Csak megtörtént... [18+]

~~~ KeyGiCat! Megérkeztem az Általad kért Álommal, mely végül egy nagyon hosszú One Shot lett. Remélem, tetszeni fog. Jó szórakozást hozzá! <3 <3 <3 ~~~

Egyszerűen csak megtörtént. Nem tudom, hogyan és nem tudom, mikor. Olyan könnyedén és mosolyogva indult minden, aztán lassanként lett egyre szorosabb a kapcsolatunk. Talán már nem is emlékszem, hogyan is történt az első találkozásunk, mi volt az első mondat, ami elhagyta a számat felé, de azt tudom, hogy egy ideje minden nap ugyanaz az egyetlen szó vet véget a napunknak minden este. Egyetlen szó, ami mégis hegyeket képes megmozgatni és vulkánokat tud feléleszteni...

Most is minden pontosan úgy indult, ahogy az péntek esténként szokott. Ő kirugdalta a szobatársát a közös kollégiumi szobájukból, én pedig átbuszoztam hozzá arra az estére, hogy végre kibeszéljük a nehézkes hetünket, elvesszünk a női csacsogás rejtelmeiben és belemerüljünk legalább két filmbe, amit még egyikünk sem látott, viszont egyedül én nem voltam hajlandó megnézni.

A táskámba bepakoltam a váltóruhámat meg a méregzöld hálóingemet, ami a héten volt soron. Persze mit sem törődtem a mély dekoltázsával és az egyik oldalán lévő slicceléssel, hiszen aludtam már együtt vele, csak másik hálóingben. Nyugodtan készítettem össze a ruhákat és a fogkefémet is behajítottam a táska mélyére, a választható filmeket pedig egy hengeres dobozba tettem, az pedig a ruhakupac tetején végezte.

Miután háromszor leellenőriztem, hogy minden fontos kellék megvan az ottalváshoz, némi rágcsálnivalót is behajítottam a táska oldalzsebébe, aztán beleugrottam a legkényelmesebb – no, meg újonnan beszerzett – fekete sportcipőmbe, amit azóta is csak „Szerelem első látásra”-ként becézek, majd az ajándékba kapott rajongói pulcsimat a derekamra kötve léptem ki a lakás ajtaján, hogy végre egy kis szabadságban legyen részem.

Szinte már futottam a megállóig, hogy mielőbb ott lehessek, de persze feleslegesen tettem, mert a fémmasina nem jött előbb, hogy engem idő előtt elvigyen imádott barátnőmhöz, így kénytelen voltam legalább tíz perccel tovább szobrozni a megállóban, az egyébként is szokásos tizenöt perc mellett. De nem számított, csak végre úton legyek hozzá.

Éreztem, ahogy hosszú karjai oltalom alá vonnak, puha ajkai pedig a homlokomra simulnak, ezzel így üdvözölve engem. Kis híján beleszédültem a saját képzeletembe, amikor végre begördült a fehér, lemosatlan járgány és egy biztos ugrással felpattantam rá. Gyorsan megváltottam a menetjegyemet, majd a hátsó ülések egyikét vettem célba, ahogy azt a közös utazásaink során volt szokásunk.

Türelmetlenül számoltam a perceket, amik hátra voltak a találkozás pillanatáig, az egész út alatt az ujjaim között szorongattam a telefonomat, hogy a megfelelő időben odaszóljak neki, hamarosan érkezem. Így is tettem most is. Hármat csörgettem, majd kinyomott és tudtam, hogy alig nyolc perc fog elválasztani már csak tőle és attól az érzéstől, amit táplált irántam... és én iránta.

A leszállóhelyet fürkészve álltam fel az ülésről, majd nyomtam is meg a kék színű gombot, hogy jelezzem a buszsofőrnek, megérkeztem a célomhoz. Szabályosan leugrottam a járműről, és azonnal keresni kezdtem a szememmel imádottamat, de a vigyor, ami az arcomon ült, hirtelen fagyott le, amikor tudatosult bennem, hogy még nem érkezett meg. Rettenetesen megijedtem, mert ilyen még soha nem fordult elő vele. Mindig előbb ideért és mindig ő várt rám. Nem pedig fordítva.

Többször körbeforgattam a fejemet, hogy talán csak nem vettem észre valamelyik várakozó mögött, de sehol nem láttam az alakját, amit ezer közül is felismertem. Kezdtem teljesen kétségbe esni és már reszketve nyúltam a mobilom után, hogy felhívjam, mégis mi történt vele. Épp csak feldobtam a táskát a vállamra, hogy könnyebben a fülemhez tudjam emelni a telefont, amikor valaki a hátam mögé lopakodott és a bal fülemnél megéreztem meleg sóhaját.

Ösztönösen hunytam le szemhéjaimat a lélegzetvétel pillanatában, visszacsúsztattam a telefont a zsebembe, a batyum pedig azonnal lecsúszott a vállamról és a földre pottyant. Két kar fonódott derekam köré, majd egy áll érintette a bal vállamat. Felhőtlen mosoly kúszott ajkaimra, a következő szívdobbanásomkor pedig megfordultam a védelmező végtagok alatt és karjaimat a tulajdonosa nyakára kulcsoltam.

Orromat automatikusan fúrtam nyakszirtjébe és szívtam is be az illatát a következő sóhajomkor. Erősebben szorított a testéhez, szívverése most is nyugodt volt, ahogy mindig és ezzel engem is állandóan megnyugtatott. Még inkább átkulcsoltam a nyakát, még közelebb préseltem magamat hozzá és azzal együtt mindenről megfeledkeztünk magunk körül.

Néhányan ugyan furcsán néztek ránk, amiért ilyen sokáig kapaszkodunk a másik testébe, páran viszont – akik hozzászoktak ezekhez az alkalmakhoz, mert tanúi lehettek többször is – csak mosolyogtak ránk. Nos, igen. Nem egyszerű megérteni a mi viszonyunkat, hiszen túl van már néhány dolgon, tapasztaltunk már meg sokat egymás mellett és mégis itt vagyunk a másiknak. Mindig. Hosszú percekig öleltük át egymást, nem foglalkozva a zsibbadással, amit végül csak egy halk nyöszörgéssel nyugtáztunk mindketten.

- Ideértél, Kincsem? – Mosolyogva lazított a szorításán és húzódott picit hátrébb tőlem.

- Ühüm – bólogattam egészen piciket, az én számra egy picit szélesebb vigyor költözött, ahogy egymásra néztünk. – Hol voltál? – Kérdeztem kicsit aggódva, mire csak még jobban elmosolyodott.

- Vettem neked egy meglepit – puszilta meg a homlokomat, bennem pedig azonnal kérdések tömkelegei fogalmazódtak meg.

- Mit? Mégis mit vettél te nekem? Nem kell, hogy költs rám! – akadékoskodtam megállás nélkül, mire fogta magát és nyomott egy puszit a számra.

- Menjünk!

Ezzel felkapta a táskámat a lábam mellől, a saját vállára kanyarintotta a szütyőt, majd másik kezével megragadta a csuklómat és húzni kezdett. Döbbenten pakoltam a lábaimat egymás után, ujjaim ösztönösen fonták át az ő ujjait lépteink során, bennem mégis cikáztak a gondolatok és egyetlen kósza érintés, amit végképp nem tudtam hova tenni. Megcsókolt. Vagy mégsem? Véletlen tette? Szándékosan hajolt a számra, hogy azzal fojtsa belém a szavakat? Miért? Hiszen máskor mindig csak rám szólt. Most mégis...

Lüktetett a mellkasom, ahogy haladtunk a szürke járdán, óvatosan sétálva az emberek között. A kissé roskadozó, megkopott sárgaszínű kollégiumi épület egyre közelebb tűnt, az én mellkasom viszont annál inkább lett egyre szűkösebb. Vártam, hogy végre magunk legyünk, azonban a félresikerült csók után nem tudtam, hogy mégis hogyan legyünk kettesben.

Az épület főbejáratához érve udvariasan köszöntünk az idős portásnak, aki ezúttal is csak egy mélyebb morgást engedett ki a bajsza alatt, majd hanyatt dőlt a fekete karosszékben, feljebb húzta a cipzárját rojtos, barna pulóverén és tovább szendergett a délutáni pihenő idején. A folyosó vége felé vettük az irányt, a hátsó lépcső felől rövidebb volt megközelíteni a szobáját. Plusz nem kellett seregnyi diáktársba sem belebotlani, majd jópofizni velük, ahogy az ilyenkor szokás.

Az emeletre érve a szokottnál idegesebb lettem, ólomsúlyúvá vált a cipőm talpa és alig tudtam lépdelni mögötte. Egyszer sem nézett hátra, rendületlenül fogta a kezemet, másikkal pedig a táskámat cipelte továbbra is. Az ajtóhoz érve előkapta a kulcsot, majd egy gondolattal később már ki is nyílt a mélybordó falap és elém tárult a kicsiny és visszafogottan bútorozott lakrész.

A két ágy közül az egyik természetesen be volt vetve, a másik viszont rendezetlenül állt a szoba egyik sarkában. A fekhelyek között, az erkélyről beszűrődő napsugarak épp elengedő fényt biztosítottak mindig is sötétedésig, a lágy szellő pedig átjárta a helyiség minden zegzugát, ezzel engem kissé megborzongatva olykor.

