(S)He is my Black Pearl (EXO / SHINee) - 3. fejezet

* * * BaeJin POV * * *

Mosolyogva lapozom végig a kis dossziémat, ahogy lépdelek az iskola folyosóján az irodánk felé. Szeretem nyugodtan áttanulmányozni a diákok névsorát az anyagokkal együtt, miközben egy bögre forró kávét kortyolok. Bár a bögre erős kifejezés lenne, mert csak a közlekedő végén lévő automatából juthatok némi koffeinhez, és itt a hangsúly a NÉMIn van, mert a koffeintől is messze áll az a lötty, amit kávé címén lehet kisajtolni a gépből.

A szokásos mozdulataim után már az ujjaim között szorongatom a műanyagpoharat és úgy nyitok be az irodába. Ahogy az lenni szokott, most sem találom üresen a parányi helyiséget, imádott kolléganőm már bent van és a saját diákjait ellenőrzi a tananyagával együtt. Az ajtó súrlódását hallva emeli meg a fejét és rám néz.

- Egész korán beértél, Jinnie-yah – az órájára pillant, majd vissza rám. – Csak nem sikerült időben elszakadnotok egymástól? – nevet fel a csípős megjegyzése végén, mire én csak rányújtom a nyelvem és az asztalomhoz tipegek.

- Ezt most úgy mondod, Liu, mintha mindennapos lenne a dolog és egymás nyakán csüngenénk egész nap – picit meglököm a szék támláját, ahogy elhaladok Amber mögött, mire hangosabban felnyög, amikor az asztallal érintkezik a mellkasa.

- Te! Még meghúzgálom ezért a csini frizudat!

- Rajta! – ledobom a dossziékat az asztalra és kényelembe helyezem magam. - Mesélj inkább, mennyi diák vágyik egy olyan angoltanárra, mint te?

- Akad szép számmal. De ne mondd meg Lunának, jó? – ismét rám néz a második mondata után, beleegyezően bólintok, megértve a szavait.

- Lunát nem nehéz lekörözni – mosolygom halkan, amiben hamar követ Amber is, parányi bólogatásokkal egybekötve.

- Mellesleg mi újság a kis szerelmesek háza táján? – közelebb gurul a székével, arcát egészen közel nyomja az enyémhez és úgy rebegteti rám pilláit.

- Mi lenne? – picit belevörösödöm a vizslató szempárba, amikor összenézünk. – Talán kellene valami szaftos pletykát megosztanom Kíváncsi Kisasszonnyal?

- Na, ne legyél ilyen – óvatosan megböki a vállával az én vállamat és hátrébb húzza a fejét. – Komolyan érdekel, hogy mi van veletek, Jinnie. Jól mutattok együtt és remélem, hogy sokáig együtt is maradtok JongHyunnal. Elvégre az első naptól kezdve odáig van érted. Szóval? Mi a helyzet a gerlékkel? – újra boldog mosoly költözik Amber arcára, amit már nehezen tudok nem viszonozni.

- Jól megvagyunk, bár néha van egy-két összezörrenésünk. Általában én húzom fel magam és elzavarom JongHyunt, amikor egy kényes téma felé evez a beszélgetésünk.

- Milyen kényes téma? Csak nem?

- Mire gondolsz? – tettetem az értetlent, hátha nem kell nekem kimondanom a dolgokat.

- Tudod te jól! – biccent az állával. – Mikor érkezik?

- Mármint mi? – döbbenten nyelek egy nagyot Amber vigyorát látva, még az a szerencsém, hogy nem hörpintettem bele a löttyömbe.

Azonban mielőtt tovább folytathatnánk ritkaságszámba menő női csevejünket, újfent nyílik az ajtó és ezúttal a korábban említett kolléganőnk toppan be az irodába. Kivirultan, önelégülten mosolyogva és persze köszönés nélkül. Levágja magát a székbe, megköszörüli a torkát és csak azután néz fel ránk, amikor a diétás, fűízű teájába kortyol bele.

- Nekem mennem kell – gyorsan felkapom az előttem heverő iratkupacot és Amber is visszagurul a helyére.

- Eddig nem siettél sehova BaeJin-ah – jegyzi meg két oldalpillázás között, mire összenézünk Amberrel és imádott kolléganőm reagál helyettem elsőként.

- Eddig nem is volt rá oka, hogy annyira meneküljön. Jövök utánad, Jinnie! – ezzel Amber is felpattan a székről és utánam siet, egyszerre lépünk ki a folyosóra, majd egy ökölpacsi után kétfelé folytatjuk az utunkat; ő a háromszáztízes szoba felé veszi az irányt, én meg a négyszáznyolcasba.

* * *

Egy kupac diákba botlok, amikor belépek a terembe, ahol a konzultációkat szoktam tartani, tele ismerős arccal és persze széles mosollyal körbeövezve. Szinte azonnal eszembe jut az ismeretlen név a listáról és azonnal kutatni kezdek a falak között az újdonsült tanulóm után. Sikertelenül. Lehet, hogy összekevertem a napokat? Pedig nem szokásom.

