Hé, Hazug, talán...?

ONE OK ROCK - Liar         /         BigBang - If you

Féltem Tőled. Tartottam a közelségedtől. Féltem, hogy Te is majd egy leszel a sok közül. Féltem, hogy ha közelebb engedlek, egyszer majd Te is elmész tőlem. Téged is elveszítelek. Nem akartam még egyet megélni. Nem akartam újabb fájdalmat, hiszen az előzőn is alig voltam túl. De Te itt voltál. Itt maradtál. Maradtál. De meddig? És miért maradtál egyáltalán? Jöttél. Láttál... és győztél.

Mert jöttél. Váratlanul. Mert láttál. Észrevettél. Mert győztél. Megszerettelek. Leengedtem a falaimat, hogy beengedjelek Téged. Mert a Mosolyod lett a Mindenem. Ahogy rám mosolyogtál, amikor zokogtam a fájdalmamban. Ahogy mindig mosolyogtál, valahányszor én szenvedtem. Mert képes voltál akkor is mosolyogni, hogy én mosolyoghassak.

Beengedtelek. Az életembe. A szívembe. A Lelkembe. Oda, ahova nagyon kevesek jutnak el. Hagytam magam. Engedtem a Mosolyodnak, és engedtem a saját könyörgésemnek. A kétségbeesésemnek. A Mások szavának. Figyelmen kívül hagytam a Megérzéseimet. Az összeset. Mert Te mosolyogtál nekem. Mindig.

A szavaid melegséggel töltöttek fel. Mindegyik. Hittem mindegyikben. Az összesben. Egytől egyig. Ígértél. Szavakkal, de ígértél. Megfogadtál mindent nekem. Megfenyegettél, hogy nem szabadulok Tőled, még ha akarom sem. Képes voltam mosolyogni a fájdalmamban, mert magam mellett tudtalak. Mert tudtam, hogy Te vagy nekem. Tudtam, hogy itt vagy. Csak az Égre kellett néznem, vagy a szívem mélyére. Elég volt bármelyik, hogy itt legyél nekem. Szerettél, s én viszont szerettelek. Jobban, mint gondolnád, mint hinnéd, vagy mint éreztetni tudtam Veled. Minden tőlem telhetőt megtettem, hogy mindig érezd.

Azt mondtad, érzed. Azt mondtad, mindig itt leszel nekem. Te nem fogsz elhagyni. Azt mondtad, Te maradni fogsz, ha már más nem lesz nekem. Te itt leszel. Hittem Neked. Bíztam a szavaidban. Mindegyikben. Elmúlt a félelmem, és képes voltam úgy szeretni, ahogy nagyon keveseket. Nem rettegtem, hogy bármikor elveszíthetlek...

...Hé, Hazug! Hogy’ gondoltad, hogy majd nélkülem fogsz élni?

Már nem vagy itt. Elmentél. Elhagytál. Szó nélkül. Egyetlen kérdés nélkül. Nem kérdeztél. Nem akartad tudni, én mit gondolok. Hittél és hiszel a másiknak. Neki, de engem nem kérdeztél meg. Vajon igaz, amit Neked mondott? Nem akartál maradni. El akartál menni.

Nem akartam, hogy elmenj. Azt akartam, hogy velem maradj. Örökre. Ahogy ígérted. Ahogy fogadtad. Ahogy a mosolyodból láttam. Hittem a mosolyodnak, de elárult. Átvert a mosolyod. Marasztalni akartalak, de nem tettem meg, csak vártam Rád. Vártam, hogy felbukkansz. Újra. Ahogy minden reggel felbukkantál. Vártam a mosolyodat... és még mindig várom, hogy újra felbukkanj. De nem jössz, hiába várlak.

...Már nem tudok többet vérezni... A szívem ezt nem bírja tovább...

Elfeledtél. Elmentél. Elhagytál... eldobtál Magadtól. Itt hagytál árván, a keserűségben és a fájdalomban. A múlt fájdalmában. Hittem, hogy Te más vagy, mert Másnak mutattad Magad. De nem vagy Más. Te is egy vagy. Egy a sok közül. Egy, aki bántott, pedig nem adtam rá okot. Nem mondtad soha sem, hogy én bántottalak volna.

Tudom, egyszer hibáztam. Nagyot. Nagyon nagyot, de nem tudod, hogy miért tettem. Védeni akartalak. Mert fontosabb a Te boldogságod, mint az én fájdalmam. Hagytam, hogy neheztelj rám, mert Téged és Őt helyeztem előtérbe. Azért, hogy ne ártsak Neked és Neki. A kevésbé rosszat választottam, és elviseltem, hogy fájdalmat okoztam Neked... és a mai napig élek ezzel a fájdalommal.

