Forever with you (B.A.P.) - 4. fejezet

A nappali helyett YongGuk szobája felé veszem inkább az irányt, szeretném tudni, hogy miért vonult félre és nem élvezi a többiek nyugodt társaságát, ami nem mondható kimondottan gyakori esetnek nálunk. Lábujjhegyen osonok el az ajtóig, ami résnyire van tárva, majd még annál is óvatosabban kukucskálok be a hálóba.

YongGuk lehajtott fejjel ücsörög az ágy szélén, alkarjait térdein pihenteti, ujjai összekulcsolva keresik a másikban a biztonságot és a kapaszkodót. Megannyi kérdés merül fel bennem a másodperc tört része alatt; talán megbántottam korábban? De mikor és mivel? Ismét lábujjhegyre emelkedem és úgy közelítek a leaderhez.

Az ágyhoz érve elé guggolok és automatikusan fogok összekulcsolt kézfejeire. A bőre mindig ugyanazt a melegséget árasztja; az érintésem pillanatában felemeli a fejét, a tekintetünk találkozik. Csokoládészín íriszén a szomorúság kicsiny jelei táncolnak keringőt a lámpafénnyel. Gyengéden szorítok rá ujjaira, majd lassan leülök a szőnyegre.

- Noona – szólal meg a félhomályban alig hallhatóan, sikerül némi mosolyt varázsolnom az arcomra.

- Gyere ide – pihegem válaszul, elengedem a kezeit és kitárom a karjaimat, hogy magamhoz ölelhessem.

YongGuk kis ideig hezitál, majd lassan kijjebb csúszik az ágyon, míg végül ő is a szőnyeget választja. Homloka finoman koppan a bal vállgödrömön a következő pillanatban, elmosolyodom. Két reszkető kar fonódik félve a derekamra, a pólómra szorítanak hosszú ujjai. Forró lélegzet cikázik végig a bőrömön, belőlem is egy mély sóhaj távozik, ahogy megérzem a leheletét.

Bal kezemet a tarkójára teszem, a jobbal pedig hosszú mozdulatokkal simítok végig a hátán. Lassan közelebb fészkeli magát hozzám és erősebben karolja át a derekamat, orrát nyakszirtembe fúrja. Alig különbözik most egy ötéves kisgyereknél, akinek mérhetetlen mennyiségű törődésre van szüksége és egyben szeretetre éhezik.

- Tényleg indulnom kellene – töröm meg pár perccel később a meghitt pillanatot, ismét a pólómra fog.

- Muszáj? – mormogja a nyakamba bújva.

- Sajnos. De reggel találkozunk megint – csupán egyetlen halk sóhaj a válasza, mire egy picit erősebben ölelem magamhoz a testét.

- Maradjunk még így egy kicsit, jó? – dünnyögi a vállgödrömbe kisvártatva, képtelen vagyok nemet mondani a kérésére.

- Egy kicsit.

Túl sokáig nem ölelhetem tovább magamhoz a leadert, bármennyire is szeretnék most így maradni. Bármennyire is jól esik a közelsége és azzal együtt az érintése is. Tiltott. Akárhonnan is nézem, ezt most nekem korántsem lenne szabad, bármennyire is vágyom rá. Mélyeket lélegezve próbálok úrrá lenni a rám törő emlékeken, mert egyszer voltam már hasonló szituációban.

Nehézkesen fejtem le a karjaimat YongGuk testéről, de az ő végtagjai is ólomként zuhannak a combjai mellé. Szinte még el sem válunk egymástól, amikor homlokát érzem meg az enyémhez nyomódni finoman, sóhaja érzékien megcirógatja a számat, a gerincemen fut végig az érzés, akaratlanul harapok bele alsó ajkamba.

Két kezem közé fogom az arcát, eltolom magamtól és egy apró puszival illetem puha homlokát, aztán felkelek a szőnyegről és visszaballagok a nappaliba. Mivel a Banda nagyobb része már abbahagyta JunHong kínzását, így egyöntetűen a kanapét szavazták meg további pihenőhelynek. Picit nyomorogva húzzák meg magukat a négyszemélyes pamlagon, de egyikük sem bánja, hogy mindösszesen ennyi helyük van.