Csalódottan fújtatok egyet, miközben leülök az asztalomhoz és újfent végignézek a diákcsapaton, akik kicsit reszketnek a mai órától is. Ezt még nem sikerült megszoknom, noha fogalmam sincs, hogy miért félnek tőlem, hiszen nem vagyok kannibál, eddig egyetlen tanítványomnak sem haraptam le a fejét, ha esetleg nem tudott valamire válaszolni, vagy rossz volt éppen a kiejtése.

A névsor után bele is vetjük magunkat az újabb anyagba, a különleges diákot leszámítva. Merthogy még mindig nem toppant be, hiába érjük el az óra második felét. Két mondat között azon agyalok, hogy valóban jól emlékszem-e a névlistára és elfelejtett jönni a diákom, vagy már annyira tele van a fejem mindennel, hogy a napokat is sikeresen összekeverem és nem is ma kellene jönnie.

Alig negyed órával a végszó előtt, az önálló feladatok kidolgozása alatt még egyszer átfutok a névlistámon. Megint szembe ütközik a korábbi név. Sokkal figyelmesebben ellenőrzöm le a napot és a felvenni kívánt nyelvet is, újfent megbizonyosodom a saját igazamról. Valóban ma kellett volna jönnie és természetesen tőlem kell az adott nyelvet megtanulnia, mivel rajtam kívül nincs másik tanár, aki hajlandó lett volna az iskolában elvállalni a koreai nyelvet.

A végszót jelző csengőszó után teljesen kiürül a terem, magam maradok a bézs színű falak között. Elvégzem a szükséges papírmunkát és a következő csoportra készülök fel, amikor félszeg és halk kopogtatásra figyelek fel. Még szerencse, hogy ennyire jó fülem van.

- Tessék! – kiáltok a térelválasztó irányába, de nem nézek fel a papírokról, tovább körmölök.

- Öhm – csak a torkát köszörüli a zárkózott hang forrása, összeráncolom a homlokomat.

- Gyere nyugodtan, üres a terem!

- Öhm.

Megunva a szótlanságot teszem le a tollamat és tolom félre a laphalmot, majd az ajtóhoz megyek, hogy végre megtudjam, ki krákog odakint. Meglepetésemre azonban senki nincs a falap mögött, ellenben egy picit távolabb a teremtől egy idegen fiú ácsorog zsebre dugott kezekkel. Nyakában egy piros fülhallgatóval, halványlilás tincsek ölelik körbe az arcát és egy olyan szempár birtokában van, ami nyomot hagy az emberben. Még egy ilyen őzike tekintetet nem láttam az életben, pedig néztem már párszor farkasszemet emberekkel.

- Segíthetek? – kérdezem mosolyogva, mire összerezzen az ismeretlen fiú, tanácstalanság tükröződik lélektükreiben.

- Öhm. Én – motyogja alig hallhatóan, csak még inkább elmosolyodom a zavara láttán.

- LuHan? – döntöm oldalra a fejemet, a nevet hallva kitágulnak a pupillái és az ő ajkaira is egy nyugodtabb mosoly szökik. – Örülök. Nem találtad a termet? – szinte azonnal megdermed a kérdésemtől. – Érted, amit kérdeztem? – teljesen elé sétálok, a táskája vállpántjára fog és félve rázza a fejét válaszolva. – Hm. Akkor kellene egy közös nyelv – motyogom mosolyogva, ő pedig csak a száját rágja. – Angol? – némi kétséget fedezek fel a szembogaraiban. – Kezdjük akkor egy kis kínaival, Amber majd segít nekünk.

Szegény LuHan balgán bámul rám, azt sem tudja, hogy miről vartyogok mellette mosolyogva, mire csak Amber terme felé biccentek, remélve, hogy tudja mik a szándékaim és csupán annyit szeretnék, hogy kövessen. Végül inkább finoman megfogom a karját, amitől hirtelen összerezzen és kihúzza az alkarját az ujjaim közül. Sóhajtok egyet, míg végül összeszedem a maradék mandarin tudásomat és úgy igyekszem tudatni vele a pontos szándékaimat.

LuHan parányikat biccent, szerencsére ragadt rám annyi Amber mellett, hogy tudjak emberien kommunikálni kínai diákokkal, így végre követ imádott tanártársam irodájába, hogy néhány formalitáson túlessünk a segítségével. Két kopogtatás után egy vigyorgó Amber nyit ajtót, majd invitál is be mindkettőnket a helyiségbe. Gyorsan elhadarom a gondolataimat Ambernek, készségesen tolmácsolt köztünk, majd miután túl vagyunk mindenen, visszaindulunk az én termembe és egyeztetek egy másik időpontot az újdonsült kínai tanítványommal.

- Két nap múlva találkozunk! – szólalok meg kínaiul, miközben becsukom a dossziémat, LuHan mélyen meghajolva fogadja szavaimat, majd távozik is a teremből, rám pedig vár az újabb csoport.

