Forever with you (B.A.P.) - 8. fejezet

Miután HimChan magamra hagy, a lift előtt ácsorogva folytatom tovább az önsanyargatásomat. Semmi másra nem tudok koncentrálni, csak a korábbi beszélgetésünkre. Vajon mióta tudhat a dologról? Vagyis arról, hogy én a kicsinél többet érzek YongGuk iránt. Arról nem beszélve, hogy mi volt az a megjegyzése a leaderről és az ő érzéseiről?

A mélázásomból még a felvonó hangja sem rángat ki, így belépve a fémszörnyetegbe, csak tovább folytatom az értelmetlen eszmefuttatásomat. Egyszerűen nem fér bele a fejembe, hogy HimChannak ennyire nyilvánvaló lenne köztünk ez a viszony. Vagy minek is nevezzem ezt az egészet, ami zajlik köztem és YongGuk között. A földszintről az utam egyenesen az emeleti irodákba vezet, azon belül is a sajátomba. Legalábbis a terveim szerint, ugyanis a telefonomra érkező üzenetem megakadályoz benne, így változtatnom kell.

A tervező irodák felé indulok, szinte át sem lépem a küszöböt, azonnal megrohamoznak a stylistok és szabályosan fellöknek, ahogy nekem esnek. Már csak azt nem értem, hogy miért van tele a kezük a régebbi fellépő ruhákkal. Az egyik vállfával kis híján kibökik a szememet, szerencsére a gyors reakciómnak köszönhetően megúszom a majdnem „támadást”, és elhajolok előle.

- Sziasztok! – köszönök végre, mikor sikerül egy pillanatra fellélegeznem. – Mi történik, YangBae? – fogok az egyik lány kezére, aki egy festékkel összekent bőrkabátot lenget a szemeim előtt.

- Oh, SungYeon – dől meg kissé előttem, majd fújtatva folytatja is a mondandóját. – A vezető stylistunk kérésére össze kell szednünk az eddigi fellépő ruhákat és át kell néznünk őket. Ha pedig szükség van rá, akkor még igazítani is kell rajtuk.

- A turné miatt? – nyelek egyet a kérdésem végén.

- Igen, azt mondta, hogy kellhetnek a régebbi kollekciók is.

- Értem – biccentek egyet megértően, majd óvatosan arrébb terelgetem, hogy végleg felszabaduljak. – Akkor folytassátok bátran, de ha egy mód van rá, kevesebb nyüzsgéssel tegyétek ezt. Közel két hónapunk van a koncertig, addig bőven lesz időtök az átalakításra. Most, ha megbocsátotok, át kell néznem a papírjaimat, így mennék a dolgomra. Az irodámban megtaláltok – ezzel meghajolok, majd már menekülőre is fogom, mielőtt még egyszer betámadnak és újabb ostromnak tesznek ki.

Egy gyors kézlegyintéssel le is rendezem a többi munkatársamat és szélsebesen távozom a helyiségből, hogy nyugodtabb körülmények között folytathassam tovább a munkámat. Rengeteg a tennivalónk és még annál is kevesebb az időnk rá. Miután közölték velem a tényeket, hogy a korábbi kollekciók is felhasználásra kerülhetnek, így gyanítom, hogy lesz néhány köröm még a Srácokkal, hogy egyeztessünk az esetleges ruhapróbák miatt. Igen, ez így szép és jó lenne, ha nem lennének máris betáblázva a koncert előtti napig.

Mégis hogyan fogok én még besuvasztani a táncórák, énekórák és fotózások meg klipforgatások közé két ruhapróbát? Hogyan? Ráadásul még a Kicsit úgy, ahogy ráveszem, hogy öltönybe bújjon, meg persze DaeHyunt és YoungJae-t is könnyen az ujjam köré csavarom ezzel kapcsolatban, na de YongGuk? A leader nem egy olyan típus, aki szívesen bújik az efféle göncökbe, a Rain sound forgatásakor is úgy kellett nyüstölnöm, hogy felvegye azt a fehér együttest, ami nem mellesleg szívdöglesztő külsőt kölcsönzött a számára. Ha csak belegondolok... nem! A legjobb az lesz, ha inkább fel sem idézem, mert a végén még futhatok a fantáziám után.

