Just a Boy next door (SHINee JongHyun, Key, TaeMin) - 7. fejezet

Mindkét sisakot félreteszi, aztán megint a derekamra vezeti hosszú és erőtől duzzadó karjait, közelebb fészkeli magát hozzám. Térdeink összesimulnak, de egy szívdobbanásommal később már a combjai nyomják az enyémeket a fémhez. Fogságba ejt és fogalmam sincs róla, hogy egyáltalán akarok-e szabadulni belőle. Lassan közelebb hajol az arcomhoz, ajka súrolja az enyémet, forró lehelete cikázik a számon, a szívem pedig a torkomba csúszik. Ez most mégis mit akar jelenteni...?

Hirtelen azt sem tudom, hogy mit tegyek. Hova kapjak félelmemben és lányos zavaromban. Jobban mondva, a tudatalattim nagyon is tudja, hogy mit cselekedjen. Tenyereim JongHyun térdeire zuhannak, majd automatikusan el is indulnak combjain, míg végül derekán zárják útjukat. Homloka az enyémnek dől, szorosabban fonja át karjaival a derekamat, én pedig végleg belefulladok a barna örvénybe, ami már az első alkalommal is magával ragadt.

- JongHyun? – pihegem milliméternyi távolságra ajkaitól, a gerincem mentén villám vág végig halk sóhajától.

- Hm? – húzza lágy mosolyra ajkait, de nem távolodik el arcomtól.

- Miért vagyunk itt? – kérdezem alig hallhatóan, miközben kicsit hátrébb húzom a fejemet az övétől.

- Mert itt senki nem zavar minket. Talán baj? – oldalra dönti a fejét, ujjbegyei önkéntelenül kalandoznak az oldalamon, aminek köszönhetően egy-egy apró remegést vált ki belőlem.

- Csak nem értem a dolgot. Te és KiBum jól megvagytok, akkor mégis mit keresel itt velem?

- Kalandot – kuncogja halkan, bennem pedig azzal a lendülettel fel is megy a pumpa.

- Kalandot? – elengedem a derekát, nagy nehezen hátrébb csúszok a motoron és összekulcsolom a karjaimat a mellkasom előtt. – Ezt most komolyan mondtad, JongHyun?! Kalandot?!

- Most mi bajod lett, JiHye? – értetlen fejjel, ám mégis mosolyogva nézi dühös arcomat. – Azt hittem, hogy te is benne lennél a dologban.

- A dologban? Te most csak szívatsz engem, ugye? Képes vagy ezt tenni KiBummal?

Sietve leszállok a járgányról, majd botladozva indulok visszafelé, amerről vélhetőleg jöttünk. A magas sarkúban tett minden második lépésemmel kis híján kitöröm a bokámat, de mielőbb el akarok jönni onnan, így inkább vállalom a sérülés kockázatát. Talán nem is az bosszant, hogy éppen engem szemelt ki játékszernek, hanem az, hogy képes megcsalni egy olyan valakit, mint KiBum. Hiszen az a srác maga a tökély! Csak úgy, mint JongHyun, de ez most jelen pillanatban tök mellékes. Erre kiderül, hogy egy utolsó tirpák kretén állat, aki erősen visszaél azzal, hogy képes magába szédíteni embereket!

Még ki sem érek az egyetlen normális ösvényre, amikor felbőg a járgány, majd egy szempillantás alatt mellettem terem JongHyun. Pontosabban szólva, ismét elém érve hatalmasat fékez, ezzel engem megállásra kényszerítve. Dühödten fonom össze újra a karjaimat a mellkasom előtt, a rostélyt lassan felemeli, majd kezébe fogja a pótsisakot és megint felém nyújtja.

- Hazaviszlek.

- Hagyj békén! – ellépek jobb oldalra, de azzal a lendülettel elém is gurul ismételten.

- Szállj már fel, JiHye. Hazaviszlek – nyüstöl megállás nélkül.