* * * BaekHyun POV * * *

Három órát töltök úgy, hogy a legkisebbre próbálom összehúzni magam a padomban. Az első két óra DongHae Sunbae-vel észrevétlenül eltelt, noha könnyű, ha egy olyan tanár magyarázza az emelt szintű algebrát, aki még érdekessé is tudja tenni a magolással együtt. Viszont a harmadik óra már meglehetősen nyögvenyelősen megy. Vannak témák, amik még tölteléknek sem felelnek meg, mert még egy jót aludni sem lehet rajta. De kérdem én, minek tanuljak üzleti angolt, ha egyszer már a mérnöki fogalmakkal külön foglalkozunk egy külön órával, ráadásul még a nővéremtől is vehetek plusz órákat, ha nehézségeim lennének. Ki érti ezt? Én nem, az tuti.

A negyedik órához érve azonban görcsbe rándul a gyomrom. Laborgyakorlat, amit mellesleg ChanYeol mellett kell töltenem. Eddig is nehézkesen ment minden perc, amit a társaságában kellett töltenem, de ahogy telnek a napok a suli végéhez közeledve, még inkább úgy érzem, hogy ólomként peregnek a képzeletbeli homokórámban a porszemek.

Sietve felkapom a táskámat a pad mellől és előkotrom az aljáról a laposra nyomódott szendvicsemet, hogy mielőbb elpusztíthassam és ne kelljen hosszas eszmefuttatásba kezdenem a többiekkel. Persze eme nemes cselekedetemben azonnal megakadályoznak, méghozzá az Önjelölt Kerítőnőnek kikiáltott legjobb barátom, SeHun. Minek is az embernek ellenség, ha vannak barátai?

- Kajáljunk! – karol a nyakamba és ezzel egyetemben teljesen fölém magasodik, fene azt a colos fejét ennek a kölyöknek.

- Lehetne, hogy nem fújtatsz közben a nyakamba? Letalálok egyedül is a menzára – morogva lököm odébb, amit meg sem érez, mert ugyanúgy csimpaszkodik.

- Gyere már Yeol! – kiabál hátra a labortársamnak, aminek köszönhetően még az is keresztbe áll bennem, aminek nem kéne.

- Most mit vagy úgy oda? – verődik a másik oldalamra ChanYeol, összeakad a tekintetünk. – Úgy csinálsz, mintha nem két perc alatt tömnéd meg a fejedet és a maradék tizennyolcat meg nem dumálással töltenéd el.

- Csak ki akarom szellőztetni végre a fejemet, mert sok volt már ez a nyamvadt üzleti angol és csak az idegen szavak dübörögnek a fejemben.

- Na, a végén még megárt neki a műveltség – nevet fel ChanYeol, amiben hamar követem én is.

- Fogd be! Azért te sem éppen remekelsz ezen az órán – veti oda félvállról SeHun, miközben egyszerre terelget ki mindkettőnket a teremből és persze igazít is összébb minket.

Egy másodpercre ChanYeol vállához ér az én vállam, arra a lélegzetvételnyi időre még az illata is sikeresen rabul ejt. Azt hiszem, hogy az ebédem ma is a kukában fogja végezni, mert egy morzsánál több nem fog lecsúszni már a torkomon úgysem.

Mosolyogva emeli rám mélybarna tekintetét, hirtelen ezernyi pillangó reppen szét a gyomromban és még a víz is sikeresen kiver ettől a szempártól. Csak tudnám, mikor és hol lett ilyen hatással rám ChanYeol szeme?! Nem tegnap találkoztunk először és jó pár marhaságot csináltunk végig, viszont egy ideje már valahogy mégsem tudok csak egy barátot látni benne. Ami azért elég gáz, mert korántsem tudom, hogyan is közeledhetnék hozzá és maradhatna meg köztünk ugyanaz a baráti viszony, ha rosszul jönnek össze a dolgok.

SeHun egy biztos mozdulattal lök bele az egyik székbe az étkezőben, majd ChanYeolt is mellém parancsolja. Köpni-nyelni sincs esélyem, mert persze rögvest magunkra hagy, mondván a büfébe kell mennie, hogy kaját vegyen magának. Na, persze! Én meg totál hülye vagyok, és elfelejtettem, amit a mosdóban mondott nekem.

- Remélem, hogy ma nem lesz semmi gáz laboron – szakít ki mélázásomból ChanYeol dallamos hangja, hirtelen nézek rá. – De azért ma is segítesz, ugye? – ösztönösen molyosodok el a reményteljesen csillogó szembogarait látva.

- Mint mindig – az én szám is apró görbületre vált a tekintetétől. – Úgysem hagynám, hogy egyedül szenvedj – megbököm a vállát, aminek köszönhetően félrenyeli az üdítőjét.

Kis híján belefullad egyetlen kortyba, rám pedig ezzel teljesen a frászt hozza. Igyekszem a lehető leggyorsabban reagálni és hosszú mozdulatokkal végigsimítani a hátát, hogy enyhítsek a pillanatnyi rosszullétén. Egy szívdobbanásnyi időre a büfé felé nézek, ahol SeHun álldogál elégedetten vigyorogva. Ennek is éppen most kellett megtörténnie. Ezt már ziher, hogy nem mosom le magamról. Nagyot szusszantva ülök vissza a helyemre, de a maradék ebédet már szótlanul fogyasztjuk el. Kár volt. Nagy kár.