(S)He is my Black Pearl (EXO / SHINee) - 4. fejezet

* * * BaeJin POV * * *

Soha ennyire nem voltam még izgatott egy új diák miatt, de valamiért LuHan ezt váltja ki belőlem. A maradék két csoport esetén alig tudok figyelni az adott anyagra, mindenfelé kavarognak a gondolataim, csak ott nem, ahol kellene. Néha még JongHyun reggeli megmozdulásán is leakadok, amikor a telefonom kijelzőre nézzek, hogy megtudjam, mennyi van még hátra az órából. Muszáj lesz tisztáznom vele a dolgokat, mert nagyon furcsán viselkedik mostanában.

Az utolsó csoportot is letudva mélyet sóhajtok, ahogy becsukom az előttem heverő dossziét. Néha egészen kimerítő tud lenni a tanítás, főleg akkor, mikor az öcsém a kelleténél előbb rugdos ki az ágyból. Kellene már egy kis pihenő itt a suliban is, meg úgy egyébként is. Valami jó kis kikapcsolódást lehet nem ártana szervezni úgy mindannyiunknak.

Fáradtan kelek fel a székből, majd pakolok is össze magam után, hogy végre hazainduljak és felkészüljek az esti két magántanulómra. Már csak arra kéne rájönnöm, hogy mégis hogyan fogok én megszervezni bármit is, ha állandó jelleggel tanítok. Mert ha nem a suliban vagyok, akkor korrepetálom a diákjaimat külön foglalkozásokon vagy pedig teljesen magántanárként foglalkozom velük. Jó lesz valahova tényleg beszúrnom egy kis szabadidőt. Már csak JongHyun miatt is.

A termet bezárva a vállamra kanyarintom a táskámat és a dossziéimat is a hónom alá csapom, hogy indulóra fogjam az utam, de pontosan akkor csörren meg a mobil a batyum legmélyén. Nagy erőfeszítések árán sikerül előkotornom a zajos kütyüt, szerencsére elég kitartó az illető és nem adja fel egyhamar a küzdelmet.

- Igen?

- Szia, Unnie! Minnie vagyok!

- Helló, Drágám! Mi újság? – vigyorodom el azonnal, ahogy meghallom a hangját a túloldalon.

- Nincs semmi extra. Most végeztem és iparkodom hazafelé. Nálad mi a helyzet?

- Ugyanez, csak pepitában – sóhajtok fel. – Mennek a koreok?

- Ühüm – furcsán cseng a hangja, mintha épp belepirulna a saját válaszába.

- A koncentráció is megy? – kuncogom halkan.

- Már miért ne menne?! – fakad ki kissé kétségbe esetten.

- Nem tudom. Nincs véletlenül valaki, aki esetleg megnehezíti a dolgodat, hm? – nem reagál, így tovább piszkálom. – Egy formás fenék tulajdonosa nem szokta éppenséggel elterelni a gondolataidat más irányba? – incselkedem vigyorogva, miközben kilépek a suli kapuján.

- Unnie?!

- Végre válaszolsz is! – felnevetek. – Mikor futunk össze? Kéne már egy jót dumálnunk.

- Passz. Tényleg nem tudom. Az a helyzet, hogy némileg besűrűsödni látszanak a napjaink – kicsiny csalódást érzek meg a hangjában, ami persze cseppet sem tetszik.

- Merthogy? Mi történt? – azonnal lecövekel az utca kellős közepén, ezzel együtt belém is gyalogol valaki hátulról, majd maga előtt morogva tovább is halad. – Mi lett veletek? Vagy mi van a sulival?

- Ne rémüldözz, Unnie! Csak annyit mondtam, hogy sűrű napoknak nézünk elébe.

- Na, de csak úgy nem sűrűsödnek be senkinek sem a napjai!

- Nem telefonon akartam ezt közölni, mert azért mégis komoly dolog.

- Bökd már ki, hogy mi van, MinMin! – kiáltom el magam teljes aggodalmamban.

- TaeMin lesz a tánciskola helyettes vezetője, nekem pedig lesz két új csoportom a kezdő tánccsapatok között, és így picit több felelősség meg munka szakad a nyakunkba.

- He?! – nyögöm ki döbbenetemben.

- TaeMin lesz a suli másik vezetője, engem meg tánctanárrá avanzsáltak.

- ... – köpni-nyelni nem tudok, egyszerűen sokkba taszít MinMin információja.

- Unnie? Hahó?! Itt vagy még? Unnie? Hahó?!

Mielőtt még éktelen rikoltozásba kezdenék az örömömet kifejezve, sikerül észhez térítenem magam és emberi hangokat kipréselnem magamból a szólongató barátnőmnek. Kulturált módon kellene a nyílt utcán viselkednem, ami nem éppen olyan, mint amit jelen pillanatban tudnék kezdeni magammal.

- Itt vagyok – motyogom.

- Minden oké? Jól vagy? Miért hallgattál el? Mi lett veled? Hm? Unnie? – tornádóként záporoztatja a kérdéseit és azt sem tudom, hogy melyikre válaszoljak első körben.

