Just a Boy next door (SHINee JongHyun, Key, TaeMin) - 5. fejezet

- JiHye. Bocsánat, hogy zavarok! – hajol meg elnézését kifejezve, én meg csak kapaszkodom az ajtókilincsbe. – Tudod, még kicsit nagy a káosz a lakásunkban és azt szeretném megkérdezni, hogy esetleg kölcsönkérhetném-e a hajvasalódat.

- Hah? – bukik ki belőlem az értelmes és tömör válaszom, mire csak egy szélesebb mosoly lesz a reakciója.

- Kölcsönkérhetem a hajvasalódat? – kérdezi magabiztosabban. – Az enyém valószínűleg valamelyik doboz legalján pihen, és nem kiabál valami hangosan, hogy meghalljam, hiába szólongatom közel két órája – felkuncog.

- Öhm – nyelek egyet az indokokat hallva, amik teljes mértékig érthetőek, már csak azt nem tudom, hogy miért magyarázkodik ilyen lelkesen. – A hajvasalóm – mormolom KiBum halvány mosolyát bámulva, mire félszegen biccent egyet.

- Igen, azt. Elkérhetném? Estére visszahozom.

- Aham.

Túlságosan is nagy bajba kevertem saját magamat. Nem elég, hogy a húgaimnak láthatóan tök igaza van JongHyunt illetően, miszerint totálisan megszédültem tőle és visszavonhatatlanul beleszerettem, most úgy tűnik, hogy KiBum is picit összezavarja a fejemet és mellette sem vagyok valami kommunikációképes. Egyik sem jó jel, sőt mi több, egyenesen botrányos!

Percek óta tartó ácsorgás után sikerül végre elengednem a kilincset és átcsoszogok a fürdőbe azért a bizonyos kellékért. A kicsiny fürdőszekrényem legmélyéről ásom elő a hajegyenesítőt, majd sietve igyekszem is vissza KiBumhoz. Lopva nézek a lányokra és TaeMinre; míg az egyetlen hímnemű a lakásban picit értetlenül bambul rám, addig a másik két lány tökéletesen elégedett arcot vág. Ha tudnám, hogy miért ilyen a fejszerkezetük, akkor Nobel-díjat kapnék érte.

- Tessék! – nyomom KiBum kezébe az eszközt, mire mélyen meghajol.

- Hálásan köszönöm, JiHye, estére hozom is vissza!

- Ráér – dünnyögöm az orrom alatt, mert tényleg nem veszem mostanában túl nagy hasznát. – Tehetek még valamit érted? – fogok újra a kilincsre.

- Hát tulajdonképpen – zavarodottan vakarja meg a tarkóját, miközben végignéz rajtam, aztán lopva pillant a húgaimra és TaeMinre is.

- Igen? – biccentem oldalra a fejemet kíváncsiságomban.

- Szóval arra gondoltunk, hogy ha lezajlott végre ez a költözéses mizéria, akkor rendeznénk egy lakásavatót.

- Igen? – mormolom halkan, az hiányzik még, hogy itt partizzanak éjnek évadján és a gondnok kilakoltasson mindannyiunkat, akik szóba álltak velük.

- Lenne kedved jönni? Nem lennénk sokan, de mivel jelenleg te vagy az egyetlen, akit ismerünk a házban, így ez a legkevesebb, amivel viszonozni tudjuk a kedvességedet.

- Öhm. Hát én – most mégis mi a bánatot mondjak erre?

Csak dadogni vagyok képes KiBum kérdése után, egyszerűen fogalmam sincs, hogy mit kellene válaszolnom. Hiszen az imént szembesültem a ténnyel, miszerint fülig belezúgtam a pasijába, ráadásul még ő sem hagy teljesen hidegen a jelen ábra szerint, mert nehézségeim adódnak a kommunikációval még vele is.

- Persze, hogy lenne kedve! – hallom meg RinAh hangját a háttérből, egy kiskanál vízben fogom megfojtani őt ezért a beszólásért.

- MI VAN?! – hirtelen kapom a fejemet felé és nézek is rögtön farkasszemet vele.

- Lenne kedved, nem? Akkor meg? Kéreted itt magad! – elégedett vigyorra húzza a száját, én meg a lehető legkisebbre próbálom összepréselni magam és eltűnni KiBum elől.

- Akkor mindenképpen keresni foglak az időpont miatt – hajol meg boldogan, majd sarkon fordul és távozik is a küszöbömről.

- Ezt most mégis miért kellett?

Dühödten vágom be az ajtót és indulok meg RinAh felé, hogy kellőképpen leteremthessem a közbenjárása miatt. Nagyokat fújtatva állok meg előtte, a korábbi mosolya egy pillanatra sem lankadt, sőt, talán inkább még szélesebb a vigyora, mint eddig volt.

- Igen? – pillázik rám teljes elégedettségében.

- Megmondanád, hogy minek kellett ezt csinálnod, RinAh? – teszem csípőre a kezeimet.

- Mit? – vigyorog.

- Minek kellett igent mondanod KiBum bulijára? – egyre ingerültebbé válok RinAh mosolygásától, én vagyok az egyetlen, aki viszont nem tud örülni a dolognak.

