Birtoklásod határtalan (MarkSon)

* * * Mark POV * * *

Szikrázó napsütés, kellemes levegő, édes semmittevés az egész bandával. Az utóbbi időben ritkaság számba mentek ezek a pillanatok, ezért is volt olyan jó újabb napot együtt tölteni. Legalább nem a négy fal között kell gubbasztanunk és állandó jelleggel szaltókat ugrálnunk meg a stúdióban hangolnunk. Már szükségem volt egy kis lazításra, még ha nem is tartott olyan sokáig az a nap. De kellett. Mindannyiunknak.

Lassan ballagtam a többiek után, amikor JinYoung toppant be mellém, majd egy laza mozdulattal átvetette jobb karját a vállamon. Nem tulajdonítottam neki különösebb jelentőséget, hiszen gyakran csinált velem és velünk ilyet. Ha neki támaszra van szükség, hát legyen. Tovább slattyogtam, immáron JinYounggal a nyakamban, de valamiért jobban örültem volna, ha valaki más csimpaszkodik rám. Szinte még végig sem futott a fejemben a gondolat, amikor váratlanul tűnt el mellőlem JR és bukkantál fel mellettem. Gondolkodás nélkül tetted a vállamra jobb karodat, én pedig ösztönösen mosolyodtam el.

De ha csak elmosolyodtam volna. Egy széles vigyor terült el az arcomon, magamban örömtáncot lejtettem, hogy te kerültél mellém és megszabadítottál a nem létező terheimtől. Nem bírtam visszafojtani az örömömet, és vigyorogva pakoltam tovább a lábaimat. Melletted.

Jól esett a közelséged, s amikor lejjebb engedted a karodat, szinte már hiányzott is az érzés. De még mindig mellettem voltál. Fogtad a vállamat, és nem mozdultál mellőlem. Elégedett voltam. Beértem ennyivel is, hiszen ott voltál, és többre már nem is vágytam. A délután hátralévő része pedig egyszerűen elrepült fejem felett. Felettünk. Amikor Veled vagyok, miért peregnek olyan gyorsan a percek és miért nem lehet őket felezni, hogy egy kicsit többet legyünk együtt? Miért...?

* * *

Csak tudnám, hogy miért kell mindig neked győznöd? Miért fontos az, hogy Te legyél az, aki kimondja az utolsó szót? Miért kell mindig a Te akaratodnak érvényesülnie? És én miért adom meg ezt Neked? Miért elég, ha csak rám nézel, és szinte máris győztél felettem? Mert szinte mindig én vagyok az, aki beadom Neked a derekamat, mert képes vagy órákon át duzzogni, csak azért, hogy Neked legyen igazad.

Akkor is kényelmesen heverésztünk a kanapén, elröhögtük magunkat minden második percben, és egyetlen értelmes mondatot sem tudtunk kinyögni már a végén. Persze a piszkálódások sem maradhattak el ezúttal sem, mert anélkül már létezni sem bír egyikünk sem. Még Te sem. Naná, hogy én vagyok az állandó célpontod, mert én vagyok az egyetlen, aki szembe mer szállni Veled.

Gondolkodás nélkül tudok visszavágni egy-egy szóval vagy tettel, amitől Te azonnal kizökkensz, és máris odalesz az az éned, amit mutatsz mindenkinek. Máris köddé válik a keményfiú külsőd, és teljesen ellágyulsz. Abban a pillanatban következik a rám kiszabott büntetés, amikor meginogsz, és veszélyben érzed a bandában betöltött és kivívott pozíciódat. Csupán azért, mert én vagyok az egyetlen, aki tudja, milyen is vagy valójában.

Mérlegelsz, vétózol, ítéletet hozol, végül végre is hajtod azt. Mindezt a másodperc tört része alatt teszed, és még arra sem hagysz szusszanásnyi időt sem, hogy megvédjem magam. Kézzel-lábbal kapálódzhatok, viszont te könnyű szerrel elintézel. De ha egyszer képtelen vagyok megállni, hogy ne zökkentselek ki a mindennapi formádból; hogy végre azt az énedet is lássam, amit csak én ismerek olyan jól. Akkor inkább vállalom a büntetésemet és alávetem magam az akaratodnak.

Ezúttal sem volt másként. Egyszerűen felpattantál a helyedről, hirtelen elém ugrottál, aztán dőltél is rám. Vigyorogva, összeszorított szemekkel és kissé behúzott nyakkal igyekeztem ellenkezni, miközben bal kezem ujjai egy lélegzetvételnyi pillanatra összekulcsolódtak jobb kezed ujjbegyeivel, jobb kezemmel pedig bal felkarodba kapaszkodtam, mintha meg akarnálak akadályozni a tettedben. De ez csak a látszat volt. Kapaszkodtam, de nem azért, hogy visszatartsalak. Azért, hogy még közelebb húzzalak magamhoz. Csücsörítve hajoltál az arcomhoz, a levegő a tüdőmben akadt, a szívverésem felgyorsult, majd megéreztem forró és telt párnáidat a bőrömre simulni.

A fülemet sikerült eltalálnod, belepusziltál, de nem zavart. Hiába csengett még utána is legalább negyed óráig, nem foglalkoztam vele, mert végre érezhettelek. Még ha csak egyetlen pillanatra is, de olyan közel voltál hozzám, amennyire csak lehetett abban a helyzetben. Édes büntetés volt, amit hoztál, akkor és ott azt kívántam, hogy még több ilyen finom bosszúban legyen részem. Egyetlen másodpercre sem bántam meg, amit tettem, és most is éppen így cselekednék.

* * *

Mélybarna és hűséges szempárral találtam magam szemben. Annyira áhítozott egy kevés törődésre és figyelemre. Fehér és puha bundája minden másodpercben apró simogatásért kiáltott, csak egy kevéske szeretetben legyen része. Nem kívánt többet magának. Csak néhány pillanatig tartó hírnevet. Ártatlanul kuporgott és nézett felfelé epekedő szemekkel, hogy egy kicsit legyen ő a fontosabb. A szemébe néztem és Téged láttalak abban a vágyakozó szempárban.

Megvakartam a fejét, majd mellé ültem, és az egyik fülét kezdtem vakarászni. Szinte az egész szünetet mellette töltöttem; már csak arra eszméltem fel, hogy a földön fekszem, ő pedig előttem ficánkol és élvezi a simogatásokat. Puha és meleg volt, mintha csak egy élő plüss lett volna a karjaim között. Még mindig Rád emlékeztetett a teste melegsége.

Két pár cipő bukkant fel az orrom előtt, majd egy halk mormogás után lefeküdtél a földre, és együtt fogtuk közre a társaságra áhítozó kutyust. Régi ismerősként megszimatolta a karodat, aztán a lábadat is megszaglászta kicsit. Az egyik mancsa a jobb alkaromon pihent, és kapaszkodott belém, az én kezem pedig átvándorolt a testéről a te bal combodra. Mozdulatlanul feküdtél, és csak reménykedni tudtam, hogy nincs semmi olyan, amit nem mondasz el nekem; nincs baj, csak egyszerűen kimerültél arra a napra. Aggódtam érted.

Hosszú percekig feküdtünk a földön, és semmi másra nem figyeltünk, csak a kutyára. Végül a sokadik szólításra keltünk csak fel és hagytuk magára az ebet, hogy a többiekhez verődjünk. Befejeztük aznapra a dolgunkat, és visszavonulót fújtunk, hogy másnap sokkal korábban kezdjük a napot és még tovább dolgozzunk a maihoz képest. Teljesen kifáradva zuhantunk mindannyian ágyba, nem kellett várnunk az álomhozót, mert néhány perc leforgása alatt már mindannyian belülről néztük a szemhéjainkat.

