(S)He is my Black Pearl (EXO / SHINee) - 5. fejezet

* * * BaeJin POV * * *

Idejét sem tudom már, hogy mikor főztünk utoljára együtt JongHyunnal. Az utóbbi hetekben inkább csak beugrottunk valahova egy gyors ramenre vagy egy még gyorsabb hot dogra, amit menet közben el is pusztítottunk, aztán ki-ki ment a maga dolgára. A romantika valahogy eltűnt a hétköznapjainkból és helyette sokkal többet zsörtölődtünk egymással. Jobban mondva, én JongHyunnal. Többek között ezért is örülök, hogy elfogadta a rögtönzött meghívásomat a késői estebédre.

Miután felaprítom a húst, ő pedig lelkesen odateszi a tésztavizet forrni, már csak a zöldségek maradnak hátra, hogy azok is darabokban végezzék az előkészített tálban. Épp csak ujjaim közé szorítom a kést, amikor JongHyun tenyerei landolnak a csípőmön, orra pedig a nyakszirtembe fúródik, feszes mellkasát a lapockáimhoz nyomja és elégedetten szuszog a bőrömre.

- Most akkor mégsem kérsz vacsorát? – kuncogom, miközben a kezem ügyébe akadó salátát kezdem szeletelni.

- De igen, csak megfordítom a sorrendet – sóhajtja fülembe, az én testem egyetlen remegéssel válaszol a tettére. – Gondoltam, hogy míg a főétel elkészül, addig megkóstolom a desszertet – érzékien fogai közé szorítja a fülcimpámat, mire hirtelen teszem le a kést a kezemből, mielőtt még levágnám az egyik ujjpercemet.

- Aham – motyogom lehunyt szemekkel és lassan oldalra döntöm a fejemet, hogy ezzel együtt nyakamat is felkínáljam garázdálkodó ajkainak és fogainak egyaránt. – Az nem zavar, ha esetleg odaég a hús és zöldség sem lesz hozzá? – pihegem kissé elaléltan.

- Nem vagyok nagyon éhes, úgyhogy inkább csak csipegetnék valamit – ujjbegyeivel végigcirógatja vállgödrömet, majd jobb kezével lassan félrehúzza a felsőmet és tovább kalandozik fedetlenné vált bőrömön.

- Akkor mi van, ha én egy picit éhesebb vagyok nálad, hm? Nekem is be kell érnem a desszerttel? – suttogom elcsukló hangon kényeztetései nyomán.

- Csak nem maradsz éhen a desszert után – mosolyogja nyakamba hajolva, majd lassan megfordít tenyerei alatt és lágyan összeérinti ajkainkat.

- Lehet, hogy nagyban függ annak a desszertnek a mennyiségétől – súgom kettőnk közé, miközben két karommal átfonom a nyakát és még szorosabban magamhoz húzom.

- Hm. Akkor azt hiszem, hogy mindent bele kell adnom, hogy nehogy éhen maradj a végén – kuncogja, majd két tenyere közé fogja az arcomat és elmélyíti az eddigi játékos csókot. – De előtte még szeretnék kérdezni valamit – szakad el tőlem ismét, kezei továbbra is az arcomon pihennek, homlokát megtámasztja az én homlokomon.

- Mit szeretnél kérdezni? – fúrom ujjaimat barna tincsei közé és lassan tekergetni kezdem a selymes fürtöket, közben újra szájára hajolok.

- Előtte ígérd meg, hogy nem húzod fel magad – szakítja el ujjaival ajkainkat, mélyen a szemembe néz.

- Ha megint a kapcsolatunkról meg a továbblépésről akarsz kérdezni, akkor inkább el se kezd – elveszem karjaimat nyakáról, majd megfordulok és újra a kezembe veszem a kést.

- Miért csinálod ezt, Jagiya? – szorít bal kezével a vállamra, míg a másikkal kihúzza a vágószerszámot az ujjaim közül és félreteszi. – Miért nem tudunk egyszer normálisan megbeszélni valamit, hm? – újfent szembe fordít magával, állam alá nyúlva emeli fel a fejemet, hogy tekinteteink találkozhassanak.