Még mindig érzem, ahogy a karjaid átölelnek, és kapaszkodnak belém, marasztalóan és könyörögve. Még mindig látom az arcod magam előtt, ahogy könnyes szemmel nézel rám, és kérlelsz, hogy ne menjek el. De Te és Ő fontosabb nekem. Fontosabb a Lelketek. Hibáztam, tudom. Nagyot hibáztam, de a kisebbik rosszat választottam, hogy óvjalak.

Mert megígértem, hogy mindig vigyázni fogok Rád... és Rá is. Akkor is, ha nem leszek Melletted. Mert esküt tettem Neked. Együtt. Mindig ezt mondtam Neked, s Te ezt hangoztattad. Együtt. Együtt minden könnyebb. Együtt mindent kibírunk, Együtt mindent végigcsinálunk... Együtt.

Nem telik el úgy nap, hogy ne gondolnék Rád. Nem telik el úgy nap, hogy ne látnám a mosolyodat. Nem telik el úgy nap, hogy ne hallanám a hangodat. Nem múlik el úgy éjjel, hogy ne érezném az ölelésedet. Mert a részemmé váltál, de eldobtál Magadtól. Nem kellettem már Neked, hiába mondogattad, hogy Szükséged lesz rám. Elhagytál. Elveszítettelek. Örökre megszabadultál tőlem, mert hittél Másnak, és nem kérdeztél engem. Csendben és egyetlen szó nélkül sétáltál ki az életemből.

De csupán az életemből. Mert a Lelkemben ott maradtál. Onnan nem tudsz kisétálni, mert belém ivódtál. A lényemmé váltál. Veled lettem teljes, és váltam egy Egésszé Általad. Most mégis üresnek érzem magam. Mert elmentél.

Ragaszkodom Hozzád, viszont én mégis elengedlek, mert menni akarsz. Talán egyszer újra az életem része leszel, talán nem leszel az soha többé már. Bármi is lesz, én nem foglak elfelejteni Téged már. Mert mindig velem leszel. A bőrömön visellek. A Lelkemben létezel, s velem együtt lélegzel. Mert együtt könnyebb.

Elengedlek. Örökre. Beletörődöm, hogy nem vagy velem. Elfogadom, hogy nem akarsz már többé. Nincs többé szükséged rám. Elfogadom, hogy nem kellek Neked, mert megkaptad, amit akartál. Az életed része voltam, s elhoztam, ami kellett Neked. Amiben megállapodtunk. De fogalmad sem volt róla, hogy Te mit jelentettél s jelentesz nekem. Nem tudod, mert már nem érzed.

Ugyan a szívemben őrizlek, de már máshol vagy... és ott is maradsz örökre. Mert oda kerülnek azok, akik elmentek, de nem akartam, hogy kilépjenek az életemből. Akiknek hittem, hogy velem lesznek. Akiket egyszer bántottam, de háromszorosan kaptam vissza tőlük. Egyetlen hibáért. Mert védeni akartam.

Sajnálom, hogy bántottalak... sajnálom, hogy nem védtelek meg. Sajnálom, hogy hibáztam.

...Jobban kellett volna vigyáznom Rád...

Chained Up (VIXX) - 6. fejezet [18+]

Mélyen a szemembe néz, egészen megbénít ez a macskás szempár. Nagyot nyelek. A szívem felszáguld a torkomba, és ott folytatja a zakatolást. Teljesen megbabonáz a közelségével, nem tudok mozdulni. A tenyereit a csípőmre vezeti, és rászorít a testemre. Megremegek az érintésétől, halk sóhaj szakad fel belőlem, mely leginkább nyöszörgéshez hasonlít. Elmosolyodik. De ez nem a megszokott mosolya. Különleges. Csak és kizárólag a MOSTra vonatkozik.

Közelebb hajol arcával az enyémhez, forró lehelete cikázik a számon, a tekintetünk a végletekig mélyül. Soha nem volt még ennyire közel hozzám, és most csak milliméterek választanak el tőle. Tőle... Tőle, aki az első pillanatban megbénított, és magába rántott. Aki elutasított, amikor színt vallottam neki. Most itt áll előttem, és a karjaiban tart, én pedig nem tudom, hogy mit tegyek.

Mi lenne a helyes? Hiszen erre vártam a megismerkedésünk óta. Arra, hogy ne csak vállon veregessen egy-egy nap, hanem ÍGY tartson a karjaiban. Szorosan. Soha el nem engedvén. De nem kellettem neki. Nem én kellettem neki. De akkor most mégis miért csinálja ezt? Tudja. Pontosabban sejti, hogy mi van köztem és Shiki között. Tudja, mert össze kellett raknia a képet. De akkor miért csinálja ezt velem? Miért kínoz? Miért teszi? Tudnom kell. Pontot kell tennünk végre ennek az ügynek a végére. Ha akar, akkor mondja ki, és ne eresszen el többé. Ha nem, akkor hagyja, hogy megpróbáljam őt elfelejteni, és boldoggá tenni Shikit.