- Nem jössz be? – Pillantott felém, ahogy a táskám a bevetett ágy mellett helyet foglalt, én pedig egy nagyobb méretű gombócot tuszkoltam le a torkomon ezzel egy időben.

- Kezet mosok – motyogtam kissé elhaló hangon, miközben irányt vettem az erkéllyel szemközti, zuhanyzós fürdő felé.

Elnyújtottam a megszokott mozdulataimat, majd a nedves tenyereimet a kellemes gyümölcsillatú, halványlila törölközőben szárítottam meg, aztán pedig visszaballagtam az ajtóhoz, hogy végre a cipőmet is lerúgjam magamról, mielőtt összehordom a koszt a gondosan feltakarított szobában, amiért már szinte csak ő volt a felelős a trehány szobatárs miatt.

- Szeretnéd a meglepidet? – Szólalt meg alig hallhatóan az ágyra ülve, bennem pedig az ütő is megállt a hangjától.

Ezúttal is lágy és dallamos volt, halkan csengett minden szava, én mégis beleremegtem a melódiába. Nem tudtam, hogy miért, hiszen mindig is így szólt hozzám minden alkalommal, de most mégis másként hatott rám. Miután megszabadultam a lábbelimtől én is az ágyhoz battyogtam, majd egy lendülettel lehuppantam mellé, aztán babzsákként dőltem végig a puha ágytakarón.

Karjaimat a fejem alá csúsztattam, a szemeim pedig lecsukódtak. Mindig is így tettem, hiszen otthon éreztem magam és nem volt másra szükségem, csak mellettem legyen. Melegséget árasztó tenyere csupasz nyakamhoz ért, hosszan végigsimított gerincem mentén, apró remegést kiváltva belőlem, amit pusztán egy könnyed mosollyal reagált le.

Újra és újra megismételte a mozdulatot, majd a fejemhez nyúlt és vigyázva kivette feltűzött tincseimből a fekete csatot és az éjjeli szekrényére tette. Ujjai közé fogta a vékony, fekete hajgumimat és attól is megszabadította fürtjeimet. Elmosolyodtam. Nem tudom, miért szerette, ha ki van engedve a hajam, engem már inkább idegesített, viszont nem voltam hajlandó levágatni sem, mert néha egész jól elvoltunk. Bársonyos ujjbegyeivel a tincsek közé tévedt, aztán lassan fellazította őket.

Elégedetten felszusszantott miután végzett a hajammal, majd újra a hátamat kezdte gyengéden cirógatni, míg végül magam mellé nem húztam egyik karommal, amit időközben kiszabadítottam. A derekára csúsztattam én is a végtagomat és oldalát cirógattam finoman. Puha párnái halántékomra simultak, apró puszikat hintett bőrömre, amiket csak mosollyal voltam képes viszonozni. Jól esett a törődése. Mindig is...

Mellém fészkelte magát, szorosan hozzám bújt és megállás nélkül simogatta a hátamat, amitől lassanként szenderedtem el. Hiába nem voltam álmos, mellette bármikor képes voltam elaludni. Nyugalmat és szeretetet árasztott minden egyes érintése.

- Na? – Hajolt fülemhez, meleg lehelete végigbizsergette a bőrömet. – Kéred a meglepidet?

- Kérem – suttogtam piciket bólogatva, még mindig csukott szemekkel.

- Jó – újabb puszit kaptam az arcomra, majd egy hosszú hátsimítás után felkelt mellőlem.

Felemeltem a fejemet és kinyitottam a szememet, hogy kikémleljem azt a bizonyos meglepetést, amit az első perctől fogva emlegetett. A világosbarna szekrényéhez ballagott, kinyitotta az ajtót, automatikusan elmosolyodtam, amikor szemem elé tárult az a néhány poszter, ami közös szenvedélyünket tükrözte vissza. Míg ő a ruhái között keresgélt, addig én kihámoztam magam a meleg pulcsiból és az ágy végére dobtam.

- Na, mit kap az én Kincsem? – Fordult megint felém, kezében tartva egy parányi, kék-fehér színű dobozkát.

- Mit? – Pislogtam egyre nagyobb pupillákkal, amitől csak még jobban elmosolyodott.

- Mit szeret az én Kincsem? – Közelebb lépdelt az ágyhoz, majd visszaült rá, két keze között szorongatva a nekem szánt ajándékot.

- Öhm – képtelen voltam eldönteni, hogy mire gondol hirtelen, mert a csomagolásából ítélve nem lehetett az instant tészta, amit vacsora gyanánt fogyasztottunk az ilyen estéken. – Tészta?

- Nem – kuncogta halkan, aztán elém csúsztatta a dobozkát, nekem pedig felcsillant a szemem.

- Pepero?! – kiáltottam el magam hangosan, mire ő csak nevetett egy nagyot.

- Gondoltam, hogy a melegben nem cipelsz magaddal most, így inkább vettem egyet gyorsan a boltban.

- De nem kellett volna – kezdtem ellenkezni, de ahogy a megállóban, úgy most is belém fojtotta a hangokat.

Újra egy gyors puszival némított el, azonban most egy picit tovább tartott, mint az első alkalommal. A szívem heves dübörgésbe kezdett, amikor forró párnái érintették az enyémeket, áram száguldott végig a gerincem mentén, hirtelen markoltam a dobozra, amin azonnal meg is látszott a meglepettségem. Megint csak pillázni voltam képes az előttem mosolyogva ülő imádott barátnőmre, szembogarai arcomat mérték fel szüntelenül, ajka pedig finom görbületre váltott, ahogy elmerült a feltérképezésben.

- Mi az? – Bukott ki belőlem kisvártatva, mire jobb tenyerét arcomra csúsztatta és lágyan megcirógatta a bőrömet.

- Csak néztelek – még egy puszit kaptam a homlokomra, aztán az enyémnek döntötte a homlokát és mélyen a szemembe nézett. – Szeretem nézni az arcodat. Talán baj?

- Csak nem vagyok hozzászokva – dünnyögtem az orrom alatt lehajtott fejjel, elkapva róla a pillantásomat.

- Tudom – suttogta alig hallhatóan, miközben végigvezette ujjbegyeit arcélemen, majd gyengéden államra fogott és lassan felemelte a fejemet, hogy újra egymás szemébe nézhessünk. – De épp az a célom, hogy megszokd az érzést milyen, mikor úgy szeretnek valakit, ahogy azt megérdemli.

A kép csak illusztráció

Lassan közelebb hajolt hozzám, orrát finoman az enyémnek nyomta, sóhajai cikáztak a számon, amit ösztönösen nyaltam meg, ezzel majdnem megérintve az övéit. Hüvelykujjával játszadozott az államon, míg végül megint megemelte picit a fejemet, aztán érzékien összeérintette ajkait az enyémekkel.

Párnái közé fogta alsó ajkamat, majd a felsővel is így cselekedett, aztán megint az alsót kényeztette lágyan. Combja mellett pihenő karja csípőmre siklott, még közelebb vont magához, azonban az édes és félénk csókot egy pillanatra sem szakította meg. Féltőn ízlelgette számat, majd nyelve hegyét húzta végig alsó ajkamon, újabb áramcsapást mérve testem érzékenyebb pontjaira.

Ösztönösen tártam széjjelebb a számat, utat engedve ezzel vörös izmának. Ami egy nagyobb szívdobbanásommal később át is csúszott és megkereste az én izmomat, hogy lassú táncba invitálhassa azt. Elengedtem a dobozt és mindkét karomat nyakára fontam a fokozatosan bátorodó érintések következtében. Mellkasom az ő mellkasához feszült, majd’ kiugrott a helyéről a szívem, olyan hevesen dübörgött a bordáim között... tökéletesen ugyanarra az ütemre, mint az ő lüktetése.

A hátam a puha ágyneműre simult, ő pedig óvatosan fölém magasodott, vigyázva, hogy mégse teljes testsúllyal nehezedjen rám. Ajkai és nyelve érzékien kényeztette az enyémeket, míg arcomon pihenő tenyere továbbra is arcélemen és nyakamon játszadozott, addig csípőmön pihenő kézfeje oldalamon garázdálkodott egyre magabiztosabb mozdulatokkal.

Az édes és mámorító csókba nyögtem, amikor érzékenyebb pontokon révedezett ujjbegyeivel, majd lassan elszakította ajkait és nyakam lüktető ívét vette ezúttal gyengéd támadás alá. Még több remegést és nyöszörgést váltott ki belőlem, ahogy fülem mögött csókolt, fogaival vigyázva fogott fülcimpámra, picit megmorzsolta, majd újra csókokkal hintette el kényes felületemet. Körmeimet hátába mélyesztettem, mire felmorrant, de nem hagyta abba a csókáradatot.

Bal combjával beférkőzött lábaim közé, ösztönösen szorítottam meg lábaimmal a combját, remegtem alatta. Egész testemben reszkettem és fogalmam sem volt róla, hogyan álljak le. Mert tudtam, hogy nem helyes, amit teszünk, viszont mégis akartam. Mérhetetlen módon vágytam a csókjaira és az érintéseire, azonban hamar megérezte a habozásomat, mert elhajolt nyakamról, ahogyan derekamon sem kalandozott tovább.

