Just a Boy next door (SHINee JongHyun, Taemin, Key) - 6. fejezet

Az újabb fárasztóan töltött munkanapot mégis sikerül pozitívan zárnunk. Két okból mindenképp. A teljes ügyvédi csapat legnagyobb boldogságára Jackson végre beleegyezett Mark kérésébe és mindkettejük családja előtt felvállalják a kapcsolatukat. Egymást. Marknak nem lesz nehéz dolga, hiszen az édesapja rajongva imádja a fiát és nincs olyan, amiben ne támogatná őt; Jackson szülei is aránylag elég nyitottak, bár ők egy kicsit más kultúrához szoktak és nevelték is a fiukat, de ha egymásnak ott lesznek támasznak, akkor semmi okuk az aggodalomra.

A másik pozitívum pedig az, hogy míg kint ácsorogtunk és vártuk, hogy a turbékoló galambpár végre teljes békességet kössön, megvitattuk EunHyuk nehéznek már egyáltalán nem mondható ügyét, ahogyan a kiskapukat is könnyű szerrel felfedeztük. Tulajdonképpen ordított a sorok között, de mivel nem voltam épp a legjobb formámban, így nem is hallottam meg.

- Mi újság van veled, JiHye? – fordul felém ismét EunHyuk, miközben lazít kicsit a szorításán, hogy DongHae is némi levegőhöz juthasson.

- Nem sok – sóhajtok fel kissé csalódottan, ami persze azonnal le is lepleződik.

- Mi a baj? – karol belém Hyukie és von megnyugtató ölelésbe úgy, mikor akkor szokott, ha magam alatt vagyok egy újabb szerelmi félresiklás miatt. – Nekünk bármit elmondhatsz, tudod – simít végig a hátamon, majd picit eltol magától és mélyen a szemembe néz. – Mi történt veled?

- Hát. Hm – veszek egy nagy levegőt és a főnökömre zúdítom aktuális érzelmi katyvaszomat.

Megállás és gondolkodás nélkül osztok meg velük mindent, odaadó figyelemmel hallgatnak végig és egyetlen kérdéssel sem szakítanak félbe. Mondjuk nem is tudnának, mert csak mondom a magamét, néha még levegőt is elfelejtek venni a szóáradat közepette.

- Mit gondoltok? – kérdezem a mesém végéhez érve.

- Egy dologban biztos vagyok – mosolyodik el DongHae, majd közelebb lépdel hozzám és a vállaimra csúsztatja meleg tenyereit.

- Miben? – rebegtetem a szempilláimat.

- Abban, hogy fülig beleszerettél ebbe a JongHyun-gyerekbe – jobb kezét az arcomra teszi és megcirógatja a bőrömet, majd folytatja a gondolatát. – Akit nem feltétlen gondolnék annak, aminek te állítod be, JiHye.

- De hát a viselkedése~

- Milyen viselkedés? – kuncogja halkan EunHyuk. – Látszik, hogy nem jártál még meleg pár lakásán egyetlen reggel sem.

- Heh?! – vérvörös színben kezd pompázni az arcom a második megjegyzés hallatán, a legszívesebben a földbe dugnám a fejemet, ahogy a struccok szokták. – Én. Izé. Hát. Én.

- Hyukie arra akar célozni, hogy attól még nem homoszexuális valaki, mert köntösben nyit ajtót, vagy éppen végigsimít a mellette álló karján. Csupán olyan mély és szoros a kapcsolat közöttük, amit sokan nem tudnak másként értelmezni, csak így.

- De hát olyan félreérthetően beszélnek egymással – motyogom értetlenül.

- Te érted félre őket és képzelsz bele többet ebbe a kapcsolatba, vagy ők maguk mondták, hogy egy párt alkotnak, hm? – biccenti oldalra a fejét EunHyuk, DongHae is hamar követi ebben a mozdulatban.

- Mondani nem mondták, de magamat ismerve – elharapom a mondatomat, mert feleslegesnek érzem tovább folytatni, hiszen mindketten tudják, milyen is vagyok valójában.

- Az meg sem fordult a fejedben, hogy ez egyszer kivételesen normális pasit találtál? – suttogja a fülemhez hajolva DongHae.