* * *

Egy újabb strapás nap végén lépjük át a lakás küszöbét, én a kanapéhoz vonszolom magam, a nyakamban veled. Mert nem voltál hajlandó normálisan közlekedni, így abban maradtunk, hogy segítek neked a nehézkes lépteid során. Egyszerre vetődünk le a pamlagra, természetesen teljes testsúlyoddal esel rám és nyomorgatsz is meg kissé, de nem foglalkozom vele. Mosolyogva élvezem a kínzásodat, még akkor is, ha minden porcikám a fájdalomtól ordít, és semmi másra sem vágynak, csak egy kicsiny nyugalomra vagy némi gyengédségre.

Mindenki elvonul a fürdőbe, aztán pedig a saját kuckójába vonul. Te még mindig rajtam tespedsz, és nem zavartatod magad a nyöszörgéseim miatt. Nem vallod be, de mindketten tudjuk, élvezed a helyzeti fölényedet, és képes lennél még órákon át így heverészni. Szerencsére – és talán egy kicsit bánatomra is – JaeBum szólít fel a zuhanyzásra, majd persze a takarodóra is felhívja külön mindkettőnk figyelmét.

Nehézkesen tápászkodsz fel rólam, de végül a testem megkönnyebbül, és némi oxigént is sikerül a tüdőmbe juttatni, ami egy ideje már elég bonyolult volt hason feküdve és téged tartva. Elcsoszogsz a fürdőig, én pedig áttelepszem inkább a szobába, amíg lerendezed a zuhanyt. Már csak ki kell bírnom azt a néhány órát, hogy végre én is a víz alá jussak, és bízni abban, hogy nem pazarolod el az összes meleg vizet.

Nagyot fújtatva vágódom hanyatt az ágyhoz érve, jobb alkaromat a homlokomra teszem, a másik karom pedig a testem mellett terül el. Igyekszem nem azonnal elaludni, ahogy lecsukom a szemeimet, de nem könnyű a dolgom, sőt, egyenesen baromi kényelmetlen ébren maradnom. De nem akarok ilyen állapotban ágyba kerülni, viszont te sem sietsz annyira a tisztálkodással.

Érzem, ahogy elnehezülnek a szemhéjaim és egyre sűrűbben ásítok fel fáradtságomban. De az utolsó ásításom a torkomban ragad. Csak egy része indul útjának, mert két erős tenyeret érzek meg a térdeimen. Határozottan szorítja mindkét lábamat és egy kicsit még bele is nyom a matracba. A bal karommal a fogva tartó jobb csuklóra fogok. Ismerem ezt a bársonyos bőrt, már csak a tapintása is elárulja a viselőjét. Automatikusan elmosolyodom, majd elveszem a homlokomról a karomat, hogy a félhomályban megbizonyosodjak a sejtéseimről. Nem csalódom. Az alakod árulkodó. Ahogyan az illatod is. Mindened.

A tekintetünk találkozik, mely szinte rögvest elmélyül, és a másik mélybarna óceánjába fulladunk. Féloldalas mosoly jelenik meg dús ajkaidon, az én szám is apró felfelé ívelő görbületet vesz. Ahogy minden esetben, amikor egymásra nézünk. Mosolygunk, mert képtelenek vagyunk visszafogni a reakciónkat. Ezt váltom ki belőled és te ezt váltod ki belőlem.

Mindkét alkarommal megtámaszkodom, hogy kicsit feljebb lökjem magam, de egy fejrázással rendre utasítasz. Kérdőn pislogok rád, nem vagy hajlandó válaszolni, csak mosolyogsz rám szótlanul. Oldalra döntöm a fejemet, még mindig nem sikerül belőled egyetlen szót sem kipréselnem. Még feljebb nyomom magam, de bal kezedet a mellkasomra rakod, és azzal a lendülettel nyomsz is a hátamra. Szóra nyitnám a számat, amikor a másik kezedet is elveszed a térdemről, azt a fejem mellé teszed.

Lassan fölém magasodsz, és finoman rám nehezedsz. Egyetlen biztos mozdulattal lépsz bal lábaddal az én lábaim közé, és kerítesz fokozatosan rabságba. Hosszú percek óta először veszek levegőt, mert a korábbiakat már a közelségeddel belém fojtottad. Mellkasomon pihenő tenyereddel gyengéden a pólómra markolsz, egy kéjes vigyor ül ki az arcodra. Másik karoddal megtámaszkodsz a fejem mellett, lejjebb hajolsz, orrod hegye súrolja az én orromat.

Érzem forró leheletedet, ahogy megcirógatja a számat, újabb sóhaj távozik belőlem. A mellkasom szűkössé válik, a szívem felszáguld a torkomba, és ott kezd heves kalapálásba. Mindig ez van, ha ilyen közel kerülsz hozzám. Elengeded a sötét anyagot, két ujjbegyeddel simítasz végig rajtam, összerezzenek az érintésedtől, végül a matéria aljához érve rászorítasz, és gyengéden kezded feljebb görgetni rajtam.

- Most? – nyögöm ki egyszavas kérdésemet.

- Most! – jelented ki ellenkezést nem tűrően.

- Tusolnom kéne.

- Azzal még ráérsz – súgod ajkaimra hajolva.

- De~

Elnémítasz. Erőszakosan tapadsz a számra, és fogaid közé szorítod alsó párnámat, majd a felsővel is így cselekszel, miközben egyre jobban tornázod felfelé a pólót, míg végül megérzem perzselő tenyeredet a hasamra simulni. Újabb remegést váltasz ki belőlem, a szádba nyögök, nem bírom visszafojtani a hangom.

A követelőző csókot tovább mélyíted, majd áttolod vörös izmodat és hívod veszélyes játékba a nyelvemet. Körmeiddel érzékien kezded karmolászni a felsőtestemet, az egyik pillanatról a másikra kerül le rólam az anyag, de szinte azonnal hajolsz is vissza, és préseled össze ajkainkat. Nem bírom tovább, megadom magam neked, mert tudom, hogy győzni akarsz. Uralkodni akarsz felettem, ahogy mindig is teszed. Megragadom a felsőd alját, halkan megreccsen az anyag, ahogy próbállak kihámozni belőle, végül az én ruhám mellett végzi egy sóhajjal később.

A tested forró, éget minden porcikád, és újabb mélyről jövő morgást váltasz ki belőlem, amit ezúttal már a nyakadba engedek. Nyögések és morgások verődnek vissza a falakról, melyekről arra az éjszakára már nem veszünk tudomást. Csak egymással foglalkozunk és azzal, amit adhatunk a másiknak...

Ha Te csinálod...

GOT7 – If you do                 /          BigBang - Loser

Számtalanszor tettem fel már magamban a kérdést. Vajon miért? Vajon mit ronthattam el? Vajon mit kellett volna másként csinálnom? Vajon, ha hallgatok a megérzéseimre, akkor korábban véget ért volna vagy még mindig mellettem lennél? Vajon hol hibáztam az együtt töltött idő alatt? Vajon...? Vajon?! Vajon-ok és Miért-ek sora, de tehetem fel ezerféleképpen a bennem lakozó kérdéseket, egyikre sem fogok választ kapni. Többé már nem.

Csupán a tömkeleg megválaszolatlan kérdés maradt nekem, és egy űr, amit Te hagytál magad után. A távozásod után. A hirtelen jött távozásod után. Egyik napról a másikra sétáltál ki az életemből, és még azt sem mondtad, hogy Viszlát. Ennyi volt. Nincs tovább. Lehet, számítanom kellett volna rá, de mégsem tettem meg, mert hittem Neked. Hittem Benned. A szavaidban. Hiszen Te voltál a Hitem.