- Hagynál némi szünetet, hogy reagáljak is?!

- Bocs’! Szóval? Mi lett veled?

- Csak meglepődtem.

- Ennyire?!

- Ennyire, igen, ennyire. Meglepődtem az újdonsült információktól.

- Jó. Unnie?

- Hm?

- Mikor találkozunk?

- Fogalmam sincs, Minnie. A következő hetekre totál be vagyok táblázva, ráadásul jött most egy új diákom is, aki maximum kínaiul tud rendesen és épp valamicskét elgagyog angolul, szóval vele lesz munkám bőven. Aztán még itt van az öcsém is, akinek lassan vizsgái lesznek, ergo itthon fog tanulni éjjel-nappal, mikor már kirugdosták a könyvtárból, és valahova még JongHyunt is be kéne passzíroznom.

- Uhh. Mondjuk nekünk sem lesz túl sok időnk, de valamikor muszáj összefutnunk. Hugi is állandóan koptatja az egyetemet, amikor meg van szabad ideje és Bummie is éppen fellélegzik, akkor ugye együtt lennének.

- Naja. Kell találnunk egy napot, ami mindenkinek jó és együtt kirúgunk a hámból picit.

- Kell! És találunk is! – közli tényként, aminek köszönhetően egy boldog mosoly kúszik az ajkaimra. – Mennem kell, hazavagyok.

- Jól van, megyek én is, mielőtt gyökeret eresztek.

- Bátyót csókoltatom.

- Átadom, én meg a KisÖcsémet puszilom és gratula is neki!

- Okkie! Szeretlek, Unnie!

- Én is téged! Jók legyetek! – ezzel ki is nyomom a telefont, majd tovább ballagok hazafelé, a mobilom pedig a táska alján végzi, ahogy szokta.

Buszozhatnék is, de valahogy nem vágyom a tömegre, hanem inkább némi magányos percet szeretnék magamnak. Ki kell szellőztetnem a fejemet, arra pedig egyedül a friss levegő alkalmas. Épp, csak befordulok a következő utcasarkon, amikor egy ismerős autó parkol le mellém, majd azzal együtt ki is vágódik az ajtaja. Nagyokat pislogok értetlenségemben, lassan lejjebb hajolok és benézek az utastérbe.

- Hát, te? – bukik ki belőlem.

- Mára végeztem. Hazaviszlek. Szállj be! – nyújtja felém markos tenyerét, hogy ezzel is ösztönözzön.

- Ezt nem kellett volna velem is közölnöd? – kérdezem balga fejjel, miközben végre betessékelem magam az autóba.

- Gondoltam, megleplek – mosolyodik el édesen, nekem pedig hirtelen akad bent a levegőm, ahogy közelebb hajol és egy csókot lehel a számra. – Ahogy nézem, sikerült is – újabb csókba hív, én pedig nem tudok ellenállni a közelségének.

- Sikerült – pihegem puha párnáira és viszonzom is azzal együtt az édes mámort. – De azért mondhattad volna reggel, mikor elköszöntünk – motyogom elszakadva tőle.

- Telefonáltam, Jagiya, és nem is voltam benne biztos, hogy időben elszabadulok a rádióból – jobb kezét az arcomra csúsztatja és lágyan megcirógatja a bőrömet. – De szerencsémre összejöttek a terveim.

- Honnan tudtad, hogy mikor végzek a suliban? – mosolygok, majd lassan hátrébb húzódom, JongHyun pedig a bal kezemre fog, aztán a sebváltóra csúsztatja tenyereinket.

- Meglestem az otthoni napirendedet.

- De a hűtőn a múlt heti lóg – jegyzem meg halkan, majd folytatom is tovább a gondolatomat. – Onnan nem tudhattad, hogy ma mikor végzek. Szóval?

- Na, jó! Felhívtam Ambert, hogy megkérdezzem, mikor lesz vége az utolsó órádnak.

- Látom, mindent bevetsz az ügy érdekében – kuncogom magam elé az utat mustrálva.

- Ahhoz, hogy veled legyek még annál is többet, mint amire számítanál – ajkaihoz emeli a kezemet és apró puszit hint az ujjaimra, majd visszaengedi kezeinket és feljebb váltunk a sebességen.

Szótlanul folytatjuk tovább az utunkat, nincs szükségünk a beszédre, mert anélkül is tökéletesen megértjük egymást. Az első naptól fogva. A lakásba érve szólalok meg először, ahogy késői ebédre invitálom, melyet önfeledten el is fogad. Már csak abban kell reménykednem, hogy az öcsém nem tolja haza a képét a vártnál előbb és így lesz néhány szabad percünk egymásra.

* * * BaekHyun POV * * *

Miután sikerül ChanYeolnak nem megfulladnia, folytatjuk tovább az ebédünket. Némán, egyetlen szó nélkül. Noha SeHun ugyan levágódik hozzánk és egy - olykor-olykor megejtett - bokán rugdosással ösztönöz a kommunikációra. Hiába igyekszem szemmel kinyírni a haveromat, valahogy nem veszi észre, vagy pedig én küldöm felé baromira rosszul a jeleket.