- Hazatalálok egyedül is, de kösz’!

- Ne csináld, szépen kérlek!

- Nem csinálok semmit sem, de nem fogok veled sehova sem menni! Főleg nem haza! – ripakodom rá egyre idegesebb hangon, ökölbe szorított kezekkel meresztem rá pupilláimat.

- Tényleg ebben a cipőben akarsz ekkora utat végigbattyogni? – ugyan nem látom a fejfedőtől, de a szavai csengéséből érzem, hogy mosolyog.

- Majd megyek mezítláb – morgom az orrom alatt.

- JiHye – felkuncog a sisak alatt, ezzel csak még jobban azt éri el, hogy ingerült legyek.

- Hát jó! – ezzel lerugdalom magamról a lábbelimet és megint indulásnak eredek, hátrahagyva a cipőt.

- Makacs egy nő vagy, ez nem vitás – veti hozzám félvállról, ahogy elsétálok mellőle, de ezt a megjegyzését már nem reagálom le. – Aish! Állj már meg a rohadt életbe!

A következő másodpercben már csak két kart érzek a testem köré fonódni, amik vélhetőleg JongHyunhoz tartoznak. Ha nem lennék lefagyva, akkor kézzel-lábbal tiltakoznék ellene, de erősebb még annál is, mint aminek látszik. Néhány nagyobb kapálódzásommal később már a rideg fémet érzem meg a lábaim között, majd JongHyun mellkasát a lapockáimhoz nyomódni. Egy könnyed mozdulattal feladja rám a sisakot, visszabújtatja a lábamat a cipőmbe, majd megint mögöttem ül.

Esélyem sincs ellenkezni. A motor felbőg alattam, aztán óvatosan elindulunk kifelé az erdőből. JongHyun két karja derekamat támasztja meg oldalról, tenyerei a kormányon pihennek. Szinte alig húzza a gázt, épp csak valamit haladunk előrefelé; talán a leginkább egy romantikus, andalító városnézéshez tudnám hasonlítani, amivel a turistáknak mutatják meg a helyi nevezetességeket.

Önkéntelenül sóhajtok fel, a közelsége és a lüktető mellkasa teljesen elbódít, alig tudok észnél maradni. Hiszen alig pár perccel ezelőtt közölte, hogy csak egy kalandot lát bennem, ami tökéletesen arra utal, hogy éppen ott csalja meg KiBumot, ahol csak akarja. Viszont ez a gyengédség és a figyelmesség, ami most árad belőle, annyira az ellenkezőjét akarja tükrözni. Tényleg be fogok dilizni, ha így megy tovább.

A társasházhoz érve vigyázva leparkolja a tonnányi gépállatot YongHwa járgányának helye mellé, majd lábaival kitámasztja a citromszín gépet. Észre sem vettem, hogy az út végére már a tenyereim JongHyun kézfejeire simultak és ketten együtt „kormányoztuk” a motort. Már csak a sisaktól kellene megszabadulnom, de ha ez megtörténik, akkor azonnal szemet szúr neki, hogy vörösen izzó arccal ülök a kétkerekűn, mert képtelen vagyok feldolgozni az események sokaságát.

Érzem, hogy kihúzná a kezét az ujjaim alól, de nem tudok parancsolni a saját testemnek. Most komolyan az ver át, amiben eddig még úgy, ahogy megbíztam. A tulajdon lényem fordul ellenem? Szép baleset, mondhatom. A tarkómnál erősebb nyomásra figyelek fel, ahogyan JongHyun mellkasa is sokkal közelebbinek hat, mint eddig bármikor. Most akkor pontosan az történik, amire gondolok, hogy folyamatban van?