- Mit csinálsz? – lihegem alig hallhatóan, miközben próbálok észnél lenni, és nem azonnal engedni a saját vágyaimnak.

- Nem tudom – pihegi.

- Akkor engedj el.

- Nem akarlak.

- Miért nem?

- Nem tudom. Egyszerűen csak nem akarlak elengedni – még jobban a csípőmre fog, újabb remegést és egy parányi nyögést vált ki belőlem az érintése.

- Azt mondtad, hogy köztünk soha nem lehet semmi a munkakapcsolaton kívül. Most mégis? Hazudtál? Vagy inkább csak játszani akarsz velem? Játéknak tartasz? – tenyereimet kézfejeire csúsztatom, és megszorítom őket, majd lassan tolni kezdem el magamtól.

- Nem vagy játék – újra belém mélyeszti az ujjait, még közelebb lép hozzám, mellkasa az enyémhez feszül.

- Akkor mégis mi vagyok neked, hah? – minden erőmmel próbálkozom a teljes ellenállással, de lassanként lesz egyre feleslegesebb.

Túl közel van, túlságosan közel. Túlságosan kábító mindene. Még a lélegzete is rabságba taszít, és nem enged szabadulni. Bábbá változom a közelében, és úgy játszik velem, mintha csak egy parányi baba lennék. Tenyereim még mindig a kézfejein pihennek, ujjai határozottan szorítják a testemet. Nem tehetem meg ezt Shikivel. Hiszen annyit küzdött már, annyit harcolt, hogy képes legyek másra is gondolni az Oroszlánon kívül. Mindig mellettem volt, éppen ezért nem ezt érdemli. Ahogyan azt is, ideje mindenki számára világossá tenni, hogy régóta több van köztünk egy szimpla barátságnál.

- HaNa-yah? – súgja milliméterekre a számtól, szinte már összeérnek kívánatos párnái az enyémmel.

- Miért szólítasz így? – terelem, ahogy csak tudom ezt a beszélgetést.

- Csak. Talán baj?

- Nem szoktál becézgetni.

- Most szokom. Ne tegyem? – orra összeér az én orrommal, mélyet sóhajtok zavaromban, egyre nehezebb ez az ellenállás.

- Te tudod – zihálom kissé önkívületlenül.

- Mit tudok?

- Nem tudom.

- HaNa – apró lélegzetvétel szökik át ajkai között.

- Igen?

- Ne haragudj rám – hátrébb húzza az arcát, de a szemkontaktust továbbra is fent tartja.

- Miért kérsz bocsánatot? – pislogok értetlenül.

- Amiért idáig tartott észrevennem a dolgokat.

Megfagy bennem a vér. Dolgokat? Mégis milyen dolgokat? Mire gondol? Mit nem vett eddig észre? Azt, hogy egyszerűen lekapcsol a közelében mindenem, és csupán lélegezni vagyok képes? Vagy azt, ami köztem és Ravi között van? Feltűnt neki? Ennyi időbe tellett, hogy észrevegye, nem csak barátok vagyunk, hanem többek annál? Ilyen jól titkoltunk mindent vagy Leo az, aki ennyire vak volt eddig?

- Milyen dolgokat, TaekWoon-shi? – igyekszem a lehető legmagabiztosabb maradni, de már egyáltalán nem megy olyan könnyen, mint az elején.

- Mindent.

- Tudsz rólunk is? – oldalra döntöm a fejemet.

- Rólatok? – kérdőn bámul rám, mégsem vette észre, amit kell?

- Rólam és Raviról. Már egy ideje tart köztünk a dolog.

- Dolog? Milyen dolog?

- Shiki és én együtt vagyunk. Szeretjük egymást, és~

Hirtelen elhallgatok. És, mi? Mit mondjak? Hiszen semmi konkrét nem történt közöttünk, de ha így halad tovább a történet, akkor lehet, hogy már nem is fog. Nem lehet. Szeretjük egymást, és szeretnénk tovább lépni a kapcsolatunkban. Igen! Ez az! Ezt kell mondanom! Veszek egy nagy levegőt, és ismét hátrálni kezdek TaekWoontól.

- Mi van még? Szeretitek egymást, és?

- Szeretjük egymást. Nagyon. És... – na, rajta, Yoo HaNa, nyögd ki végre, amit akarsz! – És szeretnénk. Khm. Szeretnénk. Tovább. Továbblépni – motyogom az utolsó szavamat teljes vörösségben úszva.

- Te is szeretnéd? – újfent leküzdi az összes távolságot testeink között, és visszahúz magához. – Szeretnéd? – súgja ajkaimra hajolva, beleremegek az érzésbe.

- Szeretném – alig hallhatóan mormolom a választ, de kétes, hogy hihetőre sikeredett.

