Az utolsó Halloween-i este (SHINee JongHyun)

Kislányként még rajongtam az efféle ünnepségekért vagy minek is nevezzem őket. Talán még jobban is, mint az átlag, mert én imádtam nézni a jelmezeket. Némelyik egész különleges volt, mintha nem is evilági lenne. A szellemek voltak a legmegszokottabb öltözékek, a lányok esetében persze a boszorkányviselet dukált. Hiszen ilyen alkalmakkor mindenki lehetett egy kicsit rossz. Persze elvétve akadt vámpír is vagy éppen zombi, és én valamiért ezeknek örültem a legjobban. Mindig is vonzottak a vámpírok, akkor is, ha mindenki – rajtam kívül persze – tagadta a létezésüket. Én viszont hittem, hogy Ők bizony igen is valóságosak.

Most is, ahogy mindig, a húgaimat vártam, hogy együtt töltsük ezt a napot. Kibeszélve a csajos dolgokat, megspékelve némi sulis és munkahelyi történéssel. No, meg az elengedhetetlen szerelmi ügyekkel. Mert kellett. Legalábbis nekem mindenképp szükségem volt rá, hogy meghallgassanak, és valamiféle tanácsot vágjanak hozzám. Ha mást nem is, akkor csak annyit, hogy felejtsem el, mielőtt még komolyabb bajom lesz belőle. Az én kissé naiv húgaim persze azt hitték, hogy ez olyan könnyen megy nekem, mert nem létezik, pusztán az én képzeletem szülte, mikor egy traumát nem a megfelelő keretek között dolgoztam fel. Pontosabban, túlságosan is hamar lettem túl rajta, ami szerintük nem normális.

Nem akartam ezzel foglalkozni, örültem, hogy végre feldolgoztam a hiányt, és mellé találtam valakit, aki tökéletesen tudja, hogy mit éreztem és min mentem keresztül akkor. Teltek a napok, én pedig a fülem tövéig beleszerettem. Soha nem hagyott cserben, minden nap kijött és meglátogatott, beszélgetett velem egy keveset, aztán tovább állt. Ugyan, csak röpke egy órát töltött velem mindig, ellenben ez az egy óra felért megannyival. Törődött velem és vigasztalt, közben pedig magáról mesélt. Beengedett az életébe és én is lassanként megnyíltam előtte.

Pontban nyolckor vágott végig az ajtócsengő hangja a kicsiny lakáson, engem persze kirángatva ezzel a zuhany alól. Szerették betartani a megbeszélt időpontot, bár néha úgy éreztem, hogy túlságosan is ragaszkodnak ehhez. Késésről vagy némi csúszásról soha nem lehetett szó, az én esetemben semmiféleképpen sem, mert akkor azonnal csörögni kezdett a mobilom és az utolsó házban lakó személyt is felzargatták, ha nem tudtak elérni. Lehet így bármikor is magában az ember? Nekem nem lehetett, mert féltettek. Féltek, hogy elpattan bennem valami és elborult elmémnek köszönhetően kárt teszek magamban. Feleslegesen tették, de nem vitatkoztam velük.

Szabályosan kiestem a fürdőből és a bejárati ajtóhoz rohantam, hogy mielőbb beengedhessem a lányokat, megelőzve az esetleges vészmadárkodást. Félig vizes hajjal, törölközőbe tekerve magamat csoszogtam a bejárathoz, hogy végre abbahagyják a dübörgést és a folytonos csengetést. Szerintem az egyikük direkt rátenyerel minden alkalommal, hogy biztosra menjen a dolgában.

- Itt vagyok! – téptem fel kissé ingerültebben a térelválasztót, amivel sikeresen meg is leptem az aggódó, három főt számláló csapatot.

- Mi tartott eddig? – ripakodott rám a középső húgom, a pumpa pedig szépen lassacskán kúszott feljebb bennem.

- Fürödtem?! – feleltem gúnnyal teli hangon, ezzel egy újabb megdöbbenést okozva nekik.

- De minek zártad be az ajtót? – emelte fel a hangját az idősebb lány, ahogy előre tuszkolta magát és lerugdalta a cipőjét, majd a vállaimra tette a kezeit és minimum háromszor körbeforgatott a tengelyem körül. – Jól vagy? – nézett mélyen a szemembe, mikor végre megint egymással szembe kerültünk.

- Ha nem kergetnétek őrületbe az állandó aggodalmaskodásaitokkal, akkor jobban is lehetnék! – kihámoztam magam MinYoung szorítása alól és a nappaliba vánszorogtam.

