Forever with you (B.A.P.) - 8. fejezet

Miután HimChan magamra hagy, a lift előtt ácsorogva folytatom tovább az önsanyargatásomat. Semmi másra nem tudok koncentrálni, csak a korábbi beszélgetésünkre. Vajon mióta tudhat a dologról? Vagyis arról, hogy én a kicsinél többet érzek YongGuk iránt. Arról nem beszélve, hogy mi volt az a megjegyzése a leaderről és az ő érzéseiről?

A mélázásomból még a felvonó hangja sem rángat ki, így belépve a fémszörnyetegbe, csak tovább folytatom az értelmetlen eszmefuttatásomat. Egyszerűen nem fér bele a fejembe, hogy HimChannak ennyire nyilvánvaló lenne köztünk ez a viszony. Vagy minek is nevezzem ezt az egészet, ami zajlik köztem és YongGuk között. A földszintről az utam egyenesen az emeleti irodákba vezet, azon belül is a sajátomba. Legalábbis a terveim szerint, ugyanis a telefonomra érkező üzenetem megakadályoz benne, így változtatnom kell.

A tervező irodák felé indulok, szinte át sem lépem a küszöböt, azonnal megrohamoznak a stylistok és szabályosan fellöknek, ahogy nekem esnek. Már csak azt nem értem, hogy miért van tele a kezük a régebbi fellépő ruhákkal. Az egyik vállfával kis híján kibökik a szememet, szerencsére a gyors reakciómnak köszönhetően megúszom a majdnem „támadást”, és elhajolok előle.

- Sziasztok! – köszönök végre, mikor sikerül egy pillanatra fellélegeznem. – Mi történik, YangBae? – fogok az egyik lány kezére, aki egy festékkel összekent bőrkabátot lenget a szemeim előtt.

- Oh, SungYeon – dől meg kissé előttem, majd fújtatva folytatja is a mondandóját. – A vezető stylistunk kérésére össze kell szednünk az eddigi fellépő ruhákat és át kell néznünk őket. Ha pedig szükség van rá, akkor még igazítani is kell rajtuk.

- A turné miatt? – nyelek egyet a kérdésem végén.

- Igen, azt mondta, hogy kellhetnek a régebbi kollekciók is.

- Értem – biccentek egyet megértően, majd óvatosan arrébb terelgetem, hogy végleg felszabaduljak. – Akkor folytassátok bátran, de ha egy mód van rá, kevesebb nyüzsgéssel tegyétek ezt. Közel két hónapunk van a koncertig, addig bőven lesz időtök az átalakításra. Most, ha megbocsátotok, át kell néznem a papírjaimat, így mennék a dolgomra. Az irodámban megtaláltok – ezzel meghajolok, majd már menekülőre is fogom, mielőtt még egyszer betámadnak és újabb ostromnak tesznek ki.

Egy gyors kézlegyintéssel le is rendezem a többi munkatársamat és szélsebesen távozom a helyiségből, hogy nyugodtabb körülmények között folytathassam tovább a munkámat. Rengeteg a tennivalónk és még annál is kevesebb az időnk rá. Miután közölték velem a tényeket, hogy a korábbi kollekciók is felhasználásra kerülhetnek, így gyanítom, hogy lesz néhány köröm még a Srácokkal, hogy egyeztessünk az esetleges ruhapróbák miatt. Igen, ez így szép és jó lenne, ha nem lennének máris betáblázva a koncert előtti napig.

Mégis hogyan fogok én még besuvasztani a táncórák, énekórák és fotózások meg klipforgatások közé két ruhapróbát? Hogyan? Ráadásul még a Kicsit úgy, ahogy ráveszem, hogy öltönybe bújjon, meg persze DaeHyunt és YoungJae-t is könnyen az ujjam köré csavarom ezzel kapcsolatban, na de YongGuk? A leader nem egy olyan típus, aki szívesen bújik az efféle göncökbe, a Rain sound forgatásakor is úgy kellett nyüstölnöm, hogy felvegye azt a fehér együttest, ami nem mellesleg szívdöglesztő külsőt kölcsönzött a számára. Ha csak belegondolok... nem! A legjobb az lesz, ha inkább fel sem idézem, mert a végén még futhatok a fantáziám után.

