Csak egy fogadás... (EXO - Chen) 2/3.

Másnap reggel JongHyun halk noszogatására keltem fel, ami a szokottnál is nehezebben ment ezúttal. Azt hittem, hogy sikerült átaludnom egy teljes napot és végre szombat reggel van, de csalódnom kellett. Korántsem volt hétvége, illetve csak közelített. De még hátra volt egy hosszú nap a suliban. Bármennyire is nem akaródzott, mégis felébredtem a sokadik könyörgés és arcsimogatás után, a bátyám pedig magamra hagyott a szobában, mondván, csinál addig reggelit, míg összekészülök.

A reggeli szó hallatán normális esetben már az asztalnál ültem és türelmetlenül doboltam az ujjaimmal az asztallapon, hogy mielőbb megkaphassam a kívánt adagomat, azonban ez most elmaradt. Inkább kezdett liftezni a gyomrom, ami kis idő múltán nem várt eredményhez vezetett. A mosdóban kötöttem ki, a vécékagylót ölelgetve. Az idegességem odáig fajult, hogy azt a kevés ebédet, amit még a suliban tuszkolt belém YiXing előző nap, sikeresen kipakoltam.

Eltorzult arccal másztam le a lépcsőn és mit sem foglalkozva JongHyun nyüzsgésével, felmarkoltam a táskámat és elindultam a suliba. Szerencsére nem botlottam senkibe YiXingen kívül, de ő volt annyira tapintatos, hogy egy árva mukkot sem szólt, míg be nem értünk az iskolába.

Egyenesen a padomhoz ballagtam, ledobtam a batyut a földre, majd levágódtam a székre. Felhúztam a kapucnimat a fejemre és homlokommal megtámasztottam az alkarjaimat. Nem akartam senki terhére lenni, de még társaságra sem vágytam. Jól elvoltam magamnak ott a hátsó padban, ahol még a tanároknak sem szúrok szemet, míg csendben vagyok.

Habár próbáltak szóra bírni a többiek, nem voltam hajlandó válaszolni. Amikor már elegem lett mindenkiből, akkor fogtam magam és kivonultam a teremből, majd bezárkóztam a női vécé egyik fülkéjébe. Az utolsó lett volna, hogy azoknak a csajoknak a társaságára vágyom, akik már összefeküdtek Chennel. Főleg nem vágytam HaRa közelségére és vinnyogására, aki miatt egyáltalán ilyen állapotba kerültem. Még ha csak közvetve is juttatott ide.

Közel tíz perc után csoszogtam megint elő a rejtekemből, de sajnos nem voltam annyira ügyes, hogy ne botoljak bele abba, akit minden létező módon kerülni akartam. Természetesen a mosdóból kifordulva a harmadik lépésemmel Chenbe gyalogoltam. Vagyis landoltam tökéletesen rajta, mert sikerült annyira meglepnem, hogy az elugrás pillanatában összeakadtak a lábai és a hátára esett. Én meg teljes testtel utána zuhantam.

- Megütötted magad, RiRin? – szorított ösztönösen a derekamra, én pedig abban a másodpercben vörösödtem bele a kérdésébe.

- Semmi bajom! – pattantam fel Chenről, akiknek a tenyerei ragaszkodóan kaptak volna utánam, ha nem vagyok elég gyors.

- Biztos, hogy nem ütötted meg magad? – fogott a csuklómra, amit igyekeztem a lehető leggyorsabban kihúzni a hosszú ujjai közül, mielőtt még marasztalhatna.

- Hagyj békén, Chen – morogtam, majd azzal a lendülettel lesütöttem a szemeimet és elviharzottam, nem akartam, hogy lássa, megvisel a fogadás vége.       

