha nem leszek a tiéd! – emelte fel a hangját, haragról és fájdalomról árulkodott minden szava. – Ha megölöd, én akkor is követni fogom őt!

- Ne légy ostoba, Hercegnő! – A Sógun teste forogni kezdett, ahogy a Démon erőteljesebben intézte szavait Atsuhoz. – Mellettem hatalmad lehet, Hercegnő. Jól gondold meg, mit teszel. Ő itt csak egy ember, egy nincstelen. Mégis mit adhatna neked egy ilyen? Én egy egész világot nyújthatok neked, ahol mindenki rettegne tőled és hatalmadban állhat életről vagy halálról dönteni. Képes vagy ezt eldobni ezért? – sandított a háta mögé, ahol még mindig a saját tengelye körül forgott a férfi teste.

Atsu szeméből elfogytak a könnyek a Démon szavait hallva, az utolsó sós nedvességet is lenyelte, kissé hátrahúzta a tőrt testétől, de csakis annyi időre, hogy azt egy biztosabb döféssel mellkasába juttassa. Pontosan a szívét célozta meg, s találta is el a lüktető szervet. Azonban Atsu ajkán egyetlen hang sem távozott. Mosolyogva nézte a meglepett Démont, akinek nem volt uralma a lány érzései felett, s nem tudta arra kényszeríteni, hogy őt szeresse a Sógun helyett.

- Bolond emberi lény – szűrte fogai között, fintorgott még egy utolsót a meggörnyedő lányra, majd még egyszer megpördítette a fiatal Hadvezért a tengelye körül és Atsu mellé hajította.

- Takeru-sama – pihegte elhaló hangon, ahogy összecsuklott az Ifjú mellé.

- Milyen balga egy Hercegnő – jegyezte meg távozása pillanatában a Démon, újfent végigmérte a kuporgó szerelmeseket. – Most végignézi, ahogy elszáll belőled az élet, Hercegnő. Aztán fájdalmában keres magának egy másik könnyűvérűt, hogy feledtesse az emlékedet, és a te áldozatod hasztalanná lesz.

- Megmondtam – nyöszörögte alig hallhatóan a fiatal Hadvezér, miközben életet lehelt tagjaiba és lassan felült. – Ha nem takarodsz el, akkor én magam küldelek vissza az Alvilágba!

A Sógun és az ágyas egymásra nézett. Atsu vonásai, noha kínnal teltek, mégis összeszedte a maradék erejét, az Ifjú a lány remegő kezére csúsztatta bal kezét és együttes erővel húzták ki a testéből a fegyvert. A Démon, bízva saját képességeiben, önelégült vigyorral az arcán fordult teljes testtel a Sógunhoz, széttárta karjait, s míg jobb kezét ökölbe szorította, addig a balban a pattogó szikrákból tűzlabdát formált.

Egyszerre lendültek támadásba, s hajították el fegyvereiket. Atsu elkapta fejét, ahogy a tűzgolyó maradványai a vékony falakra csapódtak; bal kezét arcához emelte, hogy óvja magát, jobbal pedig a vérzést igyekezett csillapítani. A Démon porrá égett, mikor a tőr átszúrta testét; halhatatlansága megtört, ahogy az ágyas sebet ejtett szívén, s az Ifjú Hadvezér megfosztotta a lét esélyétől, mikor feláldozta magát Atsuért.

Ellenben arról egyiküknek sem volt fogalma, hogy a tőr nem csak a Démont pusztítja el. Az ágyas teste görcsbe rándult, miután az Alvilági lény köddé vált, kínkeservesen sikított fel a vérző sebtől. A Sógun ijedten ugrott Atsuhoz, karjaiba vette, fájdalmaival küszködve ölébe húzta a haláltusát vívó szerelmét.

- Atsu – zihálta a lány fülébe szenvedései közepette. – Ne hagyj el, kérlek. Atsu, ne tedd ezt velem, kérlek. Maradj. Maradj velem, Kedvesem – gördült végig az első könnycsepp a Sógun arcán, majd végezte is be az útját a lány fejbúbján.

- Ta-Takeru... sama – pihegte elcsukló hangon.

- Itt vagyok, Kedvesem. Itt vagyok, légy hát te is itt. Velem – még erősebben szorította magához a törékeny testet.

- Mondanom. Mondanom kell valamit. Takeru-sama.

- Cssh. Most ne – puszilta meg zilált tincseit. – Most ne beszélj. Tartogasd az erődet, Kedvesem – nyögött fel még egyszer.

- Tudjuk, hogy ez nem lehetséges, Takeru-sama – sóhajtott még egy mélyet, miközben remegve emelte fel véres kezét és simította ujjait a Sógun könnyáztatta arcára.

- Maradj velem, Hercegnőm, kérlek – lágy csókot lehelt Atsu homlokára, ismételten elfojtott egy nyüszítést. – Maradj.

- Hamarosan találkozunk, Takeru-sama – gyengéd mosolyra húzta ajkát, tekintete rálelt a fiatal Hadvezér pillantására. – Várni fogok. Bármeddig is kell.

- Követlek, Hercegnőm. Bárhová mész, követlek. Nem hagylak el, mert te vagy az én igazi hatalmam. Szeretlek, Atsu Himeta. Örökké.

- Szeretlek – súgta utolsó lélegzetvételével, majd végleg elszállt belőle az élet és élettelenül hullott le a keze a földre.

...s ahogyan azt a fiatal Hadvezér ígérte, követte Hercegnőjét a Túlvilágba, hogy újra egymáséi legyenek az Öröklétig. Szemhéjai elnehezültek, ujjai ragaszkodóan kapaszkodtak a lány vállaiba, ajkai lágyan érintették Atsu ajkait. A mese, melyért mindkét Szerelmes rajongott, teljesült...

TIZENEGYEZER... *3*

Itt vagyok ismét... megint egy mérföldkő meglépésével.

Tudom-tudom, eltűntem...vagyis mégsem teljesen. Csak egy kicsit. A lényeg a lényeg, hogy sajnálatos módon egy kis időre szüneteltetnem kell az írást... a szenvedélyemet... az Álmodozást. Nem jó dolgomban teszem, elhihetitek, de egyszerűen "békét kellett kötnöm"... így visszavonulót kellett fújnom. Nem tudom pontosan, mikor fogok visszatérni, de bízom az Angyalokban, hogy hamarosan Csoda történik velem, és újra élhetek a Szenvedélyemnek... az Álmaimnak.

Köszönöm Nektek, hogy kitartotok mellettem, és nem hagytátok el az oldalt, fel-felnéztek, reménykedve, hogy van újabb írás... ám némi csalódást okozok azzal, hogy nem találtok frissítést. Nos, most már tudjátok. Nem azért nincs folytatás, mert nem akarom hozni vagy éppen ihlethiányban szenvedek, hanem mert fizikai - kevésbé - és lelki - túlnyomó részt - okai vannak... Ismételten csak némi - vagy nagyon sok - türelmet kérek Tőletek, tartsatok ki az Oldal / Álmok mellett... igyekszem mielőbb visszatérni, és bepótolni minden hiányosságomat. Nekem sem könnyű...sőt, szerfelett nehéz. Piszok nehéz nem leütni egyetlen betűt, mert szinte állandó jelleggel tudnám hozni a részeket mindegyik Történethez... remélem, hogy hamarosan sikerül is megtartanom ezt az ígéretet.

