Csak egy fogadás... (EXO - Chen) 3/3.

Szoborrá dermedve álltam a háztetőn, miközben Chen karjai egyre szorosabban fonták át a testemet, szinte már megfojtott az ölelése. Menekülni akartam, de képtelen voltam lefejteni magamról végtagjait, amik egyre jobban remegtek, végül halk szipogásra figyeltem fel. Aztán nem sokkal később már nedvességet éreztem a bal vállamnál. Soha nem láttam még zokogni Chent, most mégis hullatta a könnyeit. Előttem. Miattam...?

Az ökölbe szorított kezeim váratlanul adták meg magukat és ellazultak az ujjaim. A testem hirtelen fordult ellenem. A mellkasom lüktetni kezdett, a gyomromban megannyi pillangó reppent szét a másodperc tört része alatt és a térdeim is finom reszketésbe kezdtek. Megállíthatatlanul indultak el a karjaim Chen nyaka köré, majd kulcsoltam is át gyengéden. Felsóhajtott.

- Chen? – suttogtam füléhez hajolva.

- Sajnálom – motyogta elcsuklott hangon. – Sajnálom, RiRin. Nem kellett volna ezt tennem. Az egész az én hibám – dünnyögte még mindig vállgödrömbe temetett arccal. – Nem akartam. Mindent megbántam. Nem kellett volna belemennem. Sajnálom, Rin. Ne haragudj rám, kérlek. Bocsáss meg nekem. Könyörgöm.

Fogalmam sem volt róla, hogy kit ölelek éppen magamhoz, mert ezt a Chent még én sem ismertem. Reagálni szerettem volna a hallottakra, de képtelen voltam megtenni. Egyszerűen nem tudtam, hogy mégis mit kellene most felelnem. Hiszen annyi minden történt a három hónap alatt. Közel engedtem magamhoz és ő is ugyanígy tett. Nem szimpla haverként viselkedett mellettem, hanem barátként. Olyan barátként. Szeretőként... és csupán már csak néhány lépésnyire voltunk, hogy még többet jelentsünk egymásnak.

Már épp eltoltam volna magamtól, hogy végre tisztán lássak, amikor a telefonom ütemes rezgése keresztül húzta a számításaimat. Nem akartam felvenni, most nem akartam, hogy más legyen fontosabb, de a rezgés nem maradt abba. Végül Chen volt az, aki ellépett tőlem és bemászott az ablakon. A szemem sarkából láttam, ahogy az ágyam mellé ül le, mint egy elveszett kiskutya, úgy kuporgott a szőnyegen.

A lüktetés abbamaradt, míg végül utoljára csak kettőt pittyent a telefonom. A beszélgetés helyett az üzenetet választotta a hívó fél. Mert nem bírta ki, míg előhalászom, tényleg. Mélyet sóhajtva húztam elő a kütyümet a melltartómból, majd pillantottam is a kicsiny kijelzőre. A képernyőzár feloldása után töménytelen mennyiségű nem fogadott hívás jelent meg a szemem előtt, köztük volt persze Anya is. De csak egyszer. Azonban az összes többi egyetlen személytől érkezett. Méghozzá Tao neve villogott a kijelzőn. Mégis miért?

Az üzenetnél is egyedül az ő neve szerepelt olvasatlanul, ráadásul megegyezett az utolsó hívás idejével is. Egy röpke pillantást vetettem még Chenre, aki továbbra is az ágyam lábánál gubbasztott lehajtott fejjel. Összetört. Sietve nyitottam meg az egyetlen olvasatlan sms-t, de amit abban láttam, végleg a feje tetejére állította a világomat.

Rin! Ne haragudj Chenre. Az egész Kris ötlete volt. Ő uszította HaRát Chenre, mert nem akarta elveszíteni a fogadást. Chen szeret.

Szeret. Szeret?! SZERET??? Chen?! Engem?

Kidülledt szemmel meredtem a mobilomra, folytonosan az utolsó két szót olvastam. Megpróbáltam felfogni a lényegét, a tartalmát. A betűket egymás utáni sorrendben, melyek két értelmes szót alkotnak, s azzal egy tőmondatot tesznek ki. Letaglózott Tao információja.

A könnyeim akaratlanul indultak útnak az üzenet elolvasása után. Azonban most nem bánatomban folytak végig az arcomon, hanem sokkal inkább a mérhetetlen boldogságom miatt potyogtak. A következő pillanatban kikapcsoltam a mobilt, nem akartam, hogy bárki is megzavarjon most. Korántsem. Chennek szándékoztam adni minden figyelmemet.

Mélyet sóhajtva, a könnyeimet törölgetve másztam be az ablakomon és araszoltam egészen kuporgó barátomig. Lefejtettem karjait a térdeiről, majd a saját derekam köré kulcsoltam végtagjait. Megkapaszkodott a ruhám szélében, értetlenül és homályos szemmel pillázott rám. Ösztönösen mosolyodtam el, ahogy lélektükreibe néztem. Elveszett és magányos volt. Szüksége volt valamire, ami áttöri a gátat benne. Két kezem közé fogtam meleg arcát és elmélyítettem pillantásunkat.