- Úgy mondod, mintha nem lenne okunk arra, hogy aggódjunk miattad! – újfent a középső húgom, MinGi, vette magához a szót és persze támadott is le kissé a maga módján.

- Felnőtt nő vagyok, tudok vigyázni magamra! – kiáltottam fel már könnyes hangon, ezzel persze a végsőkig feszítve a húrt és még inkább a lányokra hozva a frászt.

Egy erőteljes dörrenés vágta ketté a kialakult parázsvitánkat, ami az előtérből érkezett. A legkisebb, eddig kint ácsorgó húgom lehetett a felelős a hangért, ami nem volt más, csak egy láda tök. Egy láda tök. Igen, az elengedhetetlen kelléke ezeknek az estéknek. Összegyűlünk nálam és négyen együtt próbálunk megalkotni két töklámpást. Sajna, az idén ez kimaradt, vagyis ebből a zajból ítélve csakis erre lehetett következtetni.

MinYounggal visszarohantunk az előtérbe, ahol MinGi és RiRin együtt igyekezett menteni a menthetetlent. A tököket egésszé formálni, hogy azokból használható töklámpás legyen a végén. Majdnem egy órán keresztül küzdöttünk, hogy megint összeálljon a kép, ami végül nem sikerült. A töklámpásnak szánt tökből ezúttal sült tök lett. Vagyis az a része, ami még ép maradt, azt megsütöttük RiRin javaslatára, a többi pedig a kukában végezte a ládával együtt.

Miután az én kezdetleges kiborulásom miatt nem lehetett megvalósítani a faragást, jobb híján a nappaliba vonultunk egy tál nassolnivalóval – meg persze idővel a sült tökkel – és két üveg vörösborral. Édes és félédes párlat került a poharakba, amit egy koccintás után el is kortyolgattunk. Egyelőre csak szó nélkül. Fogalmam sem volt, hogyan törjem meg a feszült csendet, amit magunknak köszönhettünk, pontosabban szólva MinYoungnak és nekem. A két fiatalabb lány csak ült és igyekezett mosolyogva elfogyasztani a pirosló nedűt és rágcsálni hozzá egy-egy chipset vagy ropit.

- Most akkor itt fogunk gubbasztani egész este? – mormolta az orra alatt sértődötten MinYoung, mire mindannyian ránéztünk. – Ha már nem faragunk tököt, akkor akár el is üthetnénk az időt valami izgalmasabbal is, nem?

- Mire gondolsz, Minnie? – kérdezte MinGi, ahogy hörpintett egy utolsót a borból, a fanyar ízt még velünk sem tudta megszokni, így az első pohár letuszkolása után már nem is kért többet.

- Passz – megrántotta a vállát, majd rajtam állt meg tekintetével. – Vagy neked van valami ennél is izgibb sztorid nekünk? – húzogatta lelkesen a szemöldökét, ebből pedig már mindannyian tudtuk, hogy cseppet sem neheztel rám és a hajthatatlan kíváncsiságát nincs, mi elnyomhatná.

- Milyen izgi sztorira gondolsz? – pislogtam értetlenül, amivel nem igazán tudtam átverni a húgaimat, mert ők tudták, hogy mire gondol MinYoung, ahogyan én is tisztában voltam vele.

- Ma is találkoztatok? – alig lehetett hallani RiRin kérdését, épp csak motyogta, azonban én az abrosz színével azonos, mélybordó árnyalatot vettem fel.

- Nem – sóhajtottam fel lemondóan, a három lány egyszerre csúszott közelebb, a vállaimra és a kezeimre fogtak egy szívdobbanásommal később. – És tegnap sem jött el – éreztem, ahogy a gyomrom összeszorul, a látásom pedig fokozatosan elhomályosul. – Már vagy öt napja nem láttam – képtelen voltam tartani magam, akaratlanul kezdtek potyogni a könnyeim, mire mindhárman erősebben szorítottak a testemre.

- Te tényleg belezúgtál – lélegzett fel nehézkesen MinYoung, elengedte a kezemet és a hátamat kezdte megértően simogatni. – Ajh, Unnie-Unnie. Mi lesz így, hah? Hogyan fogsz bárkit is találni, ha bele vagy habarodva egy szellembe? – suttogta a fülemhez hajolva, majd apró puszit nyomott az arccsontomra.

- Nem szellem – dünnyögtem a könnyeimet törölgetve, majd még egy nagy levegőt kiengedve folytattam. – Ha hiszitek, ha nem, Ő egy vámpír.