- Mi van, ha én nem szeretném, hogy tovább lépjetek? – egész testével hozzám feszül, még egy nyögést présel ki belőlem.

- Miért nem? – zihálom félájultan.

Ez most nem velem történik. Biztos, hogy álmodok. Elaludtam a székben ülve, vagy annyira gyengéden sminkeltek, hogy attól zuhantam mély álomba, nem tudom, de ez nem lehet a valóság. Ez most minden, csak nem a valóság. Fokozatosan elönt a forróság, és megrészegít mindene. A szemhéjaim elnehezülnek, és mélyre süllyedek az álomban. Ne haragudj rám, Shiki! Kérlek... remélem, hogy egyszer még megbocsátasz nekem ezért.

TaekWoon kezeire fogok, és elveszem a csípőmről forró tenyereit. Együtt simítunk végig az oldalaimon, megremegek bőre érintésétől. A falatnyi anyagon keresztül érzem, hogy mennyire perzselő minden mozdulata. Mámorban úszva araszolunk valamerre, de nem tudom felfogni, hogy pontosan merre is lépdelünk. Ő irányít, én pedig hűséges kiskutya módján követem a mozdulatokban. Valami megcsörren a hátam mögött. Talán az egyik díszlet az. Talán az, amire áhítozom már egy ideje.

Kinyitom a szememet, és TaekWoonra nézek. Áthatóan. Összekapcsolódtunk, és nincs, ami ezt szétválaszthatja. Nem bírom tovább. Nem tudok tovább ellenszegülni. Megőrjít minden másodpercben, és a Pokol legmélyebb bugyraiba taszít, hogy önként legyek a lángok martalékává. Teljesítem minden kérését, szófogadóan. Óvatosan beljebb tol, tenyerei a lapockáimon pihennek, akaratlanul simítok végig a karjain, és állok meg a vállainál. A bódító oxigént lassan szívom magamba, és még lassabban engedem is távozni a tüdőmből. Nincs tovább!

Remegve emelem fel a karjaimat, és kapaszkodom meg az arany színben csillogó láncokban. Végigsimít az oldalamon, egészen a fenekemig csúsztatja a kezeit. Megint belém mélyeszti az ujjait. Felnyüsszentek. A következő pillanatban már a combjaim ölelik körbe keskeny derekát, és nyomom a csípőmet az ágyékához. Egyszerre sóhajtunk fel. Rászorítok a láncokra, megcsörrennek a lelógó díszek. Még veszélyesebbé válik ez a játék.

Annyira őrjítő minden. Bármikor ránk találhatnak. Még alig távoztak a teremből a többiek, alig telt el néhány magányos perc, de én már az ő testét szorítom a lábaimmal. Abban a pillanatban, ahogy ketten maradtunk. Egy vadító helyzetben. Tébolyító minden másodperc. Még szorosabban fonom át a derekát a combjaimmal, ugyanebben a pillanatban a fenekembe markol. Képtelen vagyok visszafogni a hangom, felnyögök. Ebben a momentumban mozdítja meg az ágyékát, és lök egyet felém. Rögvest ajkaimra hajol. Mélyen és szenvedélyesen csókol meg, az eszemet veszi. A csókba nyögök, és a láncokra szorítok.

Kezeivel érzékien masszírozza a fenekemet, és hevít fel egyre jobban csípőjének ütemes ringásával. Kapaszkodom a láncokba, és simulok hozzá még jobban. Még közelebb akarom érezni magamhoz, pedig semmi hely sincs már közöttünk. Ösztönösen mozdítom meg a csípőmet, most én váltok ki belőle egy mélyebb nyögést. Még vadabbul simítja össze párnáit az enyémekkel, gyengéden harapdál és csókol, majd érzékien csúsztatja át nyelvét a számba, és hívja játékba az én vörös izmomat. Engedelmeskedek neki. Mindenben.

Két kezével felfedező útra indul rajtam, minden porcikámat bebarangolja, miközben a végletekig mélyíti a szenvedélyes csókot, egymás szájából kapkodjuk a levegőt. A láncok csörögnek, a csípőink egymáshoz lökődnek, mellkasaink a másikéhoz feszülnek. Kell. Nagyon. Mindennél jobban vágyom rá, és nem tudok parancsolni már magamnak.

Jobb kezemmel elengedem a díszletet, és nyakára teszem a karomat. Egy újabb lökése pillanatában markolok szőke tincseire, és rántom még inkább ajkaimra. Olyan erősen szorítom magamhoz, ahogy csak tudom. A ruha szoknyarésze feljebb siklik a lábaimon, felsőrésze észrevétlenül csúszik lejjebb. Szabaddá teszi a vállaimat, és lassanként a melleim is előbújnak a könnyű anyag alól.