Nem szólt semmit, csak lassan felemelkedett rólam és maga után húzott. Két karját átfonta didergő testemen, elbújtam az ölelésében. Elveszett kislányként kapaszkodtam a vállaiba, és próbáltam mielőbb megnyugodni. Hiába volt helytelen, amit tettünk, nem tudtam nem arra gondolni. Nem tudtam nem felidézni az imént történteket.

Vigyázva eltolt magától, törődő csókot lehelt a számra, majd mélyen a szemembe nézett. Mosolygott. Cseppet sem láttam rajta a csalódás jeleit; azt, hogy abbahagytuk idő előtt, vagy éppen megsértődött volna, hogy megállítom, amit valójában nem tettem meg.

- Milyen filmet hoztál most? – Tette fel továbbra is mosolyogva a kérdést, én pedig egy mély sóhaj után végre válaszoltam.

- Többet is hoztam megint – mormoltam kissé szégyenlősen.

- Mit szeretnél megnézni közülük, Kincsem?

- Megnézed velem a Jurassic Worldöt? Nincs kedvem egyedül megnézni megint – motyogtam teljes zavarban.

- Tudod, hogy veled bármit bármikor szívesen megnézek. Beizzítom a gépet, addig keresd meg a filmet! Meg bontsd ki a meglepidet! – Megpuszilta az arcomat, felpattant az ágyról és a laptopjához araszolt.

Alig öt perccel később már megint az ágyon feküdtünk. Szorosan összebújva most is, annyi különbséggel, hogy most hátulról ölelt magához. Mellkasa a lapockáimhoz simult, szívverésünk szinkronban vert, ujjaink ragaszkodóan fonták át a másik ujját, álla pedig jobb vállgödrömben pihent. Teljesen belemerültünk a filmbe, még arról is megfeledkeztünk, hogy néha majszoljunk valamit, míg végül megint ő volt az, aki a nassolnivalóért nyúlt.

Kihúzott egy darab csokis pálcikát a dobozból, fogai közé szorította az édes máz nélküli részt, a másik felét pedig számhoz tolta. Észrevétlenül haraptam rá a nyalánkságra, majd haraptam még egy darabot belőle, míg végül forró párnákat éreztem az enyémekre simulni. Újfent. Egy édes és annál forróbb csókot váltottunk, aztán megint hozzám bújt és tovább nézte a filmet. Csupán néhány pillanat volt az egész, mégis lángra lobbantott mindent.

A rögtönzött mozizás végeztével egyöntetűen megszavaztuk a fürdőt és csak utána akartunk kipipálni egy következő filmet. Addig nyúztam, míg végül sikerült rávennem, hogy imádottam menjen el előbb egy gyors zuhanyt venni, addig pedig én is előkotortam a hálóruhámat és meg is ágyaztam, hogy utánam már ne kelljen azzal foglalkoznunk.

Miután lezuhanyoztam és magamra kaptam a hálóingemet, mosolyogva léptem ki a fürdőből és botlottam egyenesen belé, karjai azonnal derekamra tévedtek, mielőtt hátra zakóztam volna ijedtemben. Elmosolyodott megint, azonban a görbület váratlanul hagyta el ajkait, tekintete hosszan végigsiklott rajtam, meg-megállva egy-egy ponton. A mellkasom közepén és annál a combomnál, ahol a ruha hasítéka volt. Elvörösödtem, ahogy ismét rám emelte halvány, zöldeskék szempárját, írisze felcsillant a félhomályban.

Ujjai bőrömbe mélyedtek, a könnyű selyem feljebb siklott a derekamnál, kívánatos és egyben kényeztető ajkai pedig az enyémeken landoltak egy lélegzetvételem múltán. Édes csókot lehelt a számra, ajkaiból áradt a vágy és a szenvedély. Beleszédültem mindenébe. Alkarjaiban kerestem hirtelen kapaszkodót, ellenben mire megszokhattam volna az érzést, elszakadt tőlem.

- Gyönyörű vagy – pihegte elcsukló hangon ajkaink közé, homlokát az enyémnek nyomta.

- Ugyan már – dünnyögtem megbabonázva, képtelen voltam elhinni a szavait, bármennyire is voltak azok őszinték.

- Az vagy – nyomta meg szavait, majd még egy csókot kaptam tőle.

Viszonozni sem tudtam az újabb közeledését, mert megint elvált tőlem és a fürdőbe slisszolt, hogy a kifolyó vizet feltakarítsa röpke fél perc alatt. Megmosta a kezét, majd lekapcsolva a lámpát, kézfejeimre fogott. Az ágyig húzott és szinte belökött a halványkék párna és takaró közé. Már az első alkalommal is meglepődtem a színét látva, de csak egy mosolyt intézett hozzám válaszul.

- Kiválasztottad a filmet? – Súgta fülembe, mire csak biccentettem. – Jó – ezzel rá is nyomott a megállított ablakra a gépen, majd befészkelte magát mögém.

Pontosan úgy szorított most is magához, ahogy a fürdés előtt tette. Még a takaróra sem volt szükségünk, mert mindig forró teste melegen tartotta az enyémet a legnagyobb hidegben is. Alig fogtam fel a filmben zajló eseményeket, mert a lágy cirógatások vettek uralmuk alá. Egyszer-egyszer elbóbiskoltam, hogy tovább élvezhessem az édes kényeztetést, azonban amikor puha ajkait éreztem meg a fülem mögötti érzékeny résznél, valahogy hirtelen nem akartam tovább szenderegni.

Gyors mozdulattal fordultam meg karjai alatt és azzal a lendülettel, vadul tapadtam kényeztető párnáira és hívtam egy mindent elsöprő csókba. Az egész testem felforrósodott csókjától, testével fölém magasodott, jobb kezemmel rövid, barna tincsei közé fúrtam ujjaimat és még inkább ajkaimra húztam őt. Egyszerre szakadt fel mindkettőnkből egy megkönnyebbült sóhaj.

Bal karját átvezette derekam alatt és még közelebb húzott magához, ajkai és nyelve szenvedélyesen csatázott az enyémmel, jobb kezét végigvezette oldalamon, majd a hálóingem aljához érve beljebb siklott és bőrömet kezdte karmolászni érzékien. Ívben feszültem meg alatta, elszakadtam szájától és nyakának estem, egy kívánatos ponton megállva addig szívtam bőrét, míg apró lila folt nem jelent meg rajta. Mosolyogva hajoltam vissza ajkaira, tudatom peremén pedig ott táncolt a gondolat: megjelöltem magamnak.

Újfent vadul tapasztottuk össze párnáinkat, csípőmnél garázdálkodó ujjbegyei lassanként húzták feljebb a hálóingemet, míg végül teljesen megszabadított tőle. Míg én félmeztelenül feküdtem alatta, addig az ő testét még mindig a pizsamája rejtette el. Beharaptam alsó ajkamat, megragadtam halványrózsaszín felsőjének alját és fokozatosan feljebb görgettem testét, miközben apró csókokkal halmoztam el minden porcikáját, aztán fordítottam is pozíciónkon, ahogy lekerült róla a pillekönnyű anyag és kerültem ezzel én fölénybe.

Nadrágjának szegélyénél kalandoztam jobb kezemnek ujjaival, számmal és nyelvemmel domborulatait kényeztettem szűnni nem akaróan, míg bal kezem többi porcikáját simította. Lassan haladtam lefelé testén, jobb combjához érve felemeltem fejemet, ködös szemmel néztem homályosan csillogó lélektükreibe, majd visszahajoltam és lágy csókot leheltem egy érzékenyebb pontjára. Felnyögött. Kéjjel teli hangon nyögött alattam és rándult görcsbe az egész teste.

Mindkét kezemet játékba hívtam és melleit kényeztettem, míg ajkaimmal lábainál rakoncátlankodtam és őrjítettem meg mindkettőnket. Bal lábával újra lábaim közé férkőzött, picit megemelte combját, ezzel tökéletesen eltalálva az én érzékeny pontomat. Még egy nyögést préselt ki belőlem, amit ezúttal nadrágjával fedett csiklójára engedtem távozni.

Megragadta összekócolt tincseimet és biztos mozdulattal felrántott magához, hogy szenvedéllyel telve csókoljon meg. Lábát finoman mozgatni kezdte, ezzel tovább hevítve amúgy is lángoló testemet, míg nem lerángattam róla a nadrágot és bugyin keresztül érintettem meg gyengepontján. A csókba nyögtünk. Kéjtől fűtötten, őrjítően. Fogaival megharapta alsó ajkamat, majd erőszakosan áttolta nyelvét a számba, hogy fékevesztett csatát váltsanak vörös izmaink.

Megkerestem jobb kezemmel bal kezét és összekulcsoltam ujjainkat, a ballal pedig egyre határozottabban simítottam végig érzékeny testrészén. Combjával tovább dörzsölte csiklómat, még több remegést és hangosodó nyögést kiváltva belőlem, míg ismét elszakadtam ajkától és nyakának másik oldalát vettem ostrom alá és egy újabb jelet hagytam magam után porcelános bőrén... fokozatosan sodort a határaim felé, majd egy újabb őrjítő és szenvedélyes csók közben végleg megadtam magam neki.