Azt mondtad, hogy ha kell, minden nap megküzdesz velem és a bennem bujdosó démonaimmal, amik a félelmeimet tartják életben. Azt mondtad, hogy Te minden nap megtanítasz hinni. Ha kell, minden nap újra kezded, de végigcsinálod és el fogod érni. Hittem Neked. Nem éreztem magam annyira egyedül, mert volt valaki, akiben hinni kezdtem. A szavaidban. Annyira kitartó voltál, és én lassan megnyíltam Neked. Lassan leengedtem a falaimat és bízni kezdtem.

De egyszer csak minden megváltozott. Nem tudom, hogy mit tettem, de megváltozott minden. Felfordult az egész világ. Féltem bármit is mondani Neked, nehogy megbántsalak vagy támadásnak érezd a szavaimat. Meghunyászkodtam. Ok nélkül kértem a bocsánatodat, pedig Te voltál az, aki megbántott engem. Neked kellett volna kimondanod azokat a szavakat, melyeket én intéztem feléd. Neked kellett volna bocsánatot kérned tőlem, de nem tetted meg. Duzzogtál. Én pedig képtelen voltam elviselni, így inkább félre tettem minden fájdalmamat, és az Irántad érzett szeretetemet helyeztem előtérbe.

Mert fontosabbnak tartottalak Téged és a szeretetet, mint a büszkeségemet vagy a fájdalmamat. Azt, amit Te okoztál. Nem érdekelt, nem törődtem vele, mert Te voltál a fontosabb. Az, hogy Neked jobb legyen, kerüljön bármibe is. Akkor is, ha rajtam lesz egy újabb heg. Vállalom. Mert ezt vállaltam akkor, amikor megszerettelek. Feltétel nélkül.

Nem érdekelt egyetlen hibád sem, mindet elfogadtam, mert azokkal együtt voltál tökéletes nekem. Az összessel. A hibáiddal együtt ismertelek meg, a hibáiddal együtt szerettelek meg, és nem akartam egy lenni azok közül, akik azokra figyelmeztetnek. Mert nem érdekelt az első pillanattól fogva.

Nem törődtem a sértődéseiddel vagy éppen a meggondolatlanul hozzám vágott szavaiddal. Hiába sebeztek meg, nem foglalkoztam velük. Nem számított. Egy kicsit sem számított. Csak Te számítottál. Hogy Neked jobb legyen. Ha az kellett, hogy megsértődj rám, hogy utána küzdjek a bocsánatodért, megtettem, csak jobb legyen Neked. Megtettem. Bármit megtettem volna Érted. Az életemet adtam volna Érted és a Boldogságodért. Bármit, és még kérned sem kellett volna... és csupán csak annyit szerettem volna cserébe, hogy maradj mellettem. Semmi mást. Csak magam mellett tudjalak, amíg létezem.

Túl sokat kértem volna? Úgy éreztem, semmiség, amit kérek Tőled. Hiszen csak azt szerettem volna, hogy szeress. Engem. Úgy, ahogy vagyok. Olyannak, amilyen vagyok. A szeretetemmel együtt, ami hozzám tartozik. Mert én csak egyféleképpen tudok szeretni. Lehet, hogy fojtogató, de egyben védelmező is, és védeni akartalak Téged. Mindentől, mert a szenvedéseidet látva nem akartam, hogy újabb hegek keletkezzenek Rajtad.

Nem akartam, hogy bántsanak. Senki. Mert nem árthat Neked senki sem büntetlenül. Senki nem lehet méltó ahhoz, hogy Téged bántson. Hittem. Mert szerettelek. Inkább viseltem el a magamra vállalt szenvedéseket, csak Te ne sérülj meg. Alkut kötöttem a Sorssal, hogy engem ostorozzon, vállalok minden kínt, de Téged és Őket vegyen ki a rostából. Belement az Alkuba. Elfogadta.

Szenvedtem. Piszkosul, de soha nem mondtam el Neked, mert nem akartalak a gondjaimmal traktálni, hiába tudtad, hogy bajom van. Nem akartam, hogy még miattam is fájjon a fejed, elégnek gondoltam a saját nyűgjeidet, hiszen mindig volt mit mesélj nekem. Éppen ki ártott Neked vagy okozott kellemetlenséget, és ha mást nem is tudtam tenni, meghallgattalak.

Szeretted volna, ha fogom a kezed, de közben fojtogatónak érezted a szeretetemet. Azt mondtad, nem kerestelek eleget, de mégis Te voltál az, akinek állandó elfoglaltságai voltak. Azt mondtad, hogy Neked mindig elmondhatom a gondjaimat, mert meghallgatsz, miközben nem akartad hallani őket, mert nem tartottad olyan hatalmasnak, mint ahogy én megéltem azokat.

Te elvonulhattál a fájdalmaiddal, hogy magadban tartsd őket és hagynom kellett Téged, de nekem mindig beszélnem kellett róluk. Mindig tudni akartad, ellenben Te nem tudattad velem azokat. Fogjam a kezed, de mégsem hagytad. Összezavartál. Többé már nem tudtam, hogy mit szeretnél. Mit vársz tőlem. Mert az egyik pillanatban nem szerettelek eléggé, a másikban pedig túlságosan is azt tettem. Hogyan lehetséges ez?

Lassan hátrálni kezdtem az életedből, mert erre kértél. Ne szeresselek ennyire, mert megfojtalak vele. De közben mégsem érezted, hogy eléggé szeretlek. Mit kellett volna másként csinálnom? Erőszakosabbnak lennem? A nyakadba akaszkodnom, hogy márpedig én akkor is szeretni foglak és akarlak? Azzal csak még jobban fojtogattalak volna, vagy nem? Azt szeretted volna, ha még jobban küzdök, és erőszakos vagyok. De miért mondogattad, hogy ne zsaroljalak érzelmileg? Nem tettem. Soha nem zsaroltalak és kényszerítettelek semmire sem.

Nem mondtad meg, mit akarsz, mert arra vártál, hogy kitaláljam. De egyik megoldásomat sem fogadtad el, végül inkább lerendeztél egy rövid búcsúzással, és elvonultál. Minden alkalommal. Utánad kellett volna sietnem? Marasztalni? De akkor miért nem akartad? Végképp összezavartál, és már nem tudtam, hogy mikor és mit tegyek.

Próbáltam mindenhogy a kedvedben járni, mindig mindenben támogatni, bármit, amit szerettél volna. De nem voltam elég Neked. Talán Te magad sem értetted, hogy mikor mire van szükséged, mikor mit szeretnél, mert egyik szavaddal ütötted a másikat, egyik jellemedből estél a másikba és váltogattad folytonosan őket. Végül mindkettőnknél betelt a pohár, de talán Nálad jobban, mert én még mindig Téged tartottalak fontosabbnak. Újra és újra meghunyászkodtam Előtted, míg végül nem volt tovább.

Rám csaptad a képzeletbeli ajtónkat, hiába dörömböltem, hiába kiáltoztam, hiába könyörögtem a bebocsátásért, nem nyitottad ki nekem. Térdre esve zokogtam, és akartalak újra, de nem törődtél vele. Velem. Az ígéreteddel. A hitemmel.

Megtörtem. Elveszítettelek. Elhagytál. Elmentél. Összetörtél és megingattad a Világomat. Az egyetlen helyet, ahova mindig menekültem. A biztonságomban bántottál és sebeztél meg mélyen, mert elfordultál tőlem. Örökre.