Elszakad a számtól, és azonnal domborulataimnak esik. Vadul kényeztet, csípőjével sem áll le, tovább mozog, még jobban az őrületbe kerget. Bal kezemmel markolom a láncot, jobb kezemmel elengedem a haját, és végigszántok a hátán. Felmorran az érzéstől, a fenekembe markol újra, és magára ránt. Felsikkantok. Ha így folytatja tovább, akkor pillanatok kérdése csupán, hogy elégjek a karjai közt.

Bal kezemet is a hátára vezetem, aztán egyetlen határozott mozdulattal tépem le róla az inget, és messzire dobom. Hófehér bőrének esek, és igyekszem viszonozni a vadságot, amit ő vált ki belőlem mindenével. Karmolásokkal, apró harapásokkal tarkítom a mellkasát, kulcscsontját és kívánatos nyakát. Nem bírok betelni vele. A derekamig csúsztatja a ruhámat, a melltartóm a másodperc tört része alatt hullik le rólam, és már a bugyim is száműzetésre ítéltetett általa.

Reszketve keresem meg a nadrág elejét, és vezetem kettőnk közé jobb kezemet. A nyakamba nyög, ahogy végigsimítok duzzadó férfiasságán, mélyebben kezdi lökni magát felém. A testéhez szorít, még kapaszkodnom sem kell. Sietve csatolom ki az övet, és húzom le a nadrág cipzárját, hogy teljesen szabaddá váljon előttem.

Feljebb ránt magán, és újra elindulunk. Hűvös felülethez ér a hátam, felsikkantok az érzéstől, de szinte azonnal fel is forrósodik az anyag az én hőmérsékletemtől. Fölém magasodik a kanapén, és a maradék ruháimat is lesimogatja rólam, aztán a sajátjaitól is teljesen megszabadul. Kivéve a nyaklánctól. Valahogy nem is akarom, hogy azt is levegye.

Két ujjamat bebújtatom a vastag ékszer és a bőre közé, lejjebb húzom magamhoz. Zihálok alatta, de nem csókolom meg. Még nem. Jobb kezével végigsimít a bal combomon, és derekára teszi, majd a jobb lábammal is így cselekszik. Kéjesen nyögök fel egy bizonyos ponton megérezve őt. Elmosolyodik. Megint. Úgy. Ami csak a MOSTra vonatkozik. Ahogy az elején is mosolygott rám. Elveszem bénító szempárjában, és végképp megszűnök létezni. Egy pillanatra elfog a félelem, a nyakláncra szorítok, másik kezemmel a bőrébe vájom a körmeimet. Belém költözött az idegesség.

- Mi a baj? – jobb kezét az arcomra simítja, lágyan megcirógatja a bőrömet.

- Félek – motyogom homályos szemekkel.

- Ne félj – gyengéd csókkal szünteti meg ajkaink között a távolságot.

- Akkor is félek – súgom elválásunkkor. – Én. Én még. Nem. Szóval én – lesütött szemekkel próbálkozom az őszinteséggel, de alig jönnek a számra a szavak.

- Vigyázni fogok rád, HaNa-yah.

- Megígéred? – könnyes szemmel nézek fel rá ismét.

- Meg. Ígérem, hogy nagyon gyengéd leszek hozzád. A leggyengédebb.

Másik kezével összekulcsolja a testeink mellett heverő kezeinket, majd kissé rám nehezedik. Dübörög a mellkasa. Éppen úgy, ahogy az enyém. Ugyanarra a ritmusra lüktetünk. Jobb kezét az arcomon tartva csókol meg újra, de ezúttal kicsit határozottabban és szenvedélyesebben, ugyanakkor tele gyengédséggel és lágysággal. Óvatosan. Figyelmesen.

Lassan mozgatni kezdi felettem az ágyékát, de még nem hatol belém. Vigyázva mozog, és keresi a legalkalmasabb pillanatot. Bal kezem a fenekére siklik, és feszes félgömbjébe mélyesztem a körmeimet, mire a csókunkba nyög. Követem benne. Jobb kezét végigvezeti a testemen, belesimulok az érintésébe, végül elér érzékeny pontomhoz. Ujjbegyeivel lassú kényeztetésbe kezd, de nem feledkezik meg az édes és féltő csókról sem. Tökéletes gyengédség. Tökéletes mámor.

Az eddig görcsben lévő testem fokozatosan kezd ellazulni, elernyednek az izmaim, és újra a vágy kezdi uralni minden érzékszervemet. Egyszerre szenvedélyes és vigyázó minden mozdulata. Megérzem első ujját belém csúszni, a csókba nyögök, finoman kezdi mozgatni, majd egy második is beljebb siklik. Még egy nyögést passzíroz ki belőlem. Csak néhány pillanatra veszi át az uralmat a fájdalom, hüvelykujjának játéka gondoskodik az elterelésről, hogy csak a vágy és szenvedély legyen jelen. Egy harmadik csatlakozik a másik kettőhöz, a testem hirtelen görcsbe rándul, de szinte azonnal el is lazul.