Zihálva, remegve csúsztam lejjebb testén, aztán hámoztam ki teljesen a fehérneműjéből. Habozás nélkül hajoltam csiklójára, majd kezdtem kényeztetni számmal és nyelvemmel egyaránt, míg végül ujjaimat is játékba hívtam. Hangjai tovább gerjesztették az emészthetetlen vágyamat, míg végül az ő teste is görcsbe feszült alattam és átadta magát az élvezetnek... és nekem. Még egy gyengéd csókot adtam lüktető porcikájára, felkúsztam hozzá és lágyan összesimítottam párnáinkat.

- Szeretlek – szuszogtam ajkaink közé, mire két keze közé fogta az arcomat és mélyen a szemembe nézett.

- Mindenkinél jobban – mosolyogta, majd egy újabb érzéki és szerelemmel teli csókba hívott.

Átkaroltuk egymást, kicsit betakargatta még reszkető testeinket, majd újfent cirógatni kezdte a vállamat és felkaromat, mígnem végleg mámoros álomba zuhantam az oltalmazó karok alatt... tudtam, hogy reggel is pontosan így fogunk ébredni. Mellette... boldogan. Szerelmesen...

HATEZER *3*

Most már lassan „normális” bejegyzéssel kellene érkeznem erre a blogra, de sajnos mérhetetlen időhiányban szenvedek, így alig jut időm az egyik szenvedélyemnek élni, de most már összeszedem végre magam, hogy újult erővel zuhanjak bele az Írás Szépségeibe... és persze Mélységeibe is, mert Imádott Múzsám az én kedves időhiányomra fittyet hány, természetesen...

Ezúton is nagyon-nagyon köszönöm minden Idetévedőnek, Csendes Olvasónak, hogy látogatja az oldalt, azonban mégis külön szeretném – most is, mint mindig – kiemelni a Húgaimat, akik miatt tulajdonképpen létrejött a blog vagy éppen az én Írásszenvedélyem.  Köszönöm, hogy itt vagytok nekem és támogattok mindig... és mindenben!

Ahogy azt már a „Háromezres” bejegyzésnél is láthattátok, így ezúttal sem maradhat el ugyanaz a „Meglepetés”. Tehát: MOST TE LEHETSZ AZ ÁLMODÓ... Amit pedig tenned kell: írj vagy ehhez a poszthoz egy megjegyzést, vagy az oldalon található „Álomcsacsogót” is használhatod. Kivel legyen az Álom? Te döntöd el! Legyen az Ultimate Biasod, vagy akár több biasod is külön-külön bandából (segítségképp jelezd a Bandát is a pontos beazonosítás érdekében), akár kedvenc Párosoddal is kérhetsz. Lehet One Shot, lehet Minifiction is. Lehet fluff, lehet humor, még akár a horrorral is megbirkózom, bár az picit több időbe telik. Kívánság kívánság hátán érkezhet és igyekszem is mielőbb teljesíteni a kéréseket. Akár egy Álmodó több Álmot is kívánhat...

Szó, mi szó... Köszönöm ezt a hatalmas látogatottságot, igyekszem a jövőben is figyelni, hogy minőségi írást adjak ki a kezemből! Puszi és Ölelés Mindenkinek!

* 대단히 감사합니다 * ^-^

언니

Just a Boy next door (SHINee JongHyun, Key, TaeMin) - 7. fejezet

Mindkét sisakot félreteszi, aztán megint a derekamra vezeti hosszú és erőtől duzzadó karjait, közelebb fészkeli magát hozzám. Térdeink összesimulnak, de egy szívdobbanásommal később már a combjai nyomják az enyémeket a fémhez. Fogságba ejt és fogalmam sincs róla, hogy egyáltalán akarok-e szabadulni belőle. Lassan közelebb hajol az arcomhoz, ajka súrolja az enyémet, forró lehelete cikázik a számon, a szívem pedig a torkomba csúszik. Ez most mégis mit akar jelenteni...?

Hirtelen azt sem tudom, hogy mit tegyek. Hova kapjak félelmemben és lányos zavaromban. Jobban mondva, a tudatalattim nagyon is tudja, hogy mit cselekedjen. Tenyereim JongHyun térdeire zuhannak, majd automatikusan el is indulnak combjain, míg végül derekán zárják útjukat. Homloka az enyémnek dől, szorosabban fonja át karjaival a derekamat, én pedig végleg belefulladok a barna örvénybe, ami már az első alkalommal is magával ragadt.

- JongHyun? – pihegem milliméternyi távolságra ajkaitól, a gerincem mentén villám vág végig halk sóhajától.

- Hm? – húzza lágy mosolyra ajkait, de nem távolodik el arcomtól.

- Miért vagyunk itt? – kérdezem alig hallhatóan, miközben kicsit hátrébb húzom a fejemet az övétől.

- Mert itt senki nem zavar minket. Talán baj? – oldalra dönti a fejét, ujjbegyei önkéntelenül kalandoznak az oldalamon, aminek köszönhetően egy-egy apró remegést vált ki belőlem.

- Csak nem értem a dolgot. Te és KiBum jól megvagytok, akkor mégis mit keresel itt velem?

- Kalandot – kuncogja halkan, bennem pedig azzal a lendülettel fel is megy a pumpa.

- Kalandot? – elengedem a derekát, nagy nehezen hátrébb csúszok a motoron és összekulcsolom a karjaimat a mellkasom előtt. – Ezt most komolyan mondtad, JongHyun?! Kalandot?!

- Most mi bajod lett, JiHye? – értetlen fejjel, ám mégis mosolyogva nézi dühös arcomat. – Azt hittem, hogy te is benne lennél a dologban.

- A dologban? Te most csak szívatsz engem, ugye? Képes vagy ezt tenni KiBummal?

Sietve leszállok a járgányról, majd botladozva indulok visszafelé, amerről vélhetőleg jöttünk. A magas sarkúban tett minden második lépésemmel kis híján kitöröm a bokámat, de mielőbb el akarok jönni onnan, így inkább vállalom a sérülés kockázatát. Talán nem is az bosszant, hogy éppen engem szemelt ki játékszernek, hanem az, hogy képes megcsalni egy olyan valakit, mint KiBum. Hiszen az a srác maga a tökély! Csak úgy, mint JongHyun, de ez most jelen pillanatban tök mellékes. Erre kiderül, hogy egy utolsó tirpák kretén állat, aki erősen visszaél azzal, hogy képes magába szédíteni embereket!

Még ki sem érek az egyetlen normális ösvényre, amikor felbőg a járgány, majd egy szempillantás alatt mellettem terem JongHyun. Pontosabban szólva, ismét elém érve hatalmasat fékez, ezzel engem megállásra kényszerítve. Dühödten fonom össze újra a karjaimat a mellkasom előtt, a rostélyt lassan felemeli, majd kezébe fogja a pótsisakot és megint felém nyújtja.

- Hazaviszlek.

- Hagyj békén! – ellépek jobb oldalra, de azzal a lendülettel elém is gurul ismételten.

- Szállj már fel, JiHye. Hazaviszlek – nyüstöl megállás nélkül.

- Hazatalálok egyedül is, de kösz’!

- Ne csináld, szépen kérlek!

- Nem csinálok semmit sem, de nem fogok veled sehova sem menni! Főleg nem haza! – ripakodom rá egyre idegesebb hangon, ökölbe szorított kezekkel meresztem rá pupilláimat.

- Tényleg ebben a cipőben akarsz ekkora utat végigbattyogni? – ugyan nem látom a fejfedőtől, de a szavai csengéséből érzem, hogy mosolyog.

- Majd megyek mezítláb – morgom az orrom alatt.

- JiHye – felkuncog a sisak alatt, ezzel csak még jobban azt éri el, hogy ingerült legyek.

- Hát jó! – ezzel lerugdalom magamról a lábbelimet és megint indulásnak eredek, hátrahagyva a cipőt.

- Makacs egy nő vagy, ez nem vitás – veti hozzám félvállról, ahogy elsétálok mellőle, de ezt a megjegyzését már nem reagálom le. – Aish! Állj már meg a rohadt életbe!

A következő másodpercben már csak két kart érzek a testem köré fonódni, amik vélhetőleg JongHyunhoz tartoznak. Ha nem lennék lefagyva, akkor kézzel-lábbal tiltakoznék ellene, de erősebb még annál is, mint aminek látszik. Néhány nagyobb kapálódzásommal később már a rideg fémet érzem meg a lábaim között, majd JongHyun mellkasát a lapockáimhoz nyomódni. Egy könnyed mozdulattal feladja rám a sisakot, visszabújtatja a lábamat a cipőmbe, majd megint mögöttem ül.

Esélyem sincs ellenkezni. A motor felbőg alattam, aztán óvatosan elindulunk kifelé az erdőből. JongHyun két karja derekamat támasztja meg oldalról, tenyerei a kormányon pihennek. Szinte alig húzza a gázt, épp csak valamit haladunk előrefelé; talán a leginkább egy romantikus, andalító városnézéshez tudnám hasonlítani, amivel a turistáknak mutatják meg a helyi nevezetességeket.

