Csak egy fogadás... (EXO - Chen) 1/3.

~~~ Csiguszom! Megérkeztem az Általad kért Álom első fejezetével, mely végül egy nagyon parányi  - három részes - Minifiction lett / lesz. Remélem, ezúttal is tetszeni fog. Ohh... és bízom abban is, hogy azért az "extra szereplőért" nem fogsz neheztelni rám... ;) Jó szórakozást hozzá! Hamarosan hozom a folytatást is! ~~~

- Miért, Chen? – szólaltam meg a könnyeimet nyeldesve, de bármennyire is próbáltam fürkészni a barátom bűnbánó arcvonásait, mégsem tudtam megfejteni.

- Nem tudom – sóhajtott fel halkan, lesütve szemeit szégyenétől.

- Valamilyen magyarázat csak van a tettedre, nem? – kulcsoltam össze mellkasom előtt a karjaimat, hogy fájdalmamat tudjam leplezni.

- Nincs – motyogta továbbra is lehajtott fejjel, míg végül ismét felemelte azt és rám nézett. – Nincs mentségem – közölte tényként, a korábbi szomorúság eltűnt a mindig mosolygó tekintetéből, ahogyan a megbánás jelei is semmivé foszlottak a másodperc tört része alatt.

- Akkor hát ennyi volt – nyeltem egy nagyot a beszélgetésünk végén.

Noha elhamarkodott kijelentés lenne beszélgetésnek nevezni a korábbi eseményeket. Beszélgetésnek azt szokás hívni, amikor két fél szavakkal kommunikál egymással, ám esetünkben ez igencsak foghíjas volt. Ugyanis hiába kérdeztem a barátomat, két szónál többet nem volt hajlandó kipréselni magából, amik még eredményre sem vezettek, mert mindig ugyanazzal a mondattal dolgozott.

Alig három hónapja kezdődött köztünk a dolog. Dolog. Hm. Voltaképpen véletlenül gabalyodtunk egymásba, habár azt mondják, nincsenek véletlenek. Minden okkal történik, de az is lehet, hogy mégsem. Nem tudom. Egyszerűen csak megtörtént. Pusztán egy fogadás volt az egész. A barátaink erőltették annyira a dolgot, mi pedig játékból belementünk.

Legalábbis egy ideig azt hittem, hogy csak egy játék az egész. Szerettem volna annak felfogni, hogy ha egyszer mégis véget ér ez a játék, akkor ne fájjon majd annyira az elválás. De elszámítottam magam. Pontosabban szólva az érzéseimet. Nem gondoltam volna, hogy képes leszek beleszeretni egy barátomba, akit szinte betéve ismertem.

Tudtam, hogyan is bánik a nőkkel, hiszen mindig is a szemem előtt zajlottak a történések. Szinte már versenyt futottak a baráti társaságunkban, hogy ki szerez meg több skalpot egy iskolaévben. Nem számított semmi, csak a mennyiség, bár azért szerették a mutatósabbakat megszerezni. Bármiféle érzelem nélkül kezdtek ki a lányokkal, míg végül el nem jutottak velük az ágyig. Minél rövidebb idő alatt, természetesen. Könnyű volt a dolguk, hiszen az elithez tartoztak mindig is. Ahogyan Chen is.

Leengedtem a karjaimat és az ajtóhoz mentem, hogy kitessékeljem végre a szobámból. Bambán nézett rám, mint aki mit sem ért a helyzetből. Pedig kellett volna. Tökéletesen tudnia kellett volna, hogy miért teszem azt, amit, hiszen megegyeztünk az elején a szabályokban. Nem volt annyira sok belőle, mert tényleg csak egy fogadás volt, de azért szerettem volna, ha legalább egyet betart. Hát... a legelsőt és egyben a számomra legfontosabbat sikerült megszegnie.

Rá sem nézve fordítottam el a kulcsot a zárban, majd nyitottam is ki a térelválasztót, hogy ne kelljen tovább elviselnem a jelenlétét. Képtelen voltam megmaradni vele egy szobában és egy légtérben. Felemelte a fejét, kihúzta magát, mint a legdacosabb oroszlán a vadászterületen és egyetlen szó nélkül kisétált. De nem az életemből... és végképp nem a szívemből.

Balga mód beleszerettem a suli egyik skalpvadászába, pusztán az együtt töltött időnek köszönhetően. Akkor és ott mérhetetlenül bántam, hogy beleszerettem. Bolond voltam, hogy azt hittem, értem majd megváltozik, vagyok annyira különleges, hogy hátrahagyja ezt az énjét és megmutassa azt, amit csak én láttam, mikor kettesben voltunk.

Miután becsuktam Chen háta mögött az ajtót, az ágyamhoz battyogtam, majd rongybabaként zuhantam is a párnámra. Két karommal szorítottam magamhoz és abba fojtottam minden könnyemet és vele együtt a hangjaimat is. Piszkosul fájt odabent, égetett és marcangolt. Darabjaimra szakított, pedig nem kellett volna, mert tudtam, hogy mire megy ki a játék. Figyelmeztettek...