Talán lesz olyan nap, amikor nem fogom már hallani a hangodat. Talán lesz olyan nap, amikor már nem fogom látni a mosolyodat magam előtt. Talán lesz olyan nap, amikor nem fogok gondolatban mélyen a szemedbe nézni. Talán lesz olyan nap, amikor már nem fogom érezni a testem köré fonódni karjaidat és nem akarom ösztönösen a füledbe suttogni a szavaimat. Talán... talán, ha egyszer sikerül elengednem Téged, akkor lesz olyan nap. Remélem, hogy egyszer elérkezik az a nap.

De addig minden nap látlak magam előtt. Hallom a hangodat és érzem a karjaidat. Még az illatodat is. Viszont hallom még az utolsó mondatodat, amit tőrként szúrtál a szívem közepébe, és árultad el vele a lelkemet. Amivel a legmélyebb heget okoztad rajtam, s amitől már képtelen vagyok szabadulni. Hátba támadtál és közben elvetted tőlem Őt is... és valahányszor eszembe jutsz, egy könnycsepp indul útnak, de nem végzi be, mert félúton valaki letörli, miközben azt suttogja a fülembe, hogy nem érdemli meg, aki miatt hullik.

...én mégis miért nem tudok haragudni Rád? Csak egy kicsit. Csak egy egészen kicsit szeretnék, de képtelen vagyok rá. Nem tudok, mert még mindig szeretlek. Gyűlölni sem akarlak, így csak várni tudok. Várni, hogy a szeretet lassanként vált közömbösségre, s akkor már el tudlak engedni. Végleg.

...nem mehetnénk vissza a kapcsolatunk elejére?...

Labirintus (TaeMin)

TaeMin - Mystery Lover (Olvasás közben ajánlott, de nem kötelező)

Furcsa hangot hozott magával az éjszakai szél, mely a résnyire tárt ablakon át érkezett a négy fal közé. Lágy és egyben titokzatos. Egyszerre félelmet keltő és kíváncsivá tévő. Ismeretlen és mégis ismerős. Csilingelt. Hibátlan ütemre. Hívott magához. Húzott. Mágnesként vonszolta testemet, és gépként indultam meg az ismerős hang irányába. A gardrób felől hallottam. A kilincsre fogtam, vettem egy nagy levegőt, és lassan lenyomtam a vaspántot. A megszokott ruhák és cipők helyett egy lépcsőt találtam magam előtt. A fehér falak szürke színben tornyosultak elém. Megfontoltan léptem át a küszöbön és sétáltam végig a csúszós lépcsőfokokon, míg végül egy újabb ajtóhoz értem.

Kinyitottam; egy labirintus elején találtam magam, a dallam pedig egyre határozottabban érkezett felém. Léptem egyet. Majd még egyet. És még egyet. Csak mentem előre, amerre a hangot véltem felfedezni. Lassan és komótosan szedtem a lépteimet, minden pillanatban egyre szűkösebbé vált a mellkasom, a légzésem felgyorsult, ahogy a szívverésem is vele együtt lett egyre hevesebb. A torkomban lüktetett, majdnem elzárva azt a kevés levegő útját is, amit sikerült magamba préselnem lépteim során.

Körülöttem szürke falak és sötétség, csak egy apró fényfoszlányt láttam a távolba, a hang irányából. Fordultam egyet balra, majd előre mentem, végül megint balra fordultam. Újra egy hosszú egyenes szakaszhoz értem, de nem sokkal később megint egy elágazódáshoz jutottam. Balra menjek? Jobbra? Vagy inkább egyenesen? Döntenem kellett. Jobbra folytattam tovább az utamat. Egyenesen, gondolkodás nélkül.

...Rejtélyes szerető...

A fény egy pillanatra eltűnt, majd a hátam mögött bukkant fel ismét. Hirtelen váltottam irányt és sétáltam a lassanként erősödő világosság felé. A testemet melegség öntötte el, ahogy közeledtem, határozottabban érzékeltem a fényt, ami még jobban húzott magához. A félelmem csökkent, de a kíváncsiságom egyre nagyobb lett.

A csilingelés. A dallam. Furcsán ismerős volt még mindig. Továbbra is húzott magához, és nem engedett szabadulni. Magába szívott. Megbabonázott. Mintha könyörgött volna.  Mintha várt volna valamire. Mintha menekülni akart volna. Mintha...? Annyira titokzatos és bódító pillanat.

A fehér fény egy szívdobbanásnyi időre felerősödött, majd hirtelen feketeségbe borult minden. A szürke falak is feketévé lettek, ahogyan az elmém is elborult a másodperc tört részére. Egy ártatlan mosoly villant fel előttem egy különleges szempárral együtt. Hátammal a rideg és nyirkos kőnek dőltem rám törő kétségbeesésemben, a fülledt és penészes levegőt nehezen szívtam be és még nehezebben fújtam ki, a lábaim nem bírták tovább. A hideg kőre ültem, hogy egy kicsit megnyugodjak, és az elmém is kitisztuljon végre.

A dallam elhalkult, csend telepedett körém. De mégsem vett körül teljes némaság. Egy hang visszhangzott a fejemben szüntelenül, és ismételt folytonosan egy mondatot. Kinyitottam a szemeimet, az ujjaim már világosbarna tincseimet markolták, éreztem, ahogy egész testemben reszketek, majd egyik pillanatról a másikra nyugalom száll meg.

...Mondd a nevem...

Újfent megláttam a parányi fényt, ami finoman körbeölelt egy régi zenedobozt. Parányi fekete dobozt, a közepén egy kopott és viseltes balerinával. Bánatos szeméből kicsordult egy forró könnycsepp, lassan végiggördült porcelános arcán, majd semmivé porladt a megfakult és szakadt ruhán. Egy újabb kövér könnycsepp indult útjának, közelebb araszoltam a zenélő dobozkához.

Óvatosan két tenyerem közé fogtam a korábbi dallam forrását és vigyázva felemeltem a nedves kövezetről. Ösztönösen kerestem meg a szomorú balerina tekintetét, jobb kezem mutatóujjával letöröltem a nedvességet a törékeny arcról, és feljebb emeltem a dobozt. Egészen az arcomig, hogy mélyen a táncos barna íriszébe nézzek. A tekintetünk összekapcsolódott.

Váratlanul mozdult felém a parányi baba. Meg kellett volna ijednem, de nem tettem. Elmosolyodtam. A baba leengedte a karjait, mozgása még kissé darabos volt, lábait is ellazította, végül teljes testével felém fordult. Oldalra döntötte a fejét, fakó ajkai lágy mosolyra húzódtak, szomorú szempárja felcsillant.

Éppen azzal a gyengédséggel tettem vissza a dobozt a földre, mint ahogy felvettem, majd megint a kőre ültem. Törökülésbe tettem a lábaimat, ujjaimat összekulcsoltam az ölemben és lehajtottam a fejemet. Vártam. Nem tudtam, hogy mire vagy éppen miért. Egyszerűen vártam. Nem tudtam, miért reménykedem abban, hogy életre kel a balerina, de minden szívdobbanásomkor erre vágytam. Minden lüktetésem az Övé lett.

- Mondd a nevem... – hallottam meg a dallamos hangot, mire felemeltem a fejemet.

- Gyönyörű vagy – bukott ki belőlem, ahogy megláttam magam előtt a parányi babát emberi alakjában.

- Egy rejtélyes szerető? – suttogta, majd lassan leguggolt elém.

- Valóság... – súgtam mélyen a szemébe nézve.

Két kezem közé fogtam puha és meleg bőrét, elvesztem a különleges szempárban és az édes mosolyban. Gyengéden húztam közelebb magamhoz, míg végül puha és rózsapírben pompázó ajkai az enyémekre simultak. Forró csókban egyesültünk, a dallam ismét felerősödött körülöttünk, s már együtt táncoltunk a zenére...