- De ti is azok vagytok – dünnyögöm mosolyogva, mikor homlokom a vállgödrén landol.

- Majdnem – nevet fel kissé keserűen, majd magához ölel. – Inkább hívd meg egy kávéra ezt a srácot és ismerd meg jobban egy kicsit, jó?

Megemelem a fejemet DongHae válláról és ránézek. A tekintetünk találkozik. Mindig megértő szempárja most is pont úgy csillog, ahogy ilyen alkalmakkor, szinte már zombi leszek ettől a nézéstől, annyira megnyugtat. Apró bólogatásokkal válaszolok a főnököm javaslatára, mert képtelen vagyok megszólalni. Igaza van. Ahogy mindig minden esetben. Elengedi a vállaimat, majd visszamegyünk az irodába, hogy befejezhessük a mai napot, ami szép csendben el is telik.

- Na? Megpróbálkozol a dologgal? – pillant még vissza rám az ajtóból DongHae, mielőtt még a távozás mezejére lépnének imádott kedvesével.

- Azt hiszem, megfogadom a tanácsodat – felelem mosolyogva, miközben összecsukom a megoldott ügy dossziéját és a megfelelő mappatartóba csúsztatom.

- Helyes! – biccent elégedetten, majd egy lendülettel ki is fordul a helyiségből.

- Lehet többet is tudni erről a srácról, aki ezúttal szédített meg? – támaszkodik az asztalomra egy vigyorgó Jackson, az én arcom pedig hirtelen ölt paradicsomszínt.

- Mármint? Mit akarsz te tudni róla? Meg egyébként is! Nincs neked véletlenül valami dolgod? Mondjuk, hazavihetnéd a nődet! – össze-vissza beszélek idegességemben, azt sem tudom, hogy milyen mondatok hagyják el a számat.

- Hé-hé! Csillapodj, JiHye! – emelkedik fel az asztalról kissé ingerültebben, aztán egy gondolat múltán Mark jelenik meg mögötte.

- Miről vitatkoztok már megint? – érdeklődik kitágult szemekkel az imént megérkező fél.

- Nem vitatkozunk! – vágom rá sietve, még mindig kissé zavarban.

- Csak megkérdeztem a kolléganődet, hogy nem akarna-e mesélni arról a srácról – morogja az orra alatt a fiatalabb -, de bevágta a durcit.

- Te sem szereted, amikor rólunk faggatnak, akkor miért várod, hogy JiHye is normálisan reagáljon egy ilyen kérdésre – mellbe vágja mondandója végén, majd ellép Jackson mögül és felém fordul. – Menj haza nyugodtan, majd én bezárok – húzza mosolyra vékony ajkait, azonnal viszonzom a görbületet.

- Mondanám, hogy kösz’, de mivel késtél reggel, így eszem ágában sincs tovább maradni még egy percnél! – felnevetek, majd felkapom a táskámat és az ajtót veszem célba. – Azért a villanyt kapcsold le, ha esetleg a hátsó irodába vonulnátok! – kinyújtom a nyelvemet és mielőtt még bármiféle megjegyzést megeresztenének, kettesben hagyom a párocskát.

Nagyot fújtatok, amikor kilépek az utcára, majd az idáig kontyba fogott tincseimet egy laza mozdulattal leengedem. Felkanyarintom a batyut a vállamra és a szemközti buszmegálló felé indulok. Voltaképp gyalogolhatnék is, de nincs kedvem a magas sarkúmban hazáig tipegni, taxizni meg még annyira sem.

Épp csak lelépek a járdáról, hogy átszaladjak az úton, amikor váratlanul parkol le előttem egy citromsárga kétkerekű, bennem persze az is keresztbe áll, aminek nem kéne, ahogy az első kerék csikorogva fékez le alig egy karnyújtásnyira tőlem. A lehető legcifrább kifejezések jutnak az eszembe, miként és hogyan küldhetném el a legmelegebb éghajlatok egyikére a gépállat tulajdonosát, de egy sem bukik ki belőlem.