Tehát nem hagytam abba az Írást, csak szüneteltetésre kényszerítettek... de mindegyik Álom a végére fog érni, és ígérem, hogy újakkal is szolgálni fogok. Legalább három vár a parkolóban, ami hasonlóan a többihez, romantikával, drámával és humorral telített... Nem hagyom abba az Írást, mert képtelen lennék már nélküle meglenni. Vissza fogok térni... záros határidőn belül, kérlek, maradjatok továbbra is Lelkes Idetévedőim, hogy mikor ismét aktív leszek, rengeteg örömet tudjak okozni Nektek... hálám jeléül! Mindenért kárpótolni foglak Titeket!

Köszönöm, hogy itt vagytok, látogattok, olvastok és támogattok! Sokat jelent nekem, főleg a mostani nehéz időszakomban, mert nem is tudom, mihez kezdenék Nélkületek és az Álmok nélkül!

Ölel és csókol Titeket Álmodótok:

언니

Ui.: ha esetleg nem jelentkeznék, akkor Minden Egyes Idetévedőnek, Csendes és Hangos Olvasónak Szeretetben, Boldogságban és Álmokban Gazdag Karácsonyt és még Boldogabb Új Évet Kívánok! 

Forever with you (B.A.P.) - 8. fejezet

Miután HimChan magamra hagy, a lift előtt ácsorogva folytatom tovább az önsanyargatásomat. Semmi másra nem tudok koncentrálni, csak a korábbi beszélgetésünkre. Vajon mióta tudhat a dologról? Vagyis arról, hogy én a kicsinél többet érzek YongGuk iránt. Arról nem beszélve, hogy mi volt az a megjegyzése a leaderről és az ő érzéseiről?

A mélázásomból még a felvonó hangja sem rángat ki, így belépve a fémszörnyetegbe, csak tovább folytatom az értelmetlen eszmefuttatásomat. Egyszerűen nem fér bele a fejembe, hogy HimChannak ennyire nyilvánvaló lenne köztünk ez a viszony. Vagy minek is nevezzem ezt az egészet, ami zajlik köztem és YongGuk között. A földszintről az utam egyenesen az emeleti irodákba vezet, azon belül is a sajátomba. Legalábbis a terveim szerint, ugyanis a telefonomra érkező üzenetem megakadályoz benne, így változtatnom kell.

A tervező irodák felé indulok, szinte át sem lépem a küszöböt, azonnal megrohamoznak a stylistok és szabályosan fellöknek, ahogy nekem esnek. Már csak azt nem értem, hogy miért van tele a kezük a régebbi fellépő ruhákkal. Az egyik vállfával kis híján kibökik a szememet, szerencsére a gyors reakciómnak köszönhetően megúszom a majdnem „támadást”, és elhajolok előle.

- Sziasztok! – köszönök végre, mikor sikerül egy pillanatra fellélegeznem. – Mi történik, YangBae? – fogok az egyik lány kezére, aki egy festékkel összekent bőrkabátot lenget a szemeim előtt.

- Oh, SungYeon – dől meg kissé előttem, majd fújtatva folytatja is a mondandóját. – A vezető stylistunk kérésére össze kell szednünk az eddigi fellépő ruhákat és át kell néznünk őket. Ha pedig szükség van rá, akkor még igazítani is kell rajtuk.

- A turné miatt? – nyelek egyet a kérdésem végén.

- Igen, azt mondta, hogy kellhetnek a régebbi kollekciók is.

- Értem – biccentek egyet megértően, majd óvatosan arrébb terelgetem, hogy végleg felszabaduljak. – Akkor folytassátok bátran, de ha egy mód van rá, kevesebb nyüzsgéssel tegyétek ezt. Közel két hónapunk van a koncertig, addig bőven lesz időtök az átalakításra. Most, ha megbocsátotok, át kell néznem a papírjaimat, így mennék a dolgomra. Az irodámban megtaláltok – ezzel meghajolok, majd már menekülőre is fogom, mielőtt még egyszer betámadnak és újabb ostromnak tesznek ki.

Egy gyors kézlegyintéssel le is rendezem a többi munkatársamat és szélsebesen távozom a helyiségből, hogy nyugodtabb körülmények között folytathassam tovább a munkámat. Rengeteg a tennivalónk és még annál is kevesebb az időnk rá. Miután közölték velem a tényeket, hogy a korábbi kollekciók is felhasználásra kerülhetnek, így gyanítom, hogy lesz néhány köröm még a Srácokkal, hogy egyeztessünk az esetleges ruhapróbák miatt. Igen, ez így szép és jó lenne, ha nem lennének máris betáblázva a koncert előtti napig.

Mégis hogyan fogok én még besuvasztani a táncórák, énekórák és fotózások meg klipforgatások közé két ruhapróbát? Hogyan? Ráadásul még a Kicsit úgy, ahogy ráveszem, hogy öltönybe bújjon, meg persze DaeHyunt és YoungJae-t is könnyen az ujjam köré csavarom ezzel kapcsolatban, na de YongGuk? A leader nem egy olyan típus, aki szívesen bújik az efféle göncökbe, a Rain sound forgatásakor is úgy kellett nyüstölnöm, hogy felvegye azt a fehér együttest, ami nem mellesleg szívdöglesztő külsőt kölcsönzött a számára. Ha csak belegondolok... nem! A legjobb az lesz, ha inkább fel sem idézem, mert a végén még futhatok a fantáziám után.

Nem túlzottan sikerül a falak között megfelelően a munkámra figyelni, így még helyet sem foglalva a kényelmes kis székemben, felpattanok a helyemről és ismételten a távozás mezejére lépek. Ki kell szellőztetnem a fejemet, hogy tisztán lássam magam előtt a temérdek tennivalót, ahhoz pedig muszáj távolabb kerülnöm a Cégtől és magától a tudattól is. A tudattól, hogy YongGuk és én... a kelleténél többször is kerültünk már félreérthető szituációba, amit korántsem lehetett megmagyarázni egy véletlennel.

Az ember véletlenül botlik meg a másik lábában, ahogy véletlen üti is be a fejét az egyik testrészébe, na, de olyan nincs, hogy amint kettesben maradnak, azonnal egymásnak esnek, és szenvedélyesen falni kezdik a másikat. Ez minden, csak nem véletlen. Nincsenek véletlenek, illetve azok, amiket annak hívnak egyesek, nem ilyenek. De ez nem... ez nagyon más. Nagyon.

Koordinálatlanul pakolom össze a holmimat, a határidőnaplóm a táskám alján landol, a mobilomat egy gyors mozdulattal a blézerem zsebébe dugom és már az ajtó kilincsét markolom veszettül. Egészen a liftig robogok, és vagyok annyira udvariatlan, hogy még köszönni sem köszönök a mellettem elhaladóknak. Küldök egy gyors sms-t a főnökömnek, hogy házon kívül leszek pár óráig, de ha szükséges, fél órán belül visszaérek, aztán már a fémszörnyetegben álldogálok és a földszint felé haladok.

Az üvegajtón átlépve mélyet szippantok a kellemes levegőből, feljebb húzom a vállamon a batyumat és már el is hagytam szeretett Ügynökségemet. A további ellazulás és végleges kikapcsolás érdekében pedig még a fülesemet is bedugom, aztán az egyik kedvenc bandám andalító zenéivel sétálok el a közeli parkba. Persze szabadulni szerettem volna az emlékeimtől és az érzéseimtől, ezeket a dallamokat hallgatva azonban mégsem olyan könnyű a dolgom. Sőt, mi több! A vártnál is nehezebb, mert az eddig eltemetettnek hittek is felszínre bukkannak és feltépnek olyan sebeket, amik egyszer már összeforrtak.