Csak magamnak akarlak (MarkSon)

* * * Jackson POV * * *

Tudtam, hogy nem lesz könnyű ott fent a színpadon állni. Melletted. Tudtam, de mégis meg kellett tennem. Mindig. Minden alkalommal. Hiszen ez a dolgunk. Ott fent állni, énekelni és táncolni. Az utóbbi időben egyre nehezebben bírom elviselni, amikor így viselkedsz. Amikor úgy nézel másra, ahogy rám szoktál a négy fal között, ha csupán magunk vagyunk. Akkor még nehezebben viselem, amikor a rajongók ösztönöznek erre a viselkedésre. Nem akarom, hogy ezt rajtam kívül más is lássa. Csak magamnak akarom ezt a tekintetet.

Amikor elkap a gépszíj és mit sem törődünk másokkal, akkor élvezem a leginkább a játékot. A játékodat. Amikor csak egyetlen pillanaton múlik, hogy lebukunk a többiek előtt, és nyilvánvalóvá válik minden MÁSOK számára. Annyira veszélyes. Annyira izgató minden veled töltött másodperc. Mámoros és egyben őrjítő.

Most mégis eluralkodik rajtam egy ismeretlen érzés. A zöld szemű szörnyeteg lassanként borítja el az elmémet, és hajszol az őrület szélére. Miért nem vagyok képes elviselni, amikor így viselkedsz valaki mással, aki nem én vagyok? Miért akarok állandóan az ő helyében lenni? Miért akarom, hogy csak engem érints? Talán, ha nem vagyok annyira rideg, akkor most nem érezném magam olyan nyomorultul. Talán nem őrülnék bele a puszta látványba. Talán... talán, ha végre én is lépek feléd, akkor megszűnik ez az érzés, és végre önfeledten nevethetek Veled.

* * *

Mindent hátrahagyva belementél a játékba, én pedig fogcsikorgatva néztem a jelenetet. Megtámaszkodtál YuGyeom jobb vállán, egy édes csapdát készültél bezárni. Mosolyogva emelted fel a bal kezedet, amiben a mikrofont tartottad könnyedén, és még közelebb hajoltál hozzá. Hozzá. A mellkasom hirtelen szűkössé vált, és abban a pillanatban úgy éreztem, hogy egy fél kanál vízben képes lennék őt megfojtani. Őt, akinek arcához nemes egyszerűséggel előrébb dőltél, mintha meg akarnád őt csókolni. Őt és nem engem.

Szinte már a számon éreztem az ajkaidat, ahogy engem hívnak édes becézgetésbe, és kezdesz lágy kényeztetésbe. Aztán átcsúszik a nyelved a számba, majd vörös izmommal kezdünk gyengéd harcot vívni a fölényért, amit végül én nyerek meg, mert hagysz győzedelmeskedni. A mellkasom szűkössége mellett ajkaim is a másodperc tört része alatt száradtak ki, csupán JaeBum közbelépése térített észhez a mámoros érzésből.

Egyetlen biztos mozdulattal ugrott közétek és szakította félbe az őrjítő pillanatot. Az én legnagyobb megkönnyebbülésemre. Ha tovább bonyolódott volna a helyzet, akkor félő lett volna, hogy valaki megsérül odafent. Valaki, aki nem Te vagy és valaki, aki nem én vagyok. Ő. Az aktuális játékszered. Lehet, hogy azért tetted, hogy engem féltékennyé tegyél? Képes lettél volna idáig elmenni, hogy végre megadjam magam neked? Ennyire akarod?

* * *

Azt akartam, hogy velem is azt tedd a színpadon, amit vele tettél. Az én arcomhoz hajolj oda könnyedén, és engem akarj majdnem megcsókolni. Engem és nem őt. Minden porcikámban vágytam a közelségedre. Egyedül a tiédre. Játszani akartam veled, akkor és ott. Mindenki előtt. Nem számított többé semmi, csak Te és én. Mi ketten.

Egyre türelmetlenebb lettem, aztán végre eljött az én időm, és engem jelöltél ki az újabb játékszerednek. Magabiztosan lépdeltél felém, az eufória uralma alá vette az elmémet, semmit nem érzékeltem a külvilágból, csak a fölém magasodó alakodat.

Felemeltem a kezeimet, mintha védekezni akarnék, te könnyű szerrel lefegyvereztél, hiszen semmit nem kellett csinálnod hozzá. A mikrofonnal a kezedben támaszkodtál meg jobb vállamon, és széles vigyorral az ajkaidon dőltél rám. Tiltakozni akartam, de az arcomra ülő kéjes mosoly pontosan az ellenkezőjét árulta el rólam. Hogyan is tudnék ellenállni neked?

Újra szeretett Leaderünk volt az, aki hozzánk vetődött, és meggátolta, hogy az utolsó pillanatban egymásnak essünk. Pedig nem sok hiányzott hozzá, hogy végre érezzelek. Csak néhány centi választott el minket a másiktól. Amikor már odaért, tettetnem kellett, hogy nem akarom a dolgot, bármennyire is nehezemre esett. Integetni kezdtem a menekülés reményében, és te megálltál, majd hátrébb léptél tőlem.

* * *

Újfent nagyközönség előtt álltunk mindannyian. Bizonyítanunk kellett a rátermettségünket, a tehetségünket, a képességeinket. Meg kellett védenünk a nevünket és kiállnunk magunkért. Ez is csak egy játéknak indult, egy kellemes szórakozásnak, de számomra mégis komoly dolognak hatott. Téged valamiért jobban meg akartalak védeni, mint a többieket. Valamiért Melletted jobban ki akartam állni, mint mások mellett. Nem tudom, hogy miért, de egyszerűen nem akartam kudarcot vallani. Miattad.

Csak egyetlen ugrást kellett bemutatnunk. Az aláírásunkat. Mindig féltettelek ennél a produkciónál. Az első pillanattól fogva. Teljesen mindegy volt nekem, hogy szivacs volt alattad, a puszta föld esetleg egy vagy két ember. Aggódtam érted, mert nem akartam, hogy megsérülj. Miattam. Hiszen én voltam mindig is az, aki lökött a testeden egyet, és Te voltál az, akinek sikeresen kellett a talajra érkeznie. Idővel még nagyobb lett a nyugtalanságom ennél a jól begyakorolt mozdulatnál, és valahogy ez a nyugtalanság nem akart csökkenni.

Most csak egyetlen személyt kellett átugranod, azonban mégis sokkal jobban rettegtem, mint eddig bármikor. A szokottnál is jobban vigyázni akartam Rád. A számomra legértékesebbet óvni akartam a bajtól. Te mosolyogva felálltál a földön kuporgó mellé, egy másodpercre rám pillantottál, én pedig a létező összes erőmet és ügyességemet összeszedtem, hogy ezúttal is rendben legyenek a dolgok. A mosolyod adott erőt, hogy meg tudjam csinálni. Ugrottál, tökéletes szinkronban sikerült Veled együtt mozdulnom, és találtalak el a megfelelő ponton.

Hibátlanul fogtál talajt, s én nem bírtam tovább türtőztetni magam. Önkívületlenül rohantam Hozzád, és azzal a lendülettel vetettem is magam a nyakadba. Majmokhoz hasonlóan kapaszkodtam meg a karjaimmal, és a lábaimat is keskeny derekadra kulcsoltam. Átöleltél. Biztonságot nyújtva. Csupán néhány pillanatig tartott az egész, de akkor voltam a legboldogabb.

Leugrottam az öledből és ösztönösen fogtam markos tenyereim közé puha arcodat, hogy mélyen a szemedbe nézhessek. Azért, hogy láthasd, mennyire büszke vagyok Rád. Mennyire boldog vagyok, hogy ezúttal sem sérültél meg. Azért, hogy láthasd, mindig vigyázni akarok Rád és mindig akarok neked vagy veled együtt örülni.

