Forever with you (B.A.P.) - 6. fejezet

- Ugye nem okoz gondot, hogy egy lakrészen osztozz a Csapattal? – intézi felém a kérdést a Menedzser, tekintetem automatikusan siklik YongGukra, aztán vissza a Menedzserre.

- Öhm – az egyre növekvő gombócot nehézkesen tolom le a torkomon, a válasz valahogy nem akar kibukni belőlem, pedig lassan muszáj leszek megszólalni, mert a kérdő szempár lassanként változik egyre türelmetlenebbé. – Nem okoz – motyogom kissé zavarban, de ahhoz nem elég hangosan, hogy a Menedzser ne kérdezzen vissza.

- Hogyan?

- Nem okoz gondot! – felelem határozottabban, de belül igencsak remegek az idegességtől, végül kicsit megdőlök, hogy jelezzem, eleget teszek a feladatomnak.

- Nagyszerű! – összecsapja a tenyereit, rám pedig ezzel a frászt hozza, összerezzenek a csattanástól. – Akkor ezt meg is beszéltük, így nincs is más dolgunk, irány a stúdió! – sürgettet mindannyiunkat, bambán bámulok a főnökömre és reménykedem, hogy most nem az fog történni, ami szöget ütött a fejemben.

- Én is kellek? – nyelek egyet.

- Természetesen. Sok a tennivalónk, a fiúknak szükségük lehet rád, mert nekem a turnét kell egyeztetnem mindenki mással. Telefonon tartjuk majd a kapcsolatot, hogy ne legyen fennakadás – fog a vállamra, majd szinte kilök a lakásból, amint az utolsóként kilépő HimChan is távozott a helyiségből.

- Értem – sóhajtok fel, ahogy a lift felé indulunk.

Csak ezt a napot éljem túl... aztán meg az összes többit, ami hátra van még. Sem a turné nem lesz egyszerű, sem pedig az, hogy folyton a Banda társaságát élvezzem. Imádok minden percet velük tölteni, de az előző este történtek óta még jobban zavarban érzem magam YongGuk közelében.

A lift hamar megtelik a Csapattal plusz velem és a Menedzserrel, egy tűt sem tudnánk leejteni két ember közé, olyan szorosan állunk egymás mellett. Pechemre vagy szerencsémre. Míg a jobb oldalammal a lift falához dörgölődöm, addig a bal karomhoz YongGuk felkarja simul szüntelenül. Valahogyan észnél kellene maradnom és nem összecsuklani, bár ez nagyon nehéz lesz az illatának köszönhetően. Plusz az is nehezíti a dolgomat, hogy ujjai rendszerint rátalálnak az enyémekre és automatikusan fonódnak össze egy-egy szívdobbanásnyi időre.

Fellélegzem, amikor a felvonó halk csengéssel jelzi, hogy megérkeztünk a földszintre; elsőként a Menedzser hagyja el a fémszörnyeteget, aztán sorban a Banda tagjai, YongGukot kivéve. Már épp csukódna a lift ajtaja, amikor végre lép egyet, és azzal együtt engem is magával húz. Ujjai magabiztosan szorítják az enyémeket, amik ragaszkodóan viszonozzák a fogást. Egymásra nézünk, majd egy féloldalas mosollyal jutalmaz és elengedi a kezemet.

A többiek után siet, én pedig reszkető térdekkel tipegek utána, ügyelve minden egyes lépésemre, mielőtt még elzakózom a saját lábamban. Az üvegajtón kilépve egyenesen az autó felé veszem az irányt és már markolok is rá az anyósülés kilincsére, amikor is a főnököm a hátsó ajtóhoz parancsol. Pompás. A jól megszokott helyem is elveszítem, ülhetek a srácok mellé. Örülök, mert imádok velük lenni, de azért az utóbbi időben fordult a kocka és azzal együtt a világom is felborulni látszik.

JunHong mellé fészkelem be magam, észre sem véve, hogy ki az a Tag, aki mellé ezzel egyetemben kerülök. A mellkasom fékevesztett dübörgésbe kezd, a légzésem is nehézkessé válik, ahogy a tenyereim is izzadni kezdenek. Pazar. Hogy’ fogom én túlélni, míg beérünk a stúdióba?