Nem túlzottan sikerül a falak között megfelelően a munkámra figyelni, így még helyet sem foglalva a kényelmes kis székemben, felpattanok a helyemről és ismételten a távozás mezejére lépek. Ki kell szellőztetnem a fejemet, hogy tisztán lássam magam előtt a temérdek tennivalót, ahhoz pedig muszáj távolabb kerülnöm a Cégtől és magától a tudattól is. A tudattól, hogy YongGuk és én... a kelleténél többször is kerültünk már félreérthető szituációba, amit korántsem lehetett megmagyarázni egy véletlennel.

Az ember véletlenül botlik meg a másik lábában, ahogy véletlen üti is be a fejét az egyik testrészébe, na, de olyan nincs, hogy amint kettesben maradnak, azonnal egymásnak esnek, és szenvedélyesen falni kezdik a másikat. Ez minden, csak nem véletlen. Nincsenek véletlenek, illetve azok, amiket annak hívnak egyesek, nem ilyenek. De ez nem... ez nagyon más. Nagyon.

Koordinálatlanul pakolom össze a holmimat, a határidőnaplóm a táskám alján landol, a mobilomat egy gyors mozdulattal a blézerem zsebébe dugom és már az ajtó kilincsét markolom veszettül. Egészen a liftig robogok, és vagyok annyira udvariatlan, hogy még köszönni sem köszönök a mellettem elhaladóknak. Küldök egy gyors sms-t a főnökömnek, hogy házon kívül leszek pár óráig, de ha szükséges, fél órán belül visszaérek, aztán már a fémszörnyetegben álldogálok és a földszint felé haladok.

Az üvegajtón átlépve mélyet szippantok a kellemes levegőből, feljebb húzom a vállamon a batyumat és már el is hagytam szeretett Ügynökségemet. A további ellazulás és végleges kikapcsolás érdekében pedig még a fülesemet is bedugom, aztán az egyik kedvenc bandám andalító zenéivel sétálok el a közeli parkba. Persze szabadulni szerettem volna az emlékeimtől és az érzéseimtől, ezeket a dallamokat hallgatva azonban mégsem olyan könnyű a dolgom. Sőt, mi több! A vártnál is nehezebb, mert az eddig eltemetettnek hittek is felszínre bukkannak és feltépnek olyan sebeket, amik egyszer már összeforrtak.

A kavicsos ösvényen lépdelve az emlékek lassanként vesznek egyre jobban uralmuk alá, míg végül az első könnycseppem is végiggördül az arcomon. A szélső padok egyike tökéletesnek bizonyul a megálláshoz, így leülve összekulcsolom a lábszáraimat és újabb mély levegőt juttatok a tüdőmbe. A könnyeim szerencsére alábbhagynak, így előhúzva a telefont és a naplómat, az ölembe teszem őket és a fülhallgatótól is megszabadulok.

Egy gondolat még így sem hagy nyugtot, hosszú percekig pörgetem az elektronikus kütyüt az ujjaim között, aztán megadom magam a tanácstalanságomnak és a múlt egy régebbi részének. Nagyot sóhajtva tárcsázom a kedvencek közé mentett számot és türelmesen várom, hogy egy édesen csengő hang köszöntsön viszont.

- Lee MinYoung, tessék? – szólal meg az a bizonyos dallam.

- Szia, Minnie – felelem újfent elhomályosodott tekintettel.

- Unnie?! – egy másodpercre elcsuklik a hangja, ahogy tudatosul benne, valójában ki is hívta fel.

- Igen, én vagyok – ösztönösen mosolyodok el. – Hogy’ vagy, Angyalkám?

- Unnie – sóhajt fel mosolyogva. – Úgy örülök, hogy végre felhívtál! Rég hallottam már a hangodat! Hogy’ vagy? Milyen az Ügynökség? Jól kijöttök? – alig van érkezésem megjegyezni a kérdéssorozatot, így hirtelen fojtom belé a szavakat egy gyors válasszal.