Mondanám, hogy meredten bámulják a TV-t, de ez nem lenne igaz, ugyanis az öt srácból négy már a szemhéján keresztül nézi a világító dobozt, a maradék egy meg csak a távirányítót nyomkodja szüntelenül, ahogy a csatornák között válogat. Mosolyogva felsóhajtok, ahogy végignézek a kis csapaton, kimerült mindegyik tag és most legalább nem kell aggódnom, hogy nem fognak tudni elaludni. Inkább kell azért izgulnom, hogy a saját szobáikban kössenek majd ki.

Szusszantok még egy aprót, majd vigyázva a bejárati ajtó felé veszem az irányt, egyiküket sem szeretném felkelteni a köszönés miatt. Most az egyszer kibírom, legalábbis nagyon bízom a dologban. Csendesen magamra applikálom a cipőmet, a táskámat a kabátommal együtt a hónom alá csapom, az egy emeletnyi távolsághoz felesleges magamra aggatnom. Lopva pillantok vissza a nappaliba, egyelőre sikerült zaj nélkül kilopóznom, azonban amint a kilincsre fogok, egy határozott szorítást érzek meg a vállaimon.

Oldalra sandítva nézek a szorítás eredetére, mire egy feltűnően ismerős kézfejbe botlik a pillantásom. HimChan tenyerei landoltak a vállaimon alig fél perccel ezelőtt, kérlel a maradásra vagy inkább az elköszönést szeretné behajtani. Igaz is! Mindig öleléssel és „Jó éjt” puszival válunk egy egymástól minden alkalommal, most sem lehet ez másként. Channie részéről semmiképp sem. Elengedem a kilincset és megfordulok HimChan tenyerei alatt.

- Mi lesz az öleléssel és a puszival, Noona? – szólal meg mosolyogva, miközben lassan leengedi a karjait a teste mellé.

- Igazad van, HimChan! Ne haragudj rám, kiment a fejemből – ledobom a földre a cuccaimat.

Biccent egy megértőt, közelebb lépek hozzá és szorosan magamhoz ölelem, majd két puszival illetem arca két oldalát. Gyorsan kibújok a cipőmből és visszacsoszogok a nappaliba, hogy a többiektől is hasonlóképp köszönhessek el a mai napra. JunHongtól sikerül a legnehezebben elszakadnom, ellenben legnagyobb bánatomra YongGuk nem került elő a rejtekéből. Lehetséges, hogy lefeküdt aludni, ami rá nem éppen jellemző, de talán ma kivételt tett. Miután mindenki megkapja a pusziját és az ölelését, újfent a bejárati ajtóhoz indulok, amikor JunHong szorít bal csuklómra.

- Most már tényleg megyek – simítok végig JunHong arcélén, egy csalódott mosoly kúszik ajkaira.

- Miért nem lehet, hogy te is itt aludj, Noona? – nyöszörgi az orra alatt.

- Ezt már egy párszor megbeszéltük, Picúr – az arcára simítom a tenyeremet, ujjaimmal a bőrét cirógatom. – Nekem nem itt van a helyem és különben is, csak néhány emelet választ el minket egymástól. Tulajdonképpen azért egy helyen alszunk – húzom megnyugtató mosolyra a számat, de JunHong nem éppen hatódik meg a szavaimtól.

- Hiába szeretnénk, Zelo, vannak szabályok, amiket be kell tartanunk – YoungJae is igyekszik vigasztalni a legfiatalabb tagot, ő sem jár túlzott sikerrel. – Ez is egy ilyen szabály.

- Így van. Reggel úgyis jövök, mert meg kell beszélnünk pár dolgot. Alszol egy keveset és már itt is vagyok megint. Rendben? – elveszem az arcáról a kezemet és a vállára fogok biztatóan, egy halk sóhaj a válasza.