- Soha sehova nem mész magadtól, Unnie! – kiáltja el magát. – Egyszer az életben nélkülünk is mehetnél szórakozni és nem nekünk kellene mindenhova elrángatunk téged!

- Tudod jól, hogy szoktam menni nélkületek is – dacoskodom.

- Aha! Mikor és hova?! – összekulcsolja mellkasa előtt a karjait. – A munkába járás nem éppen szórakozás, ahova nélkülünk mész. Valami más?

- RinAh – sóhajt fel MiNam is a veszekedésünket hallva, majd lassan közelebb araszol hozzám és hátulról átfonja a testemet és magához szorít. – Ne veszekedjetek. Inkább azt találjuk ki, hogy mi legyen Unnie-val meg a problémájával.

- Milyen problémámmal? – pillantok MiNamra, örülök, hogy én lettem a beszédtéma a szomszédaim helyett.

- Még mindig nem értem, hogy miért baj az, hogy JiHye jobban kedveli az egyik srácot – dugja zsebre a kezeit TaeMin, miközben RinAh-hoz lépdel és átöleli.

- Te nem láttad, hogyan viselkednek egymással? – csattan fel a fiatal feleség, kérdőn pislog TaeMinre.

- De, láttam. Viszont én még mindig azt mondom, hogy nincs köztük semmi és ti láttok csak többet dolgokba.

- Na, persze, TaeMin-ah! – nevet fel az idősebb húgom, én pedig végképp elveszítem a fonalat.

Egyszer a srácokról és viszonyukról folyik a diskurzus, egyszer pedig az én viselkedésemről kettejük közelében. Teljesen elveszítettem már a realitás határait és azt sem tudom, hogy mi történik velem. Kicsúszik alólam a talaj és azt sem tudom, hogyan állíthatnám meg a bennem dúló érzelmi vihart.

Sötétedésig folyik társalgás az engem érő bonyodalmakról, míg végül mindannyian ugyanarra lyukadunk ki és egyet is értünk benne. Sajnos vagy nem sajnos, de az igazságot nem lehet elkerülni. Ismét beleestem ugyanabba a hibába. A szomszédom egy Casanova, akibe sikeresen belehabarodtam és ezzel együtt még a másik csapatban is játszik. Mert nem tudom meghazudtolni még önmagamat sem.

Nehézkesen köszönök el a húgaimtól és TaeMintől, akinek ismét a lelkére kötöm, hogy vigyázzon a feleségére és becsülje is meg őt nagyon, mert még egy ilyen remek lányt úgysem talál. De szinte felesleges erre külön felhívnom a figyelmét, hiszen nagy becsben tartja RinAh-t már az első randevújuk óta.

Megvárom, míg kilépnek a lépcsőházból és csak aztán lépek vissza a lakásba, azonban mielőtt még bezárnám az ajtót a szemközti lakás felé nézek. Egy mély sóhaj szakad fel belőlem, amikor végigmérem a falap alakját, mire furcsán szorítani kezd a mellkasom és egyben hevesen lüktetni a szívem.

A következő pillanatban felrémlik az emlékeimben a haza utam, mikor JongHyun karjaiban kötöttem ki a buszsofőrnek köszönhetően. Lehet, hogy az volt a végzetes pillanat. Talán akkor és ott dőlt el minden és lett visszafordíthatatlan. Talán.

Hirtelen mozdul meg a kilincs, de képtelen vagyok reagálni. Nem lépem át a küszöböt, bolond fejjel várom, hogy kinyíljon az ajtó és megjelenjen Ő. Ő, aki lassan uralja az elmémet és szinte már minden gondolatom csak körülötte forog. Az ajtó peremében találok kapaszkodót, ugyanis a reményeim meghallgatásra lelnek. JongHyun bukkan elő alig fél perc múltán, nekem pedig a torkomban akad a következő nyelésem.

Eddig is eszméletlen külsővel sétálgatott, de valahogy ez az egyszerű és egyben hanyag viselet áll neki a legjobban. Egy szimpla ujjatlan fehér póló és egy kékszínű farmernadrág. Teljesen hétköznapi, semmi cicoma, semmi máz. Engem mégis rabul ejt és csak a körmeimet tudom mélyesztgetni a fába. Laza mozdulattal fúrja ujjait tincseibe, hátra parancsolva a rakoncátlan szálakat, majd egy fekete baseball-sapkával utasítja őket rendre.

Túl tökéletes. Túlságosan foglalt. Túlságosan másik csapatban játszik. Én meg túlságosan belehabarodtam. Visszább húzódok a biztonságos falak közé, csak tekintetemmel követem JongHyun útvonalát, míg végül teljesen kisétál a látóteremből. Végre sikerül becsuknom az ajtót és az ágyhoz ballagok. Már csak azon kell dolgoznom, hogy kiverjem a fejemből ezt a srácot. Nem lesz egyszerű.