Újabb és újabb nyögéseket vált ki belőlem, de ezt már a nyakába engedem. Élvezettel mozgok alatta, és hagyom, hogy irányítson. Két kezemmel kapaszkodom belé, és húzom még jobban magamra. Nem bírom tovább. Kell. Érezni akarom. Mindenhol. Nyakára kulcsolom a karjaimat, combjaimmal a derekára szorítok.

- TaekWoon – lihegem a fülébe, a testére szorítok –, kérlek.

- Biztos? – suttogja a vállgödrömbe, felemeli a fejét, homlokával megtámasztja az én homlokomat. – Biztos vagy benne, HaNa? Nem félsz?

- Nem – pihegem, és lökök egyet felé, ezzel tudatosítva benne, készen állok.

- Köszönöm – újabb csókba hív.

Picit még helyezkedik felettem, aztán lassú és egyben határozott mozdulattal belém vezeti lüktető merevségét. Felsikítok, a hátába mélyesztem a körmeimet. Nem kezd mozogni azonnal, hagyja, hogy megszokjam az érzést. Erősen szorítom a combjaimmal, és kapaszkodok a testébe, a fájdalomtól kibuggyanni készülő könnyeimet igyekszem visszafojtani. Nyelek egy nagyot, és egy mély levegővétellel egybekötve mozdítom meg alatta a csípőmet.

Jobb keze még mindig a csiklómon pihen; a fájdalom feledtetése érdekében körkörös mozdulatokkal kezd masszírozni, miközben összeforrasztja ajkainkat. Lassan és óvatosan ring felettem, és furakszik fokozatosan mélyebbre bennem. A pillanatnyi fájdalom elhagyja a testemet, és teret enged a szenvedélynek és a mámornak. Hangosan, kéjjel telve nyögök fel TaekWoon minden mozdulatakor, és kapaszkodom belé mindenemmel. A gyomromban megannyi pillangó repdes, furcsa és egyben még mámorítóbb érzés kezd eluralkodni rajtam.

Egyre hangosabban nyögök, és hevesebben mozgok alatta, az érzés erősödik. Kéj járja át mindenemet, az izmaim újra és újra összerándulnak, TaekWoon vállaiban és hátában keresem az egyetlen biztos pontot. Sodródom az árral, és válok teljesen a rabjává.

Sűrűbben kezdi szedni a levegőt, érzem, hogy közeleg számára is a végső pillanat. Mindenemmel igyekszem viszonozni a mozdulatait, és mozgok tökéletes szinkronban vele. Gyorsít csípője ringásán, és ujjainak játékán egyaránt. Kéjjel telve, önkívületlenül sikítok fel, ahogy elér a beteljesülés. Nevét kiáltozva leszek az övé, és szorítom magamhoz. Pillanatok kérdése csupán, és követ a Vágy legforróbb bugyraiba, nyögi a nevemet a nyakamba hajolva. Lüktet bennem, halkan zihálunk mindketten.

Lassít a mozgásán, végül megáll, de nem húzódik ki azonnal, teljes súlyával rám nehezedik. Átkarolom forró és izzadt testét, nyakába fúrom az orromat, és szippantok egy mélyet kissé édes és fűszeres illatából. Jobb kezemet zilált tincsei közé vezetem, és játékosan tekergetem, másik kezemmel a hátát cirógatom és karmolászom.

- Szeretlek, Yoo HaNa – súgja a mellkasomba, megremegek a hangjától.

- Hogyan? – nézek le rá, és megállok a simogatásokban. – Mit mondtál?

- Szeretlek, HaNa-yah – mélyen a szemembe néz, bénító szempárja különleges fényben ragyog rám.

- Tényleg?

- Ennyire hihetetlen? – elmosolyodik.

- Hát. Azok után, ahogy nekiindultunk ennek az egésznek, meg, ahogy viselkedtél a közelemben, én soha nem is gondoltam volna, hogy valaha is ezt fogod nekem mondani.

- Bocsánatot kérek a viselkedésemért. Komolyan. HaNa, én mindig is kedveltelek, de amikor megmondtad, hogy mit érzel irántam, őszintén szólva berezeltem. Egy pillanatra megijedtem, hogy te is. Szóval, hogy te is kedvelsz engem – egy sóhajtásnyira elhallgat, aztán folytatja is –, úgy, ahogy én kedvellek téged.

- Ha kedveltél, miért vártál idáig? Miért nem jöttél előbb? Miért hagytál abban a hitben, hogy soha nem lehetünk egy pár? Miért?

- Akartam. Szerettem volna beszélni veled, de mire eljutottam odáig, te már más karjaiban kerested a vigaszt miattam.

- Shiki – suttogom magam elé.