- Kikísérlek – hallom meg YongGuk dörmögő hangját a hálója felől, mire a gyomromban ezernyi pillangó szabadul el és a bordáim is szűkösnek bizonyulnak.

- Kö. Khm. Köszönöm, de nem szükséges – motyogom pironkodva, miközben hátat fordítok a teljes csapatnak.

- Én azért szeretném – mosolyt fedezek fel a hangjában és magabiztos léptek zaja üti meg a fülemet.

- Rendben – bólintok beleegyezően, a nappali boltíve alatt még egyszer visszafordulok a srácokhoz és egy boldog mosolyt próbálok varázsolni az arcomra. – Jók legyetek, Oppáim! Reggel jövök, hozok nektek egy kis süteményt, jó?

Tökéletes összhangban bólintanak négyen, YongGuk és JunHong kivételével. A maknae-nak továbbra sem tetszik, hogy nem maradok, bármennyire is nyüstölt eddig érte, így inkább teljes visszavonulót fúj, amiben hamar követi JongUp is. A legjobb, ha most egymás mellett vannak, JunHong mellé legalábbis muszáj valaki jelen pillanatban.

 A banda maradék három tagja visszakuporodik a kanapéra, a leader pedig végleg mellém sétál. Újra a kilincsre igyekszem markolni, de ezúttal sokkal nehezebben megy, ráadásul még remeg is mindenem. Lopva nézek YongGukra, aki zsebre tett kézzel álldogál alig két lépésnyire tőlem. Egyszer a kilincsre pillant, egyszer rajtam néz végig, egyszer pedig a nappali pazar látványába merül. Tanácstalan. Ha ő az, akkor én mit mondjak?! Végül hosszú gondolkodás után erőt veszek magamon, fújtatok egy utolsót és elengedem a vaspántot.

- Meg. Hm. Megölelhetlek? – kérdezem alig hallhatóan és lassan felemelem a fejemet, hogy YongGukra nézhessek.

- Örülnék neki – lágy görbületre váltanak telt ajkai, a szívem hatalmasat dobban a mellkasomban ezt a mosolyt látva.

Közelebb araszolok hozzá, reszketve emelem fel mindkét karomat és simítom a leader vállára. Az ő karjai a derekamon landolnak, majd némi hezitálás után közelebb húznak a testéhez. Nyakára vándorolnak a karjaim, még erősebben von magához, orromat nyakszirtjébe fúrom, hogy magammal vigyem mámorító illatát, majd mellkasára hajtom a fejemet. Zakatol. Szinte majd’ kiugrik a helyéről, olyan hevesen ver a szíve odabent.

Gyengéden végigsimít a hátamon, a zakatolás csillapodni látszik, míg végül a mindig szokott ütemet kezdi diktálni a bordái között. Én is lassanként megnyugszom az ölelésében. Egy apró sóhaj távozik belőlem, nem akarom, hogy véget érjen ez a pillanat, de most már tényleg ideje nekem is nyugovóra térnem. Kibújok a mellkasából és még egyszer utoljára – a mai napra – a szemébe nézek.

- Reggel találkozunk – zárom a köszönésemet két szóval.

- Reggel – ismétli meg halkan egy parányi fejbiccentéssel.

- Jó éjszakát – egy kisebb gombócot tolok le a torkomon, zavarodottan fejezem be a búcsút. – Oppa.

- Jó éjt, Noona – szélesedik a korábbi lágy görbület.

Ólomként zuhannak testem mellé a végtagjaim, mikor sikerül elengedem a leader nyakát, majd visszahátrálok az ajtóhoz. Mielőtt még egyik kezemmel a kilincsre fognék, a másikkal pedig felmarkolnám a földön pihenő táska-kabát kombót, bal csuklómra fog és most belőle szakad fel egy nehézkesebb lélegzetvétel.

- Mi az? – pihegem bátortalanul. – Mit szeretnél?

- Még. Khm. Még van. Khm. Van. Valami – mormolja kissé érthetetlenül.

- Oh – a másodperc tört része alatt vörösödök bele a szavaiba, pontosan tudom, hogy mire gondol.