- Én is örülök! Öhm. Hát. Megvagyok. Nagyon aranyosak, igazi kis család lettünk és igen, nagyon jól kijövünk a bandával. A nővérük lettem.

- Nagyon-nagyon örülök, Unnie!

- Veled mi újság? Minden rendben van? Még mindig nyűgösek a kis Csillagok? – teszek említést közkedvelt csapatunkról.

- Nem – nyújtja el a választ, amivel még egy kicsit el is árulja magát.

- Minnie? Mit titkolsz, hm? – kérdezem ellenkezést nem tűrően.

- Hogy én? Én nem. Nem titkolok semmit, Unnie – mentegetőzik, de tudom, hogy van valami, amit nem akar elmondani.

- Halljam, Minnie!

- Hát – szinte tornádó süvít végig a fülemben, akkorát szusszant a túloldalon. – A helyzet az, hogy azok a bizonyos Csillagok, annyira nem is nyűgösek már. Nagyon jól megvagyunk, afféle lelki szemeteszsák lettem nekik egy részről.

- És mi van a másik részről? – egyre biztosabb vagyok, hogy forró nyomon járunk.

- Mármint?

- Mármint. Tudod, te nagyon jól, hogy kit is értek ezalatt.

- Öhm. Hogy Ő. Hát szóval. Ő meg én, vagyis mi. Mármint a csapat meg én, úgy mi – hebeg zavarodottan.

- Most kibököd végre, hogy mi van, vagy nekem kell kimondanom? – kuncogok.

- Tudod jól, hogy régóta dolgozom a srácokkal és mindig is megvolt a kémia, viszont az egyikükkel a szokottnál és a vártnál is jobban.

- Figyelek.

- Nem vagyunk hivatalosan együtt. Vagyis bizonyos emberek tudnak róla, rólunk, de a médiában még persze nem került nyilvánosságra a karrierje miatt.

- Mióta?

- Mit mióta?

- Mióta vagytok együtt?

- Néhány hónapja találtunk komolyabban egymásra. Egy kicsit beszélgettünk, elsírtam neki a bánatomat, aztán ő is a sajátját, míg végül egy nagyon erős ölelés lett a vége, amit egy véletlen csók zárt le.

- Értem.

Könnyed, ám mégis kissé nehézkes lélegzetvétel szakad fel belőlem MinYoung szavaitól. Csupán csak sejtéseim vannak, hogy mégis miért volt maga alatt az én legjobb barátnőm, kézen fogva azzal a bizonyos Idollal. Nagyon nem díjazom a dolgot, mert ha beigazolódik a gyanúm, akkor csakis magamat okolhatom, hogy kikívánkozott MinYoungból minden érzése. Persze ezzel együtt még mérhetetlenül büszke is leszek, mert így mégis én voltam az, akinek a hatására sokkal közelebb kerültek egymáshoz...és mindemellett még egy dolog nem hagy nyugodni.

- Minnie? – szólalok meg kisvártatva.

- Igen? Mi a baj? – aggodalom csendül meg a szavaiban.

- Hogy’ van? – félve teszem fel a számomra legfontosabb kérdést, de képtelen vagyok nem érdeklődni.

- Volt már jobban is. Nagyon kimerült, állandóan dolgozik, ha pedig nem a stúdiót nyúzza, akkor otthon csinál valami olyat, amivel el tudja terelni a gondolatait.

- Szokott még emlegetni?

- Minden nap megkérdezi, hogy mit tudok rólad – alig hallhatóan felel, az én szívem pedig rendületlen kalapálásba kezd odabent.

- Mit szoktál mondani?

- Azt, hogy rég beszéltünk, és mindkettőnket lefoglalja a munkája, de bízom benne, hogy megtaláltad odaát a boldogságodat. Miért? Mit kellett volna mondanom?

- Semmit. Ez bőven elég – egy könnycsepp gördül végig az arcomon a fájdalmas emléket felidézve.

- Még mindig úgy hiszed, hogy ez volt a legjobb döntésed akkor?

- Ne kezd el, szépen kérlek. Nem akarom még egyszer végigvenni ezt a beszélgetést – kérlelem a könnyeimet nyeldesve.

- Rendben. Unnie?