A kavicsos ösvényen lépdelve az emlékek lassanként vesznek egyre jobban uralmuk alá, míg végül az első könnycseppem is végiggördül az arcomon. A szélső padok egyike tökéletesnek bizonyul a megálláshoz, így leülve összekulcsolom a lábszáraimat és újabb mély levegőt juttatok a tüdőmbe. A könnyeim szerencsére alábbhagynak, így előhúzva a telefont és a naplómat, az ölembe teszem őket és a fülhallgatótól is megszabadulok.

Egy gondolat még így sem hagy nyugtot, hosszú percekig pörgetem az elektronikus kütyüt az ujjaim között, aztán megadom magam a tanácstalanságomnak és a múlt egy régebbi részének. Nagyot sóhajtva tárcsázom a kedvencek közé mentett számot és türelmesen várom, hogy egy édesen csengő hang köszöntsön viszont.

- Lee MinYoung, tessék? – szólal meg az a bizonyos dallam.

- Szia, Minnie – felelem újfent elhomályosodott tekintettel.

- Unnie?! – egy másodpercre elcsuklik a hangja, ahogy tudatosul benne, valójában ki is hívta fel.

- Igen, én vagyok – ösztönösen mosolyodok el. – Hogy’ vagy, Angyalkám?

- Unnie – sóhajt fel mosolyogva. – Úgy örülök, hogy végre felhívtál! Rég hallottam már a hangodat! Hogy’ vagy? Milyen az Ügynökség? Jól kijöttök? – alig van érkezésem megjegyezni a kérdéssorozatot, így hirtelen fojtom belé a szavakat egy gyors válasszal.

- Én is örülök! Öhm. Hát. Megvagyok. Nagyon aranyosak, igazi kis család lettünk és igen, nagyon jól kijövünk a bandával. A nővérük lettem.

- Nagyon-nagyon örülök, Unnie!

- Veled mi újság? Minden rendben van? Még mindig nyűgösek a kis Csillagok? – teszek említést közkedvelt csapatunkról.

- Nem – nyújtja el a választ, amivel még egy kicsit el is árulja magát.

- Minnie? Mit titkolsz, hm? – kérdezem ellenkezést nem tűrően.

- Hogy én? Én nem. Nem titkolok semmit, Unnie – mentegetőzik, de tudom, hogy van valami, amit nem akar elmondani.

- Halljam, Minnie!

- Hát – szinte tornádó süvít végig a fülemben, akkorát szusszant a túloldalon. – A helyzet az, hogy azok a bizonyos Csillagok, annyira nem is nyűgösek már. Nagyon jól megvagyunk, afféle lelki szemeteszsák lettem nekik egy részről.

- És mi van a másik részről? – egyre biztosabb vagyok, hogy forró nyomon járunk.

- Mármint?

- Mármint. Tudod, te nagyon jól, hogy kit is értek ezalatt.

- Öhm. Hogy Ő. Hát szóval. Ő meg én, vagyis mi. Mármint a csapat meg én, úgy mi – hebeg zavarodottan.

- Most kibököd végre, hogy mi van, vagy nekem kell kimondanom? – kuncogok.

- Tudod jól, hogy régóta dolgozom a srácokkal és mindig is megvolt a kémia, viszont az egyikükkel a szokottnál és a vártnál is jobban.

- Figyelek.

- Nem vagyunk hivatalosan együtt. Vagyis bizonyos emberek tudnak róla, rólunk, de a médiában még persze nem került nyilvánosságra a karrierje miatt.

- Mióta?

- Mit mióta?

- Mióta vagytok együtt?

- Néhány hónapja találtunk komolyabban egymásra. Egy kicsit beszélgettünk, elsírtam neki a bánatomat, aztán ő is a sajátját, míg végül egy nagyon erős ölelés lett a vége, amit egy véletlen csók zárt le.

- Értem.

Könnyed, ám mégis kissé nehézkes lélegzetvétel szakad fel belőlem MinYoung szavaitól. Csupán csak sejtéseim vannak, hogy mégis miért volt maga alatt az én legjobb barátnőm, kézen fogva azzal a bizonyos Idollal. Nagyon nem díjazom a dolgot, mert ha beigazolódik a gyanúm, akkor csakis magamat okolhatom, hogy kikívánkozott MinYoungból minden érzése. Persze ezzel együtt még mérhetetlenül büszke is leszek, mert így mégis én voltam az, akinek a hatására sokkal közelebb kerültek egymáshoz...és mindemellett még egy dolog nem hagy nyugodni.

- Minnie? – szólalok meg kisvártatva.

- Igen? Mi a baj? – aggodalom csendül meg a szavaiban.

- Hogy’ van? – félve teszem fel a számomra legfontosabb kérdést, de képtelen vagyok nem érdeklődni.

- Volt már jobban is. Nagyon kimerült, állandóan dolgozik, ha pedig nem a stúdiót nyúzza, akkor otthon csinál valami olyat, amivel el tudja terelni a gondolatait.

- Szokott még emlegetni?

- Minden nap megkérdezi, hogy mit tudok rólad – alig hallhatóan felel, az én szívem pedig rendületlen kalapálásba kezd odabent.

- Mit szoktál mondani?

- Azt, hogy rég beszéltünk, és mindkettőnket lefoglalja a munkája, de bízom benne, hogy megtaláltad odaát a boldogságodat. Miért? Mit kellett volna mondanom?

- Semmit. Ez bőven elég – egy könnycsepp gördül végig az arcomon a fájdalmas emléket felidézve.

- Még mindig úgy hiszed, hogy ez volt a legjobb döntésed akkor?

- Ne kezd el, szépen kérlek. Nem akarom még egyszer végigvenni ezt a beszélgetést – kérlelem a könnyeimet nyeldesve.

- Rendben. Unnie?

- Hm?

- Valaki szeretne veled beszélni.

- Kicsoda?

Még időm sincs felfogni a választ, amikor az eddigi ütemes légzés megváltozik, és sokkal szaporább szuszogás érkezik a másik készülékből. Az ütő is megáll bennem, mert egy újabb – és szintén régen hallott – csilingelő dallam jut el a tudatomig. Újra összegyűlik a sós nedvesség a szememben, először még reagálni sem tudok a rám törő boldogságtól, végül mégis sikerül kinyögnöm legalább a keresztnevét.

- MinGi – szipogom önfeledt boldogságomban.

- Én bizony! – nevet fel jó kedvében, s ezzel engem is mosolygásra fakaszt.

- Jó hallani téged is!

- Ahogy téged is! Viszont csak egy percem van, mert futok is tovább, különben agyoncsapnak a részlegen!

- Találkozzunk valamikor! – kiáltok még egy utolsót, nehogy idő előtt adja vissza a mobilt MinYoungnak.

- Beszéljétek meg Minnie-vel a dolgot, ő úgyis tudja a beosztásunkat, aztán összehozzuk azt a randit!

Sípszó híján már csak a trappolást hallom, aztán nem sokkal később MinYoung szól bele. Gyorsra és még annál is rövidebbre fogjuk a társalgást, sikerül kiegyeznünk egy mindhármunknak alkalmas időpontban, majd hosszas köszöngetés után megszakítjuk a vonalat. Alig várom, hogy holnap legyen és végre magamhoz öleljem a régen látott húgaimat. Ránk fér már egy alapos csajos pletykázás meg némi lazítás is két hajtás között.