Visszalépek hozzá és egy újabb levegővétellel egybekötve hajolok az arcához, hogy megpuszilhassam. Szinte azonnal viszonozza is az apró érintést, ám furcsán közel talál el egy bizonyos pontot. Lehajtott fejjel fordítok hátat neki, felkapom a táskát és a kabátot, majd végleg távozom a dormból. Nem bírom tovább, szükségem van egy kis levegőre, hogy kitisztuljon a fejem.

* * *

Remegő lábakkal lépem át a kicsiny lakásom küszöbét, a cuccaim pontosan ott végzik, ahol korábban a fiúk dormjában. Az előtér kövezetén. Lerugdalom magamról a cipőmet és átcsoszogok a nappaliba, de a kanapé helyett a hifimhez bandukolok és elindítom a benne pihenő adathordozót. A zene random indul el, azonban amint meghallok egy ismerős hangot, melyet már rég elfeledettnek hittem, a szívem hirtelen kezd szapora ritmusba. Emlékek. Túl sok van... és egy cseppet sem sikerült megszabadulnom tőlük.

Felejtenem kellene, kitisztítani a fejemet és elnyomni az érzéseimet, de ha ezt a módszert választom, nem fog menni. Korántsem. Csak nagyobb zűrzavar fog keletkezni odabent és a szívemben is. Nem akarok még egyszer ugyanabba a hibába beleesni, de úgy néz ki, hogy ezzel kicsit elkéstem. Mert már nyakig benne vagyok. Gyengéd érzelmeket kezdek táplálni az egyik csapattag iránt és az sohasem jó. A legutóbbi tapasztalataimból kiindulva pedig nagyon is rossz. Hiszen egy másik Ügynökségnél kötöttem ki, hogy megoldást keressek rá. Most megint?

Átslattyogok a fürdőbe és megengedem a kádat forró vízzel, amíg a víz csobog, addig áttelepszem a konyhába, hogy tölthessek magamnak egy pohár kellemesen édes és hűvös hőmérsékletű vörösbort. Belekortyolok, majd visszamászok a fürdőbe és a poharat a mosdó szélére teszem. Ledobálom a gönceimet és elzárom a csapot. Szinte még el sem fordul a zár, amikor a csengő hangja vág végig a lakásomon. Mégis kinek van képe ilyenkor felverni a jónépet? Nagyon remélem, hogy nem a srácokkal történt valami, mert akkor már kezdem is a fejemet a falba verni!

Magamra kapom a köntöst és a bejárati ajtóhoz sietek. Szabályosan feltépem a térelválasztót, ám az előttem álló személyre még a legmerészebb álmaimban sem mertem gondolni. Az ütő is megáll bennem, nagyokat pislogok és még nagyobbakat nyelek döbbenetemben.

- YongGuk-shi? – bukik ki belőlem, mindketten meglepődünk a hangnemet hallva. – Történt valami? – pislogok még mindig nagyokat.

- Nem. Vagyis igen – dadogja teljes képzavarban.

- Gyere be inkább. Ne itt beszéljük meg – megfogom az alkarját és behúzom a lakásba. – Mi a baj? Megijesztesz – nézek végig kissé megrogyott alakján, ritkán látni ennyire elveszettnek.

- Azt hiszem, rosszkor jöttem – végigsiklik rajtam mélybarna írisze, kapkodva húzom összébb a lenge anyagot a mellkasom előtt. – Nem akarok zavarni, tényleg – dünnyögi mentegetőzését, lesüti a szemeit.

- Oppa – szólalok meg, a megszólítást hallva lassan felemeli a fejét. – Mi baj? Mondd el nekem.

- Csak azt szeretném. Öhm – YongGuk életében először nem találja a szavakat velem szemben, ami meglehetősen nem rá vall.

- Gyere, üljünk le egy kicsit – a nappali felé intek. – Talán könnyebb lesz elmondanod.

- Biztos nem zavarok? – folytatja tovább az ellenkezést, amire hamar ráunok.