Önkéntelenül sóhajtok fel, a közelsége és a lüktető mellkasa teljesen elbódít, alig tudok észnél maradni. Hiszen alig pár perccel ezelőtt közölte, hogy csak egy kalandot lát bennem, ami tökéletesen arra utal, hogy éppen ott csalja meg KiBumot, ahol csak akarja. Viszont ez a gyengédség és a figyelmesség, ami most árad belőle, annyira az ellenkezőjét akarja tükrözni. Tényleg be fogok dilizni, ha így megy tovább.

A társasházhoz érve vigyázva leparkolja a tonnányi gépállatot YongHwa járgányának helye mellé, majd lábaival kitámasztja a citromszín gépet. Észre sem vettem, hogy az út végére már a tenyereim JongHyun kézfejeire simultak és ketten együtt „kormányoztuk” a motort. Már csak a sisaktól kellene megszabadulnom, de ha ez megtörténik, akkor azonnal szemet szúr neki, hogy vörösen izzó arccal ülök a kétkerekűn, mert képtelen vagyok feldolgozni az események sokaságát.

Érzem, hogy kihúzná a kezét az ujjaim alól, de nem tudok parancsolni a saját testemnek. Most komolyan az ver át, amiben eddig még úgy, ahogy megbíztam. A tulajdon lényem fordul ellenem? Szép baleset, mondhatom. A tarkómnál erősebb nyomásra figyelek fel, ahogyan JongHyun mellkasa is sokkal közelebbinek hat, mint eddig bármikor. Most akkor pontosan az történik, amire gondolok, hogy folyamatban van?

Lassan sikerül kihámoznia a kezeit a tenyereim alól, majd a sisakom alá nyúl. Ujjbegyeivel játékosan megcirógatja az államat, ezzel csak még nagyobb zavart keltve az elmémben, majd megkeresi a biztonsági szíjat és kikapcsolja. Két tenyere közé fogja a fejvédőt és egy biztos mozdulattal lehúzza a fejemről a sisakot. Vélhetőleg a háta mögött végzi a védőfelszerelés; amikor nyúlnék bal kezemmel a hajamhoz, hogy a lelapult szálakba újra életet leheljek, pontosan abban a másodpercben érzek meg idegen ujjakat a tincseim között garázdálkodni. Nagyot kell nyelnem a döbbenetemben, örülök, hogy még mindig a kétkerekűn ülök, különben most biztos össze is estem volna ettől az érzéstől.

Gyengéden tupírozza fel a hajamat, néha elkalandozik a tarkómnál és nyakam érzékenyebb pontjainál, minek köszönhetően a kormányra kell fognom, hogy ne szédüljek le a járgányról. Bal keze csípőmre csúszik, a jobbal pedig újabb és újabb tincseket söpör félre nyakhajlatomból. Észnél kéne maradni. Nagyon. Hirtelen elveszi a derekamról és a nyakamról a kezeit, de mire felfognám az imént történteket, ismét ugyanott rakoncátlankodnak puha ujjbegyei.

- Én nem értelek, JongHyun – bukik ki belőlem végképp összezavarodva cselekedetei által.

- Mit nem értesz? – suttogja kérdését nyakamra hajolva, forró lélegzetvétele cikázik a bőrömön, belebizsereg minden pórusom.

- Téged – pihegem elcsukló hangon, a szédülés kerülget mindenétől, tényleg le fogok fordulni a gépről.

- Pedig egyszerű vagyok nagyon – apró csókot hint nyakhajlatom felső részére, meleg párnái épp, csak érintik a testemet, azonban engem mégis a végsőkig hevít ezzel.

- Nem – nyelek egy nagyot. – Nagyon nem vagy egyszerű – motyogom magam elé, még mindig érzem, ahogy ajkai bőrömön pihentek meg egyetlen szívdobbanásnyi időre.

- Mert nem ismersz hozzá eléggé.

Ezzel elhajol vállgödrömből, eddig hasfalamon kalandozó kézfejét is elveszi, de közben lágyan végigsimítja az oldalamat, majd hátrébb húzódik az ülésen. Azt hiszem, hogy most jött el az ideje, hogy tényleg sikítva meneküljek fel a lakásba, és elkezdjem régen vágyott remete életmódomat.

Nagy nehezen sikerül ellazítanom a görcsösségemet és végre elengedem a kormányt. JongHyun erősen a derekamra fog és egy magabiztos mozdulattal lesegít a gépállatról. Lehajtott és egyben vörösen izzó fejjel ácsorgok előtte, és azon tanakodom, hogy mégis mi a bánatot nyögjek be neki. Hiszen, ha most faképnél hagyom, akkor rohadtul bunkó leszek; ellenben meg, ha még tovább itt fogok ácsingózni, azt gondolhatja, hogy nagyon is érdeklődöm utána. Ami nem mellesleg teljesen helyénvaló lenne.

Végül kierőszakolok magamból egyetlen búcsúzó szót, derékszögbe vágom magam, aztán a lehető legnagyobb léptekkel veszem célba a kaput, hogy aztán a lépcsőházon felrongyolva bezárkózhassak a lakás biztonságot nyújtó falai közé. Ez egészen addig működik is, amíg bele nem rongyolok Yoo néni unokájába és annak párjába, akik épp a mai napot szemelték ki a takarításra.

- Oh, JiHye?! – szorít a felkarjaimra az idősebb, világos hajú, miközben a meglepettségét egy szédítő mosollyal egészíti ki.

- Ne haragudj, DaeHyun-shi! – hajolok meg a szorítása alatt, majd felemelkedvén mogyorószempárjába merülök. – Nem akartalak megütni! Sajnálom!

- Megint rohanásban, JiHye-yah? – lép mellénk Yoo néni unokája, majd laza mozdulattal átveti bal karját DaeHyun nyakán és ő is rám villantja döglesztő görbületét.

- Olyasmi – motyogom kissé pironkodva, ami pirulás lassanként lesz erősebb, ahogy újabb és újabb torokköszörülést hallok közeledni felénk.

- Jól érzed magad? – mér végig mélybarna szembogaraival a fiatalabb, sötéthajú, mire csak simítok egyet tincseimen, hogy leplezhessem zavaromat.

Kis ideig még meresztgetik rám pupilláikat, ám amikor JongHyun is megérkezik a lépcsőházba, automatikusan siklik át tekintetük rá. Megáll a postaládánál, majd meglátva az egyetlen szórólapot és egy fehér borítékot, a zsebébe nyúl, hogy előkotorja a kulcsát. Kettő pillanattal később már a környéken sincs, apránként szedi a fokokat, én pedig csak szememmel követem minden egyes lépését, míg végül újfent összeakad a szempárom YoungJae kíváncsi-kérdő lélektükreivel.

- Hah? – motyogom érthetetlenül, mintha kérdezett volna bármit is.

- Ismered a srácot? – szólal meg elégedetten vigyorogva DaeHyun, torkomon akad a következő sóhajom.

- Kéne?! – sikítok fel rémülten, azonban ők is pontosan így reagálnak az én kérdésemre.

- Jól vagy, JiHye? – ezúttal DaeHyun érdeklődik a szokatlanul is szokatlanabb állapotom miatt, mire csak a fejemet rázom válaszul.

- Azt hiszem, hogy nagyon kimerültem. Meg lehet, hogy napszúrást is kaptam és megártott a munkahelyi kávézás is a gerlepárokkal. Most megyek – dünnyögöm elbambulva, DaeHyun elveszi a kezeit a vállaimról, majd egy lépést hátrálok és én is felcaplatok a lépcsőn.

Szabályosan bezuhanok a parányi kis lakásomba, mindent ledobálva a földre indulok meg a kanapé felé, aztán kilőtt rinocéroszként fújtatva zuhanok is a bútorra. Semmi sem tud érdekelni ebben a pillanatban, csak arra vágyom, hogy véget érjen ez a rémálom és reggel minden másként legyen. Bárcsak törölhetőek lennének az emlékek egyetlen éjszaka alatt...

* * *

Hiába szerettem volna, nem törlődött a memóriám egyetlen éj alatt, ráadásul még nyúzottabban is keltem, mint mikor lefeküdtem. A hét pedig szinte elszállt a fejem felett, pirkadattól sötétedésig az irodában voltam két megfontolásból is. Az egyik ugyan adta magát, az pedig a munka mennyisége volt, valahogy hirtelen mindenki most akart válni vagy éppen beperelni valakit egyetlen átmászott kavics miatt, ami a szomszéd telkéhez tartozott eredetileg; másfelől pedig addig sem volt esélyem összefutni JongHyunnal a társasház külső berkein.

Annak idején vártam a pénteki napot, mert az a mi napunk volt a csajokkal, viszont RinAh és az ő imádott férjecskéje éppen ezt a napot választotta arra, hogy megünnepeljék az évfordulójukat. Persze nem mondhatok ellent nekik, hiszen imádom mindkettejüket, ráadásul legnagyobb szerencsétlenségemre MiNamot is elcsábította egy volt iskolatársa. Nem igazán volt ínyére való a dolog, de addig nyúzta őt a srác, míg belement a találkába.

Miután hazaesem a munkából, újfent a padlón kötnek ki a cuccaim, majd a kosztümöm egy része is ugyanott végzi, aztán pedig a nadrágból rugdalom ki magam. Egy szál fehérneműben caplatok át a konyhába, majd egy gyorsan lehörpintett pohár vörösbor után a kanapéra telepszem, hogy kifújhassam magam. Édes pihenés és semmittevés egész hétvégén, no, meg a csajok a két napban, ami felér egy nyaralással minden alkalommal.