Nem foglalkozva az idő múlásával feledkezem bele a munkába, csak a szervezésre és az összefonásra tudok koncentrálni, mielőbb túl akarok lenni ezen a részen, hogy ha kell, akkor ne az utolsó utáni pillanatra essen a változtatás. Ha a menedzsernek esetleg még szándékába állna valamit változtatni akár a koncepción, akár a klipen, akár bármi máson. Nagyon remélem, hogy egyik eset sem fog előfordulni, mert kissé bonyolult összefésülni hat pasi munkáját az összes többi kollégáéval.

Szinte az egész délutánt sikerül a parkban töltenem, mire feleszmélek, már bőven a hivatalos munkaidőm lejárta után vagyunk. Összeráncolt szemöldökkel pillantok az órámra, hirtelen tudatosul bennem, valójában mennyi is az idő.

- Basszus! – sietve kapom elő a telefont és a kijelzőre nézek.

Megszámlálhatatlan mennyiségű nem fogadott hívás villog a parányi képernyőn, mind ugyanattól a féltől származik. Nagyon nagy ökör vagyok, hogy nem vettem észre, mikor csörgött. Egy ujjmozdulattal feloldom a képernyőzárat és azzal a lendülettel már a tárcsázón pihen az ujjbegyem. Kicsöng, de még egyet sem kell várnom, amikor meghallom a hívott felet.

- Noona?! Hol vagy? – HimChan volt az első, aki a telefon után kapott.

- Itt vagyok a parkban – végig sem tudom mondani, mert valaki más kikapja a kezéből a mobilt.

- Tudod te, hogy mennyire aggódtunk miattad? – DaeHyun kér számon a figyelmetlenségem miatt, ezúttal jogosan is.

- Bocsánat, de dolgoztam, nem figyeltem az órát – kezdek magyarázkodni, mikor újfent másik tag hangja érkezik.

- Noona? – JunHong kétségbeesetten kérdez, a szívem összeszorul az aggodalmától.

- Már úton vagyok. Fogok egy taxit és már ott is vagyok, oké? – próbálom mosolygással terelni, hasztalan.

- Csak gyere haza.

Haza... JunHong ezt a szót intézi hozzám utoljára, mielőtt leteszi a telefont. Még szűkösebbé válik a hely a bordáim között, a könnyeimet nyeldesve ugrok fel a padról, bedobálok mindent a táskámba, lerugdalom magamról a cipőmet és szaladni kezdek. Mielőbb ott akarok lenni, hogy JunHong megnyugodjon. Muszáj...

TÍZEZER.. és az Első Év *-*

Nos... igen. Ismét itt vagyok. Ismét egy ilyen bejegyzéssel, noha nem szándékoztam ilyen „hamar” hozni az újabb mérföldkövet, de „sajnos” nem volt más választásom. Amiért pedig mégis ennyire különleges ez a Bejegyzés – és szándékosam írom nagy kezdőbetűvel –, mert kerek egy évvel ezelőtt indítottam útjára ezt a Vegyes Álmokat felsorakoztató blogot. Egy év alatt rengeteg minden történt, kiváltképp a legnagyobb meglepetést okozó tízezres mérföldkő...

Egy évvel ezelőtt, mikor belefogtam az Álmok és Képzelgések megalkotásába, nem is álmodoztam – mily’ érdekes, hogy éppen ezt a címet kapta annak idején... – arról, hogy valaha is eléri ezt a látogatottságot. Emlékszem, hogy mi volt az a momentum, ami közel három éve arra késztetett, hogy én „tollat ragadjak” és leírjam azt, ami a fejemben megfogalmazódik. Emlékszem arra is, hogy miért is kezdtem bele a rövidebb, majd lassanként hosszabb irományok megalkotásába... és azt sem fogom soha elfelejteni, hogy mi az, ami a mai napig hajt...

...nem tagadom azt sem, hogy volt idő, mikor abba akartam hagyni, fel akartam hagyni ezzel a Szenvedéllyel és a visszájára fordítani mindent. Egyszerűen feladni mindent, azon belül is legfőképpen az Álmodozást. Viszont ha ezt megteszem, akkor életem egyik eddig legnagyobb hibáját követtem volna el, így hálás vagyok azért, hogy volt / voltak Valakik az életemben, akik nem engedték, hogy megtegyem.

Ők azok, akiket én csak „egyszerűen” Angyaloknak hívok. Igazi Kincsek. Gyémántok vagy inkább Csillagok a Lelkem szürke Égboltján és azzal, hogy az életem részei, beragyogják az árnyékos helyeket is. Örökké hálás leszek Nekik, mert tudom, hogy Nélkülük most nem lennék az, aki vagyok és nem lennének Álmaim sem... néha kicsiny Álmok, néha Lehetetlennek és Elérhetetlennek tűnő Álmok. De Velük megtanultam azt, hogy az Álom az egyetlen olyan dolog, amit Soha Senki nem vehet el tőlünk... és nincs szebb ember annál, aki mer álmodni...

Köszönöm, hogy az életem részei vagytok, és itt vagytok nekem akkor is, amikor összegyűlnek a sötét felhők az égen...

Valamint köszönöm Minden Csendes és „Hangos” Olvasónak és Idetévedőnek! Tőletek és Miattatok tart itt ez a blog, ahol most tart. Köszönöm! Mindenkinek egyesével, remélem, hogy egyszer tényleg, valamilyen formában összesodor Veletek az élet és akár „személyesen” is kifejezhetem a Hálámat Nektek egy-egy meleg ölelés kíséretében! Köszönöm!

Végezetül pedig, mert igencsak hosszúra kezd sikeredni ez a kis Bejegyzés! A lehetőség most is él, ugyanúgy, mint a korábbi Mérföldkövek meglépésénél, bár mint azt korábban jeleztem, némi csúszás várható lesz benne, de igyekezni fogok az Álmodással. Ahogyan a külön álló történeteimet sem fogom abbahagyni, pusztán a megszokottnál lassabban fognak érkezni a részek, de nem befejezni egyiket sem fogom! Ez biztos! Tehát aki követi a többi Álmot, attól csak egy kis Türelmet szeretnék kérni, mert minden Titokra és Kérdésre fény illetve válasz fog születni idővel...

Köszönök mindent... * 대단히 감사합니다 * ^-^

언니

Az utolsó Halloween-i este (SHINee JongHyun)

Kislányként még rajongtam az efféle ünnepségekért vagy minek is nevezzem őket. Talán még jobban is, mint az átlag, mert én imádtam nézni a jelmezeket. Némelyik egész különleges volt, mintha nem is evilági lenne. A szellemek voltak a legmegszokottabb öltözékek, a lányok esetében persze a boszorkányviselet dukált. Hiszen ilyen alkalmakkor mindenki lehetett egy kicsit rossz. Persze elvétve akadt vámpír is vagy éppen zombi, és én valamiért ezeknek örültem a legjobban. Mindig is vonzottak a vámpírok, akkor is, ha mindenki – rajtam kívül persze – tagadta a létezésüket. Én viszont hittem, hogy Ők bizony igen is valóságosak.

Most is, ahogy mindig, a húgaimat vártam, hogy együtt töltsük ezt a napot. Kibeszélve a csajos dolgokat, megspékelve némi sulis és munkahelyi történéssel. No, meg az elengedhetetlen szerelmi ügyekkel. Mert kellett. Legalábbis nekem mindenképp szükségem volt rá, hogy meghallgassanak, és valamiféle tanácsot vágjanak hozzám. Ha mást nem is, akkor csak annyit, hogy felejtsem el, mielőtt még komolyabb bajom lesz belőle. Az én kissé naiv húgaim persze azt hitték, hogy ez olyan könnyen megy nekem, mert nem létezik, pusztán az én képzeletem szülte, mikor egy traumát nem a megfelelő keretek között dolgoztam fel. Pontosabban, túlságosan is hamar lettem túl rajta, ami szerintük nem normális.