- Nem. Azért ajánlottam fel. Ha valamit meg akarsz beszélni, akkor azt most beszéljük meg – egy határozott mozdulattal fonom át a karját, hogy ösztönözzem ezzel is.

- Rendben – felsóhajt, és végre elindulunk a kanapé felé.

Kicsit nehézkesek a lépteink, de csak elérünk ahhoz a fránya pamlaghoz, majd a bútorra nyomom a leadert és mellé kuporodok. Újra összehúzom a köntösömet, majd erősebben kötöm meg a derékrésznél az övet. Újabb mély lélegzetvétel szakad fel mindkettőnkből, hiába kérem a beszélgetésre, valahogy nem sikerül neki kezdenünk, pedig illő lenne, mert a végén már hajnalba borul az idő és egy percet sem fog egyikünk sem aludni.

Az ölemben pihenő kezeimet ellazítom és a YongGukhoz közelebbit az ő kézfejére csúsztatom. Egy pillanatra összerezzen, majd alkarjaival a térdein támaszkodik meg. Ideges, csak tudnám, hogy miért. Egyetlen szót sem akar szólni, pedig látom, hogy baj van. Valami komoly dolog lehet, ha a leaderünk így reagál.

- Miről van szó, YongGuk? – suttogom halkan.

- Csak szeretnék. Én szóval.

- Igen? – pillázok nagyokat a kétségbe esettségét látva.

- Megbeszélni valamit – mormogva válaszol a kérdésemre.

- Igen? Mit szeretnél megbeszélni? Köze van a többiekhez? – megrázza a fejét. – A TS-hez? – erre is csak fejrázással válaszol, bennem pedig egyre több kérdés merül fel. – Hm. Magánügy? Valami, amiről mások sem nagyon tudnak? – habozva ugyan, de biccent. – Egy kívülálló? – nem egyértelműen biccent, de nem járhatok távol az igazságtól. – Milyen kívülálló? Ki az? Kihez van köze?

- Hozzád – sóhajt fel, abban a pillanatban szorítok a kezére.

Fogalmam sincs, hogy mire akar utalni a leader, de ha hozzám van köze a problémájának, az nem éppen a legjobb. Pedig azt hittem, hogy jól működik köztünk a kommunikáció és túl sok panasza nincs rám a munkámat illetően. Szinte azonnal kiver a víz a választól és még a kezét is elengedem meglepettségemben. Arrébb csúszom a bútoron, jól fog jönni most egy kis távolság.

- Ma délután az autóban – szakít ki mélyen szántó eszmefuttatásomból, félve nézek rá.

- Igen? Mi van az autóval? – egyre nagyobb káosz lesz úrrá a fejemben, végképp elveszítem a fonalat.

- Aztán meg a dormban is.

- YongGuk? – ha egyesével fogja felböfögni az információkat, az nem lesz éppen a legjobb megoldás, mert tényleg sokáig fogunk itt gubbasztani a nappaliban.

- Nem. Nem éreztél. Hm. Nem volt semmi furcsa?

- Furcsa? Miféle furcsa? Mit értesz ez alatt?

- Noona – még egy csalódottsággal vegyült szusszanás tör ki belőle, hiába próbál rávezetni a dolog lényegére, most nem vagyok jó a rejtvényfejtésben.

Összeráncolt homlokkal igyekszem visszaemlékezni az autóban és a dormban történtekre. Mindannyian fáradtak voltunk már és alig éltünk hazafelé. Csukott szemekkel élveztem az autó ringatózását, amikor egy ismeretlen, ám annál boldogabb érzés kerített a hatalmába. Aztán a dormban a fiúk marasztaltak, megtámadták JunHongot, mert kiharcolta magának újfent a többletfigyelmet tőlem... Egek!

Ahogy felidézem magamban az események sokaságát váratlanul szorítok YongGuk térdére, mire felkapja a fejét az eddig mustrált szőnyegről és rám néz. Kíváncsian és egyben reményteljesen csillognak a lélektükrei, az enyémben ellenben mérhetetlen zavar uralkodik. Mégsem álmodtam? Akkor tényleg YongGuk volt az, aki megérintett? Megsimogatott az autóban és a dormban is. Ő volt az, aki melegséggel töltötte fel a testemet.