Nem túlzottan sikerül a falak között megfelelően a munkámra figyelni, így még helyet sem foglalva a kényelmes kis székemben, felpattanok a helyemről és ismételten a távozás mezejére lépek. Ki kell szellőztetnem a fejemet, hogy tisztán lássam magam előtt a temérdek tennivalót, ahhoz pedig muszáj távolabb kerülnöm a Cégtől és magától a tudattól is. A tudattól, hogy YongGuk és én... a kelleténél többször is kerültünk már félreérthető szituációba, amit korántsem lehetett megmagyarázni egy véletlennel.

Az ember véletlenül botlik meg a másik lábában, ahogy véletlen üti is be a fejét az egyik testrészébe, na, de olyan nincs, hogy amint kettesben maradnak, azonnal egymásnak esnek, és szenvedélyesen falni kezdik a másikat. Ez minden, csak nem véletlen. Nincsenek véletlenek, illetve azok, amiket annak hívnak egyesek, nem ilyenek. De ez nem... ez nagyon más. Nagyon.

Koordinálatlanul pakolom össze a holmimat, a határidőnaplóm a táskám alján landol, a mobilomat egy gyors mozdulattal a blézerem zsebébe dugom és már az ajtó kilincsét markolom veszettül. Egészen a liftig robogok, és vagyok annyira udvariatlan, hogy még köszönni sem köszönök a mellettem elhaladóknak. Küldök egy gyors sms-t a főnökömnek, hogy házon kívül leszek pár óráig, de ha szükséges, fél órán belül visszaérek, aztán már a fémszörnyetegben álldogálok és a földszint felé haladok.

Az üvegajtón átlépve mélyet szippantok a kellemes levegőből, feljebb húzom a vállamon a batyumat és már el is hagytam szeretett Ügynökségemet. A további ellazulás és végleges kikapcsolás érdekében pedig még a fülesemet is bedugom, aztán az egyik kedvenc bandám andalító zenéivel sétálok el a közeli parkba. Persze szabadulni szerettem volna az emlékeimtől és az érzéseimtől, ezeket a dallamokat hallgatva azonban mégsem olyan könnyű a dolgom. Sőt, mi több! A vártnál is nehezebb, mert az eddig eltemetettnek hittek is felszínre bukkannak és feltépnek olyan sebeket, amik egyszer már összeforrtak.

A kavicsos ösvényen lépdelve az emlékek lassanként vesznek egyre jobban uralmuk alá, míg végül az első könnycseppem is végiggördül az arcomon. A szélső padok egyike tökéletesnek bizonyul a megálláshoz, így leülve összekulcsolom a lábszáraimat és újabb mély levegőt juttatok a tüdőmbe. A könnyeim szerencsére alábbhagynak, így előhúzva a telefont és a naplómat, az ölembe teszem őket és a fülhallgatótól is megszabadulok.

Egy gondolat még így sem hagy nyugtot, hosszú percekig pörgetem az elektronikus kütyüt az ujjaim között, aztán megadom magam a tanácstalanságomnak és a múlt egy régebbi részének. Nagyot sóhajtva tárcsázom a kedvencek közé mentett számot és türelmesen várom, hogy egy édesen csengő hang köszöntsön viszont.

- Lee MinYoung, tessék? – szólal meg az a bizonyos dallam.

- Szia, Minnie – felelem újfent elhomályosodott tekintettel.

- Unnie?! – egy másodpercre elcsuklik a hangja, ahogy tudatosul benne, valójában ki is hívta fel.

- Igen, én vagyok – ösztönösen mosolyodok el. – Hogy’ vagy, Angyalkám?

- Unnie – sóhajt fel mosolyogva. – Úgy örülök, hogy végre felhívtál! Rég hallottam már a hangodat! Hogy’ vagy? Milyen az Ügynökség? Jól kijöttök? – alig van érkezésem megjegyezni a kérdéssorozatot, így hirtelen fojtom belé a szavakat egy gyors válasszal.