- Unnie – mormogta MinGi. – Vámpírok nem léteznek, te is tudod. Csak te képzeled, hogy ez a valami, ami minden éjjel megjelenik a sírnál, egy vámpír. Képes voltál még nevet is adni neki. Hogy’ is hívod? – esett gondolkodóba, majd összekulcsolta az ujjainkat.

- JongHyunnak hívják, és nem én adtam neki ezt a nevet, hanem Ő maga mondta, ahogyan nem is én képzelem. Ott van. Ott él a kriptában.

- Unnie, kezdesz rémeket látni – szakította félbe az érveimet MinYoung, azonban úgy tűnt, hogy RiRin nem igazán osztozik az idősebbek véleményén.

- Mondj már te is valamit, RiRin – sürgette őt MinGi, mire a legkisebb húgom csak megrázta a fejét.

- Nem hiszem, hogy Unnie képzelegne.

- RiRin? – MinYoung és MinGi szinkronban visított fel a legfiatalabb megjegyzését hallva, bennem pedig az ütő is megállt.

- Tudjátok jól, hogy nem szeretem a temetőket és a frász tör ki, valahányszor oda kell mennem – bólintottunk. – De azt nem tudjátok, hogy miért nem szeretem őket.

- Miért? – szólalt meg a legidősebb húgom.

- Mert látom a szellemeket és minden más természetfeletti lényt is. A vámpírokat is – jegyezte meg elcsukló hangon, minket pedig könnyed mozdulattal taszított egy kisebb sokkba.

Illetve csak a két fiatalabb nővérét, mert engem mégsem ért annyira váratlanul a kijelentése, ellentétben a másik két lánnyal. Perceken keresztül nem csináltunk mást, csak pislogtunk magunk elé, feldolgozva RiRin szavait. Hihetetlennek hatott, ám mégis volt benne valami hihető. A legszívesebben a nyakába ugrottam volna RiRinnek, mert biztos lehettem benne, hogy tényleg nem az én képzeletem szülte azt a látogatót, hanem valóban létezik. RiRinnek látnia is kellett, és nem volt szükség ahhoz, hogy JongHyun akarja megmutatni magát előtte.

- Akkor mi a terv? – váltott témát sietve MinGi, miután inkább hagyta az információk feldolgozást és kezdett bele kissé köznapibb csevejbe. – Mit csináljunk tökfaragás híján? – túrt rövid, barna tincsei közé, ahogy fújtatva a kanapé háttámlájának dőlt.

- Csináljunk szalmabábút! – csattant fel kisvártatva MinYoung, újabb döbbenetet okozva mindannyiunknak.

- Hah? – bukott ki belőlem. – Hogy mit csináljunk? – néztem balgán a legidősebb lányra, aki sötétlila tincseit tekergette, amik a szemébe lógtak.

- Szalmabábút! – közölte ellenkezést nem tűrően.

- Ez honnan jutott az eszedbe, Minnie? – kacagott fel MinGi.

- Böngésztem a netet, hogy mégis mit lehetne még csinálni töklámpáson kívül és ezt dobta ki az egyik oldal.

- Mit szólnátok hozzá, ha már így alakult az esténk, akkor lemennénk egy picit a helyi klubba kiengedni a fáradt gőzt? – javasolta RiRin, mire összenéztünk. – Unnie-nak mindenképp jót tenne végre, ha komolyabban is kimozdulna. Szerintem egy próbát megérne, és talán az is lehet, hogy végre megtaláljuk az igazit mindannyian.

- Én benne vagyok! – csapta össze a kezeit MinYoung, furcsán hamar tudtuk lebeszélni az ötletéről, ami egyébként nehézkesen szokott menni.

Újabb percek teltek el, végül megegyeztünk az este folytatásában. Tökfaragás és szalmafonás helyett bulizni mentünk. Egyikünk sem volt kiöltözve, viszont nem is azzal a céllal indultunk útnak. Csak szimplán jól akartuk magunkat érezni, és megfeledkezni a gondokról. Valamint engem elfeledtetni JongHyunról. Tudtam, hogy hiábavaló lesz a dolog, mert nem egy olyan személy, akit bárki szívesen elfelejt.

A klubhoz ugyan autóval lett volna a leggyorsabb eljutni, de mi inkább a séta mellett tettük le a voksunkat. Szerettünk kimozdulni és ez egy remek alkalom volt arra, hogy kellőképp kiszellőztessük a fejünket. Az út alatt természetesen arról vitatkoztunk, hogy ezt a kiruccanást kinek a zsebéből finanszírozzuk, nekem hála arra nem volt mód, hogy mindenki a saját részét fizeti, így addig erőszakoskodtam, míg végül belementek, hogy a teljes összeget én álljam ezúttal.