Elég nehéz úgy, hogy a vezető elengedi a kormányt, bebiztosítja a járgányt a lábaival, majd egy visszafojtott levegővétel múltán már meg is szabadul a sisakjától. Ha most hanyatt vágódnék a látványtól, az nagyon nagy ciki lenne? Mivel láthatatlanná nem tudok válni, magas sarkúban pedig fékevesztetten loholni sem vagyok képes, így a legegyszerűbb az lenne, ha összecsuklanék ájultan. Miért is történik ez velem? Úgy egész pontosan?

- Szia, JiHye – szólal meg mély és búgó hangon, az én gyomromban pedig megannyi pillangó reppen szét a következő szívdobbanásomkor.

- S-szia – nyögöm fel nehézkesen, éktelen sípolással egybekötve.

- Jól vagy? – húzza féloldalas mosolyra kissé telt ajkait, az én légzésem ezzel arányosan válik még bonyolultabbá, mintha megannyi mogyorószem lenne a tüdőmben és annak köszönhetném ezt a fránya hangot, amit minden egyes szusszanatomkor kiadok magamból.

- Aham – képtelen vagyok normálisan kommunikálni.

- Hazafelé? – kérdezi, miközben mélybarna szempárját végigvezeti rajtam.

- Oda.

- Én is – felel mosolyogva, akaratlanul húzódik mosolyra az én szám is.

Már kezdeném keresni a kifogásokat, hogy miért nem csatlakozom hozzá, amikor nemes egyszerűséggel visszahúzza a sisakot a fejére, óvatosan hátratolat a tonnányi géppel, majd lecsapja a rostélyt és port kavarva elszáguld. Most komolyan itt hagyott? Volt pofája anélkül elhajtani, hogy legalább felajánlotta volna, hogy hazavisz? Még ha ellenkezem is? Még egy ekkora tuskót, mint ez?! Gratulálok, Ha JiHye, ezúttal tényleg sikerült mást kifognod, mint eddig. A Föld legnagyobb egoista, tirpák marháját!

A legszívesebben az aszfalthoz verdesném a fenekemet, amiért ekkora ökör vagyok, de mégsem kellene jelenetet rendeznem a nyílt utcán. A végén még meglát az egyik ügyfelünk és oda is lesz azzal EunHyukék hírneve. Semmi esetre sem kell a botrány. De most akkor...? Lehet, hogy jobb lesz, ha majd a társasházban képelem fel a legközelebbi találkozásunkkor? Vagy hagyjam annyiban a dolgot és bosszúból szóba se álljak vele?

Durrogva indulok el megint, hogy végre átjussak arra a francos túloldalra, ahonnan végre haza is juthatok. Persze, ha nem most ment volna el a busz, míg JongHyunnal társalogtam – ami minden volt, csak egészséges párbeszéd nem két érett ember között –, akkor nagyon boldog lennék. Most várhatom meg a következőt, ami nem két perc. Hanem legalább huszonkettő, azt meg simán le is gyalogolhatnám. De azt meg nem akartam eddig. Aish! Kim JongHyun! Hogy neked mindig hibátlanok az időzítéseid!

Magamban szitkozódva kelek útra ismét, hogy most már tényleg a megnyugtató falaim között tudjam magam, de szinte meg is torpanok, ahogy elsuhan mellettem egy motorkerékpár. Kísértetiesen hasonlít a korábbira, ahogyan a gazdája is meglehetősen ugyanolyan szerelésben nyomja. Lecövekelek a második elszáguldásakor, egyre biztosabb leszek, hogy nem képzelődöm.

Úgy a negyedik vagy ötödik kör után megáll közvetlenül a padka mellett, leveszi a sisakot a fejéről, majd ismételten egy szédítő mosolyt villant rám. Az én reakcióm meg nem maradhat el. Feltétlenül szükségeltetik a zihálás, a szapora szívverés meg a leizzadás is. Mert az kihagyhatatlan az idegességem folytán.

- Szia, JiHye! – köszönt ismét.

- Szia! De már egyszer köszöntél – jegyzem meg némi gúnnyal a hangomban, legalábbis igyekszem az lenni, amiről nem tudom, hogy mennyire sikeres.

- Tudom. De akkor nem voltál valami közlékeny formában. Reméltem, hogy a második alkalommal már többet mondasz egy szónál – megtámaszkodik a kormányon és érzékien fogai közé szorítja alsó ajkát, az ütő is megáll bennem a harapástól.