Lassan sikerül kihámoznia a kezeit a tenyereim alól, majd a sisakom alá nyúl. Ujjbegyeivel játékosan megcirógatja az államat, ezzel csak még nagyobb zavart keltve az elmémben, majd megkeresi a biztonsági szíjat és kikapcsolja. Két tenyere közé fogja a fejvédőt és egy biztos mozdulattal lehúzza a fejemről a sisakot. Vélhetőleg a háta mögött végzi a védőfelszerelés; amikor nyúlnék bal kezemmel a hajamhoz, hogy a lelapult szálakba újra életet leheljek, pontosan abban a másodpercben érzek meg idegen ujjakat a tincseim között garázdálkodni. Nagyot kell nyelnem a döbbenetemben, örülök, hogy még mindig a kétkerekűn ülök, különben most biztos össze is estem volna ettől az érzéstől.

Gyengéden tupírozza fel a hajamat, néha elkalandozik a tarkómnál és nyakam érzékenyebb pontjainál, minek köszönhetően a kormányra kell fognom, hogy ne szédüljek le a járgányról. Bal keze csípőmre csúszik, a jobbal pedig újabb és újabb tincseket söpör félre nyakhajlatomból. Észnél kéne maradni. Nagyon. Hirtelen elveszi a derekamról és a nyakamról a kezeit, de mire felfognám az imént történteket, ismét ugyanott rakoncátlankodnak puha ujjbegyei.

- Én nem értelek, JongHyun – bukik ki belőlem végképp összezavarodva cselekedetei által.

- Mit nem értesz? – suttogja kérdését nyakamra hajolva, forró lélegzetvétele cikázik a bőrömön, belebizsereg minden pórusom.

- Téged – pihegem elcsukló hangon, a szédülés kerülget mindenétől, tényleg le fogok fordulni a gépről.

- Pedig egyszerű vagyok nagyon – apró csókot hint nyakhajlatom felső részére, meleg párnái épp, csak érintik a testemet, azonban engem mégis a végsőkig hevít ezzel.

- Nem – nyelek egy nagyot. – Nagyon nem vagy egyszerű – motyogom magam elé, még mindig érzem, ahogy ajkai bőrömön pihentek meg egyetlen szívdobbanásnyi időre.

- Mert nem ismersz hozzá eléggé.

Ezzel elhajol vállgödrömből, eddig hasfalamon kalandozó kézfejét is elveszi, de közben lágyan végigsimítja az oldalamat, majd hátrébb húzódik az ülésen. Azt hiszem, hogy most jött el az ideje, hogy tényleg sikítva meneküljek fel a lakásba, és elkezdjem régen vágyott remete életmódomat.

Nagy nehezen sikerül ellazítanom a görcsösségemet és végre elengedem a kormányt. JongHyun erősen a derekamra fog és egy magabiztos mozdulattal lesegít a gépállatról. Lehajtott és egyben vörösen izzó fejjel ácsorgok előtte, és azon tanakodom, hogy mégis mi a bánatot nyögjek be neki. Hiszen, ha most faképnél hagyom, akkor rohadtul bunkó leszek; ellenben meg, ha még tovább itt fogok ácsingózni, azt gondolhatja, hogy nagyon is érdeklődöm utána. Ami nem mellesleg teljesen helyénvaló lenne.

Végül kierőszakolok magamból egyetlen búcsúzó szót, derékszögbe vágom magam, aztán a lehető legnagyobb léptekkel veszem célba a kaput, hogy aztán a lépcsőházon felrongyolva bezárkózhassak a lakás biztonságot nyújtó falai közé. Ez egészen addig működik is, amíg bele nem rongyolok Yoo néni unokájába és annak párjába, akik épp a mai napot szemelték ki a takarításra.

- Oh, JiHye?! – szorít a felkarjaimra az idősebb, világos hajú, miközben a meglepettségét egy szédítő mosollyal egészíti ki.

- Ne haragudj, DaeHyun-shi! – hajolok meg a szorítása alatt, majd felemelkedvén mogyorószempárjába merülök. – Nem akartalak megütni! Sajnálom!