- Mindig ugyanaz a téma, JongHyun, és mi mindig ugyanoda lyukadunk ki. Szeretlek téged, tiszta szívből, tényleg, de most jó ez így. Nekem bőven elég az, hogy az öcsém itt liheg a nyakamban, nem kell, hogy~ - hirtelen elhallgatok ködös szempárját látva.

- Egyetlen dolgot szeretnék veled megbeszélni, Jinnie, de soha nem jutunk el odáig, hogy elkezdjük. Nem vagy hajlandó végighallgatni, egyből azt kezded mantrázni, hogy jó így a kapcsolatunk, ahogy van.

- De neked ez soha nem jó. Csak azt nem értem, hogy miért nem. Nem csüngök a nyakadon, szabadon mehetsz bármikor, nem láncollak magamhoz, és amikor csak szeretnénk, találkozunk. Miért nem jó ez így neked, hah? Más pasi örülne, ha ekkora teret kapna a nőjétől, te miért nem tudsz? – értetlenül bámulok JongHyunra, tényleg nem tudom mire vélni az állandó veszekedésforrásunkat.

- Mert szeretlek és más vagyok, mint a többi pasi. Nem tűnt fel eddig? – féloldalas mosolyra húzza kissé telt ajkait, az eszemet veszi ezzel a görbülettel. – Megjegyzem, néha csünghetnél egy picit jobban a nyakamon és egy kicsit féltékenykedhetnél is – fogai közé szorítja alsó ajkát, kezeivel végigsimít az oldalamon lentről felfelé haladva, aztán visszafelé is megismétli a mozdulatot, végül fenekemnél zárja be útját.

- Akkor kellene csinálnod valami olyat, aminek köszönhetően az leszek – nyakára kulcsolom a karjaimat, ő pedig egy biztos mozdulattal markol a fenekemre és emel is meg kicsit.

- Vajon mitől lenne féltékeny egy olyan nő, mint te? - lihegi nyakamba hajolva, az én testemen pedig áram száguld végig ugyanebben a pillanatban, egyetlen nyöszörgéssel tudok válaszolni a kérdésére.

* * * BaekHyun POV* * *

Szinte berobbanok a nővérem lakásába, észre sem véve őket, ahogy épp a konyhában élik aktuális párkapcsolati életüket, BaeJin erőteljes ordítása térít valamennyire magamhoz, mire megtorpanok a konyha közepén és egy dühöngő szempárral találom magam szemben. Meg egy szélesebb háttal, amibe erősen kapaszkodik tíz köröm plusz még két láb is kalimpál a derekánál.

- Bocs’ – morgom az orrom alatt, majd újra a hátamra dobva a táskát, megindulok a szobám felé.

- BYUN BAEKHYUN?! – ordít utánam, mire egy nagyot sóhajtva megállok a közlekedő végén, de nem fordulok felé. – Nem gondolod, hogy egy Bocs’-nál többet kellene benyögnöd?

- Fáradt vagyok, Noona – sóhajtok fel, a táska lecsúszik a vállamról, épp csak sikerül elkapnom, mielőtt a földre zuhanna.

- Mi bajod van, Hyunnie? – közelebbről hallom meg a hangját, ami meglepő módon már aggodalmasan csendül fel.

- Semmi – dünnyögöm az orrom alatt lehajtott fejjel, de BaeJin nem az a típusú testvér, aki ennyiben is hagyja a dolgokat, addig nyüstöli az embert, amíg ki nem szedi az illetőből a nyűgjét. – Hosszú volt a mai nap, mennék zuhanyozni meg aludni.

- Öcsi, ismerlek – a vállamra szorít és azzal együtt meg is fordít a tengelyem körül. – Ha tényleg olyan hulla lennél, mint ahogy azt beadni próbálod nekem, akkor nem rongyolsz végig a lakáson feldúlt vaddisznóként. Inkább csak vánszorogsz egyik helyiségből a másikba és a végén mégis a kanapéra csuklasz. Szóval? Mi bajod van? Ki húzott fel?