* * * FLASHBACK * * *

- Holnap kezdhetitek! – csattant fel YiFan, mire mindannyian összenéztünk.

- Mégis mit kezdhetnek? – pislogott értetlenül YiXing, egyszer rám nézett, egyszer pedig YiFanra, aztán pedig Chen alakján állt meg vizslató és szigorú tekintetével. – Nem hagyom, hogy RiRint belerángasd ebbe a baromságba, Wu YiFan!

- Nyugi, Lay – szorítottam legjobb barátom és egyben örök oltalmazóm vállára, összeakadt a tekintetünk. – Nem gond – húztam megkönnyebbült mosolyra a számat.

- RiRin? – szinte a torkában akadtak a szavak a könnyelműségemtől. – Biztos, hogy ezt akarod? A bátyád nem örülne a dolognak – oldalra sandított a végzősök irányába, ahol bátyám is tanyázott abban a pillanatban.

- Amiről nem tud, az nem fáj! – nevettem fel, ahogy elengedtem YiXing karját, majd leugrottam a padról és Chenhez lépdeltem. – Na? Benne vagy?

- Nehogy a végén megüsd a bokád – túrt bele barna tincseibe és egy lehengerlő mosolyt küldött felém, amivel a nőit szokta első pillanatban megszédíteni, azonban nálam nem jött be. – Holnap reggel! – nyújtotta felém a kezét, hogy biztosítsuk a fogadásunkat.

- Reggel! – csaptam a tenyerébe határozottan.

- Akkor sem hiszem, hogy jó vége lesz ennek az ügynek – fújtatott YiXing, amit ismét csak egy biztos nevetéssel reagáltam.

* * * FLASHBACK VÉGE * * *

Hallgatnom kellett volna YiXingre. Ő már akkor tudta, hogy ebből az egész egyezségből egyikünk sem fog jól kijönni, mert valaki meg fog sérülni a végén. YiXing azt is tudta, hogy kettőnk közül én vagyok a sérülékenyebb fél, nem pedig Chen. Hiszen látszott rajtunk. Mindig is a védelmemre kelt, már csak a bátyám miatt is; JongHyun ugyanis a lelkére kötötte, hogy ha ő nincs a suli berkein belül, YiXing legyen az, aki szemmel tart. Kiváltképp, ha a baráti társaságunkkal múlatjuk az időnket. YiXing soha nem volt az a típus, aki ellenkezett, így persze fejet hajtott a bátyám akarata előtt.

Szinte az egész délutánt a szobában töltöttem és nem voltam hajlandó előmerészkedni, még akkor sem, amikor JongHyun próbált meg kikönyörögni onnan, hogy végre egyek valamit. Hiába főzte meg a kedvenc kajámat – a barátnője segítségével –, képtelen voltam rávenni magam, hogy előbújjak a rejtekemből. A sok tanulnivalóra fogtam a begubózásomat, amit nem kimondottan hitt el, de legalább megelégedett vele.

Azonban a sokadik telefoncsörgésre már muszáj voltam reagálni. Nem akartam, hogy JongHyun gyanút fogjon és persze kikapcsolni sem akartam, mert anya minden este felhívott, hogy a napomról kérdezzen. Bíztam benne, hogy most is Anya neve fog villogni a kijelzőn, így anélkül emeltem a fülemhez, hogy ránéztem volna.

- Halló?! – szipogtam beleszólva, de abban a minutumban el is apadtak a sós nedvességek, ahogy meghallottam a hívó felet.

- RiRin? – szólalt meg egy gondolattal később.

- Mit akarsz? – morogtam.

- Sajnálom.

- Mégis mit?

- Ezt az egészet, ami történt köztünk.

- Nincs mit sajnálnod, mert nem történt semmi köztünk.

- Megbántottalak – dünnyögte.

- Mit foglalkozol az én érzéseimmel? – ültem fel az ágyon, a létező összes haragom elöntötte az agyamat. – Nincs semmi közöm hozzád, ahogy neked sincs hozzám! Mégis miért kérsz bocsánatot tőlem? Hiszen nincs rá okod! – kiáltottam el magam könnyes hangon. – Én csak egy rohadt fogadás voltam, te meg csak belementél az idióta barátod hülyeségébe!

- Nem tudtam, hogy így alakul. Tényleg sajnálom, RiRin!

- Felejtsd el. Most megyek!

- Ri~

Ezzel kinyomtam a telefont, véget vetve a kényelmetlen csevejünknek, majd az ágyra dobtam a mobilomat és visszazuhantam a párnámra. A fejemre húztam a takarómat és a lehető legkisebbre összehúztam magam, hogy mielőbb elaludhassak, és ne kelljen erre a rémálomra emlékeznem.

Végül álomba sírtam magam és csak reménykedni tudtam a másnapban. A másnap gördülékenységében és abban, hogy senki nem fogja felemlegetni az eltelt három hónapot. A fogadást. Chent... és azt, ami voltaképp véget vetett ennek a kapcsolatnak vagy minek nevezzem. Kapcsolat volt ez egyáltalán?