- Most ezt úgy mondod, mintha gyogyós lennék és van, hogy kihagy az agyam – mormogom halkan, korántsem tetszik a megjegyzése, hiába helytálló.

- Na, JiHye, ne legyél már ilyen.

- Milyen legyek? – felemelem a fejemet az eddig mustrált gépről, ahová az utolsó mondatomkor néztem, a tekintetünk összeakad.

- Hm – féloldalas görbület költözik megint párnáira, a lüktetés a mellkasomban alábbhagy, normális ütemet kezd diktálni odabent. – Lenne néhány ötletem, de előbb ez!

Felém nyújt egy tartaléksisakot, mélybarna íriszén csillog a délutáni napfény, varázslatossá teszi a szembogarait. Már csak azt kéne tudnom, hogyan mondjak nemet. Mert az előbb azért sopánkodtam, hogy elvigyen, most meg ellenkezni akarok. Szerintem nem tiszta az elmém, és skizofrén is lettem. Habár az meg picit erős kifejezés, csupán nem tudok egyet érteni saját magammal, az meg azért nem éppen az ép elmére utal. Hűha. Egyre nagyobb lesz a baj odabent.

- Elvennéd végre? Kezd zsibbadni a kezem.

- Öhm – egyszer a fejvédőre nézek, egyszer JongHyun szemébe.

- Hazaviszlek, gyere – egy pillanatra elhallgat. – Kérlek.

Az utolsó szavát már csak suttogja, belebizsereg mindenem és azzal együtt meg is adom magam JongHyunnak. Bólintok beleegyezésül, majd remegve felemelem a kezemet és kihúzom hosszú ujjai közül a sisakot és a motor végéhez tipegek. Sietve felveszem a védőt, JongHyun is visszahúzza a sajátját, de a rostélyt nem hajtja le egyből.

- Kapaszkodj erősen! – fordul egy másodpercre hátra, hogy óva intsen. – Néha van, hogy elég vad tudok lenni és nem szeretnélek félúton elhagyni!

Időm sincs válaszolni, mert megrántja a gázkart, a citromszín járgány pedig felbőg alattunk. Semmivé leszünk szinte, csak füst és némi féknyom – meg persze égett gumiszag – marad utánunk a megállóban ácsorgók legnagyobb örömére. Ahogy azt említette, végigszáguldunk a városon, épp csak betartva a közlekedési szabályokat. Valahogy nem tud érdekelni a sebesség, hiába tudom biztosan, hogy legalább százhússzal tépünk, egyszerűen biztonságban érzem magam JongHyun mögött.

Azonban az út során kezd szerfelett gyanússá válni, hogy nem hazafelé tartunk. Kicsit sem. A városhatárt is túlléptük és az egyetlen szerpentines utat választva haladunk még kijjebb, az egyetlen fás rész felé. Ha most az fog történni, amire gondolok, akkor nagyon félre ismertem a szomszédomat és tényleg a maffiához tartozik. Egyre erősebben markolom a derekát félelmemben, kis híján elszakítva a fehér matériát, ami még mindig nem a száguldásnak köszönhető.

Az utolsó utáni pillanatban megállunk. Sietve pattannék le a motorról, de JongHyun sokkalta gyorsabb, mint én vagyok. Perdül egyet és már velem szemben ül, újfent sisak nélkül. Lemaradtam! Mikor és hogy' szabadult meg tőle, a kezei pedig hogyan tudtak észrevétlenül a csípőmön landolni? Nagyokat pislogok a plexi mögött, ám az én fejvédőm is lekerül, bármennyire is fohászkodom, hogy ne így történjen.

Mindkét sisakot félreteszi, aztán megint a derekamra vezeti hosszú és erőtől duzzadó karjait, közelebb fészkeli magát hozzám. Térdeink összesimulnak, de egy szívdobbanásommal később már a combjai nyomják az enyémeket a fémhez. Fogságba ejt és fogalmam sincs róla, hogy egyáltalán akarok-e szabadulni belőle. Lassan közelebb hajol az arcomhoz, ajka súrolja az enyémet, forró lehelete cikázik a számon, a szívem pedig a torkomba csúszik. Ez most mégis mit akar jelenteni...?