* * *

Hétfőn reggel a tollamat nyomkodva bámulom az előttem heverő iratkupacot és felfogni belőle a lényeget, miszerint milyen úton lehetne megkérdőjelezni egy házassági szerződést, amit kényszerből írattak alá a feleséggel és abból hogyan jöhet ki jól mindkét fél. A férj ne legyen bűnös, a feleség pedig igényt tarthasson a közösen szerzett vagyon felére.

Alapesetben alig fél nap alatt meg tudnám találni a megoldást egy ilyen esetre, viszont a mai nap ez korántsem működik. Hiába olvasom át újra és újra a szerződést és minden más hivatalos papírt, egyszerűen nem találom meg a kiskaput, hiába van is. A bal halántékomat nyomkodva próbálom megfejteni a titkot, hasztalanul.

- Gond van, JiHye? – szakít ki görcsös merengésemből EunHyuk, mire nagyot sóhajtva nézek fel rá a papírhalomról.

- Csak nehézségeim akadtak az ügyeddel.

- Melyikkel pontosan?

- Jang kontra Jang-Lee akta.

- A házassági szerződéses ügy? Ahol a feleség a vagyon felére tart igényt? – kérdezi a szomszédos asztaltól DongHae.

- Az – biccentek.
- Add csak ide nyugodtan, Markkal megfejtjük hamar – ezzel emelkedik is fel a székből és elindul felém.

- Áh, nem kell. Tényleg. Mindjárt megvagyok, csak picit dübörög a fejem.

- Azért add ide. Átfutom gyorsan, hátha előbb észrevesszük és nektek csak fel kell göngyölíteni a dolgokat – mosolyogva húzza el előlem az aktakupacot, az én szemem a szomszédos asztalra téved és azzal együtt egy üres székre.

- Hisztérika szabadnapos? – húzom fel bal szemöldökömet.

- Nem szólt, hogy nem jön – von vállat értetlenül, majd visszaül a helyére és máris beleveti magát a vaskos anyagba.

- Akkor megint belemerültek a szerelem tengerébe vagy újfent háborús övezet uralkodik náluk.

Szinte még el sem kezdjük vesézni a házsártos szerelmesek életét, amikor nevezett páros hisztisebb fele robban be az irodába, majd köszönés nélkül vágódik le a helyére. A fülében üvölt az éppen aktuális kedvenc banda, ő pedig csak durrog magában folyton. A csapkodásra természetesen DongHae reagál elsőként, mire Mark szigorú szemekkel mered főnökére, majd kihúzza a füléből a zajforrást.

- Igen? – morogja.

- Talán egy Jóreggelt-tel illett volna kezdened, nem? – kéri számon az asszisztensét. – De ha ez nem megy, akkor legalább ne puffogj! Valakik itt dolgoznának.

- Jó! – feleli ingerültebben, erre már EunHyuk is felkapja a fejét az anyagairól és Markra néz.

- Mi bajod van, hah? Minek jöttél be, ha megint összevesztetek? Maradtál volna inkább otthon!

- Nemvesztünkössze! – mormogja az orra alatt.

- Aha! Mert pont úgy nézel ki! – csattan fel DongHae, amiben mindketten egyet értünk EunHyukkal, Marknak látványosan baja van.

Csak nagy nehézségek árán sikerül kiszednünk belőle a nyűgjét, miszerint ismételten összekaptak Jacksonnal. Ám ez a parázsvitának induló történet ezúttal sokkal komolyabb mélységeket feszegetett, ugyanis míg Marknak szándékában áll végre a családja előtt is tisztázni a viszonyt közte és Jackson között, addig a másik fél továbbra is ágál ellene. Nem tudom, hogy miért fél, hiszen nem szegtek súlyos törvényt. Egyszerűen csak megtörtént velük, ahogy más emberekkel szokott.

DongHae és EunHyuk egyszerre nyugtatgatja a kétségbeesett kollégánkat, akinek egyre több baromság fordul meg a fejében, ha elveszíti kedvesét a saját akarata miatt. Csupán jót akar maguknak és némi békét a kapcsolatukban és családjukban. Hosszú órákig vigasztaljuk őt, amit egy félszeg kopogtatás szakít félbe. EunHyuk tessékeli beljebb a váratlan látogatónkat, aki nem más, mint az emlegetett Másik Fél.

Mark kis híján könnyek között törik ki, amikor feleszmél, ki is áll előtte, majd erőt véve magán emelkedik fel a székéből és vonul is ki az irodából a következő pillanatban. Vagyis csak vonulna, ha Jackson nem ragadná meg az alkarját és egy lendülettel nem rántaná magához. Összenézünk, aztán inkább a félrevonulást választjuk mindhárman. Mark helyett mi hárman hagyjuk el az irodát, de hallom még Jackson bocsánatkérő szavait, amik egyben beleegyezőek is Mark tervébe. Mindannyian reméljük, hogy ezúttal végleg megoldódik a szerelmesek gondja. Legalább az övék.

Már csak az én gordiuszi csomómat kéne kibogozni, hogy végre megint normális napokat éljek meg. Mert ha így megy tovább, hamar be fogok dilizni... de jobban félek attól, hogy elveszíthetem azt, ami voltaképp nem is az enyém. De mégis miért? Miért vált ki belőlem ilyen érzéseket egy vadidegen?