- Senki.

- BaekHyun? – morogja. – Tudod, hogy rühellem, amikor harapófogót kell használnom. Tehát?

- Nem akarok róla beszélni, Noona – szólalok meg kisvártatva.

- Miért nem? Bántott valaki, BaekHyun? – megrázom a fejemet válaszul. – Elvették a pénzedet? Kirúgtak a suliból? SeHun megelégelte a hülyeségeidet és lefalcolt? Nem jött össze az utolsó randid és azért vagy ennyire letört?

- Egyik sem, Noona – motyogom megunva a kérdészáport, szerencsére JongHyun érkezése megment a további faggatózástól.

- Jagiya, hagyd egy kicsit lélegezni az öcsédet.

- De látom, hogy baja van, csak ez a kuka meg nem akarja megmondani, hogy mi az, én meg hülyét kapok tőle, hogy nem tudok segíteni neki.

- Ha akarja, akkor úgyis elmondja – megpuszilja a nővérem arcát, majd hozzám ballag és a másik vállamra fog. – Akarsz inkább velem dumálni?

- Nem, Hyung. Most inkább tényleg mennék a szobámba.

- Rendben. De ha bármi van, Jinnie-nél megtalálsz. Dumálhatunk, ha akarsz.

- Kösz’ Hyung – megnyugtató mosolyra húzom a számat, hogy megháláljam JongHyun figyelmességét, majd nővéremre nézek, akinek szempárja már korántsem ideges, hanem inkább aggódó.

- Kérsz vacsorát? – dönti oldalra a fejét, mire lassan szimatolni kezd és hirtelen eltorzul az arca. – Basszus, a hús!

Ezzel a nővérem a konyhában terem és igyekszik menteni a helyzetet, mögötte JongHyunnal, aki szintén kapkodva próbálja meg kivenni a részét a mentésből. Halványan mosolyogva nézem, hogy a kis híján szénné égett hús serpenyőstül a teraszon végzi, a – vélhetőleg – tésztavíz pedig a mosogatóban. Míg a nővérem kissé dühöngve bámul JongHyunra, addig a srác csak vigyorogva figyeli a nővéremet, végül hosszú karjait a derekára vezeti és egy biztos lendülettel magához rántja, mielőtt még kifakadna.

Ez az a jelenet, amit már nem akarok megvárni, mert így is én szakítottam félbe az elejét. Isten ments, hogy a gerlepárt újra megzavarjam fontos tevékenységeik közben, ezért inkább újfent fordulok egyet és a szobámba vonulok. Kulcsra zárom az ajtómat, a biztonság kedvéért pedig még a hifit is bekapcsolom, hogy elnyomjak minden esetlegesen átszűrődő hangot.

Ledobom a táskát az íróasztal mellé, majd egy lendülettel levágódom az ágyra és előkotrom a telefonomat a nadrágomból. Egy üzenet villog a kijelzőn, fújtatva nyitom meg a menüt és keresek rá az olvasatlanok között. SeHun. Csak tudnám, hogy mi a bánatot akar tőlem ilyenkor?

„Haver! Te nem vagy ép! Képes voltál elszalasztani egy ilyen lehetőséget? Te agybeteg! Hát nem vagy normális! Azt ne mondd, hogy mindent nekem kell intéznem, mert kiheréllek még egyszer kárpótlásul!”

Pompás. Így is totál káosz ül a fejemen, és SeHun nem túl szívhez szóló üzenete csak még többet taszajt az egyébként sem rózsás állapotomon. Ledobom magam mellé a mobilomat, de még ki sem csúszik az ujjaim közül, amikor veszett rezgésbe kezd bal combom mellett. Ha megint ez a gyökér keres, esküszöm, a legközelebbi találkozásunkkor addig püfölöm, amíg lélegzik. Orrnyergemet nyomkodva emelem a fülemhez a zajos kacatot, majd gondolkodás nélkül bele is szólok.