Nem akartam ezzel foglalkozni, örültem, hogy végre feldolgoztam a hiányt, és mellé találtam valakit, aki tökéletesen tudja, hogy mit éreztem és min mentem keresztül akkor. Teltek a napok, én pedig a fülem tövéig beleszerettem. Soha nem hagyott cserben, minden nap kijött és meglátogatott, beszélgetett velem egy keveset, aztán tovább állt. Ugyan, csak röpke egy órát töltött velem mindig, ellenben ez az egy óra felért megannyival. Törődött velem és vigasztalt, közben pedig magáról mesélt. Beengedett az életébe és én is lassanként megnyíltam előtte.

Pontban nyolckor vágott végig az ajtócsengő hangja a kicsiny lakáson, engem persze kirángatva ezzel a zuhany alól. Szerették betartani a megbeszélt időpontot, bár néha úgy éreztem, hogy túlságosan is ragaszkodnak ehhez. Késésről vagy némi csúszásról soha nem lehetett szó, az én esetemben semmiféleképpen sem, mert akkor azonnal csörögni kezdett a mobilom és az utolsó házban lakó személyt is felzargatták, ha nem tudtak elérni. Lehet így bármikor is magában az ember? Nekem nem lehetett, mert féltettek. Féltek, hogy elpattan bennem valami és elborult elmémnek köszönhetően kárt teszek magamban. Feleslegesen tették, de nem vitatkoztam velük.

Szabályosan kiestem a fürdőből és a bejárati ajtóhoz rohantam, hogy mielőbb beengedhessem a lányokat, megelőzve az esetleges vészmadárkodást. Félig vizes hajjal, törölközőbe tekerve magamat csoszogtam a bejárathoz, hogy végre abbahagyják a dübörgést és a folytonos csengetést. Szerintem az egyikük direkt rátenyerel minden alkalommal, hogy biztosra menjen a dolgában.

- Itt vagyok! – téptem fel kissé ingerültebben a térelválasztót, amivel sikeresen meg is leptem az aggódó, három főt számláló csapatot.

- Mi tartott eddig? – ripakodott rám a középső húgom, a pumpa pedig szépen lassacskán kúszott feljebb bennem.

- Fürödtem?! – feleltem gúnnyal teli hangon, ezzel egy újabb megdöbbenést okozva nekik.

- De minek zártad be az ajtót? – emelte fel a hangját az idősebb lány, ahogy előre tuszkolta magát és lerugdalta a cipőjét, majd a vállaimra tette a kezeit és minimum háromszor körbeforgatott a tengelyem körül. – Jól vagy? – nézett mélyen a szemembe, mikor végre megint egymással szembe kerültünk.

- Ha nem kergetnétek őrületbe az állandó aggodalmaskodásaitokkal, akkor jobban is lehetnék! – kihámoztam magam MinYoung szorítása alól és a nappaliba vánszorogtam.

- Úgy mondod, mintha nem lenne okunk arra, hogy aggódjunk miattad! – újfent a középső húgom, MinGi, vette magához a szót és persze támadott is le kissé a maga módján.

- Felnőtt nő vagyok, tudok vigyázni magamra! – kiáltottam fel már könnyes hangon, ezzel persze a végsőkig feszítve a húrt és még inkább a lányokra hozva a frászt.

Egy erőteljes dörrenés vágta ketté a kialakult parázsvitánkat, ami az előtérből érkezett. A legkisebb, eddig kint ácsorgó húgom lehetett a felelős a hangért, ami nem volt más, csak egy láda tök. Egy láda tök. Igen, az elengedhetetlen kelléke ezeknek az estéknek. Összegyűlünk nálam és négyen együtt próbálunk megalkotni két töklámpást. Sajna, az idén ez kimaradt, vagyis ebből a zajból ítélve csakis erre lehetett következtetni.

MinYounggal visszarohantunk az előtérbe, ahol MinGi és RiRin együtt igyekezett menteni a menthetetlent. A tököket egésszé formálni, hogy azokból használható töklámpás legyen a végén. Majdnem egy órán keresztül küzdöttünk, hogy megint összeálljon a kép, ami végül nem sikerült. A töklámpásnak szánt tökből ezúttal sült tök lett. Vagyis az a része, ami még ép maradt, azt megsütöttük RiRin javaslatára, a többi pedig a kukában végezte a ládával együtt.

Miután az én kezdetleges kiborulásom miatt nem lehetett megvalósítani a faragást, jobb híján a nappaliba vonultunk egy tál nassolnivalóval – meg persze idővel a sült tökkel – és két üveg vörösborral. Édes és félédes párlat került a poharakba, amit egy koccintás után el is kortyolgattunk. Egyelőre csak szó nélkül. Fogalmam sem volt, hogyan törjem meg a feszült csendet, amit magunknak köszönhettünk, pontosabban szólva MinYoungnak és nekem. A két fiatalabb lány csak ült és igyekezett mosolyogva elfogyasztani a pirosló nedűt és rágcsálni hozzá egy-egy chipset vagy ropit.

- Most akkor itt fogunk gubbasztani egész este? – mormolta az orra alatt sértődötten MinYoung, mire mindannyian ránéztünk. – Ha már nem faragunk tököt, akkor akár el is üthetnénk az időt valami izgalmasabbal is, nem?

- Mire gondolsz, Minnie? – kérdezte MinGi, ahogy hörpintett egy utolsót a borból, a fanyar ízt még velünk sem tudta megszokni, így az első pohár letuszkolása után már nem is kért többet.

- Passz – megrántotta a vállát, majd rajtam állt meg tekintetével. – Vagy neked van valami ennél is izgibb sztorid nekünk? – húzogatta lelkesen a szemöldökét, ebből pedig már mindannyian tudtuk, hogy cseppet sem neheztel rám és a hajthatatlan kíváncsiságát nincs, mi elnyomhatná.

- Milyen izgi sztorira gondolsz? – pislogtam értetlenül, amivel nem igazán tudtam átverni a húgaimat, mert ők tudták, hogy mire gondol MinYoung, ahogyan én is tisztában voltam vele.

- Ma is találkoztatok? – alig lehetett hallani RiRin kérdését, épp csak motyogta, azonban én az abrosz színével azonos, mélybordó árnyalatot vettem fel.

- Nem – sóhajtottam fel lemondóan, a három lány egyszerre csúszott közelebb, a vállaimra és a kezeimre fogtak egy szívdobbanásommal később. – És tegnap sem jött el – éreztem, ahogy a gyomrom összeszorul, a látásom pedig fokozatosan elhomályosul. – Már vagy öt napja nem láttam – képtelen voltam tartani magam, akaratlanul kezdtek potyogni a könnyeim, mire mindhárman erősebben szorítottak a testemre.

- Te tényleg belezúgtál – lélegzett fel nehézkesen MinYoung, elengedte a kezemet és a hátamat kezdte megértően simogatni. – Ajh, Unnie-Unnie. Mi lesz így, hah? Hogyan fogsz bárkit is találni, ha bele vagy habarodva egy szellembe? – suttogta a fülemhez hajolva, majd apró puszit nyomott az arccsontomra.

- Nem szellem – dünnyögtem a könnyeimet törölgetve, majd még egy nagy levegőt kiengedve folytattam. – Ha hiszitek, ha nem, Ő egy vámpír.