- Megint rohanásban, JiHye-yah? – lép mellénk Yoo néni unokája, majd laza mozdulattal átveti bal karját DaeHyun nyakán és ő is rám villantja döglesztő görbületét.

- Olyasmi – motyogom kissé pironkodva, ami pirulás lassanként lesz erősebb, ahogy újabb és újabb torokköszörülést hallok közeledni felénk.

- Jól érzed magad? – mér végig mélybarna szembogaraival a fiatalabb, sötéthajú, mire csak simítok egyet tincseimen, hogy leplezhessem zavaromat.

Kis ideig még meresztgetik rám pupilláikat, ám amikor JongHyun is megérkezik a lépcsőházba, automatikusan siklik át tekintetük rá. Megáll a postaládánál, majd meglátva az egyetlen szórólapot és egy fehér borítékot, a zsebébe nyúl, hogy előkotorja a kulcsát. Kettő pillanattal később már a környéken sincs, apránként szedi a fokokat, én pedig csak szememmel követem minden egyes lépését, míg végül újfent összeakad a szempárom YoungJae kíváncsi-kérdő lélektükreivel.

- Hah? – motyogom érthetetlenül, mintha kérdezett volna bármit is.

- Ismered a srácot? – szólal meg elégedetten vigyorogva DaeHyun, torkomon akad a következő sóhajom.

- Kéne?! – sikítok fel rémülten, azonban ők is pontosan így reagálnak az én kérdésemre.

- Jól vagy, JiHye? – ezúttal DaeHyun érdeklődik a szokatlanul is szokatlanabb állapotom miatt, mire csak a fejemet rázom válaszul.

- Azt hiszem, hogy nagyon kimerültem. Meg lehet, hogy napszúrást is kaptam és megártott a munkahelyi kávézás is a gerlepárokkal. Most megyek – dünnyögöm elbambulva, DaeHyun elveszi a kezeit a vállaimról, majd egy lépést hátrálok és én is felcaplatok a lépcsőn.

Szabályosan bezuhanok a parányi kis lakásomba, mindent ledobálva a földre indulok meg a kanapé felé, aztán kilőtt rinocéroszként fújtatva zuhanok is a bútorra. Semmi sem tud érdekelni ebben a pillanatban, csak arra vágyom, hogy véget érjen ez a rémálom és reggel minden másként legyen. Bárcsak törölhetőek lennének az emlékek egyetlen éjszaka alatt...

* * *

Hiába szerettem volna, nem törlődött a memóriám egyetlen éj alatt, ráadásul még nyúzottabban is keltem, mint mikor lefeküdtem. A hét pedig szinte elszállt a fejem felett, pirkadattól sötétedésig az irodában voltam két megfontolásból is. Az egyik ugyan adta magát, az pedig a munka mennyisége volt, valahogy hirtelen mindenki most akart válni vagy éppen beperelni valakit egyetlen átmászott kavics miatt, ami a szomszéd telkéhez tartozott eredetileg; másfelől pedig addig sem volt esélyem összefutni JongHyunnal a társasház külső berkein.

Annak idején vártam a pénteki napot, mert az a mi napunk volt a csajokkal, viszont RinAh és az ő imádott férjecskéje éppen ezt a napot választotta arra, hogy megünnepeljék az évfordulójukat. Persze nem mondhatok ellent nekik, hiszen imádom mindkettejüket, ráadásul legnagyobb szerencsétlenségemre MiNamot is elcsábította egy volt iskolatársa. Nem igazán volt ínyére való a dolog, de addig nyúzta őt a srác, míg belement a találkába.

Miután hazaesem a munkából, újfent a padlón kötnek ki a cuccaim, majd a kosztümöm egy része is ugyanott végzi, aztán pedig a nadrágból rugdalom ki magam. Egy szál fehérneműben caplatok át a konyhába, majd egy gyorsan lehörpintett pohár vörösbor után a kanapéra telepszem, hogy kifújhassam magam. Édes pihenés és semmittevés egész hétvégén, no, meg a csajok a két napban, ami felér egy nyaralással minden alkalommal.