Épp csak leteszem a fenekemet a pamlagra, amikor a csengő hangja vág végig a lakáson. Esküszöm, megfojtom azt a tapintatlan vadbarmot, akinek a péntek késődélutáni sziesztámat van pofája megzavarni! Durrogva ugrok fel a helyemről és trappolok a bejárati ajtóig, mit sem foglalkozva az „otthoni viseletemmel”.

- Igen?! – tépem fel ingerülten az ajtót, egy döbbent mélybarna szempárba botlom, ami lassan felméri alakomat. - Basszus! – ezzel bevágom az ajtót és a hátammal a falapnak dőlök.

- JiHye? – halkan kopogtat a térelválasztó túloldalán, én pedig egyre csak vörösödöm a történtektől. – Minden rendben, JiHye? – kérdezi némi aggodalommal a hangjában, a köntösömet jó lenne legalább magamra varázsolni, mert így nem nyithatok megint ajtót JongHyunnak.

- Egy pillanat! – mormogom tenyereim között, aztán ellököm magam a falaptól és a fürdőbe iparkodom, végül megint a bejárathoz sietek. – Igen? – tárom fel újfent a térelválasztót, JongHyun ösztönösen vezeti végig rajtam kiskutyás szemeit.

- Öhm. Csak. Khm – megvakarja a tarkóját, végül összeszedi a gondolatait, majd belekezd a monológjába. – Csak az említett lakásavató miatt jöttem.

- Igen? – biccentem oldalra a fejemet, a szívem hirtelen ugrik a torkomba és kezd heves kalapálásba odafent. – Mi van vele?

- Ma este lenne. Átjössz? – néz mélyen a szemembe, minden második ütemet kihagyja a lüktetésem, ahogy elveszem íriszei csillogásában.

- Pihenni szerettem volna ma – motyogom alsó ajkamat harapdálva, JongHyun szempárja csalódottan csillan meg.

- Értem – halkan felsóhajt elkeseredettségében, de látom pillantásában, hogy vár valami pozitív folytatást.

- Bár illene ott lennem, ha már elígérkeztem, igaz? - felkapja a fejét és újra felragyognak szembogarai szavaimtól, az én testemet pedig hirtelen melegség önti el ezt a lelkes tekintetet látva.

- Igaz, de nem akarlak kényszeríteni.

- Nem kényszer - felelem ösztönösen, szélesedik a korábbi görbülete.

- Akkor számíthatunk rád este? - biccenti oldalra a fejét, mire csak egy magabiztos fejbólintással válaszolok. - Rendben! Akkor este találkozunk! Oh, és még valami - félfordulatot vesz és megint szemben áll velem.

- Mi lenne az?

- Hm, lehet, hogy fura kérés lesz, de szeretném.

- Hah? M-mit? Mégis mit szeretnél te éntőlem? - pislogok, mint pocok a lisztben.

- Legyél nagyon csinos - suttogja alig hallhatóan, aztán sarkon fordul és szinte a lakásáig rohan, majd el is tűnik az ajtó mögött.

Csinos. Csinos?! Komolyan ezt kérte tőlem? Menten elszáll az agyam ettől a manustól! Egy rakat meleg hapsi közé készülök este és az egyiküknek az a legfontosabb, hogy én rittyentsem ki magam! Hülye vagyok én? Az! Egy oltári nagy barom vagyok, mert nem tudom nem teljesíteni JongHyun kérését, ahhoz túlságosan is tetszik... mindene.

Akkor hajrá, Ha JiHye, rajtad a világ szeme! Ki kell csípned úgy magad, hogy még egy meleg pasi is elbizonytalanodjon. Aham. Mert az olyan könnyen megy nekem... hosszú lesz ez a négy óra készülődés a buliig, az ziher...

(S)He is my Black Pearl (EXO / SHINee) - 5. fejezet

* * * BaeJin POV * * *

Idejét sem tudom már, hogy mikor főztünk utoljára együtt JongHyunnal. Az utóbbi hetekben inkább csak beugrottunk valahova egy gyors ramenre vagy egy még gyorsabb hot dogra, amit menet közben el is pusztítottunk, aztán ki-ki ment a maga dolgára. A romantika valahogy eltűnt a hétköznapjainkból és helyette sokkal többet zsörtölődtünk egymással. Jobban mondva, én JongHyunnal. Többek között ezért is örülök, hogy elfogadta a rögtönzött meghívásomat a késői estebédre.

Miután felaprítom a húst, ő pedig lelkesen odateszi a tésztavizet forrni, már csak a zöldségek maradnak hátra, hogy azok is darabokban végezzék az előkészített tálban. Épp csak ujjaim közé szorítom a kést, amikor JongHyun tenyerei landolnak a csípőmön, orra pedig a nyakszirtembe fúródik, feszes mellkasát a lapockáimhoz nyomja és elégedetten szuszog a bőrömre.

- Most akkor mégsem kérsz vacsorát? – kuncogom, miközben a kezem ügyébe akadó salátát kezdem szeletelni.

- De igen, csak megfordítom a sorrendet – sóhajtja fülembe, az én testem egyetlen remegéssel válaszol a tettére. – Gondoltam, hogy míg a főétel elkészül, addig megkóstolom a desszertet – érzékien fogai közé szorítja a fülcimpámat, mire hirtelen teszem le a kést a kezemből, mielőtt még levágnám az egyik ujjpercemet.

- Aham – motyogom lehunyt szemekkel és lassan oldalra döntöm a fejemet, hogy ezzel együtt nyakamat is felkínáljam garázdálkodó ajkainak és fogainak egyaránt. – Az nem zavar, ha esetleg odaég a hús és zöldség sem lesz hozzá? – pihegem kissé elaléltan.

- Nem vagyok nagyon éhes, úgyhogy inkább csak csipegetnék valamit – ujjbegyeivel végigcirógatja vállgödrömet, majd jobb kezével lassan félrehúzza a felsőmet és tovább kalandozik fedetlenné vált bőrömön.

- Akkor mi van, ha én egy picit éhesebb vagyok nálad, hm? Nekem is be kell érnem a desszerttel? – suttogom elcsukló hangon kényeztetései nyomán.

- Csak nem maradsz éhen a desszert után – mosolyogja nyakamba hajolva, majd lassan megfordít tenyerei alatt és lágyan összeérinti ajkainkat.

- Lehet, hogy nagyban függ annak a desszertnek a mennyiségétől – súgom kettőnk közé, miközben két karommal átfonom a nyakát és még szorosabban magamhoz húzom.

- Hm. Akkor azt hiszem, hogy mindent bele kell adnom, hogy nehogy éhen maradj a végén – kuncogja, majd két tenyere közé fogja az arcomat és elmélyíti az eddigi játékos csókot. – De előtte még szeretnék kérdezni valamit – szakad el tőlem ismét, kezei továbbra is az arcomon pihennek, homlokát megtámasztja az én homlokomon.

- Mit szeretnél kérdezni? – fúrom ujjaimat barna tincsei közé és lassan tekergetni kezdem a selymes fürtöket, közben újra szájára hajolok.

- Előtte ígérd meg, hogy nem húzod fel magad – szakítja el ujjaival ajkainkat, mélyen a szemembe néz.

- Ha megint a kapcsolatunkról meg a továbblépésről akarsz kérdezni, akkor inkább el se kezd – elveszem karjaimat nyakáról, majd megfordulok és újra a kezembe veszem a kést.

- Miért csinálod ezt, Jagiya? – szorít bal kezével a vállamra, míg a másikkal kihúzza a vágószerszámot az ujjaim közül és félreteszi. – Miért nem tudunk egyszer normálisan megbeszélni valamit, hm? – újfent szembe fordít magával, állam alá nyúlva emeli fel a fejemet, hogy tekinteteink találkozhassanak.

- Mindig ugyanaz a téma, JongHyun, és mi mindig ugyanoda lyukadunk ki. Szeretlek téged, tiszta szívből, tényleg, de most jó ez így. Nekem bőven elég az, hogy az öcsém itt liheg a nyakamban, nem kell, hogy~ - hirtelen elhallgatok ködös szempárját látva.

- Egyetlen dolgot szeretnék veled megbeszélni, Jinnie, de soha nem jutunk el odáig, hogy elkezdjük. Nem vagy hajlandó végighallgatni, egyből azt kezded mantrázni, hogy jó így a kapcsolatunk, ahogy van.

- De neked ez soha nem jó. Csak azt nem értem, hogy miért nem. Nem csüngök a nyakadon, szabadon mehetsz bármikor, nem láncollak magamhoz, és amikor csak szeretnénk, találkozunk. Miért nem jó ez így neked, hah? Más pasi örülne, ha ekkora teret kapna a nőjétől, te miért nem tudsz? – értetlenül bámulok JongHyunra, tényleg nem tudom mire vélni az állandó veszekedésforrásunkat.

- Mert szeretlek és más vagyok, mint a többi pasi. Nem tűnt fel eddig? – féloldalas mosolyra húzza kissé telt ajkait, az eszemet veszi ezzel a görbülettel. – Megjegyzem, néha csünghetnél egy picit jobban a nyakamon és egy kicsit féltékenykedhetnél is – fogai közé szorítja alsó ajkát, kezeivel végigsimít az oldalamon lentről felfelé haladva, aztán visszafelé is megismétli a mozdulatot, végül fenekemnél zárja be útját.