- Unnie – mormogta MinGi. – Vámpírok nem léteznek, te is tudod. Csak te képzeled, hogy ez a valami, ami minden éjjel megjelenik a sírnál, egy vámpír. Képes voltál még nevet is adni neki. Hogy’ is hívod? – esett gondolkodóba, majd összekulcsolta az ujjainkat.

- JongHyunnak hívják, és nem én adtam neki ezt a nevet, hanem Ő maga mondta, ahogyan nem is én képzelem. Ott van. Ott él a kriptában.

- Unnie, kezdesz rémeket látni – szakította félbe az érveimet MinYoung, azonban úgy tűnt, hogy RiRin nem igazán osztozik az idősebbek véleményén.

- Mondj már te is valamit, RiRin – sürgette őt MinGi, mire a legkisebb húgom csak megrázta a fejét.

- Nem hiszem, hogy Unnie képzelegne.

- RiRin? – MinYoung és MinGi szinkronban visított fel a legfiatalabb megjegyzését hallva, bennem pedig az ütő is megállt.

- Tudjátok jól, hogy nem szeretem a temetőket és a frász tör ki, valahányszor oda kell mennem – bólintottunk. – De azt nem tudjátok, hogy miért nem szeretem őket.

- Miért? – szólalt meg a legidősebb húgom.

- Mert látom a szellemeket és minden más természetfeletti lényt is. A vámpírokat is – jegyezte meg elcsukló hangon, minket pedig könnyed mozdulattal taszított egy kisebb sokkba.

Illetve csak a két fiatalabb nővérét, mert engem mégsem ért annyira váratlanul a kijelentése, ellentétben a másik két lánnyal. Perceken keresztül nem csináltunk mást, csak pislogtunk magunk elé, feldolgozva RiRin szavait. Hihetetlennek hatott, ám mégis volt benne valami hihető. A legszívesebben a nyakába ugrottam volna RiRinnek, mert biztos lehettem benne, hogy tényleg nem az én képzeletem szülte azt a látogatót, hanem valóban létezik. RiRinnek látnia is kellett, és nem volt szükség ahhoz, hogy JongHyun akarja megmutatni magát előtte.

- Akkor mi a terv? – váltott témát sietve MinGi, miután inkább hagyta az információk feldolgozást és kezdett bele kissé köznapibb csevejbe. – Mit csináljunk tökfaragás híján? – túrt rövid, barna tincsei közé, ahogy fújtatva a kanapé háttámlájának dőlt.

- Csináljunk szalmabábút! – csattant fel kisvártatva MinYoung, újabb döbbenetet okozva mindannyiunknak.

- Hah? – bukott ki belőlem. – Hogy mit csináljunk? – néztem balgán a legidősebb lányra, aki sötétlila tincseit tekergette, amik a szemébe lógtak.

- Szalmabábút! – közölte ellenkezést nem tűrően.

- Ez honnan jutott az eszedbe, Minnie? – kacagott fel MinGi.

- Böngésztem a netet, hogy mégis mit lehetne még csinálni töklámpáson kívül és ezt dobta ki az egyik oldal.

- Mit szólnátok hozzá, ha már így alakult az esténk, akkor lemennénk egy picit a helyi klubba kiengedni a fáradt gőzt? – javasolta RiRin, mire összenéztünk. – Unnie-nak mindenképp jót tenne végre, ha komolyabban is kimozdulna. Szerintem egy próbát megérne, és talán az is lehet, hogy végre megtaláljuk az igazit mindannyian.

- Én benne vagyok! – csapta össze a kezeit MinYoung, furcsán hamar tudtuk lebeszélni az ötletéről, ami egyébként nehézkesen szokott menni.

Újabb percek teltek el, végül megegyeztünk az este folytatásában. Tökfaragás és szalmafonás helyett bulizni mentünk. Egyikünk sem volt kiöltözve, viszont nem is azzal a céllal indultunk útnak. Csak szimplán jól akartuk magunkat érezni, és megfeledkezni a gondokról. Valamint engem elfeledtetni JongHyunról. Tudtam, hogy hiábavaló lesz a dolog, mert nem egy olyan személy, akit bárki szívesen elfelejt.

A klubhoz ugyan autóval lett volna a leggyorsabb eljutni, de mi inkább a séta mellett tettük le a voksunkat. Szerettünk kimozdulni és ez egy remek alkalom volt arra, hogy kellőképp kiszellőztessük a fejünket. Az út alatt természetesen arról vitatkoztunk, hogy ezt a kiruccanást kinek a zsebéből finanszírozzuk, nekem hála arra nem volt mód, hogy mindenki a saját részét fizeti, így addig erőszakoskodtam, míg végül belementek, hogy a teljes összeget én álljam ezúttal.

A pénztárnál szerencsénkre nem kellett sokat ácsingóznunk, és már bent is voltunk a klubban, hogy végre kiengedjük a fáradt gőzt. Legalábbis a húgaim ezt szerették volna elérni nálam is, azonban nekem valahogy nem ment a dolog. Csak küszködtem a kikért koktéllal is, mert ahhoz sem volt kedvem. Csak JongHyun körül keringtek a gondolataim, pedig a lányok minden erejükkel azon voltak, hogy megfeledkezzek róluk. Aztán lassan elszivárogtak mellőlem – többszöri utasításomnak köszönhetően – és alig fél órával később már a parketten voltak egy-egy kimagaslóan jóképű srác társaságában, engem pedig a szemük sarkából figyeltek, nehogy köddé váljak.

Sajnos bármennyire igyekeztem lazítani, nem jártam sikerrel. Az utolsó korty koktél pedig végleg betette a kaput és a mosdóban kötöttem ki, ahogy a porcelánt markolom a karjaimmal és szebbnél szebb hangon távozik belőlem a korábbi nassolnivaló. Újabb fél óra telt el, míg kiadtam magamból a feszültséget, aztán az arcomat és a szemeimet törölgetve másztam elő a legszélső ajtó mögül és a csaphoz vonszoltam magam, hogy valamennyire emberi formát öltsek újfent.

A harmadik és negyedik törölgetés között furcsa hangot hozott magával egy ismeretlen fuvallat. Ablak és nyitott ajtó híján igen érdekes jelenség volt a folytonos áramlás, azt hittem, hogy csak a képzeletem szórakozik és az a kevés alkohol is betett, amit egy lendülettel ki is adtam magamból. Még egyszer utoljára megmostam az arcomat, hogy teljesen kitisztuljon a tudatom, majd visszaindultam a klubba, noha a kedvem továbbra sem jött meg, így a hátsó ajtó mellett döntöttem. Tudtam, hogy csak a friss levegő hozhatja vissza az életörömömet, és persze még egyetlen egy hely, amit már-már zarándokútnak fogtam fel.

Fogalmam sincs, hogy mennyi ideig bolyongtam, de végül a temető kapuinál kötöttem ki, legnagyobb megkönnyebbülésemre. Sóhajtottam egyet, aztán óvatosan belöktem a vasrácsot és minden erőmmel koncentráltam, hogy az első lépésemmel ne menjek neki a legszélső sírok egyikének sem. Akár csukott szemmel is araszolhattam volna előre, mert a szívem vezette a lábaimat.

A márványhoz érve letérdeltem, majd összekulcsoltam az ujjaimat, hogy egy halk imát mormolhassak el a fejfát olvasva. A fohászom vége előtt egy hűvös tenyér simított végig az arcélemen, nem fordultam azonnal az érintés irányába, pedig a szívem vadul kalapált a mellkasomban. Eljött. Végre megint eljött hozzám, hogy segítsen rajtam. Eljött, hogy megmentsen.