- Megkaptam az üzenetedet! Mit akarsz még? - jobb kezemmel tincseim közé fúrom az ujjaimat, de megdermedek a mozdulat közepén, amikor meghallom a hívó fél halk torokköszörülését.

* * * LuHan POV * * *

Idegesen ballagok hazafelé a nyelvsuliból, fogalmam sincs róla, hogyan fogok egyáltalán beilleszkedni abba a környezetbe, arról nem beszélve, hogy’ fogom magam egyáltalán megértetni bárkivel is. Oké, hogy itt a nagynéném és ha bármi gáz van, ő ki tud húzni belőle, de azért jó lenne, ha nem lennék állandóan rá utalva, van neki is elég baja, és tudom, csak a kötelesség miatt vett magához, ha már kiraktak otthonról.

Fejemet lehajtva pakolom a lábaimat egymás után az utcán, a fejem tele van az idegen emberek rikoltozásaival, próbálnám a fejhallgatóval elnyomni a hangokat, de félek, hogy attól meg csak még nagyobb zűrzavar lesz odabent, így felesleges lenne megpróbálnom. Az egyetlen ismerős hely felé veszem az irányt a következő utcasarokhoz érve, ez pedig a nagynéném kávézója. Még szerencse, hogy egy teljes hetet arra áldozott, hogy betanuljam az útvonalat, hogy bármikor idejussak.

Nagyot fújtatva lépek be a bejárati ajtón, a felette lógó csengettyű jelzi, hogy vendég toppant be a narancsszín falak közé, mire a pult mögött ácsorgó rokonom rám emeli barna szempárját és egy magabiztos mosollyal köszönt, aztán biccent fejével egy sarokban álló asztal felé. Udvariasan meghajolva köszönöm meg a figyelmességét és indulok is el az asztalhoz.

Könnyed mozdulattal huppanok le a székre, majd a mellettem lévőre lehajítom a táskát és türelmesen megvárom, míg a nagynéném hozzám tipeg. Egy szúrós pillantással fejezi ki nem tetszését a batyumat illetőleg, majd átdobva a másik oldalamra a szütyőmet, ő is helyet foglal az asztalnál.

- Minden rendben ment, Lulu? – könyököl fel az asztalra.

- Rendben. Bár sokat nem értettem, de rendben volt.

- Kedvesek voltak veled az iskolában? – szorít összekulcsolt kezeimre, én pedig önkéntelenül mosolyodom el féltő arcát látva.

- Igen, nagyon. Ketten is foglalkoztak velem, az egyikük nagyon jól beszélt kínaiul, a másik viszont egy picit még dadogott, de sikerült megértetnie magát velem.

- Örülök – mosolyodik el lelkesedésem hallva, az én görbületem is szélesedik kicsit. – Kérsz valamit inni? – kérdezi lágy hangon, furcsán kedvesen viselkedik, ami eddig nem túlzottan volt jellemző rá, legalábbis nem emlékszem nagyon ilyenre a gyerekkoromból.

- Azt hiszem, hogy inkább hazamegyek. Nem aludtam jól és még picit kusza is a szervezetem ettől a pár óra időeltolódástól.

- Jól van. A kulcsod megvan? – a zsebembe nyúlok, hogy leellenőrizzem a fémcsomót, majd rálelve biccentek egy biztosat. – Rendben. Nem tudom, mikor végzek, nyugodtan pihenj le, reggel majd beszélünk.

- Igen – bólintok egy újabbat, majd miután megveregeti a vállamat és felkel mellőlem, én is megemelkedem a székből.

Felmarkolom a táskámat, a vállamra dobom és sebbel-lobbal a kijárathoz iparkodom, hogy némi friss levegőt juttassak a tüdőmbe; a főzött kávé és gőzölgő sütemények illata túlságosan összekeveredett a vendégek parfümjeivel, kissé fojtogatóvá vált délutánra a levegő.