- Én is örülök! Öhm. Hát. Megvagyok. Nagyon aranyosak, igazi kis család lettünk és igen, nagyon jól kijövünk a bandával. A nővérük lettem.

- Nagyon-nagyon örülök, Unnie!

- Veled mi újság? Minden rendben van? Még mindig nyűgösek a kis Csillagok? – teszek említést közkedvelt csapatunkról.

- Nem – nyújtja el a választ, amivel még egy kicsit el is árulja magát.

- Minnie? Mit titkolsz, hm? – kérdezem ellenkezést nem tűrően.

- Hogy én? Én nem. Nem titkolok semmit, Unnie – mentegetőzik, de tudom, hogy van valami, amit nem akar elmondani.

- Halljam, Minnie!

- Hát – szinte tornádó süvít végig a fülemben, akkorát szusszant a túloldalon. – A helyzet az, hogy azok a bizonyos Csillagok, annyira nem is nyűgösek már. Nagyon jól megvagyunk, afféle lelki szemeteszsák lettem nekik egy részről.

- És mi van a másik részről? – egyre biztosabb vagyok, hogy forró nyomon járunk.

- Mármint?

- Mármint. Tudod, te nagyon jól, hogy kit is értek ezalatt.

- Öhm. Hogy Ő. Hát szóval. Ő meg én, vagyis mi. Mármint a csapat meg én, úgy mi – hebeg zavarodottan.

- Most kibököd végre, hogy mi van, vagy nekem kell kimondanom? – kuncogok.

- Tudod jól, hogy régóta dolgozom a srácokkal és mindig is megvolt a kémia, viszont az egyikükkel a szokottnál és a vártnál is jobban.

- Figyelek.

- Nem vagyunk hivatalosan együtt. Vagyis bizonyos emberek tudnak róla, rólunk, de a médiában még persze nem került nyilvánosságra a karrierje miatt.

- Mióta?

- Mit mióta?

- Mióta vagytok együtt?

- Néhány hónapja találtunk komolyabban egymásra. Egy kicsit beszélgettünk, elsírtam neki a bánatomat, aztán ő is a sajátját, míg végül egy nagyon erős ölelés lett a vége, amit egy véletlen csók zárt le.

- Értem.

Könnyed, ám mégis kissé nehézkes lélegzetvétel szakad fel belőlem MinYoung szavaitól. Csupán csak sejtéseim vannak, hogy mégis miért volt maga alatt az én legjobb barátnőm, kézen fogva azzal a bizonyos Idollal. Nagyon nem díjazom a dolgot, mert ha beigazolódik a gyanúm, akkor csakis magamat okolhatom, hogy kikívánkozott MinYoungból minden érzése. Persze ezzel együtt még mérhetetlenül büszke is leszek, mert így mégis én voltam az, akinek a hatására sokkal közelebb kerültek egymáshoz...és mindemellett még egy dolog nem hagy nyugodni.

- Minnie? – szólalok meg kisvártatva.

- Igen? Mi a baj? – aggodalom csendül meg a szavaiban.

- Hogy’ van? – félve teszem fel a számomra legfontosabb kérdést, de képtelen vagyok nem érdeklődni.

- Volt már jobban is. Nagyon kimerült, állandóan dolgozik, ha pedig nem a stúdiót nyúzza, akkor otthon csinál valami olyat, amivel el tudja terelni a gondolatait.

- Szokott még emlegetni?

- Minden nap megkérdezi, hogy mit tudok rólad – alig hallhatóan felel, az én szívem pedig rendületlen kalapálásba kezd odabent.

- Mit szoktál mondani?

- Azt, hogy rég beszéltünk, és mindkettőnket lefoglalja a munkája, de bízom benne, hogy megtaláltad odaát a boldogságodat. Miért? Mit kellett volna mondanom?

- Semmit. Ez bőven elég – egy könnycsepp gördül végig az arcomon a fájdalmas emléket felidézve.

- Még mindig úgy hiszed, hogy ez volt a legjobb döntésed akkor?

- Ne kezd el, szépen kérlek. Nem akarom még egyszer végigvenni ezt a beszélgetést – kérlelem a könnyeimet nyeldesve.

- Rendben. Unnie?

- Hm?