- Akkor kellene csinálnod valami olyat, aminek köszönhetően az leszek – nyakára kulcsolom a karjaimat, ő pedig egy biztos mozdulattal markol a fenekemre és emel is meg kicsit.

- Vajon mitől lenne féltékeny egy olyan nő, mint te? - lihegi nyakamba hajolva, az én testemen pedig áram száguld végig ugyanebben a pillanatban, egyetlen nyöszörgéssel tudok válaszolni a kérdésére.

* * * BaekHyun POV* * *

Szinte berobbanok a nővérem lakásába, észre sem véve őket, ahogy épp a konyhában élik aktuális párkapcsolati életüket, BaeJin erőteljes ordítása térít valamennyire magamhoz, mire megtorpanok a konyha közepén és egy dühöngő szempárral találom magam szemben. Meg egy szélesebb háttal, amibe erősen kapaszkodik tíz köröm plusz még két láb is kalimpál a derekánál.

- Bocs’ – morgom az orrom alatt, majd újra a hátamra dobva a táskát, megindulok a szobám felé.

- BYUN BAEKHYUN?! – ordít utánam, mire egy nagyot sóhajtva megállok a közlekedő végén, de nem fordulok felé. – Nem gondolod, hogy egy Bocs’-nál többet kellene benyögnöd?

- Fáradt vagyok, Noona – sóhajtok fel, a táska lecsúszik a vállamról, épp csak sikerül elkapnom, mielőtt a földre zuhanna.

- Mi bajod van, Hyunnie? – közelebbről hallom meg a hangját, ami meglepő módon már aggodalmasan csendül fel.

- Semmi – dünnyögöm az orrom alatt lehajtott fejjel, de BaeJin nem az a típusú testvér, aki ennyiben is hagyja a dolgokat, addig nyüstöli az embert, amíg ki nem szedi az illetőből a nyűgjét. – Hosszú volt a mai nap, mennék zuhanyozni meg aludni.

- Öcsi, ismerlek – a vállamra szorít és azzal együtt meg is fordít a tengelyem körül. – Ha tényleg olyan hulla lennél, mint ahogy azt beadni próbálod nekem, akkor nem rongyolsz végig a lakáson feldúlt vaddisznóként. Inkább csak vánszorogsz egyik helyiségből a másikba és a végén mégis a kanapéra csuklasz. Szóval? Mi bajod van? Ki húzott fel?

- Senki.

- BaekHyun? – morogja. – Tudod, hogy rühellem, amikor harapófogót kell használnom. Tehát?

- Nem akarok róla beszélni, Noona – szólalok meg kisvártatva.

- Miért nem? Bántott valaki, BaekHyun? – megrázom a fejemet válaszul. – Elvették a pénzedet? Kirúgtak a suliból? SeHun megelégelte a hülyeségeidet és lefalcolt? Nem jött össze az utolsó randid és azért vagy ennyire letört?

- Egyik sem, Noona – motyogom megunva a kérdészáport, szerencsére JongHyun érkezése megment a további faggatózástól.

- Jagiya, hagyd egy kicsit lélegezni az öcsédet.

- De látom, hogy baja van, csak ez a kuka meg nem akarja megmondani, hogy mi az, én meg hülyét kapok tőle, hogy nem tudok segíteni neki.

- Ha akarja, akkor úgyis elmondja – megpuszilja a nővérem arcát, majd hozzám ballag és a másik vállamra fog. – Akarsz inkább velem dumálni?

- Nem, Hyung. Most inkább tényleg mennék a szobámba.

- Rendben. De ha bármi van, Jinnie-nél megtalálsz. Dumálhatunk, ha akarsz.

- Kösz’ Hyung – megnyugtató mosolyra húzom a számat, hogy megháláljam JongHyun figyelmességét, majd nővéremre nézek, akinek szempárja már korántsem ideges, hanem inkább aggódó.

- Kérsz vacsorát? – dönti oldalra a fejét, mire lassan szimatolni kezd és hirtelen eltorzul az arca. – Basszus, a hús!

Ezzel a nővérem a konyhában terem és igyekszik menteni a helyzetet, mögötte JongHyunnal, aki szintén kapkodva próbálja meg kivenni a részét a mentésből. Halványan mosolyogva nézem, hogy a kis híján szénné égett hús serpenyőstül a teraszon végzi, a – vélhetőleg – tésztavíz pedig a mosogatóban. Míg a nővérem kissé dühöngve bámul JongHyunra, addig a srác csak vigyorogva figyeli a nővéremet, végül hosszú karjait a derekára vezeti és egy biztos lendülettel magához rántja, mielőtt még kifakadna.

Ez az a jelenet, amit már nem akarok megvárni, mert így is én szakítottam félbe az elejét. Isten ments, hogy a gerlepárt újra megzavarjam fontos tevékenységeik közben, ezért inkább újfent fordulok egyet és a szobámba vonulok. Kulcsra zárom az ajtómat, a biztonság kedvéért pedig még a hifit is bekapcsolom, hogy elnyomjak minden esetlegesen átszűrődő hangot.

Ledobom a táskát az íróasztal mellé, majd egy lendülettel levágódom az ágyra és előkotrom a telefonomat a nadrágomból. Egy üzenet villog a kijelzőn, fújtatva nyitom meg a menüt és keresek rá az olvasatlanok között. SeHun. Csak tudnám, hogy mi a bánatot akar tőlem ilyenkor?

„Haver! Te nem vagy ép! Képes voltál elszalasztani egy ilyen lehetőséget? Te agybeteg! Hát nem vagy normális! Azt ne mondd, hogy mindent nekem kell intéznem, mert kiheréllek még egyszer kárpótlásul!”

Pompás. Így is totál káosz ül a fejemen, és SeHun nem túl szívhez szóló üzenete csak még többet taszajt az egyébként sem rózsás állapotomon. Ledobom magam mellé a mobilomat, de még ki sem csúszik az ujjaim közül, amikor veszett rezgésbe kezd bal combom mellett. Ha megint ez a gyökér keres, esküszöm, a legközelebbi találkozásunkkor addig püfölöm, amíg lélegzik. Orrnyergemet nyomkodva emelem a fülemhez a zajos kacatot, majd gondolkodás nélkül bele is szólok.

- Megkaptam az üzenetedet! Mit akarsz még? - jobb kezemmel tincseim közé fúrom az ujjaimat, de megdermedek a mozdulat közepén, amikor meghallom a hívó fél halk torokköszörülését.

* * * LuHan POV * * *

Idegesen ballagok hazafelé a nyelvsuliból, fogalmam sincs róla, hogyan fogok egyáltalán beilleszkedni abba a környezetbe, arról nem beszélve, hogy’ fogom magam egyáltalán megértetni bárkivel is. Oké, hogy itt a nagynéném és ha bármi gáz van, ő ki tud húzni belőle, de azért jó lenne, ha nem lennék állandóan rá utalva, van neki is elég baja, és tudom, csak a kötelesség miatt vett magához, ha már kiraktak otthonról.

Fejemet lehajtva pakolom a lábaimat egymás után az utcán, a fejem tele van az idegen emberek rikoltozásaival, próbálnám a fejhallgatóval elnyomni a hangokat, de félek, hogy attól meg csak még nagyobb zűrzavar lesz odabent, így felesleges lenne megpróbálnom. Az egyetlen ismerős hely felé veszem az irányt a következő utcasarokhoz érve, ez pedig a nagynéném kávézója. Még szerencse, hogy egy teljes hetet arra áldozott, hogy betanuljam az útvonalat, hogy bármikor idejussak.

Nagyot fújtatva lépek be a bejárati ajtón, a felette lógó csengettyű jelzi, hogy vendég toppant be a narancsszín falak közé, mire a pult mögött ácsorgó rokonom rám emeli barna szempárját és egy magabiztos mosollyal köszönt, aztán biccent fejével egy sarokban álló asztal felé. Udvariasan meghajolva köszönöm meg a figyelmességét és indulok is el az asztalhoz.

Könnyed mozdulattal huppanok le a székre, majd a mellettem lévőre lehajítom a táskát és türelmesen megvárom, míg a nagynéném hozzám tipeg. Egy szúrós pillantással fejezi ki nem tetszését a batyumat illetőleg, majd átdobva a másik oldalamra a szütyőmet, ő is helyet foglal az asztalnál.

- Minden rendben ment, Lulu? – könyököl fel az asztalra.

- Rendben. Bár sokat nem értettem, de rendben volt.

- Kedvesek voltak veled az iskolában? – szorít összekulcsolt kezeimre, én pedig önkéntelenül mosolyodom el féltő arcát látva.

- Igen, nagyon. Ketten is foglalkoztak velem, az egyikük nagyon jól beszélt kínaiul, a másik viszont egy picit még dadogott, de sikerült megértetnie magát velem.

- Örülök – mosolyodik el lelkesedésem hallva, az én görbületem is szélesedik kicsit. – Kérsz valamit inni? – kérdezi lágy hangon, furcsán kedvesen viselkedik, ami eddig nem túlzottan volt jellemző rá, legalábbis nem emlékszem nagyon ilyenre a gyerekkoromból.