- Hm?

- Valaki szeretne veled beszélni.

- Kicsoda?

Még időm sincs felfogni a választ, amikor az eddigi ütemes légzés megváltozik, és sokkal szaporább szuszogás érkezik a másik készülékből. Az ütő is megáll bennem, mert egy újabb – és szintén régen hallott – csilingelő dallam jut el a tudatomig. Újra összegyűlik a sós nedvesség a szememben, először még reagálni sem tudok a rám törő boldogságtól, végül mégis sikerül kinyögnöm legalább a keresztnevét.

- MinGi – szipogom önfeledt boldogságomban.

- Én bizony! – nevet fel jó kedvében, s ezzel engem is mosolygásra fakaszt.

- Jó hallani téged is!

- Ahogy téged is! Viszont csak egy percem van, mert futok is tovább, különben agyoncsapnak a részlegen!

- Találkozzunk valamikor! – kiáltok még egy utolsót, nehogy idő előtt adja vissza a mobilt MinYoungnak.

- Beszéljétek meg Minnie-vel a dolgot, ő úgyis tudja a beosztásunkat, aztán összehozzuk azt a randit!

Sípszó híján már csak a trappolást hallom, aztán nem sokkal később MinYoung szól bele. Gyorsra és még annál is rövidebbre fogjuk a társalgást, sikerül kiegyeznünk egy mindhármunknak alkalmas időpontban, majd hosszas köszöngetés után megszakítjuk a vonalat. Alig várom, hogy holnap legyen és végre magamhoz öleljem a régen látott húgaimat. Ránk fér már egy alapos csajos pletykázás meg némi lazítás is két hajtás között.

Nem foglalkozva az idő múlásával feledkezem bele a munkába, csak a szervezésre és az összefonásra tudok koncentrálni, mielőbb túl akarok lenni ezen a részen, hogy ha kell, akkor ne az utolsó utáni pillanatra essen a változtatás. Ha a menedzsernek esetleg még szándékába állna valamit változtatni akár a koncepción, akár a klipen, akár bármi máson. Nagyon remélem, hogy egyik eset sem fog előfordulni, mert kissé bonyolult összefésülni hat pasi munkáját az összes többi kollégáéval.

Szinte az egész délutánt sikerül a parkban töltenem, mire feleszmélek, már bőven a hivatalos munkaidőm lejárta után vagyunk. Összeráncolt szemöldökkel pillantok az órámra, hirtelen tudatosul bennem, valójában mennyi is az idő.

- Basszus! – sietve kapom elő a telefont és a kijelzőre nézek.

Megszámlálhatatlan mennyiségű nem fogadott hívás villog a parányi képernyőn, mind ugyanattól a féltől származik. Nagyon nagy ökör vagyok, hogy nem vettem észre, mikor csörgött. Egy ujjmozdulattal feloldom a képernyőzárat és azzal a lendülettel már a tárcsázón pihen az ujjbegyem. Kicsöng, de még egyet sem kell várnom, amikor meghallom a hívott felet.

- Noona?! Hol vagy? – HimChan volt az első, aki a telefon után kapott.

- Itt vagyok a parkban – végig sem tudom mondani, mert valaki más kikapja a kezéből a mobilt.

- Tudod te, hogy mennyire aggódtunk miattad? – DaeHyun kér számon a figyelmetlenségem miatt, ezúttal jogosan is.

- Bocsánat, de dolgoztam, nem figyeltem az órát – kezdek magyarázkodni, mikor újfent másik tag hangja érkezik.

- Noona? – JunHong kétségbeesetten kérdez, a szívem összeszorul az aggodalmától.

- Már úton vagyok. Fogok egy taxit és már ott is vagyok, oké? – próbálom mosolygással terelni, hasztalan.

- Csak gyere haza.

Haza... JunHong ezt a szót intézi hozzám utoljára, mielőtt leteszi a telefont. Még szűkösebbé válik a hely a bordáim között, a könnyeimet nyeldesve ugrok fel a padról, bedobálok mindent a táskámba, lerugdalom magamról a cipőmet és szaladni kezdek. Mielőbb ott akarok lenni, hogy JunHong megnyugodjon. Muszáj...