A pénztárnál szerencsénkre nem kellett sokat ácsingóznunk, és már bent is voltunk a klubban, hogy végre kiengedjük a fáradt gőzt. Legalábbis a húgaim ezt szerették volna elérni nálam is, azonban nekem valahogy nem ment a dolog. Csak küszködtem a kikért koktéllal is, mert ahhoz sem volt kedvem. Csak JongHyun körül keringtek a gondolataim, pedig a lányok minden erejükkel azon voltak, hogy megfeledkezzek róluk. Aztán lassan elszivárogtak mellőlem – többszöri utasításomnak köszönhetően – és alig fél órával később már a parketten voltak egy-egy kimagaslóan jóképű srác társaságában, engem pedig a szemük sarkából figyeltek, nehogy köddé váljak.

Sajnos bármennyire igyekeztem lazítani, nem jártam sikerrel. Az utolsó korty koktél pedig végleg betette a kaput és a mosdóban kötöttem ki, ahogy a porcelánt markolom a karjaimmal és szebbnél szebb hangon távozik belőlem a korábbi nassolnivaló. Újabb fél óra telt el, míg kiadtam magamból a feszültséget, aztán az arcomat és a szemeimet törölgetve másztam elő a legszélső ajtó mögül és a csaphoz vonszoltam magam, hogy valamennyire emberi formát öltsek újfent.

A harmadik és negyedik törölgetés között furcsa hangot hozott magával egy ismeretlen fuvallat. Ablak és nyitott ajtó híján igen érdekes jelenség volt a folytonos áramlás, azt hittem, hogy csak a képzeletem szórakozik és az a kevés alkohol is betett, amit egy lendülettel ki is adtam magamból. Még egyszer utoljára megmostam az arcomat, hogy teljesen kitisztuljon a tudatom, majd visszaindultam a klubba, noha a kedvem továbbra sem jött meg, így a hátsó ajtó mellett döntöttem. Tudtam, hogy csak a friss levegő hozhatja vissza az életörömömet, és persze még egyetlen egy hely, amit már-már zarándokútnak fogtam fel.

Fogalmam sincs, hogy mennyi ideig bolyongtam, de végül a temető kapuinál kötöttem ki, legnagyobb megkönnyebbülésemre. Sóhajtottam egyet, aztán óvatosan belöktem a vasrácsot és minden erőmmel koncentráltam, hogy az első lépésemmel ne menjek neki a legszélső sírok egyikének sem. Akár csukott szemmel is araszolhattam volna előre, mert a szívem vezette a lábaimat.

A márványhoz érve letérdeltem, majd összekulcsoltam az ujjaimat, hogy egy halk imát mormolhassak el a fejfát olvasva. A fohászom vége előtt egy hűvös tenyér simított végig az arcélemen, nem fordultam azonnal az érintés irányába, pedig a szívem vadul kalapált a mellkasomban. Eljött. Végre megint eljött hozzám, hogy segítsen rajtam. Eljött, hogy megmentsen.

Ellazítottam az ujjaimat, majd a combjaimra tettem a tenyereimet és az ismerős kézfej tulajdonosára néztem. Ő volt az. Ott állt alig fél karnyújtásnyira tőlem és várta a reakciómat. Kitett kölyökkutyának éreztem magam, ahogy mozdulatlanul ültem és bambultam rá. Mintha csak arra várnék, hogy magához öleljen vagy éppen megszánjon néhány jó falatra. Nekem ellenben mégis csak egyetlen kérdés jutott eszembe.

- Hol voltál? – suttogtam az éjszakába, lassanként belefeledkezve a bíborszín szempárba.

- El kellett intéznem pár apróságot – felelte mélyen búgó hangon, mindenem beleremegett a dallamba.

- Velem maradsz most már? – tettem fel a számomra legfontosabb kérdést, amitől halvány görbület kúszott kissé telt ajkaira és egy félszeg lélegzetvétel távozott rajtuk.

- Csak, ha te is szeretnéd.

Ezzel kitárta karjait, én pedig kislányként ugrottam fel a földről és zuhantam közéjük. Magához szorított. Először éreztem, hogy soha, egyetlen alkalommal sem képzelődtem. Valóság volt. Minden mozzanata. Kis idővel lazított az ölelésén, finoman eltolt magától, vörös írisze rálelt az én homályos tekintetemre. Vigyázva hajolt közelebb, s még annál is óvatosabban érintette össze hűs ajkait az enyémekkel. S örökre elsötétült minden...