- Én nagyon örülök – hajtja a fejét a vállamra a maknae, majd orrát is picit nyakszirtembe fúrja.

- Minek örülsz, Picur? – az összekulcsolt kezeire fogok a kérdésem közben.

- Annak, hogy jössz velünk a turnéra, Noona.

- Hm – mosolyogva felsóhajtok, miközben megcirógatom JunHong kézfejeit. – Én is örülök, mert így legalább mellettetek lehetek és nem kell aggódnom miattatok.

- Miért? Egyébként aggódnál? – szólal meg a Leader, miközben szeme sarkából rám pillant, aztán megint az elsuhanó házakat nézi.

- Remélem, ezt most nem kérdezted komolyan, YongGuk-shi – összeráncolom a szemöldökömet, tudom, hogy csak az agyamat húzza, de vannak olyan beszólásai, amikkel ki tudja verni a biztosítékot nálam.

- Aggódnál? – fordul felém és mélyen a szemembe néz.

- Egy percre sem tudnám lehunyni a szemeimet – hirtelen akadnak a torkomban a szavak, a hangom is megcsuklik ettől a tekintettől. – Tudod nagyon jól, Oppa, hogy mindannyian fontosak vagytok nekem. Egytől egyig.

- Még én is? – száll be a kekeckedésbe a maknae-line másik képviselője, csintalan mosoly ül az arcán.

- Mondom. Mindannyian! – hangsúlyozom második szavamat, hogy tudatosítsam a fiúkban a jelentőségét.

- Én Noona nélkül most el sem indultam volna – jelenti ki DaeHyun, én csak nagyokat tudok pislogni a kérdésétől.

- Ugyan miért nem? – döntöm oldalra a fejemet.

- Mert te legalább fel tudod kelteni a lusta csürhét, amikor már az én unszolásom hatástalan.

- Úgy?! – nyújtom el a válaszomat, elengedem JunHong kezeit és összekulcsolom a mellkasom előtt a karjaimat. – Szóval csak erre lennék jó – fejezem be a gondolatomat tettetett sértődöttséggel és még szúró pillázásokkal is megspékelem a mondandómat.

- Ne mondj ilyeneket, DaeHyun! – HimChan hirtelen lekapja a fejéről az énekesünk baseball sapkáját és egyet ráhúz a fejére vele. – A végén még meggondolja magát és nem jön velünk! – mormogja, miközben visszateszi a sötétszín fürtökre a fejfedőt, kissé aggódva pillant rám.

- Csak vicceltem! – leveszi a sapkáját és a fejét simogatja az ütés helyén, kiskutya szemekkel néz rám. – Nem akartalak megbántani, Noona! Ne haragudj rám.

- Nincs semmi baj, Dae – elmosolyodom ezt az arcot látva, egyszerűen képtelenség haragudni bármelyikükre is. – Pontosan tudom, hogy csak vicceltél. Egyébként sem én választottam, hogy elkísérlek titeket, mert a Vezetőség döntött így.

- Ha nem a Vezetőség döntötte volna el, akkor nem is jönnél velünk, Noona? – YoungJae engedi az ölébe a telefonját, amin eddig pötyögött, a tekintetünk találkozik.

Egy picit gondolkodóba esem YoungJae kérdésétől. Tulajdonképpen mindig is azt szerettem, ha a közelükben lehetek, vagy így, vagy úgy, és amikor külföldre utaztak, iszonyatos hiányt éreztem legbelül. Azonban a korábbi tapasztalataimnak köszönhetően, kerültem mindig is a lehetőségeket, hogy velük tartsak egy-egy koncert idejére, mert már akkor kezdtem többet érezni a Leader iránt, mint az helyes lett volna. Ahogyan tudtam azt is, hogy ha nem parancsolok magamnak, akkor nagyobb bajba keverhetem saját magamat egy plátói szerelemnél. Viszont most...

- Valószínűleg minden követ megmozgattam volna annak érdekében, hogy veletek menjek – ismét JunHong kezeire markolok, másik kezem YongGuk térdére téved.

- Komolyan mondod? – a Leader tenyere a kézfejemen landol, törődéssel telve fogja ujjai közé az én ujjaimat. – Tényleg addig nyúznád Menedzser Hyungot, míg be nem adja a derekát?