- Valaki szeretne veled beszélni.

- Kicsoda?

Még időm sincs felfogni a választ, amikor az eddigi ütemes légzés megváltozik, és sokkal szaporább szuszogás érkezik a másik készülékből. Az ütő is megáll bennem, mert egy újabb – és szintén régen hallott – csilingelő dallam jut el a tudatomig. Újra összegyűlik a sós nedvesség a szememben, először még reagálni sem tudok a rám törő boldogságtól, végül mégis sikerül kinyögnöm legalább a keresztnevét.

- MinGi – szipogom önfeledt boldogságomban.

- Én bizony! – nevet fel jó kedvében, s ezzel engem is mosolygásra fakaszt.

- Jó hallani téged is!

- Ahogy téged is! Viszont csak egy percem van, mert futok is tovább, különben agyoncsapnak a részlegen!

- Találkozzunk valamikor! – kiáltok még egy utolsót, nehogy idő előtt adja vissza a mobilt MinYoungnak.

- Beszéljétek meg Minnie-vel a dolgot, ő úgyis tudja a beosztásunkat, aztán összehozzuk azt a randit!

Sípszó híján már csak a trappolást hallom, aztán nem sokkal később MinYoung szól bele. Gyorsra és még annál is rövidebbre fogjuk a társalgást, sikerül kiegyeznünk egy mindhármunknak alkalmas időpontban, majd hosszas köszöngetés után megszakítjuk a vonalat. Alig várom, hogy holnap legyen és végre magamhoz öleljem a régen látott húgaimat. Ránk fér már egy alapos csajos pletykázás meg némi lazítás is két hajtás között.

Nem foglalkozva az idő múlásával feledkezem bele a munkába, csak a szervezésre és az összefonásra tudok koncentrálni, mielőbb túl akarok lenni ezen a részen, hogy ha kell, akkor ne az utolsó utáni pillanatra essen a változtatás. Ha a menedzsernek esetleg még szándékába állna valamit változtatni akár a koncepción, akár a klipen, akár bármi máson. Nagyon remélem, hogy egyik eset sem fog előfordulni, mert kissé bonyolult összefésülni hat pasi munkáját az összes többi kollégáéval.

Szinte az egész délutánt sikerül a parkban töltenem, mire feleszmélek, már bőven a hivatalos munkaidőm lejárta után vagyunk. Összeráncolt szemöldökkel pillantok az órámra, hirtelen tudatosul bennem, valójában mennyi is az idő.

- Basszus! – sietve kapom elő a telefont és a kijelzőre nézek.

Megszámlálhatatlan mennyiségű nem fogadott hívás villog a parányi képernyőn, mind ugyanattól a féltől származik. Nagyon nagy ökör vagyok, hogy nem vettem észre, mikor csörgött. Egy ujjmozdulattal feloldom a képernyőzárat és azzal a lendülettel már a tárcsázón pihen az ujjbegyem. Kicsöng, de még egyet sem kell várnom, amikor meghallom a hívott felet.

- Noona?! Hol vagy? – HimChan volt az első, aki a telefon után kapott.

- Itt vagyok a parkban – végig sem tudom mondani, mert valaki más kikapja a kezéből a mobilt.

- Tudod te, hogy mennyire aggódtunk miattad? – DaeHyun kér számon a figyelmetlenségem miatt, ezúttal jogosan is.

- Bocsánat, de dolgoztam, nem figyeltem az órát – kezdek magyarázkodni, mikor újfent másik tag hangja érkezik.

- Noona? – JunHong kétségbeesetten kérdez, a szívem összeszorul az aggodalmától.

- Már úton vagyok. Fogok egy taxit és már ott is vagyok, oké? – próbálom mosolygással terelni, hasztalan.

- Csak gyere haza.

Haza... JunHong ezt a szót intézi hozzám utoljára, mielőtt leteszi a telefont. Még szűkösebbé válik a hely a bordáim között, a könnyeimet nyeldesve ugrok fel a padról, bedobálok mindent a táskámba, lerugdalom magamról a cipőmet és szaladni kezdek. Mielőbb ott akarok lenni, hogy JunHong megnyugodjon. Muszáj...