A tanítási nap hátralévő részét magányosan töltöttem, nem kerestem senki társaságát. Szerencsére JongHyun nem volt suliban, így nem buktam le előtte, azonban YiXing minduntalan körülöttem lebzselt. A nap vége felé pedig a fejébe vette, hogy mindenképpen szóra bír, ha a föld az éggel egybeér, akkor is kiszedi belőlem a bajomat.

- Megmondtam, hogy nem lesz jó vége, RiRin – tette puha tenyerét a vállamra, menekülőre fogva húztam ki alóla a testemet.

- Nem akarok erről beszélni, Lay – mormogtam kissé érthetetlenül. – Lapozzunk! Vége van már az egésznek.

- Annyira azért mégsem lehet vége, ha már nem keresed a barátaid társaságát – súgta a fülemhez hajolva, mire felemeltem a fejemet a térdeim közül és a padunk felé néztem.

Igaza volt YiXingnek. Még korántsem volt vége a dolognak, ugyanis míg én szenvedtem a történtek miatt, addig ők jól elszórakoztak nélkülem. Bár Chen furcsán szótlan volt még a haverjaink mellett is, ami rá ez főleg nem volt jellemző. Mondhatni YiFan mellett ő az, aki a banda hangulatfelelőse volt mindig is, és szinte csak körülötte foroghatott a világ. Viszont most mégis csendesnek tűnt. Amikor pedig HaRa a közelébe került, szabályosan eltolta magától.

HaRa duzzogva vonult el az udvar másik szegletébe, persze minden nőiességét maga mögött hagyva szitkozódott, amit Chen minden további reakció nélkül eltűrt. Még a baráti társaságunknak is feltűnt a hallgatagsága, amit persze elsőként YiFan használt ki és kezdte is piszkálni rögvest. Nagyot sóhajtottam a látványra, jó lett volna tudni, hogy most mégis mi a bánat történik Chennel, mert nem hagyta soha sem, hogy egy nő nyilvánosan megalázza, akár szóban is.

Felkeltem a fa tövéből és a barátainkhoz slattyogtam. Nyomomban YiXinggel. Nem maradhatott le semmiről sem, de azért jól jött a hátvéd. A bandához érve az összes tekintet rám szegeződött, az én szempárom mégis csak egy valakin állt meg. Chennel néztünk farkasszemet néhány percig, míg ő volt az, aki feladta a párbajt és inkább félrevonult.

- Mi van? Összekaptatok? – szólalt meg elsőként a banda főszólója, YiFan.

- Össze kell kapnunk, hogy ne kommunikáljunk? – döntöttem oldalra a fejemet, ahogy magamra öltöttem a szokásos maszkomat.

- Akkor megnyertem a fogadást – dőlt magabiztosan hátra YiFan és alkarjaival megtámasztotta a tarkóját, mire Tao mellkason vágta, hogy rendre utasítsa őt. – Most meg mi bajod van, Panda?! – mordult fel.

- Paraszt vagy, YiFan. Most tényleg az vagy!

- Miért? Csak egy fogadás volt ez az egész, ami véget is ért láthatóan. RiRin nem bírta ki Chen mellett, mert még a három hónap sem telt le. Chen képtelen megváltozni egy csaj kedvéért, legyen akármilyen is a lány – ezzel YiFan rám nézett, YiXing pedig a vállaimra szorított.

- Nincs igazad, Kris! Chen igenis változott! – emeltem fel mutató ujjamat, hogy Chen védelmére kelhessek, bár magam sem értettem, hogy mégis miért tettem ezt.

- Miben? – nevetett fel gúnyosan. – Hiszen ott voltál neki te, mint fix barátnő és annak ellenére rámoccant HaRára, holott a megállapodásunk lényege éppen az volt, hogy nem kezdhet ki másik csajjal, míg együtt vagytok.

- Szerintem a legjobb lesz, ha most befogod, YiFan – utasította hallgatásra őt Tao, miközben bosszúsan mérte végig barátja terpeszkedő alakját. – Chen nem mász~ - hirtelen harapta el a mondatot, amikor újra rám nézett.