Basszus! Shiki! Mit tettem?! Elárultam őt! Itt heverészek Leo alatt, miközben ő vár rám, hogy megpróbáljon boldoggá tenni. Hogy megpróbálja elfeledtetni velem Leot. Nem adtam meg neki az esélyt, amit megérdemelt volna! Mit fogok mondani neki? Hogyan leszek képes egyáltalán a szemébe nézni? Az első adandó pillanatban félreléptem, és hagytam, hogy az őrület vezéreljen. Nem ezt érdemelte! Nem lett volna szabad ennek megtörténnie! Nem! Tudnia kell, hogy mi történt... De hogyan fogom én ezt tálalni neki?

Első díj és köszönetnyilvánítás *3*

A szabályok, amik erre a bizonyos Díjra vonatkoznak:

1: Köszönd meg a díjat!

2: Írj Magadról tíz dolgot!

3: Válaszolj tíz kérdésre!

4: Tegyél fel tíz kérdést!

5: Küldd tovább tíz embernek!

Ahogy azt az Oszkár díjak átadásánál szokták volt mondani; szeretném megköszönni a Színiakadémiának, a Szüleimnek és a Barátaimnak, valamint a rendezőnek és az egész stábnak... na, jó, nem. Komolyra fordítva a szót!

Hatalmas megtiszteltetés ért a minap, miszerint egy általam is nagyra becsült Író egy különleges díjban részesített. Kimondhatatlanul hálás vagyok, hogy egy lehetek a jelöltjei közül. Nem is találom igazán a szavakat. Nem tudom elégszer leírni, hogy Köszönöm, vagy ehhez hasonlók, mert tényleg nem találom a megfelelő szavakat. Mérhetetlenül nagy dicséret ez számomra, és azt hiszem, hogy megérte annak idején belekezdenem, még ha nehezen is indult...

De nem szeretnék megfeledkezni azokról sem, akiknek igazán köszönhetem ezt az egészet, és Ők az én legdrágább Húgaim, illetve Csigusz Dongsaeng, aki a tehetséges és kimagaslóan jó írók táborát erősíti. Köszönöm mindenki másnak, aki valamilyen módon rátalált az írásaimra, és olykor megmosolyogtattam egy-egy fejezettel. Hálás vagyok mindenkinek, aki hozzásegített ehhez a Díjhoz.

Az a bizonyos tíz dolog rólam. Nos, lássuk :)

1; Makacs személyiséggel áldott meg a Sors, bár nem mindig a kellő helyzetben vagyok elég makacs.

2; Túl gyakran esem ugyanabba a hibába, bár próbálok tanulni belőlük.

3; Szokták mondani, hogy a zene kitölti az ember életét, nos, rám ez különösen igaz, mégsem szerettem volna ezzel foglalkozni sohasem.

4; Azt mondják rólam, hogy nagyon tudok szeretni, amivel persze nem szállok vitába, de nem mindenki ismeri és főleg nem szereti ezt a fajta Szeretetet.

5; Rajongok a kutyákért, és ha tehetném, akkor nyitnék egy menhelyet nekik. Nos, gyermeki álom, de ez még a mai napig bennem van.

6; Van egy úgynevezett képzeletbeli álomdobozom, ahova a valóra nem vált álmaimat teszem. A mai napig kerülnek bele az újabbak... sajnos.

7; A Húgaim a legfontosabbak az életemben, és Értük tűzbe mennék bármikor.

8; Visszatérve a szeretetre: ha egyszer megszeretek valakit, akkor nehezen tudok változtatni ezen az érzésen, okozzon bármekkora fájdalmat is nekem.

9; Nem telik el úgy nap, hogy ne gondolnék az Édesanyámra, és minden nap tudnék mesélni neki valamit, ami velem történt, ahogyan minden nap szeretném a tanácsát kérni.

10; Két lábbal állok a földön, és nehezen rugaszkodom el a talajtól. Ezzel együtt ráadásul még túlságosan érzékeny lélekkel is vagyok megáldva... legalábbis már egy ideje túlságosan is.

A kapott kérdéseimre a kimerítő válaszaim :)

1; Mióta írsz? Lassan, nagyjából három hónap múlvához képest, ergo ezév áprilisában lesz kettő éve, hogy próbálkozom a dologgal, bár én korántsem nevezném írásnak azt, amit csinálok. Csak igyekszem szavakba ölteni a gondolataimat, és azokból értelmes mondatokat alkotni, amikből történethez hasonló dolgok születnek idővel.

2; Mi / Ki motivált arra, hogy elkezdd? Nagyon vicces, egy kakaós süti elkészítésével kezdődött az egész, mert az én kis fantáziám nem hagyott nyugtot nekem, és leírtam a lapra a felbukkanó gondolataimat, amit végül megmutattam a legidősebb Húgomnak, melyet Ő egy remek írásnak nevezett el. Szóval a kakaós süti és a Húgom motivált vagy inkább indította el ezt az egészet.