Győztél. Felettem. Az érzéseim felett. Rávilágítottál a saját gyengeségeimre, és ennél többet már nem is kívánhattam magamnak. Mert hosszú idő óta először vállaltam fel az érzéseimet, és nem féltem azokat kimutatni. Neked. Mások előtt. A ragyogó mosolyod meggyőzött, hogy helyesen tettem, amit tettem, és újra megtenném. Még egyszer a nyakadba ugornék...

* * *

Nem tudom kiverni a fejemből a mosolyodat és az örömödet, hiába is küszködök a dologgal. Csak te jársz a gondolataimban, és uralod minden pillanatban az elmémet. A csapat nagy része kimenőn van vagy éppen más halaszthatatlan dolga akadt, így miénk az egész lakás. Nem érzem elégnek, hogy akkor és ott a nyakadba ugrottam felhőtlen boldogságomkor, valahogyan még tudatni akarom veled, biztosnak kell lenned. Ahogy nekem is.

Unottan váltogatom a csatornákat, amikor előcsoszogsz a fürdőből. Kissé nedves tincseidbe túrsz egy könnyed mozdulattal, és összerázod a rakoncátlan fürtöket. A póló lazán hullik felsőtestedre, bár néhol picit határozottabban tapad alakodra, az alsód éppen kilátszik a szürke matéria alól. Rám emeled csillagként fénylő szempárodat, a mellkasom megint feszíteni kezd. A szívverésem szétrepeszti a bordáimat.

Ledobom a távirányítót a kanapéra, aztán sietve pattanok fel a heverőről, mielőtt még menekülőre fognád, és a szobádba vonulnál pihenni. Nem akarom, hogy most elmenj. Olyan régóta először vagyunk ismét magunkban, amit ki akarok használni és nem elfecsérelni a világító doboz bámulásával. Inkább gyönyörködöm Benned. Mandulaívű szempárodban. Hosszúkás orrodban. Vékony és rajzolt hatású ajkaidban. Tökéletes állkapocsíveden. Feszes és lüktető nyakadon. Mindenedben.

Gyengéden jobb csuklódra szorítok, mire csak egy mosolyt intézel felém. Viszonzom a parányi görbületet, majd lassan tolni kezdelek a hálód felé. Kérdőn és kíváncsian bámulsz rám, de nem zavarod meg a meghitt pillanatot egyetlen kérdéssel sem. Egy lendülettel bevágom a hátam mögött az ajtót, fordítok a pozíciónkon, majd gondolkodás nélkül nyomlak fel a falapra. Arcodhoz hajolok. Egyszer mélybarna szempárodba merülök, egyszer ínycsiklandozó ajkaidat veszem szemügyre.

- Csak magamnak akarlak – közlöm tényként, és bezárom a kettőnk közti távolságot, miközben egy halk és nevetős sóhaj szakad fel belőled mérhetetlen elégedettségedtől...

Chained Up (VIXX) - 7. fejezet [Befejező rész]

- Shiki – suttogom magam elé, mire TaekWoon szorít egyet a derekamon, a tekintetünk összefonódik. – Igen? Mit szeretnél?

- Mi van vele? – nyelek egyet.

- Mivel mi van? – pislogok nagyokat, és természetesen úgy teszek, mintha nem tudnám, hogy kiről kérdezett alig három másodperccel ezelőtt.

Egy utolsó útszélinek érzem most magam. WonShik minden tőle telhetőt megtett az elmúlt egy évben, hogy végre megszabaduljak Leo iránti érzéseimtől, de egyszerűen, amikor itt állt előttem és a szemembe nézett ez az Oroszlán, elgyengültem. Megbénított mindenével, és egyetlen mozdulattal édesgetett újra magához. Pedig már azt hittem, hogy Shikivel minden sínen van, és rendben leszünk mi ketten. Annyira igyekezett mindenben.

- HaNa-yah? – zökkent vissza TaekWoon duruzsoló hangja a valóságba.

- ... – csak pislogok rá nagyokat, mert képtelen vagyok többre.

- Jól vagy, HaNa? – suttogja, miközben jobb tenyerét az arcomra csúsztatja és lágyan megcirógatja a bőrömet.

- Jól – hazudom picit félre sandítva.

- Látom, hogy valami bánt. Elmondod nekem? Megosztod velem? – apró puszit nyom a számra, majd feljebb tornázza magát, és alkarjaival megtámaszkodik a vállaim mellett.

- Semmi – sóhajtom csalódottan. – Nem bánt semmi – motyogom, még mindig nem nézve TaekWoonra.

- Nekem nem tudsz hazudni, HaNa. Ismerem minden rezdülésedet. Az arcod minden kis bőrredőjét.

- Hah? – hirtelen kapom a tekintetem az Oroszlánra, és nyelek ezzel egy időben egy hatalmasat. – Hogy’ érted? Hogy’ érted, hogy ismered minden rezdülésemet? – értetlenkedek, mint egy fogyatékos, miközben rémülten járatom a szemeimet TaekWoon mélybarna óceánjában.

- Ahogy mondtam. Tudom, hogy amikor ideges vagy, akkor a bal szemed elkezd finoman rángatózni – az említett szememhez hajol és óvatosan megpuszilja. – Tudom azt is, hogy ha zavarban vagy, akkor hadarni kezdesz, picit bele is pirulsz a szavaidba, és ritkán még nem is találod őket – az orromra nyom még egy apró puszit. – Tudom azt is, hogy ha valami bánt, nem szereted megmondani, mert félsz attól, hogy megbántod vele az illetőt, és olyankor nehezen tudsz a másik szemébe nézni – elsöpör egy kósza tincsköteget a homlokomról, aztán ajkait érinti gyengéden a bőrömhöz.

Most vagy minden az arcomra van firkálva egy alkoholos filccel, és teljesen egyértelműen mindent el lehet olvasni, vagy TaekWoont baromira félreismertem és hibátlanul tud bennem olvasni – amit eddig viszont nagyon jól titkolt. Mert, hogy tökéletesen felvázolt három főbb tulajdonságomat, amiket ha akarnék, se tudnék letagadni, és főleg nem tudnék változtatni rajtuk.

Újabb és újabb gombócot tolok le a torkomon, és érzem, hogy az arcom szépen lassan veszi fel a vörös mélyedő árnyalatait. Kissé felemelkedik rólam, majd tenyerei közé fogja az arcomat. Hüvelykujjaival gyengéden megcirógatja a bőrömet, orrával játékosan megpiszkálja az orrom hegyét. Halk és egyben picit nevetős sóhaj szökik át kívánatos párnái között.

- HaNa – felszusszant, majd egy lélegzetvétellel később folytatja. – Szeretlek. Tudom, hogy min mentél keresztül. Tudom, hogy Ravi mennyit küzdött azért, hogy engem elfelejthess. Tudom azt is, hogy nagyot hibáztam azzal, hogy nem viszonoztam azonnal az érzéseidet, pedig kellett volna.

- TaekWoon. Én.

- Cssh – mutató ujját a számra teszi, és belém fojtja a gondolataimat. – Nincs semmi baj, HaNa. Ha szeretnéd, akkor beszélhetünk együtt is Ravival.

- Nem – mormogom az ujja alatt, mire elveszi onnan a kezét, hogy jobban értse a szavaimat. – Hálás vagyok a felajánlásodért, de ezt egyedül kell megbeszélnem Shikivel. Tartozom neki ennyivel.

- Ha szeretnéd – újabb lágy csókot nyom a számra, és mosolyogva rám néz. – Csak szerettem volna, ha tudod, hogy nem hagylak egyedül cipelni ezt a terhet.