Gyorsan elmajszolja a szendvicsét, majd odébb is áll, újabb alkalmat teremtve ezzel, hogy kettesben maradjunk ChanYeollal. Meredten bámulva piszkálom a dobozomat, amiben az ebédem heverészik, valahogy az sem akar elfogyni, ahogyan a hangom sem akar megjönni. Végül ChanYeol töri meg az egyre kínosabbá váló csendet.

- Hogy’ van a nővéred? – pillant rám a szeme sarkából, nekem pedig a torkomon akad a következő nyelésem.

- Jól. Khm. Köszönöm.

- Miért lettél hirtelen ilyen kimért? – leteszi a pálcikáját és teljes figyelmet szentel zavarodottságomnak.

- Jah. Nem. Semmi. Mármint nem vagyok az – hebegem.

- Minden oké, haver?

Most mégis mi a bánatot kéne mondanom, mikor ÍGY néz rám? Az ütő is megáll bennem a szembogarait látva, melyek mérhetetlen aggodalommal telnek meg a másodperc tört része alatt, mindez valószínűleg az én viselkedésemnek köszönhetően. Újra és újra egy hatalmas gombócot tuszkolok le a nyelőcsövemen és keresem a válaszokat, miként is reagálhatnék a kérdésére.

- Menjünk órára – ennél jobb már nem jut eszembe, és ezt ChanYeol láthatóan veszi rossz néven.

- Menjünk – biccent lemondóan, nem erre számított, ez már biztos.

Felmarkoljuk az ebédes dobozainkat, amit azzal a lendülettel be is hajítunk a batyuink mélyére. Kissé reszketve lépek el mellőle és indulok is meg egyenesen a labor irányába. Magamban fohászkodom, hogy legalább a három együtt töltött órán emberi formában tudjak kommunikálni vele, különben még nagyobb bajba keveredek, ezt pedig ziher, hogy leveri rajtam az aktuális kerítőnőm. Kellett nekem megmondanom neki ezt az egészet! Inkább nyeltem volna egy pohárral kevesebb sojout és akkor nem vagyok ennyire közvetlen.

Szépen lassan összegyűlik a kis csoportunk a labor előtt, mindenki a saját dolgával van elfoglalva. Egyesek a csajokról diskurálnak, míg a lányok persze a pasijaikat tárgyalják ki, mások szüntelenül a telefonjaikat nyomkodják. SeHun valahol arrébb ácsorog és fejti ki mélyen szántó elméleteit a föld forgásáról a maradék diáktársunknak. Vélhetőleg. Vagy épp nem.

Én csak zavarodottan tipródok az ajtó előtt a mielőbbi bejutásban reménykedve, mikor egy ismerős illatot érzek meg a hátam mögött. Túlságosan is ismerős és én a szokottnál is jobban vonzódom ehhez a zamathoz. Megrészegít minden egyes alkalommal és mámorba taszít. Alig egy mélyebb sóhajomat követően egy mellkasra is felfigyelek, ami az illendőnél feszesebben nyomódik a lapockáimhoz. Összerezzenek a közelségétől.

Pontosan tudom, hogy kihez tartozik az aromafelleg és a dübörgő mellkas. Két kar érinti a derekamat egy szívdobbanásnyi időre, majd szinte el is tűnik onnan, égető érzést hagyva maga után testemen. Egész bensőmben remegek a korábbiaktól és még fel sem tudom dolgozni őket, amikor megjelenik a tanárunk a kulcscsomóját szorongatva, majd dugja is a zárba a megfelelőt közel negyed órás találgatás után.

ChanYeol észrevétlenül araszol el mellettem, szinte azonnal szűkössé válik a mellkasom, ahogy nem érzem a hátam mögött. Hiányzik. Máris hiányozni kezd, amint nem érzem egy karnyújtásnyin belül őt. Amikor a terembe lép, még egyszer hátra fordul, a tekintetünk összeakad. Megszűnök létezni a mélybarna szempárban, a gyomrom liftezni kezd, a szívem pedig majd’ kiugrik a helyéről. SeHun gyengéd taszajtása térít magamhoz, azonban én mégsem a termet választom, ahová már rajtam kívül mindenki más beszállingózott.

Helyette az emeleti mosdót veszem célba, majd azzal együtt a hátsó fülkét. Magamra zárom az ajtót és egy öklendezésemmel később már a vécékagylót szorongatom. Pompás. Érdemes volt megebédelnem, hogy az most a fajanc vízesésben végezze. Szinte ki sem adom magamból egy részét, amikor valaki óvatosan megkocogtatja a falapot, majd egy csuklásom múltán megszólal.

- Jól vagy, BaekHyun? – miért is szövetkezett ellenem ez a rohadt Univerzum és miért is éppen neki kell végigasszisztálnia eme nemes hangokat, amik folyton feltörnek belőlem?