- Miért hoztad ezt most fel, YongGuk? – könnyeimet nyeldesve kérdezem a leadert, most tudatosul bennem csak igazán, hogy újra elkövettem ugyanazt a hibát.

- Nem tudom. Csak tudni szerettem volna, hogy neked mi a véleményed – újra megszakítja a szemkontaktust, majd lefejti a térdéről az ujjaimat, amik ragaszkodóan kapaszkodnak a lábába és elindul az ajtóhoz.

- Várj egy kicsit – elcsuklik a hangom, remegve fogok rá a csuklójára és visszahúzom őt magam mellé, míg végre megint a kanapéra ül, én pedig lecsúszom az ülőalkalmatosságról és a térdeimre ereszkedem. – Neked mi a véleményed, YongGuk? – két kezem közé fogom az arcát és mélyen a szemébe nézek.

- Jól esett – vallja be alig hallhatóan hosszas szemezés múltán.

- Nekem is – súgom halkan, érzem, ahogy lassanként vörösödöm bele ebbe a beszélgetésbe. – Jól esett, pedig tudom, hogy nem lenne helyes.

- Tudom – morogja, miközben karjai a derekam köré fonódnak és magához szorít menedékben reménykedve, homloka újfent a vállamon landol.

Elveszem a kezeimet az arcáról és nyakára kulcsolom végtagjaimat. Orromat fekete tincsei közé fúrom és lassan magamba szívom a sampon illatát. Megkapaszkodik a testemben, reszketve húz egyre jobban magához, én pedig készségesen viszonzom a szorítás mértékét.

- Örülök, hogy jól esett – szólalok meg kisvártatva, megemeli az arcát, a tekintetünk találkozik.

- Én is – sóhajtja.

- De ez igazán várhatott volna reggelig – húzom halvány mosolyra a számat, amiben ő is hamar követ.

- Várhatott volna, de most akartam megmondani.

- Értem. Ha te így akartad – kuncogom, ösztönösen piszkálom meg orrom hegyével YongGuk orrát, majd egy homlokra nyomott puszival zárom tevékenységeimet.

- Így akartam – forró lehelete végigcirógatja a mellkasomat, mindenem beleremeg lélegzetvételébe.

Homlokommal megtámasztom YongGuk homlokát sóhajaink lassú táncot lejtenek a másikkal, szinte alig van távolság ajkaink között, hívogat magához mindene. A szemhéjaim elnehezülnek, a vágy fokozatosan kezdi elvenni a maradék józan eszemet. Nem szabad. Nem lenne szabad. Hirtelen válik teljesen kiszáradttá a szám, automatikusan nedvesítem be a nyelvemmel a következő pillanatban.

A leader megmozdítja a fejét, orra az enyémhez nyomódik, összerezzenek, amikor egy másodpercre megérzem telt párnáit az enyémhez érni, a szívem heves zakatolásba kezd a mellkasomban. Képtelen vagyok tovább tartani magam, és YongGuk karjai sem szándékoznak lazítani a szorításukon. Jobb kezemet hajába bújtatom, áram vág végig rajtam abban a pillanatban.

YongGuk bal tenyere az arcomra simul és közelebb húzza arcomat az övéhez. A milliméternyi távolságot tökéletes összhangban szüntetjük meg ajkaink között. Felelőtlenül csókolom meg a leadert, minden szabályt megszegve, csak az érzéseimnek élve. Csókolom, amit viszonoz. Kicsit bátortalan ugyan, de belemegy a játékba, ám egyre inkább szedi össze a létező összes bátorságát és csókol magabiztosabban. Derekamon pihenő karjával pedig még közelebb présel testéhez. Hibáztam. Nagyon nagyot, de mégsem bánom most. Miért nem? Miért megyek bele most ennyire meggondolatlanul...?