- Köszönöm, TaekWoon – motyogom, végre sikerül visszaadnom abból a mosolyból, amit ő ad nekem.

- Gyere, menjünk – bólintok, majd felemelkedik rólam, és sietve magára kapja az alsóját, aztán a kezembe nyomja az én fehérneműimet.

Na, igen. Nem kellene pucéran Shiki elé állnom, így is elég lesz a szemébe nézni, és bevallani neki mindent, ami köztünk történt az Oroszlánnal. Gyors mozdulatokkal bújok bele a bugyiba és a melltartóba, már csak a normális ruháimat kéne valahogy összekaparnom. Szerencsémre nincs túl messze a kanapétól az öltözőfülke, így csak ötöt kell lépnem, hogy a kezeim közé kerüljenek a gönceim.

Kettő perccel később már talpig díszben kerülök elő a rejtekemből, és tipegek az ajtó felé. TaekWoonhoz. Nagyot nyelek, ahogy egymásra akad a tekintetünk. Valahogy most megint más. Ismeretlen, de egyben nagyon jó érzés is. Nagyot szusszantva állok meg előtte, mire mosolyogva nyújtja felém bal karját.

- Igen? – pislogok fel rajongva imádott Oroszlánomra, aztán vissza a nyitott tenyerére, és megint a mélybarna lélektükrökbe. – Mit szeretnél?

- Fogd meg a kezem.

- Miért? – rebegtetem a pilláimat, és igyekszem a lehető legértelmesebb képet vágni rá.

- Csak. Fogd meg a kezem.

- Öhm. Oké – picit remegve sikerül belecsúsztatnom a kezemet a tenyerébe, de azonnal rászorít az ujjaimra, és egy gondolattal később már össze is kulcsolja őket.

- HaNa-yah? – fordít közben maga felé, teste mellett lógó kezét a vállamra simítja. – Szeretnék még mondani neked valamit.

- Micsodát?

- Szeretlek – homlokával az enyémnek dől, és lehunyja a szemeit.

- Mondtad már. Az előbb – hebegem kissé összezavarodottan.

- De te nem válaszoltál rá.

- Öhm – nyelek egy nagyot. – Öhm. Én. Én azt hittem, hogy tudod.

- Olyan nagyon nehéz lenne kimondanod, hm? – suttogja, és kicsit hátrébb húzza a fejét az enyémtől, majd rám emeli macskás szempárját.

- TaekWoon – sóhajtom elhaló hangon. – Amikor utoljára mondtam ezt neked, akkor úgy éreztem, hogy életem legnagyobb hibáját követtem el vele. Bocsánat, ha nem tudom azonnal kimondani, de nekem most ehhez idő kell. Nem tudom, hogy mennyi, de szükségem van egy kis időre.

- Jól van. Megértem, és megkapod az időt. Amennyit csak szeretnél és szükséged van rá. De remélem, hogy ami most történt közöttünk, az nem egyszeri alkalom volt, és engeded, hogy most már én legyek melletted.

Újra bennem akadnak a szavak. Egyszerűen nem tudok mihez kezdeni most. Az Oroszlán olyan szavakat intéz felém, amikről már szinte teljesen lemondtam, hogy tőle soha nem fogom már ezt hallani. Most mégis úgy záporoznak felém a vallomásai, mintha az kötelező volna. Szívesen kimondanám azt, amit hallani szeretne, de képtelen vagyok rá. Éppen ő volt az, aki hátat fordított nekem és az érzéseimnek, és most mégis ő várja, hogy újra kimondjam őket és viszonozzam az övéit, ami a részemről egy pillanatra sem múlt el. Maximum csak elhalványult kissé WonShik gyengédségének köszönhetően, de el nem múlt a szívemből.

- HaNa-yah – súgja ajkaimra hajolva, miközben elveszi a kezét a vállamról, és az arcomra csúsztatja puha tenyerét.

- Igen? – motyogom.

- Sajnálom, hogy bolond voltam, és hagytalak majdnem elveszni. Ígérem, hogy a jövőben sokkal jobban fogok vigyázni rád, és kárpótolni foglak mindenért.

- Nem kell. Tényleg. Nem kell semmivel sem kárpótolnod.

- Akkor hogyan fogom elnyerni a bocsánatodat? – elveszi a kezét az arcomról, másik kezével elengedi az ujjaimat, és a derekamra fonja hosszú és erős karjait. – Mit tegyek, hogy megbízz bennem és elhidd a szavaimat? – kérdezi, miközben szorosabban ölel magához, fejét vállgödrömre hajtja.

- Semmit. Komolyan – mormolom érthetetlenül, a karjaim automatikusan ölelik körbe vékony és alabástrom ívű nyakát, magamhoz húzom. – Nem kell semmit sem tenned. Csak hagyd, hogy megszokjam a helyzetet, rendben? – belefúrom az arcomat nyakszirtjébe, és aprót szippantok a mámoros illatfelhőből.

- Megszokhasd? – kuncogja, és lazít picit az ölelésén, végül kibújik a vállgödrömből, és rám néz.

- Igen. Megszokhassam. Egy éve álmodozom erről a pillanatról, és most valóra vált – azonnal elönti az arcomat a forróság, és rákként tündökölök Leo előtt.

- Akkor vagy a legédesebb, amikor zavarban vagy – mosolyogja, újra kezei közé fogja az arcomat, mélyen a szemembe néz. – Ezt szerettem meg benned legelőször – egy csókban forrasztja össze ajkainkat, az én térdeim pedig ismét elgyengülnek.

* * *

Nehezen szakadtam el TaekWoontól, a búcsúzás nem tartozott sohasem a kedvenceim közé. Shikitől is utáltam elköszönni, mert soha nem tudtam, hogy aznap még bújhatok-e az oltalmazó karokba, vagy arra a napra annyi volt. Most sem ment olyan könnyen, de végül TaekWoon meggyőzött. Nem mintha túlzottan erősködnie kellett volna, de azért nem mondtam elsőre igent az együtt alvás ötletére.

Mély levegőt véve lépek ki a forgatás helyszínéről, és a hátsó ajtóhoz indulok. A taxi mellett döntöttem végül, egyelőre nem szeretnék még túl sokat TaekWoon közelében mutatkozni, jobb a békesség mindenkinek. De kiváltképp nekem és Leonak. Meg persze a csapat többi tagjának sem árt a nyugalom így comeback idején.

A taxi alig húsz perc alatt fuvaroz haza, a szokottnál is idegesebben szállok ki az autóból, és slattyogok a főbejárathoz. Út közben kaptam egy üzenetet Shikitől, miszerint szeretne velem váltani pár szót, mielőtt lefekszenek aludni. Azt hiszem, hogy ma sokunknak lesz álmatlan éjszakája, de kiváltképp nekem. Fogalmam sincs hogyan, de eljutok a közös lakás ajtajáig, majd a csengőszóra szeretett és mélyen tisztelt leaderem nyit ajtót, és fogad széles mosollyal az arcán.

Illedelmesen meghajolok, majd beljebb bukdácsolok a lakásban. Egészen a nappaliig terelget a vezető, majd le is nyom Hyukie és Bini közé. Egyszerre karolnak belém. Jobban mondva, HongBin átveti a karját a vállamon, Hyuk pedig az ölembe hajtja a fejét, és már ötévesként szendereg a combjaimon. Elmosolyodom. Hogyan legyek képes ezek után bármit is közölni velük?