A küszöbön kilépve megint lehajtom a fejemet, és fel sem emelve fordulok jobbra, a közelebbi buszmegállót célba véve. Pechemre, azonnal nekiütközöm egy feszes mellkasnak, majd egy gondolat múltán valami koppan a lábam mellett. Zavarodottan, mélyeket hajlongva kérek elnézést a sértett féltől, majd szinte lendületből kapok a telefonért. Tökéletesen egy időben a velem szemben állóval, így csak azt érjük el, hogy összefejelünk.

Most már két helyen fáj egyszerre a kobakom, és eddig is megvolt a fejfájás érzése, most még erősebb lett. Homlokom tetejét dörzsölgetve nézek fel a telefon gazdájára, aki hasonló pózban álldogál. A tekintetünk összeakad. Résnyire tárja ajkait, óvatosan kihúzza ujjaim közül a tulajdonát képező elektromos kütyüt, majd a sokadik próbálkozása után sikerül a farzsebébe csúsztatnia.

- Öhm. Sajnálom – szólal meg számomra alig ismert nyelven, mire csak nagyokat pislogni vagyok képes. – Megütötted magad? – kérdezi kikerekedett pupillákkal, válaszolnék, de azt sem tudom, hogy mégis mit.

- Én. Hm – bukik ki belőlem két perccel később, amitől még jobban kidüllednek szembogarai. – Külföldi vagyok – összekaparom a létező összes koreai nyelvtudásomat, láthatóan ül ki vékony ajkaira egy boldog görbület, majd biccent egy megértőt. – Bocsánat – hajolok meg ismét, és kérek az ő nyelvén elnézést korábbi tettemre.

- Semmi gond – szélesedik a lágy görbület száján, majd ő is megdől picit.

Pár pillanatig szobrozunk egymással szemben, majd ahogy átnézek válla felett, meglátom, hogy a busz, amivel hazajuthattam volna, százzal suhan el a főúton, a következőre pedig tizenhét percet várni kell. Vagy pedig megyek a két gyorsabb közül valamelyikkel, de az messzebb tesz le a nagynéném lakásától. Jó lenne eldönteni, hogy tovább ácsorgok-e a kávézó előtt, vagy végre fogom magam és tényleg hazamegyek. Hosszas mélázás után a hazaút mellett döntök, így egy újabb meghajlás után újfent megindulok a kiszemelt buszmegállóhoz. Nyomomban az ismeretlen idegennel...

* * * ChanYeol POV * * *

Amikor megláttam, hogy BaekHyun nem jött be a terembe, azonnal ideges lettem. Tudni akartam, hogy mi lett vele, miért nem jött be a többiekkel együtt. Sűrű elnézések közepette futok ki a teremből és automatikusan a mosdót támadom be, reményeim szerint ott találva BaekHyunt.

A helyiségbe lépve furcsa hangra figyelek fel, bár nem tudom beazonosítani, hogy tényleg BaekHyunból törnek-e elő a hangok, de mivel a többi fülke üresen áll, így egyre kevesebb lesz a kétségem. A hátsó fülkéig araszolok, halkat sóhajtva tapasztom a fülemet a falapra, megvárva egy kisebb szünetet két morogva nyögés között. Óvatosan megkocogtatom az ajtót.

- Jól vagy, BaekHyun? – kérdezem kissé reszkető hangon, mire egy újabb nyögés érkezik át az ajtó rése alatt. – Akarod, hogy segítsek? – hülye kérdés tudom, de nem jut jobb az eszembe.

- Nem – öklendezi, nálam pedig eddig tart a türelem.

Belököm az ajtót és azonnal BaekHyun mellé guggolok, miközben barátom a vécékagylót szorongatja még veszettebbül. Jobb tenyeremet hátára simítom, összerezzen, amikor kezem pólójára siklik, ujjai görcsösen markolják a porcelánt. Hosszú mozdulattal végigsimítok gerince mentén, izzadt homlokát másik kezem ujjbegyeivel törlöm le, füle mögé simítva a kicsit hosszabb tincseket. Újabb remegésre figyelek fel, amikor hozzáérek, akaratlanul mosolyodom el a reakciójától.