3; Van-e olyan dolog, ami miatt megfordul a fejedben, hogy abbahagyod / elcsüggedsz? Egyszer elég erősen megfordult a fejemben, amikor magával az egész Kpop világgal szakítani akartam véglegesen, aztán egyszer akkor is megfordult, amikor egy elég nagy lelki trauma ért, és fel akartam hagyni mindennel.

4; Mit gondolsz, amikor visszaolvasol pár bejegyzést, amit régebben írtál? Van, hogy nem emlékszem, mit írtam akár egy korábbi fejezetben, és meglepően tapasztalom, hogy tetszik a saját alkotásom. De az elsőket visszaolvasva rájövök, hogy fejlődtem, és megéri tovább küzdeni.

5; Nehéz volt kitenni életed első történetét / fanfictionjét, vagy habozás nélkül rákattintottál a publikálásra? Őszintén szólva, nem emlékszem. :)  Talán egy picit hezitáltam, de végül rányomtam, noha azóta már lekerült a netről az a történet xD De helyette van másik száz... -.-”

6; Honnan meríted az ihletet az íráshoz? Elég tág kérdés a számomra. Van, hogy maga a zene adja az ihletet, van, hogy imádott Húgaim, van, hogy egyszerűen csak homlokon csókol imádott Múzsám, de van, hogy egy-egy filmjelenet adja meg a löketet. De túlnyomó részben a zenére támaszkodom, mint mindenben az életem során.

7; Mi a kedvenc stílusod? (Fantasy, iskolai élet, stb...) Stílusban nem igazán válogatok, de szeretem, ha az életszerű keretek között marad a történet, és csakis ebben tudok alkotni is, személyiségemből adódóan. De van, hogy szabadabbra engedem magam, de mégis a realitás határain belül tudok maradni.

8;  Mi az, ami nehezen megy az írásban? Ha trágár szavakat kell adnom a főszereplőim szájába. Ugyan magam is művelem néha, de csakis akkor, ha felidegesítenek, viszont olyankor még egy kocsis is elbújhat mellettem.

9; Mit teszel, ha elhagy az ihlet? A legbiztosabb módszerhez fordulok: a zenében keresem meg újra az ihletet, és meg is hozza, ha megtalál a megfelelő dallam.

10; Van valami, amivel motiválnád a kezdőket, hogy bátran vágjanak bele, próbálják ki magukat az írásban? Aki bőséges fantáziával van megáldva, és úgy érzi, képes kiírni magából a gondolatait, annak meg kell próbálnia, de nagyon fontos, hogy elsősorban maga miatt tegye meg. Ha csak azért kezd bele, hogy kiírja a fájdalmát egy történeten keresztül, akkor is tegye meg. Ha csak egyetlen személynek akar örömet okozni vele – ahogyan én is kezdtem annak idején -, akkor is vágjon bele, mert mindig lehet fejlődni. Minden kezdet nehéz, de néha beérik az a nehéz kezdés, és küzdelem árán nincs nyereség. A nyereség pedig egy nagyon jó barátság lehet, vagy csak egy apró mosoly egy ismeretlennek, de akkor is megmosolyogtattam valakit a Világ egyik pontján. Hát nem megéri? De! Szerintem megéri mosolyt csalni legalább egy személy arcára... ;)

Jöjjön a hidegzuhany... az én kérdéseim:

1; Kutya vagy macska? Esetleg valami egészen más?

2; Sorsszerűség vagy Véletlen? Melyik létezésében hiszel?

3; Ha lenne természetfeletti erőd, mit választanál és miért?

4; Ha tudnád, hogy mindösszesen huszonnégy órád van, amit a Földön tölthetsz, mivel töltenéd? Hogyan használnád ki?

5; Ha nem Kpop, akkor...? Mi van még, amit szeretsz a Kpopon kívül?

6; Álmodozó vagy két lábbal a földön? Melyik típus vagy inkább? Esetleg egyik sem?

7; Tervezel vagy szereted megélni a pillanatot, és képes vagy spontán is lenni?

8; Ha tanácsot adnál egy kezdő írónak, aki bizonytalan magában, mit mondanál neki?

9; Szoktál az életből vett humoros pillanatokat belecsempészni a történetbe? Vagy éppen drámai pillanatokat?

10; Ha megkérdezném Tőled, mióta írsz, válaszolnál? Ha igen, akkor mióta? :)

Az általam megjelölt írók (Sajna nincs tíz ember, viszont úgy gondolom, hogy Ők igenis megérdemlik ezt a Díjat, és még többet is):

1; Kálmán Judit

2; Park MinSeo

3; Ade
3+1: mert nem bírom megállni :3 Csigusz Dongsaeng! <3

Hálásan köszönöm még egyszer a Díjat! <3 *3* ^^