- Tao? – pillantottam a csapat Pandájára, aki szinte azonnal zavarba jött a hangomtól.

- Hagyjuk! – lengette meg előttem a kezét, hogy elterelhesse a kényes témát.

- Nem, Tao! – kaptam utána és a felkarjára szorítottam, megakadályozva a menekülésben. – Mit tudsz? Mit akartál mondani?

- Nem lényeg – mormogta zsebre dugott kezekkel.

- HUANG ZITAO! – emeltem fel a hangomat, mire a körülöttem lévők összerezzentek. – Válaszokat akarok! MOST! – az utolsó szavamat már ordítottam Taonak, végképp pattanásig feszültek az idegeim.

- RiRin, nyugodj meg – YiXing a létező összes tudásával megpróbált megnyugtatni, de hasztalan volt, elborult az agyam és kitéptem magam a mancsai közül.

- Vagy most azonnal beszélni kezdesz, Tao, vagy úgy éljek, életemben először foglak felképelni a nőid szeme láttára! Mit kezdtél el mondani ennek az idiótának?! – sandítottam a szóban forgó bandatagunkra, akinek arcán még mindig elégedett vigyor pihent.

- Ezt inkább Chennel kéne megvitatnod, RiRin – motyogta az orra alatt a Panda, mire összeráncoltam a szemöldökömet.

- Tao?! – morogtam ellenkezést nem tűrően.

- Nincs hozzá jogom, hogy elmondjam, Rin – hátrébb lépett tőlem, a kezem abban pillanatban szorítottam ökölbe.

- Hova ment? – bukott ki belőlem kisvártatva, amikor végleg meguntam a Panda hallgatását.

- Nem tudjuk – motyogta XiuMin, miközben összenéztek Taoval. – Egyszerűn csak elment, de valamit még motyogott az orra alatt.

- Mit motyogott? – faggattam tovább XiuMint Chen eltűnéséről.

- Csak annyit, hogy nem kellett volna belemennie ebbe a fogadásba, mert tudta, hogy elveszíthet, amit egyáltalán nem akart – felelt alig hallhatóan XiuMin.

- Hogyan?! – a pupillám összeszűkült a hallottaktól, csak a levegőt tudtam kapkodni döbbenetemben, mert belém akadt az összes szó és egyetlen hangot sem tudtam átpréselni a torkomon.

Hátat fordítottam a bandának és Chen után mentem. Ami így ebben a formában elég vicces volt, ugyanis fogalmam sem volt, hogy hol is kereshettem volna. Egyedül XiuMin szavai dübörögtek a fejemben megállás nélkül, nem értettem Chen okait.

A suli első napja óta ismertük egymást és mindig is a macsó srácok táborát erősítette, képtelen volt az érzéseit kimutatni és egy ideig úgy is hittem, hogy nincsenek is neki. De amikor ez a hajcihő kezdődött alig három hónappal ezelőtt, valahogy úgy éreztem, hogy nagyon is félreismertem a barátunkat. Mert nem, hogy nem voltak érzései, hanem néha még túl sok is volt. Legalábbis, amikor ketten voltunk.

Amikor együtt készültünk a másnapi dolgozatra, mindig szorosan mellém ült és addig magyarázta a feladatot, amíg egyetlen kérdésem sem volt hozzá. A kávézóban udvariasan kihúzta nekem a széket, megpuszilta a hajamat, ahogy leültem és gyengéden végigsimított a hátamon, majd ő is helyet foglalt. Szinte itta minden szavamat, mikor magunk voltunk. Annyira más volt. Olyan...

Az egész délutánt végigkajtattam, de sehol sem találtam rá. A telefonját eleinte nem vette fel, végül pedig vagy lemerült a sok próbálkozástól, vagy inkább már kikapcsolta. Nem akart magyarázatot adni a tettére, de arra sem volt hajlandó, hogy még egyszer utoljára beszéljünk. Elveszíthet. Ez az egy mondat zakatolt a fejemben, ahogy belemerültem a naplemente látványába.