Épp csak leteszem a fenekemet a pamlagra, amikor a csengő hangja vág végig a lakáson. Esküszöm, megfojtom azt a tapintatlan vadbarmot, akinek a péntek késődélutáni sziesztámat van pofája megzavarni! Durrogva ugrok fel a helyemről és trappolok a bejárati ajtóig, mit sem foglalkozva az „otthoni viseletemmel”.

- Igen?! – tépem fel ingerülten az ajtót, egy döbbent mélybarna szempárba botlom, ami lassan felméri alakomat. - Basszus! – ezzel bevágom az ajtót és a hátammal a falapnak dőlök.

- JiHye? – halkan kopogtat a térelválasztó túloldalán, én pedig egyre csak vörösödöm a történtektől. – Minden rendben, JiHye? – kérdezi némi aggodalommal a hangjában, a köntösömet jó lenne legalább magamra varázsolni, mert így nem nyithatok megint ajtót JongHyunnak.

- Egy pillanat! – mormogom tenyereim között, aztán ellököm magam a falaptól és a fürdőbe iparkodom, végül megint a bejárathoz sietek. – Igen? – tárom fel újfent a térelválasztót, JongHyun ösztönösen vezeti végig rajtam kiskutyás szemeit.

- Öhm. Csak. Khm – megvakarja a tarkóját, végül összeszedi a gondolatait, majd belekezd a monológjába. – Csak az említett lakásavató miatt jöttem.

- Igen? – biccentem oldalra a fejemet, a szívem hirtelen ugrik a torkomba és kezd heves kalapálásba odafent. – Mi van vele?

- Ma este lenne. Átjössz? – néz mélyen a szemembe, minden második ütemet kihagyja a lüktetésem, ahogy elveszem íriszei csillogásában.

- Pihenni szerettem volna ma – motyogom alsó ajkamat harapdálva, JongHyun szempárja csalódottan csillan meg.

- Értem – halkan felsóhajt elkeseredettségében, de látom pillantásában, hogy vár valami pozitív folytatást.

- Bár illene ott lennem, ha már elígérkeztem, igaz? - felkapja a fejét és újra felragyognak szembogarai szavaimtól, az én testemet pedig hirtelen melegség önti el ezt a lelkes tekintetet látva.

- Igaz, de nem akarlak kényszeríteni.

- Nem kényszer - felelem ösztönösen, szélesedik a korábbi görbülete.

- Akkor számíthatunk rád este? - biccenti oldalra a fejét, mire csak egy magabiztos fejbólintással válaszolok. - Rendben! Akkor este találkozunk! Oh, és még valami - félfordulatot vesz és megint szemben áll velem.

- Mi lenne az?

- Hm, lehet, hogy fura kérés lesz, de szeretném.

- Hah? M-mit? Mégis mit szeretnél te éntőlem? - pislogok, mint pocok a lisztben.

- Legyél nagyon csinos - suttogja alig hallhatóan, aztán sarkon fordul és szinte a lakásáig rohan, majd el is tűnik az ajtó mögött.

Csinos. Csinos?! Komolyan ezt kérte tőlem? Menten elszáll az agyam ettől a manustól! Egy rakat meleg hapsi közé készülök este és az egyiküknek az a legfontosabb, hogy én rittyentsem ki magam! Hülye vagyok én? Az! Egy oltári nagy barom vagyok, mert nem tudom nem teljesíteni JongHyun kérését, ahhoz túlságosan is tetszik... mindene.

Akkor hajrá, Ha JiHye, rajtad a világ szeme! Ki kell csípned úgy magad, hogy még egy meleg pasi is elbizonytalanodjon. Aham. Mert az olyan könnyen megy nekem... hosszú lesz ez a négy óra készülődés a buliig, az ziher...