- Én is szeretlek téged – feleltem kérdő szempárjának.

- Hogyan? – mormolta, ahogy nyelt egy nagyot.

- Szeretlek – ismételtem a lehető leghalkabban, újra az anyagra markolt a derekamnál.

- Én~ – kezdett bele hebegésébe, de nem hagytam, hogy bármit is mondjon.

Lassan hajoltam ajkaira, majd bátran szüntettem meg a köztünk lévő minimálisnál is kevesebb távolságot. Reszkető ajkakat éreztem a számra simulni, de nem szakadtam el tőle. Ujjai görcsösen kapaszkodtak a vékony matériába, jobb kezem tincsei közé siklott, ballal végigsimítottam arcélén, majd mellkasán pihentettem meg tenyeremet. Lüktetett. Szinte majd kiugrott a szíve a helyéről, olyan hevesen dübörgött a bordái között. Hasonlított az én szívem ritmusára...már majdnem tökéletes szinkronban vert az övével.

- RiRin? – pihegte ajkaink közé egyetlen másodpercnyi elválásunkkor.

- Hm? – suttogtam, majd újra lágyan ajkaim közé fogtam alsó párnáját és tovább ízlelgettem őt.

- Miért? – sóhajtotta.

- Mit miért?

- Miért mondtad ezt most? Én azt hittem, hogy köztünk~

- Rosszul hitted! – fojtottam belé a szavakat, ahogy hátrébb húzódtam tőle.

- De akkor miért kerültél eddig?

- Mert azt hittem, hogy csak ki akarsz használni. Chen. Mindketten tudjuk, hogyan is viselkedsz a lányokkal és tudtuk azt is, hogy ez az egész csak egy fogadás.

- Nem – vágott közbe sietve, tekintete megváltozott. – Nem csak egy fogadás volt.

- Hah?

- Mindig is nagyon kedveltelek téged, RiRin. Ez az egész „felviszemalányokatmagamhoz” dolog csak egy játék volt. Soha semmi nem történt egyikükkel sem. Képtelen voltam megtenni.

- De hát én azt hittem, hogy~

- Rosszul hitted – mosolyodott bele szavaiba.

- Akkor mégis mit csináltál azokkal a lányokkal, akiket randira hívtál? – teljes döbbenet lett úrrá rajtam.

- Beszélgettünk. Tulajdonképpen megkérdeztem tőlük, hogy mit szeretnek csinálni és mindannyian ugyanazt felelték, ezért nem számított egyik sem.

- Mit? Mit feleltek? – motyogtam összezavarodva.

- Azt, amit én szeretek. Nem volt egy önálló gondolatuk sem. Mindig azt akarták csinálni, amit én szerettem volna. Mert betanulták a szokásainkat. YiFanét is, ahogyan Taoét is meg az összes többi ökörét.

- És HaRa? – kérdeztem alig hallhatóan.

- HaRa. HaRa csak egy volt a sok közül.

- De láttam, hogy megcsókoltad őt. Ott az udvar kellős közepén, mindenki szeme láttára – idéztem fel a fájó emléket, a mellkasom is összeszorult a gondolattól.

- Mit és mennyit láttál pontosan, Rin? – elengedte a derekamat és puha tenyereit az arcomra simította, miközben hüvelykujjával letörölte a kibuggyanó könnyeimet.

- Úgy tapadt rád, ahogy a piócáknak szokás – motyogtam tenyerei alatt.

- Így? – közelebb hajolt és érzékien érintette össze ajkainkat egy pillanatra. – Vagy inkább így? – újra visszahajolt, sokkal gyengédebben simította össze párnáit az enyéimmel, mindenem beleremegett az érzésbe. – Vagy így? – szuszogta halkan és még egy csókot lehelt a számra, amitől az utolsó érzékszervem is bemondta az unalmast.

Először csak ajkaival hívta játékba az én ajkaimat, majd fogaival ízlelgette őket tovább, míg végül megéreztem nyelvét kalandozni rajtuk. Engedtem. Önkívületlenül engedtem, hogy vörös izma átcsússzon a számba és édes csatába hívja az enyémet. Beleszédültem a mámorba. Annyira más volt most a csókja. Sokkal több volt benne, mint amit valaha is reméltem.

Bal kezével tincseimbe bújt és még inkább ajkaira húzott, másik kezével lekövette gerincem ívét és derekamra fogott. Csókolt és ölelt, úgy ahogy még egyetlen lányt sem csókoltak meg így a történelem során. Karjaimmal átfontam feszes nyakát és a létező összes tudásommal igyekeztem viszonozni azt, amit tőle kaptam.

Hosszú percek teltek el így, egymás ajkát kóstolgatva és csendben sóhajtozva. A hátam lassan valami puhának nyomódott, Chen pedig finoman fölém magasodott. Szinte alig nehezedett rám, kezeinek épp annyi helyet hagyva, hogy testemet tudja cirógatni. Felsóhajtottam. Újra és újra. Nem tudtam, hogy mi vár rám és rá, de nem akartam, hogy véget érjen.