- Gondolkodás nélkül megtenném – felelem megkérdőjelezhetetlenül.

- Noona? – megemeli a fejét a vállamról a maknae, rám pillant.

- Mondd, Picur? – cirógatom meg kezeit az ujjbegyeimmel.

- A turné alatt is megkapja mindenki a pusziját és az ölelését esténként, annak ellenére, hogy egy lakosztályunk lesz?

- Ezek a dolgok helytől függetlenek, Picur – elengedem a kezeit és arcélén simítok végig, hogy azzal is nyomatékosítsam a válaszomat.

- Akkor jó – nyugodt hangszínen felel, majd egy mély és megkönnyebbült sóhaj után visszahajtja fejét a nyakszirtemre és tovább szendereg.

- Akkor a reggeli kávé és süti is meglesz? – érdeklődik HimChan lehunyt szemekkel és huncut mosollyal.

- Ezt az egyet nem tudom száz százalékban megígérni, mert ahhoz tudnom kellene, hol van olyan kávézó és pékség, ami mindenki igényét és kényét kielégíti.

- Most ezt úgy mondod, mintha olyan problémásak lennénk – jegyzi meg a nem létező bajsza alatt YoungJae, fel sem emelve a fejét a telefonjáról.

- Már bocs’, Jae, de azt hiszed könnyű egy ismeretlen városban azt megoldani, hogy hatféle kávé teremjen a tálcán, ami lehetőleg külön ízesítésű és jelölve is legyen, hogy melyik a diétás és melyik koffeinmentes vagy épp melyik dupla? Arról nem beszélve, hogy olyan pékséget sem egyszerű lőni, ahol fánkok tömkelegét adják, de nekem mindig a legfrissebbet teszik félre az összesből. Tudod, hogy mi munkám van abban, hogy ti mindenből a legjobbat kapjátok? – kérdezem játékosan, de fittyet sem hány rám, csak vigyorog a parányi kijelzőt mustrálva.

- Szerintem inkább örüljünk, hogy Noona ennyit törődik velünk – szuszogja JongUp is félálomban, aztán finoman megpöcköli térdével DaeHyun térdét, ezzel utasítva, hogy tegye helyre majd a Kedvesét, aki szemtelen megjegyzést ejtett meg felém.

- Szívesen teszem – szusszantok még egyet, YongGuk ugyanekkor szorít erősebben a kezemre, a hátamon áram száguld végig az érzéstől, ha nem figyelnék magamra, akkor ösztönösen hajtanám a vállára a fejemet, de szerencsére észnél tudok lenni és nem cselekedni felelőtlenül.

A stúdióhoz érve az autó leparkol, mi pedig sorban elhagyjuk a járművet és újult erővel célba is vesszük az épületet. A fiúk toronyirányt a hangfelvevő terem felé indulnak, én pedig szorosan a nyomukban lépdelek. Nekem kell ma részt vennem az új album első felvételein, ezzel együtt én lehetek az a kiválasztott, aki elsőként hallhatja is az új dalokat, amikért egytől egyig YongGuk felel.

Mérhetetlen izgalom és büszkeség járja át a testemet, ahogy haladunk a terem felé, szinte ugrálni tudnék örömömben. Mindig is büszkén húztam ki magam, valahányszor szóba került a srácok teljesítménye, tudtam, mennyit dolgoznak egy-egy koreográfián vagy egy-egy comeback-dalon. Nem véletlenül értek el magas sikereket és nem véletlenül lett nevük is a szakmában.

A srácok birtokba veszik a feljátszó helyiséget, én pedig a keverőszobában bújok meg, hogy ne zavarjam a jelenlétemmel a felvételeket. Tudom, hogy képesek kizökkenni csak azért, hogy engem piszkáljanak, ahogyan JunHong sem mindig tud odafigyelni a részeire, ha én is a közelben vagyok. Néha kell az, hogy magukban legyenek és felnőtt módján oldják meg a gondjaikat.

Illedelmesen köszöntöm a keverőpult mögött üldögélő kollégámat, aki ezúttal felelős a korrekcióért és háttérhangokért.

- Jó reggelt, JiWon-shi!

- Neked is, SungYeon-ah – biccent egyet, elveszi a gombokról az ujjait és rám néz. – Hogyhogy itt?