A háztetőnkön ücsörögve felidéztem az utolsó együtt töltött napokat, amikor újra együtt tanultunk a közeledő vizsgánkra. Szinte csak suttogtunk végig, mert éjszakába nyúlóan bújtuk az anyagot, és a legszívesebben haza sem engedtem már volna, olyan későre járt. De muszáj volt mennie, és mivel nem akarta bátyámat sem felverni az éj közepén, ezért inkább kimászott a tetőre és a „hátsó” kijáratot választotta a távozásra.

Ellenben mielőtt még leugrott volna, utoljára mélyen a szemembe nézett. Mintha várt volna valamire, mintha szeretett volna még mondani valamit, de mégsem tudta megtenni. Csak egy félszeg mosolyt kaptam tőle búcsúzóul, pedig azt hittem, hogy most az egyszer igazán történhet valami köztünk. Hiszen jól megértettük egymást és úgy éreztem, hogy ebben még ő is benne lenne.

Felhúztam a térdeimet, ahogy a Nap egyre lejjebb kúszott a Horizonton. Pontosan olyan lassan tűnt el, ahogy a könnyeim folytak végig az arcomon és landolt minden egyes sós nedvesség a szoknyámon. Nem akartam elfojtani őket, mert tudtam, hogy utoljára hullanak Chen miatt. Többé nem állt szándékomban sírni egyetlen hímnemű után sem, így hagytam, hogy most annyi jöjjön ki, amennyit nem szégyellek. Idefent pedig nem is kellett. Lehunytam a szemhéjaimat és úgy hullattam minden érzelmi jelet.

Teljesen besötétedett, amikor motoszkálásra figyeltem fel. Eleinte azt hittem, hogy csak a ház előtt elhaladó járókelők zaja az, amit magával hoz az esti szellő, így ügyet sem vetettem rá. Tovább pityeregtem a tetőn kuporogva.

Egy meleg kézfej simított végig a hajamon és egy mámorító illat kerített azzal együtt a hatalmába. Ismerős volt ez a kézfej, de mégis az illat volt az, amitől otthon éreztem magam. Hasonlított a bátyám parfümjére, de mégsem ő volt az. A keze elárulta. Puha és meleg mancsa mindig törődéssel telve simogatott meg, de ez a kézfej reszketett.

Lassan felemeltem a fejemet a térdeimről és az aromafelleg tulajdonosára néztem. Keze még mindig tincseimen pihent, arcát az utcai lámpafény féloldalasan világította meg, de még így is tökéletesen láttam, hogy homályos a tekintete. Barna íriszén táncolt a lámpafény a nedvességgel, még halvány pirosság is vegyült pillantásába.

- Mit keresel itt? – motyogtam az arcomat törölgetve.

- Hozzád jöttem, RiRin – súgta a szemembe nézve.

- Minek? Ilyen későn nem szoktál barátokat látogatni csak úgy. Nincs semmim, amit adhatok neked, így akár mehetsz is.

- Nem akarok, RiRin. Nem akarok sehova sem menni – maga mellé engedte a karját, de a szemkontaktust továbbra sem szakította meg.

- Akkor majd megyek én – ezzel felkeltem és a szobám ablakát vettem célba.

Viszont alig léptem kettőt, amikor a váratlan vendégem hirtelen markolta meg jobb csuklómat és állított meg. Visszakézből akartam felpofozni, így a másik kezemet lendítve indítottam el felé, hogy arcán csattanjon a tenyerem, de mintha tudta volna, mire készülök, megragadta a másik csuklómat és magához rántott. Két karját szorosan a derekam köré fonta és magához ölelt. Homloka a vállgödrömön landolt, forró leheletébe belebizsergett a bőröm. Ez most mégis mit akar jelenteni?