Biztosan tudtam viszont, hogy legalább egy lánnyal volt már dolga, így nem én leszek számára az első, velem ellentétben. Kislányos álmokat kergetve tartogattam magam az Igazinak és soha nem léptem tovább senkivel sem, akivel nem éreztem biztosnak a dolgot. Viszont Chen más volt. Nem rohamozott le egyik alkalommal sem és ezúttal sem tűnt úgy, mintha erre menne ki a játék. Mégis úgy éreztem, hogy képes lennék megtenni neki bármit.

- RiRin – pihegte fülembe duruzsoló hangján, gerincem ívén szántott végig a vágy a dallamosságától.

- Igen? – ziháltam idegességemben.

- Nem szeretnék visszaélni a helyzettel, de – nyelt egy nagyot, a lábaim között váratlanul éreztem meg egy pontot dudorodni. – De ha ezt tovább folytatjuk, akkor nagyobb baj is lehet belőle – motyogta vállgödrömbe hajolva, miközben ajkai folytonosan kényeztettek.

- Chen – markoltam lapockáiba, elfojtva a vágy őrületét, de ahogy egyre jobban kalandozott a nyakam és a kulcscsontom környékén, úgy fokozta bennem az érzést a folytatásra.

- Tudok várni – emelkedett fel mellkasomról, alkarjaival megtámaszkodott a fejem mellett, miközben a végletekig mélyítette pillantását.

- Tényleg szeretsz? – elcsuklott a hangom bizonytalanságomban.

- Ahogy tavasszal a virágok a reggeli harmatot a napsütéssel. Ahogy szárazság idején az esőt a porzó föld. Te vagy a napom és reggeli harmatom. Te vagy az esőm a szárazság idején – jobb tenyere arcomra csúszott ujjbegyei finoman simogatták a bőrömet. – Úgy szeretlek, ahogy még soha senkit a világon, mert jobbá teszel engem.

- Chen – pityeredtem el szavai hallatán. – Nekem még soha senki nem mondott ilyet – szipogtam.

- Akkor ideje volt – mosolygott rám, miközben lassan felemelt a szőnyegről és a karjaiban tartva tett le a puha ágyneműmre a következő szívdobbanásomkor.

- Velem aludnál? – kapaszkodtam meg alkarjaiban, amikor végigvezette tenyereit a vállaimon.

- Szeretnéd? – csak parányit biccentve reagáltam a kérdésre. – Akkor maradok. Amíg szeretnéd, itt leszek neked – sóhajtotta, miközben gyengéd csókot lehelt homlokomra.

- Örökre – súgtam lehunyt szemekkel, arcomat mellkasába fúrtam, amikor mellém feküdt, belefeledkeztem halk szívverésébe, s közben karjai ragaszkodóan és védelmezően szorítottak testéhez.

Mély és boldog álomba zuhantam Chen karjaiban, és többé már fel sem akartam ébredni ebből az álomból. Biztonságban éreztem magam. Egész éjjel nem mozdult mellőlem, de még a szorításán sem lazított egyetlen lélegzetvételnyi időre. Másnap reggel pedig ott feküdt az oldalamon, és a plafont kémlelte. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, majd fejemet mellkasára hajtottam.

Szinte még oda sem hajoltam, amikor már tagjai fonódtak testem köré és vontak ismét oltalom alá. Arra sem voltam hajlandó, hogy a bátyámnak válaszoljak a sokadik kopogtatására, de még a telefont sem akartam visszakapcsolni. Nem vágytam másra, csak Chen közelségére. Ujjbegyeivel cirógatta fedetlen vállamat, másik kezét pedig összekulcsolta az én kezemmel.

- Kérdezhetek valamit? – törte meg a csendet.

- Ühüm – motyogtam nagyot szippantva édes-férfias illatából.

- Lennél a barátnőm, RiRin? – rám pillantott.

Bennem akadtak a szavak. Kidülledt pupillákkal bámultam Chen arcát és megpróbáltam felfogni az elhangzott kérdést, majd arra értelmes választ adni. De nem tudtam. Csak hebegni lettem volna képes, így inkább csak megcsókoltam. Őszintén, minden érzésemet közvetítve felé. Hogy tudja, valójában azóta vagyok belé szerelmes, mióta megismertem és, hogy rájöjjek, szükség volt arra, hogy egy kis időre elveszítsem őt. Talán, ha nincs az a fogadás, akkor nem kötök ki a karjaiban. Talán...

Csak egy fogadás volt, mégis Életem Szerelmét kaptam meg jutalmul.

~~~ Drága Csiguszom! Ezennel az Álmod végére értünk. Remélem, hogy mindhárom parányi fejezet elnyerte a tetszésedet, és ezzel az egész Álom is! Ha még szeretnél az Álmodó lenni, akkor tudod, mit kell tenned! Hwaiting, Dongsaengem! <3 Saranghae! <3 ~~~