Megállás nélkül húzom végig kezemet hátán, és a hangokkal sem foglalkozva hagyom, hogy kiadja magából a feszültséget. Az sem tud érdekelni, hogy a térdeim kezdik bemondani az unalmast, nem akarom magára hagyni BaekHyunt a gondjaival. Az utolsó öklendezés után keresni kezdi a gombot, amivel eltüntetheti idegessége maradványait, megelőzve emelem fel bal karomat és nyomok én előbb a billentyűre.

Fejét továbbra is a kagylóba hajtva tartja, halkan szipog maga elé, az eddigi hátán pihenő kezemmel vállára szorítok megértően. Mély lélegzetvétel szakad fel belőle, karjai combjai mellé esnek, ha nem tartaná a büszkesége, akkor képes lenne a földön kuporogva összetörni. Belőlem is egy visszafogott sóhaj távozik, bal karja alá nyúlok, átvetem végtagját a vállamon és lassan felsegítem őt a földről.

Egy biztos láblendítéssel hajtom le a deszkát és vigyázva ráültetem BaekHyunt. Még mindig lehajtott fejjel rogy le az ülőkére, egy használt rongybaba jobb állapotban van nála. Mindkét kezemmel vállaira szorítok és elé araszolok, megkeresem a tekintetét. Homályos és kissé szégyenlős szempárra akadok, amit csak egy biztató mosollyal tudok lereagálni.

 - Jobban vagy? – suttogom mélybarna lélektükreibe merülve, amikben igyekszem megkeresni a csillogást, amiért mindig is rajongtam.

- Ühüm – mormogja parányikat bólogatva.

- Szerzek fogkefét meg fogkrémet. Mindjárt visszajövök – markolok újfent vállaira, majd felállok mellőle és kirongyolok a mosdóból.

A titkárságra rohanok, hogy az egyik diáklánytól kérjek egy kis segítséget, ami szerencsére azonnal meghallgatásra lel. Alig két perc múltán a kezembe nyom egy bontatlan fogkefét és fogkrémet, többször meghajolva köszönöm meg a kedvességét, majd rohanok is vissza BaekHyunhoz. Vagyis csak rohannék, mert nem találom a fülkében. A táskáját sem hagyta ott, tehát nem tudom azzal magyarázni, hogy esetleg ő is ugyanezért ment volna ki.

Legalább kétszer leellenőrzök minden fülkét, majd végképp feladva a kutatást, távozom a mosdóból. A telefonom után nyúlok és tárcsázni kezdem BaekHyun számát. Sikertelenül. Azonban bármennyire is tovább akarok próbálkozni, hogy elérjem, nem tehetem meg. Órára kell mennem, amihez most rohadtul nincs kedvem. Így is lemaradtam az első feléről, ami pont nem izgat, de beleszámít a tanulmányi átlagba, így ebből a szempontból meg nem épp a legjobb.

- Jó, hogy jössz, SeHun – nézek a fölém magasodó csoporttársamra, aki vigyorogva érkezik meg a kétperces szünetet beiktatva.

- Mert? Mi van? – pislog meglepetten.

- Nem láttad BaekHyunt?

- Kellett volna? – dönti oldalra a fejét, bennem pedig csak nő az aggályom.

- Az előbb még a mosdóban volt és épp kiadta magából az ebédjét, mondtam neki, hogy szerzek fogkefét meg fogkrémet, de mire visszaértem, eltűnt. Azt hittem, hogy esetleg veled futott össze.

- Én ugyan nem láttam órakezdés óta – von vállat hanyagul, bár tekintete korántsem a közömbösségéről árulkodik. – Hívtad egyébként?

- Nem vette fel – sóhajtok csalódottan.

- Hát, ez gáz – megvakarja a tarkóját, majd vállon vereget. – Biztos csak szégyellte az arcát, amiért így találtál rá. Szerintem elhúzott haza, de majd suli után átmegyek hozzá és jól tarkón rúgom a baromsága miatt.

- Azért azt ne tedd – mosolyodom el zsörtölődései hallatán, majd a vállamra fog, és együtt indulunk el a termünk felé; csak bírjam ki addig, míg megtudom, hogy mi szállta meg BaekHyunt.