Ellazítottam az ujjaimat, majd a combjaimra tettem a tenyereimet és az ismerős kézfej tulajdonosára néztem. Ő volt az. Ott állt alig fél karnyújtásnyira tőlem és várta a reakciómat. Kitett kölyökkutyának éreztem magam, ahogy mozdulatlanul ültem és bambultam rá. Mintha csak arra várnék, hogy magához öleljen vagy éppen megszánjon néhány jó falatra. Nekem ellenben mégis csak egyetlen kérdés jutott eszembe.

- Hol voltál? – suttogtam az éjszakába, lassanként belefeledkezve a bíborszín szempárba.

- El kellett intéznem pár apróságot – felelte mélyen búgó hangon, mindenem beleremegett a dallamba.

- Velem maradsz most már? – tettem fel a számomra legfontosabb kérdést, amitől halvány görbület kúszott kissé telt ajkaira és egy félszeg lélegzetvétel távozott rajtuk.

- Csak, ha te is szeretnéd.

Ezzel kitárta karjait, én pedig kislányként ugrottam fel a földről és zuhantam közéjük. Magához szorított. Először éreztem, hogy soha, egyetlen alkalommal sem képzelődtem. Valóság volt. Minden mozzanata. Kis idővel lazított az ölelésén, finoman eltolt magától, vörös írisze rálelt az én homályos tekintetemre. Vigyázva hajolt közelebb, s még annál is óvatosabban érintette össze hűs ajkait az enyémekkel. S örökre elsötétült minden...

KILENCEZER *-*

Már megint itt vagyok... már megint egy ilyen poszttal, de sajnos nem tudok mit tenni, mert Ti „kényszerítetek rá”... <3 Tehát.

Újabb kukucskálások, újabb kattintások, újabb mérföldkő. Nem győzöm számolni ezeket, egyszerűen már képtelen vagyok feldolgozni, ami ezen a blogon zajlik. Ha belegondolok, hogy miért is hoztam létre ezt alig egy évvel ezelőtt, egyáltalán mi volt az első pillanat, amikor arra adtam a fejemet, hogy én kipróbálom magam az írásban, csak pislogni vagyok képes. Köszönöm! Százszor, ezerszer leírhatnám akár, de akkor is kevésnek érezném. Talán maximalista lennék...?

Ezúttal is hálás vagyok mindenkinek, aki megtisztelt a Jelenlétével, a Visszatérőknek és Bárkinek, aki csak idetévedt. Tényleg köszönöm Nektek! Azonban most sem tudok elmenni szó nélkül az én imádott Angyalaim mellett, akik mint mindig, úgy most is az éltető erőt biztosítják a számomra. Legyen miért még felkelnem vagy éppen leütnöm egyetlen betűt is, hogy mosolyt csaljak az arcukra. De talán a leginkább azért, hogy megtaláljam azt, amiért érdemes lélegeznem. Köszönöm Nektek... ha kívánhatnék egyet magamnak, akkor azt kívánnám, hogy mindig legyetek nekem és mellettem... Szeretlek Titeket, talán el sem tudjátok képzelni, hogy mennyire.

Ennyit az ömlengésről... xD Köszönöm még egyszer Mindenkinek! Egyszer remélem, hogy lesz alkalmam majd jobban is meghálálni Mindenkinek, aki idetévedt valahogyan! Azonban sajnos van némi rossz hírem, vagyis... Úgy alakult, hogy picit sűrűbbek lesznek a napjaim, illetve még más egyéb dolog is közbejött, ami kissé megnehezíti majd az Álmodozást, így lassabban fognak érkezni a részek az Álmokhoz, de befejezetlenül egyiket sem fogom hagyni! Ezt megígérem... mindegyiknek pont fog kerülni a végére, viszont erre lehet, hogy a megszokottnál többet kell várnotok majd. Sajnálom, de tényleg minden erőmmel azon leszek, hogy amikor csak az időm engedi, akkor meglepjelek Titeket a folytatásokkal vagy éppen egy OS-sel.

Kéréseket most is szívesen fogadok, csak ehhez még nagyobb türelemre lesz szüksége az Álomkérőnek, de igyekszem majd prioritásként kezelni ezeket!

Köszönöm még egyszer! <3 Sokat jelentetek nekem, többet, mint azt gondolnátok...

* 대단히 감사합니다 * ^-^

언니

Egy Sógun Szerelme (SHINee TaeMin) 2/3.

Atsu csendesen figyelte, ahogy fiatal Szerelme lassanként elfogyasztja az ízletes ebédjét, majd a kiürült serleget és tányért nyugtázva közelebb lépdelt az asztalhoz, illedelmesen meghajolt az Ifjú előtt és a fémtálcára helyezte az evőeszközöket. A Sógun elégedetten szuszogva nézte, ahogy Atsu elpakolja előle az étkezés maradványait, aztán újfent meghajlással köszöntötte a Fiatal Férfit.

- Tehetek még valamit, Takeru-sama? – kérdezte halkan, miközben a tálcát méricskélte kezei között.

- Olvasnál nekem, Atsu? – emelkedett fel székéből, majd betolva azt, az előtér felé indult, hogy kilépve szobájából, az átriumban várja meg az ágyast.

- Mit szeretne hallani, Takeru-sama? – fordult az Ifjú után.

- Amit mindig mesélsz nekem, Atsu. Azt szeretném ezúttal is – ezzel az aranyszín vaspántra fogott, majd el is tűnt a hatalmas térelválasztó mögött.

A magára maradt ágyas mélyet sóhajtott. Bármennyire is szeretett a Fiatal Hadvezér kedvében járni, azt a bizonyos mesét nem szerette felolvasni. Inkább esett volna a választása a történelmi írásokra, sikeres hadjáratok elmesélésére, esetleg más népek meséit felidézni, csak azt az egyet ne kelljen. Atsu nem szerette azt a történetet, mert tudta, hogy minden szava a valóságot takarja.

Atsu pontosan tudta, hogy létezik a mesében említett hercegnő, ahogyan létezik annak fiatal katonaszerelme és az ősi ellenség is. A mesében a hercegnő és a katona soha nem lehetnek egy pár, mert a lányt még születése előtt odaígérték egy másik férfinek. Miután pedig nem teljesülhetett be Őszinte Szerelmük, így mindketten választották a halált, mintsem egymás nélkül kelljen tovább lélegezniük. Ahogy a hercegnő halálhíre eljutott a katonához, tudta, elérkezett az idő, hogy magával is végezzen. Ám mielőtt ezt megtette volna, megkereste ősi ellenségét és álmában ontotta vérét, végül saját magát is megfosztotta a léttől, hogy az Égben újfent találkozzon Hercegnőjével és az Öröklétig egymáséi lehessenek.

Az ágyas még egy nagy levegőt vett, majd megszorította a tálcát és sietve távozott a Sógun rezidenciájáról, aztán pedig iparkodott is vissza, hogy eleget tegyen korábbi kérésének. A Fiatal Férfit az átrium eldugottabb részén találta, a zöldellő fákkal és fenyvessel körbeölelt pihenőhelyen. A férfi mélyen gondolataiba merülve üldögélt kényelmes hintájában, tenyerei térdein pihentek, szája rögvest boldog mosolyra húzódott, mikor egy távoli szellő magával hozta Atsu gyümölcsös illatát, majd kisvártatva meg is látta őt közeledni.