- Azt hiszem, hogy inkább hazamegyek. Nem aludtam jól és még picit kusza is a szervezetem ettől a pár óra időeltolódástól.

- Jól van. A kulcsod megvan? – a zsebembe nyúlok, hogy leellenőrizzem a fémcsomót, majd rálelve biccentek egy biztosat. – Rendben. Nem tudom, mikor végzek, nyugodtan pihenj le, reggel majd beszélünk.

- Igen – bólintok egy újabbat, majd miután megveregeti a vállamat és felkel mellőlem, én is megemelkedem a székből.

Felmarkolom a táskámat, a vállamra dobom és sebbel-lobbal a kijárathoz iparkodom, hogy némi friss levegőt juttassak a tüdőmbe; a főzött kávé és gőzölgő sütemények illata túlságosan összekeveredett a vendégek parfümjeivel, kissé fojtogatóvá vált délutánra a levegő.

A küszöbön kilépve megint lehajtom a fejemet, és fel sem emelve fordulok jobbra, a közelebbi buszmegállót célba véve. Pechemre, azonnal nekiütközöm egy feszes mellkasnak, majd egy gondolat múltán valami koppan a lábam mellett. Zavarodottan, mélyeket hajlongva kérek elnézést a sértett féltől, majd szinte lendületből kapok a telefonért. Tökéletesen egy időben a velem szemben állóval, így csak azt érjük el, hogy összefejelünk.

Most már két helyen fáj egyszerre a kobakom, és eddig is megvolt a fejfájás érzése, most még erősebb lett. Homlokom tetejét dörzsölgetve nézek fel a telefon gazdájára, aki hasonló pózban álldogál. A tekintetünk összeakad. Résnyire tárja ajkait, óvatosan kihúzza ujjaim közül a tulajdonát képező elektromos kütyüt, majd a sokadik próbálkozása után sikerül a farzsebébe csúsztatnia.

- Öhm. Sajnálom – szólal meg számomra alig ismert nyelven, mire csak nagyokat pislogni vagyok képes. – Megütötted magad? – kérdezi kikerekedett pupillákkal, válaszolnék, de azt sem tudom, hogy mégis mit.

- Én. Hm – bukik ki belőlem két perccel később, amitől még jobban kidüllednek szembogarai. – Külföldi vagyok – összekaparom a létező összes koreai nyelvtudásomat, láthatóan ül ki vékony ajkaira egy boldog görbület, majd biccent egy megértőt. – Bocsánat – hajolok meg ismét, és kérek az ő nyelvén elnézést korábbi tettemre.

- Semmi gond – szélesedik a lágy görbület száján, majd ő is megdől picit.

Pár pillanatig szobrozunk egymással szemben, majd ahogy átnézek válla felett, meglátom, hogy a busz, amivel hazajuthattam volna, százzal suhan el a főúton, a következőre pedig tizenhét percet várni kell. Vagy pedig megyek a két gyorsabb közül valamelyikkel, de az messzebb tesz le a nagynéném lakásától. Jó lenne eldönteni, hogy tovább ácsorgok-e a kávézó előtt, vagy végre fogom magam és tényleg hazamegyek. Hosszas mélázás után a hazaút mellett döntök, így egy újabb meghajlás után újfent megindulok a kiszemelt buszmegállóhoz. Nyomomban az ismeretlen idegennel...

* * * ChanYeol POV * * *

Amikor megláttam, hogy BaekHyun nem jött be a terembe, azonnal ideges lettem. Tudni akartam, hogy mi lett vele, miért nem jött be a többiekkel együtt. Sűrű elnézések közepette futok ki a teremből és automatikusan a mosdót támadom be, reményeim szerint ott találva BaekHyunt.

A helyiségbe lépve furcsa hangra figyelek fel, bár nem tudom beazonosítani, hogy tényleg BaekHyunból törnek-e elő a hangok, de mivel a többi fülke üresen áll, így egyre kevesebb lesz a kétségem. A hátsó fülkéig araszolok, halkat sóhajtva tapasztom a fülemet a falapra, megvárva egy kisebb szünetet két morogva nyögés között. Óvatosan megkocogtatom az ajtót.

- Jól vagy, BaekHyun? – kérdezem kissé reszkető hangon, mire egy újabb nyögés érkezik át az ajtó rése alatt. – Akarod, hogy segítsek? – hülye kérdés tudom, de nem jut jobb az eszembe.

- Nem – öklendezi, nálam pedig eddig tart a türelem.

Belököm az ajtót és azonnal BaekHyun mellé guggolok, miközben barátom a vécékagylót szorongatja még veszettebbül. Jobb tenyeremet hátára simítom, összerezzen, amikor kezem pólójára siklik, ujjai görcsösen markolják a porcelánt. Hosszú mozdulattal végigsimítok gerince mentén, izzadt homlokát másik kezem ujjbegyeivel törlöm le, füle mögé simítva a kicsit hosszabb tincseket. Újabb remegésre figyelek fel, amikor hozzáérek, akaratlanul mosolyodom el a reakciójától.

Megállás nélkül húzom végig kezemet hátán, és a hangokkal sem foglalkozva hagyom, hogy kiadja magából a feszültséget. Az sem tud érdekelni, hogy a térdeim kezdik bemondani az unalmast, nem akarom magára hagyni BaekHyunt a gondjaival. Az utolsó öklendezés után keresni kezdi a gombot, amivel eltüntetheti idegessége maradványait, megelőzve emelem fel bal karomat és nyomok én előbb a billentyűre.

Fejét továbbra is a kagylóba hajtva tartja, halkan szipog maga elé, az eddigi hátán pihenő kezemmel vállára szorítok megértően. Mély lélegzetvétel szakad fel belőle, karjai combjai mellé esnek, ha nem tartaná a büszkesége, akkor képes lenne a földön kuporogva összetörni. Belőlem is egy visszafogott sóhaj távozik, bal karja alá nyúlok, átvetem végtagját a vállamon és lassan felsegítem őt a földről.

Egy biztos láblendítéssel hajtom le a deszkát és vigyázva ráültetem BaekHyunt. Még mindig lehajtott fejjel rogy le az ülőkére, egy használt rongybaba jobb állapotban van nála. Mindkét kezemmel vállaira szorítok és elé araszolok, megkeresem a tekintetét. Homályos és kissé szégyenlős szempárra akadok, amit csak egy biztató mosollyal tudok lereagálni.

 - Jobban vagy? – suttogom mélybarna lélektükreibe merülve, amikben igyekszem megkeresni a csillogást, amiért mindig is rajongtam.

- Ühüm – mormogja parányikat bólogatva.

- Szerzek fogkefét meg fogkrémet. Mindjárt visszajövök – markolok újfent vállaira, majd felállok mellőle és kirongyolok a mosdóból.

A titkárságra rohanok, hogy az egyik diáklánytól kérjek egy kis segítséget, ami szerencsére azonnal meghallgatásra lel. Alig két perc múltán a kezembe nyom egy bontatlan fogkefét és fogkrémet, többször meghajolva köszönöm meg a kedvességét, majd rohanok is vissza BaekHyunhoz. Vagyis csak rohannék, mert nem találom a fülkében. A táskáját sem hagyta ott, tehát nem tudom azzal magyarázni, hogy esetleg ő is ugyanezért ment volna ki.

Legalább kétszer leellenőrzök minden fülkét, majd végképp feladva a kutatást, távozom a mosdóból. A telefonom után nyúlok és tárcsázni kezdem BaekHyun számát. Sikertelenül. Azonban bármennyire is tovább akarok próbálkozni, hogy elérjem, nem tehetem meg. Órára kell mennem, amihez most rohadtul nincs kedvem. Így is lemaradtam az első feléről, ami pont nem izgat, de beleszámít a tanulmányi átlagba, így ebből a szempontból meg nem épp a legjobb.

- Jó, hogy jössz, SeHun – nézek a fölém magasodó csoporttársamra, aki vigyorogva érkezik meg a kétperces szünetet beiktatva.

- Mert? Mi van? – pislog meglepetten.

- Nem láttad BaekHyunt?

- Kellett volna? – dönti oldalra a fejét, bennem pedig csak nő az aggályom.

- Az előbb még a mosdóban volt és épp kiadta magából az ebédjét, mondtam neki, hogy szerzek fogkefét meg fogkrémet, de mire visszaértem, eltűnt. Azt hittem, hogy esetleg veled futott össze.

- Én ugyan nem láttam órakezdés óta – von vállat hanyagul, bár tekintete korántsem a közömbösségéről árulkodik. – Hívtad egyébként?

- Nem vette fel – sóhajtok csalódottan.

- Hát, ez gáz – megvakarja a tarkóját, majd vállon vereget. – Biztos csak szégyellte az arcát, amiért így találtál rá. Szerintem elhúzott haza, de majd suli után átmegyek hozzá és jól tarkón rúgom a baromsága miatt.

- Azért azt ne tedd – mosolyodom el zsörtölődései hallatán, majd a vállamra fog, és együtt indulunk el a termünk felé; csak bírjam ki addig, míg megtudom, hogy mi szállta meg BaekHyunt.