Hogyan mondjam meg, hogy majd’ egy éve titkolt viszonyt folytatok az egyik taggal, aminek most láthatólag pontot is teszek a végére. Egy megcsalással. De azt mégis hogyan valljam be, hogy bizony mégsem maradok egyedül, mert éppen azzal gabalyodok össze, aki miatt megcsaltam azt a bizonyos bandatagot. Már csak egy tálalható verzió kéne, de persze most egy sem jut az eszembe. Kétségbeesett tanakodásomból két bársonyos és meleg tenyér rángat ki, majd nézek is fel ösztönösen a kezek tulajdonosára. WonShik álldogál felettem, és a szeméből kiolvasva látom, várja, hogy kövessem.

Sikerül kiszabadulnom az ölelő kar és nehézkes buksi fogságából, és felkelek a heverőről. Ravi a hálója irányába biccent egyet, ismét egy fejmozdulattal válaszolok. Picit lemaradva követem a szobájába, majd ahogy átlépem a küszöböt, már csukódik is mögöttem az ajtó, és ezzel együtt fordul a kulcs a zárban.

- Beszélnünk kell, HaNa – elengedi a kilincset, és közelebb sétál hozzám.

- Kell, igen – egy mély sóhajjal együtt nyöszörgöm a válaszomat.

- Azt tudnod kell, hogy fontos vagy nekem, HaNa – kezd bele, miután mindketten leültünk az ágyra. – Tényleg. Nagyon. Mint még senki más eddig. Éppen ezért lehet, hogy ostobaság volt az, amit csináltam.

- Mit? Mit csináltál, Shiki?

- Hm. Te vagy az egyetlen, aki így hív – édes mosolyra húzza ajkait, az én számra is mosoly ül ki. – Szeretem hallani. Nagyon. De egy valamit jobban szeretek.

- Micsodát? – pislogok aprókat.

- Téged. És téged boldognak látni. Azt sokkal jobban szeretem. Tudom, hogy én nem tölthetem be azt a helyet a szívedben, amit Hyungnak kellene, de én megpróbáltam.

- Tudom. Tudom, Shiki, és nem is tudod, hogy mennyire hálás vagyok minden erőfeszítésedért.

- Kérlek. Hadd fejezzem be – a kezemre szorít, lágyan megcirógatja ujjbegyeivel az én ujjaimat. – Megpróbáltam, de az utolsó pillanatban inkább meggondoltam magam, és visszahátráltam.

- Hah? V-visszahátráltál? Honnan? Hova? Miért? – zúdítom WonShikre az eszembe jutó kérdéseimet.

- Miattad, HaNa. Mindent miattad tettem. Érted. A boldogságodért.

- Shiki. Miről beszélsz? Mit csináltál?

- Beszéltem Hyunggal.

- H-hogy? Mi? Mi van? K-kivel? – kidüllednek a szemeim, kis híján az ölemben végzik a szemgolyóim a választól.

- Hyunggal. Elmondtam neki mindent. Kettőnket. Hogy együtt vagyunk már egy ideje, de te még mindig szereted őt, és ez az egész csak egy látszat.

- Miért tetted ezt, Ravi? – elengedem a kezét, könnyes szemmel nézek rá és húzódom is arrébb tőle.

- Mert szeretlek, HaNa, és nekem a te boldogságodnál nincs fontosabb. Tudom, hogy én nem adhatom meg neked azt a boldogságot, amit Hyung. Viszont ha téged boldognak látlak, akkor egy részem ezzel boldog lesz.

- Ó, Kim WonShik, te nagyon bolond – könnyek között és mosolyogva csúszok hozzá vissza, aztán karolom is át a derekát – Nagyon bolond vagy, ugye tudod? – belebújok a nyakába, viszonozza az ölelésemet.

- Csak mondd, hogy nem volt hiábavaló a szájkaratém, és Hyung végre észhez tért.

- Egy percig sem volt hiábavaló egyik tetted sem, Shiki.

- Mondd még egyszer.

- Nem volt hiábavaló.

- Nem. Ne ezt. A nevemet – mormogja a nyakamba, és szorosabban magához ölel.

- Javíthatatlan vagy, Kim WonShik – kuncogom.

- Tudom. De szeretném még egyszer utoljára hallani, mielőtt végleg a karmai közé löklek annak az Oroszlánnak – dünnyögi, és az orrát még inkább a nyakamba fúrja. – Csak egy icipicit mondogasd még nekem.

- Annyiszor fogom ezt mondani neked, ahányszor csak akarod, Shiki.

- Mondd még egyszer! – felnevet.

- Shiki.

- Még egyszer.

- Shiki.

Ha húszszor nem mondatta ki velem ugyanazt a becenevet, egyszer sem, de a huszonötödik után végül megelégszik, és elengedi a derekamat. Most már végre fény derült arra a titokra, hogy Leo miért is kezdett hirtelen furcsábban viselkedni a kelleténél. WonShik keze volt a dologban.

Még egyszer utoljára magamhoz ölelem támaszból lett vigaszomat majd ismét támaszomat, és hálát adok mindenért, amit értem tett. Az összes tettéért. Attól kezdve, ahogy magához ölelt azon a napon, és addig a pillanatig, hogy beszélt Leoval az érzéseimről. Persze képtelen vagyok megállni, hogy ne osszam meg vele az eredményességét, amit először morcosan fogad, de végül mégis egy magabiztos és elégedett mosoly lesz a jutalmam.

Együtt csoszogunk elő a szobájából, majd mászunk is vissza a nappaliba. Minden tagot magamhoz ölelek, és elrebegek nekik is egy hosszú imát hálám jeléül. Ken is megköszöni a zökkenőmentesnek nem éppen nevezhető kapcsolatunkat, ami lassanként forrta ki magát, majd HongBinhez araszolok. Egyetlen mellkason csapással utasítom rendre macsó mivoltát, és közlöm tényként, hogy ezt az énjét hagyja a Csillagfényeknek, mert mi pontosan tudjuk, hogy igenis szereti az ölelést.

Bini után szeretett leaderem kerül sorra, akinek a szorítása elől soha egy percig sem akartam menekülni. Ha HakYeon valakit meg akart ölelni, azt bizony megölelte a leader. Mindenkit. Én pedig nem ellenkeztem. Soha. Egyik alkalomkor sem.

Negyedikként Hyukhoz araszolok, aki egy lendülettel pattan fel a kanapéról, és kapja el a derekamat. Imádom. Mindig is imádtam ezt a Nyuszkót, és napról napra csak egyre jobban imádom. Bárcsak soha ne nőnének fel ezek a kölkök. Bárcsak. De ahogy minden gyerek, így SangHyuk is egyszer csak felnő. Egyszer. Majd. Valamikor.

Utolsó előttiként Shikihez somfordálok. Hiába ölelgettem már meg a szobájában, egyszerűen nem bírom megállni, hogy ne bújjak bele újra a karjaiba. Még mindig nyugalomra lelek bennük, és erre a nyugalomra mindig szükségem lesz. Nagy puszit kapok a hajamra, aztán lefejti rólam a végtagjait, és finoman Leoig tessékel, aki a konyhában bújt meg.

Egyszerre krákognak fel a többiek, mire kapnak egy erőteljes gúnyt tőlem, és Leotól egy szigorú pillantást. De inkább biztonságba húzódunk, mielőtt egy távirányító vagy egy papucs landolna mellettünk. Megszorítja az ujjaimat, és TaekWoon rezidenciájáig botladozunk. Az ajtóhoz érve egyszerre sóhajtunk fel. Elengedi az egyik kezemet, és a kilincsre fog. Elmosolyodik. Megint. ÚGY.

- Nah?

- Na, mi?

- Nah? Kimondod végre? Csak egyszer. Egyetlen egyszer. Most az egyszer. Kérlek, HaNa-yah. Jagiya. Szeretném újra hallani – kérlel halkan.

- ... – csak egy halvány mosollyal reagálok a könyörgésére, végül finoman fogaim közé szorítom alsó ajkamat.