Atsu megfontoltan lépdelt a Sógunhoz; jobb kezében egy piciny, megkopott, vörös bőrkötésű könyvecskét szorongatott, bal kezével pedig kimonójának szélét húzta feljebb, hogy léptei során elkerülje az esést. A hintához érve újfent megdőlt a Hadvezér előtt, majd elvett egy párnát mellőle és a puha fűre dobta. Térdeire ereszkedett, kibújt cipellőjéből, majd keresztbe fonta lábait, a könyvet pedig hosszú combjaira fektette. A Sógunra emelte csillogó szempárját, mely azonnal viszonzásra lelt, hasonlóan fénylő lélektükrökkel találta magát szemben.

- Olvass nekem, Atsu – kérte mélyen az ágyas szemébe nézve, majd jobb kézfejével gyengéden megcirógatta puha arcát és ismét térdeire tette tenyerét.

- Igen, Takeru-sama – bólintott beleegyezvén.

Atsu két keze közé fogta a kötetet, egy pillanatra felemelte, mellkasához szorította, aztán megint combjaira helyezte. Lassan kinyitotta a könyvet, vigyázva fogta ujjbegyei közé a viseltes lapokat, nehogy bármelyiknek is baja essen, majd a megfelelő oldalhoz érve rásimította ujjait a lapra, megint megemelte fejét és a Sógunra nézett.

A kéklő írisz még mindig ragyogva figyelte a lány vonásait, teljesen megbabonázta őt angyali külleme és még angyalibb hangja. Mosolyogva fürkészte Atsu arcát, pillantását és ajkainak mozgását. Egyszer-egyszer elkalandozott a dübörgő mellkason, melyet elrejtett kimonójával, ám kulcscsontjait szolidan láttatni hagyta; a lüktető torokívén, ahogy a hangokat formálta; bársonyos kezein, melyek a nyitott olvasnivalón pihentek. Ahogyan belefeledkezett Atsu mélybarna szembogarába is, ami egy szívdobbanásnyi időre sem szakította meg vele a szemkontaktust. Az ágyasnak nem volt szüksége, hogy a könyvből olvassa fel a benne rejlő sorokat, ugyanis tökéletesen felidézte magában a szerelmes mesét.

Miután Atsu végzett a felolvasással, finoman becsukta a könyvet, tenyereit újra a kopott borítóra simította, végül lehajtotta fejét és türelmesen várta a Sógun reakcióját. A Fiatal Férfi megemelkedett a hintából, gyengéden végigsimított az előtte térdelő ágyas arcélén, majd az egyetlen vörösrózsát hajtó bokorhoz ballagott. Vigyázva letépett egy még bimbót ontó szálat, orrához emelte, parányit szippantott illatából, majd visszasétált szeretőjéhez.

Atsuhoz érve bal kezét az ágyas vállán pihentette meg, jobb kezének ujjai között a rózsaszálat szorongatta. Végigsimított Atsu vállgödrén, majd ismét arcélén vezette végig ujjbegyeit, hüvelykujjával megcirógatta résnyire tárt ajkait, végül füle mögé tűrt néhány kósza tincset és fürtjei közé fűzte a virágot. Atsu önkéntelenül mosolyodott el az újabb ajándéktól, hálásan meghajolt a Sógun lába előtt, majd lassan felegyenesedett.

- Köszönöm, Takeru-sama – szólalt meg halkan.

- Visszakísérsz, Atsu? – súgta rózsával ékesített fülébe, majd gyengéden végigsimított gerince ívén.

- Biztosan szeretné, Takeru-sama? – a zöld pázsitot szemlélte kérdése közben, tekintetét nem emelte a Hadvezérre már csak illendőségből sem.

- Kísérj vissza a szobámba, Atsu! – felelt magabiztosan, majd kinyújtotta bal karját és a palota irányába mutatott.

- Ahogy kívánja, Takeru-sama! – dőlt meg udvariasan, majd perdült egyet tengelye körül és a Sógun mögé lépett.

- Mellettem gyere, Atsu – csúsztatta jobb karját a lány vékony derekára és maga mellé vonta. – Szeretem a közelséged. Megnyugtat.

- Igen, Takeru-sama! – bólintott.

- Atsu? – sandított az ágyasra, miközben megtették együtt az első lépéseket az épület felé.

- Igen, Takeru-sama?

- Ha nem lennék nemes ember, csak egy egyszerű földműves például, akkor is szeretnél engem?

- Miért kérdez ilyet, Takeru-sama? – torpant meg egy pillanatra az ágyas, majd a Fiatal Férfire nézett. – Talán nem érzi eléggé, hogy szeretném?

- Nem, Atsu – fogta két keze közé az arcát, majd homlokát illette parányi csókkal. – Egyszerűen szeretném tudni, hogy ha más lennék, akkor is szeretnél-e. Szeretnél?

- Nem a rangja miatt szerettem Takeru-samába. Tudom, hogy én csak egy ágyas vagyok, egy szerető, de képtelen lennék nem szeretni, így vállalom minden bűnömet az Ég előtt, de szeretem Takeru-samát. Az életemnél is jobban.

- Köszönöm, Atsu – lágy csókot hintett a lány ajkaira, majd újra átkulcsolta jobb karjával a derekát és tovább haladtak.

Atsu egészen a lakrészéig kísérte az Ifjú Sógunt, az ajtóhoz érve illedelmesen elköszönt a Hadvezértől, majd pihenőidőt kért addig, míg a Fiatal Férfi az Idős Sógunnal vitatja meg teendőit és további követelményeket állít fel vele szemben.

Az ágyas szótlanul vonult vissza szerény hajlékába, levetette díszes kimonóját, majd az asztalka lábánál hagyottba bújt. Kivette tincseiből a rózsaszálat, megszagolta, aztán végigfeküdt kicsiny matracán. Bal karját feje alá csúsztatta, jobb kezével az orrához tartotta a virágot, és annak illatába merülve hunyta le szemeit. Atsu hosszú idő óta először álmot látott. Különleges álom borult elméjére.

Az ágyas körül tűz lobbant, majd hirtelen kialudt és minden narancssárgán izzott előtte. A lány érezte, hogy a hely nem lehet más, csakis az Alvilág. Egy különös alak rajzolódott ki előtte, ahogy a távolabbi, lassú táncot lejtő lángcsóvákat figyelte. Az Alak Atsura meredt. Bénító és könyörtelen pillantással. Szeretett Sógunával ellentétben ennek a Jelenségnek éjsötét szempárja volt, ami folyton felmérte a lány testét, azonban mégis kísértetiesen hasonlított a Fiatal Hadvezérre.

Fekete ruházata tökéletesen visszaadta tekintetét, az ágyasnak nem volt tovább kétsége: egy Démonnal néz farkasszemet. Egy Démonnal, aki egyfolytában ugyanazt a néhány szót ismételgette a lány arcát mustrálva. Forró lávafolyam közepén állt az Alvilági Lény, engedelmességre kényszerítette a rémült ágyast, reszkető térdei megadták magukat a Démonnak. Térdre rogyott. Noha teste tele volt félelmével, Atsu semmi jelét nem mutatta rémületének. Nem hullajtott egyetlen könnycseppet sem, szíve mélyén érezte, hogy a mindig felidézett mese, ami a Hercegnőről szólt, most válik csak igazán valóra. Erősnek kellett lennie, hogy kitartson Igaz Szerelme mellett.

- Elérkezett az Idő – visszhangzottak a szavak fülében. – Az enyém vagy! – Atsu tetőtől talpig leizzadva riadt fel rémálmából az utolsó kiáltás után, testét tapogatta, majd a szekrénykéhez araszolt, elővette féltve őrzött tőrjét, kihámozta a rongyból, majd a tokjától is megszabadította.

Az éles penge ezúttal vörösen izzott...