- Én vagyok az a szerencsés, aki elsőként vehet részt a próbafelvételeken, Park Menedzser kért meg, hogy amíg ő a turnéval foglalatoskodik, addig én felügyeljem az itteni munkákat.

- Rendben. Örülök, hogy itt vagy, SungYeon-ah! – fordul ismét a tükrös fal felé. – Ha gondolod, akkor ide is ülhetsz mellém, vagy ácsoroghatsz is – jegyzi meg mosolyogva.

- Akkor inkább leülök, ha már felajánlottad, JiWon-shi!

Ismét megdőlök, majd le is huppanok a hangmester mellé és máris a fiúkra szegezem minden figyelmemet. El is felejtettem, milyen részt venni egy ilyen hangfelvételen, talán még az első időkben volt szokás, hogy én is itt lehettem, mondván, addig is ismerkedem a Csapattal és a zenei stílusukkal. Már akkor elvarázsoltak, és tudom, hogy azóta még többet fejlődtek, még szédítőbb eredményeket fognak elérni mindenkinél.

- Jó reggelt, Fiúk! – nyomja meg a hangosbemondó gombját, mire mind a hat Tag haptákba vágja magát. – Kezdjünk is neki, rendben? Hangszálak bemelegítve, kották előkészítve! Angel felvételével kezdünk!

- Igen! – biccentenek egyszerre.

- Az alapot ismeritek, egyszer meghallgatjátok, utána felvesszük egyenként a részeiteket, majd DaeHyun és YoungJae külön hajlításait, aztán pedig összekeverem őket. Semmi újat nem kell mondanom, szerintem.

- Igen! – YongGuk felel a többiek nevében is.

A fülesek felkerülnek a megfelelő helyre, aztán felcsendülnek az első akkordok is. Azonnal mozogni kezd a fejem, ahogy meghallom a dallamot, biztos vagyok benne, hogy ezúttal is ütős lesz, amit összehoznak. Miután mindenki végighallgatja az alapot, DaeHyun veszi birtokba a mikrofont és énekli fel a saját részét, egyelőre még a dalszöveget puskázva. A főénekesünk után természetesen a vezető énekesünk lép előrébb, majd az ő hangja is felkerül a szalagra.

Második turnusban JongUp és HimChan részei következnek és csak a végén – de nem utolsó sorban – lép a mikrofonhoz a két raper. Előbb YongGuk, aztán pedig JunHong, az utasítás szerint. Újfent lüktetni kezd a mellkasom, ahogy meghallom a Leader hangját a hátam mögötti hangszóróból, átjárja az egész testemet a mélysége. A karfába mélyesztem a körmeimet a bizsergést levezetve, szabályosan beleszédülök a hangszínébe.

Tátott szájjal bámulom YongGukot, néha olyan érzésem van, mintha a tükör mögé próbálna nézni egy-egy mondat esetén. Pontosabban szólva a tekintetemet keresné az üveg mögött, ami kisvártatva sikerül is, mert folyton a szemét nézem megbabonázva. Egy mosollyal toldja meg utolsó szavát, amiről tudom, hogy egyedül nekem szól. Akaratlanul viszonzom a lágy görbületet, a gyomromban megannyi pillangó reppen szét és a legszívesebben berontanék a szomszédos helyiségbe, hogy a karjaiba ugorva közöljem vele, mennyire büszke vagyok rá. De nem tehetem meg.

JunHong felvétele után JiWon-shi összefésüli a hanganyagokat, majd elégedetten nyugtázza, hogy készen vagyunk az első dallal, és azzal a lendülettel bele is vágunk a következő három felvételébe. Felettébb hosszú napoknak nézünk elébe, mert szoros időbeosztásban kell dolgoznunk.

Csupán abban reménykedem, hogy kora este végzünk, és még lesz esélyem elcipelni a Csapatot egy jutalomvacsorára a szomszédos étterembe, ahol nem kell túlzottan bujkálniuk... és talán még ahhoz is lesz egy kis szerencsém, hogy néhány magányos percet töltsek el YongGuk társaságában, legalább addig, míg megdicsérem az újabb munkájáért és egy kicsit hosszabban is belemerülhetek a mélybarna óceánjába.