TÍZEZER.. és az Első Év *-*

Nos... igen. Ismét itt vagyok. Ismét egy ilyen bejegyzéssel, noha nem szándékoztam ilyen „hamar” hozni az újabb mérföldkövet, de „sajnos” nem volt más választásom. Amiért pedig mégis ennyire különleges ez a Bejegyzés – és szándékosam írom nagy kezdőbetűvel –, mert kerek egy évvel ezelőtt indítottam útjára ezt a Vegyes Álmokat felsorakoztató blogot. Egy év alatt rengeteg minden történt, kiváltképp a legnagyobb meglepetést okozó tízezres mérföldkő...

Egy évvel ezelőtt, mikor belefogtam az Álmok és Képzelgések megalkotásába, nem is álmodoztam – mily’ érdekes, hogy éppen ezt a címet kapta annak idején... – arról, hogy valaha is eléri ezt a látogatottságot. Emlékszem, hogy mi volt az a momentum, ami közel három éve arra késztetett, hogy én „tollat ragadjak” és leírjam azt, ami a fejemben megfogalmazódik. Emlékszem arra is, hogy miért is kezdtem bele a rövidebb, majd lassanként hosszabb irományok megalkotásába... és azt sem fogom soha elfelejteni, hogy mi az, ami a mai napig hajt...

...nem tagadom azt sem, hogy volt idő, mikor abba akartam hagyni, fel akartam hagyni ezzel a Szenvedéllyel és a visszájára fordítani mindent. Egyszerűen feladni mindent, azon belül is legfőképpen az Álmodozást. Viszont ha ezt megteszem, akkor életem egyik eddig legnagyobb hibáját követtem volna el, így hálás vagyok azért, hogy volt / voltak Valakik az életemben, akik nem engedték, hogy megtegyem.

Ők azok, akiket én csak „egyszerűen” Angyaloknak hívok. Igazi Kincsek. Gyémántok vagy inkább Csillagok a Lelkem szürke Égboltján és azzal, hogy az életem részei, beragyogják az árnyékos helyeket is. Örökké hálás leszek Nekik, mert tudom, hogy Nélkülük most nem lennék az, aki vagyok és nem lennének Álmaim sem... néha kicsiny Álmok, néha Lehetetlennek és Elérhetetlennek tűnő Álmok. De Velük megtanultam azt, hogy az Álom az egyetlen olyan dolog, amit Soha Senki nem vehet el tőlünk... és nincs szebb ember annál, aki mer álmodni...

Köszönöm, hogy az életem részei vagytok, és itt vagytok nekem akkor is, amikor összegyűlnek a sötét felhők az égen...

Valamint köszönöm Minden Csendes és „Hangos” Olvasónak és Idetévedőnek! Tőletek és Miattatok tart itt ez a blog, ahol most tart. Köszönöm! Mindenkinek egyesével, remélem, hogy egyszer tényleg, valamilyen formában összesodor Veletek az élet és akár „személyesen” is kifejezhetem a Hálámat Nektek egy-egy meleg ölelés kíséretében! Köszönöm!

Végezetül pedig, mert igencsak hosszúra kezd sikeredni ez a kis Bejegyzés! A lehetőség most is él, ugyanúgy, mint a korábbi Mérföldkövek meglépésénél, bár mint azt korábban jeleztem, némi csúszás várható lesz benne, de igyekezni fogok az Álmodással. Ahogyan a külön álló történeteimet sem fogom abbahagyni, pusztán a megszokottnál lassabban fognak érkezni a részek, de nem befejezni egyiket sem fogom! Ez biztos! Tehát aki követi a többi Álmot, attól csak egy kis Türelmet szeretnék kérni, mert minden Titokra és Kérdésre fény illetve válasz fog születni idővel...

Köszönök mindent... * 대단히 감사합니다 * ^-^

언니

Az utolsó Halloween-i este (SHINee JongHyun)

Kislányként még rajongtam az efféle ünnepségekért vagy minek is nevezzem őket. Talán még jobban is, mint az átlag, mert én imádtam nézni a jelmezeket. Némelyik egész különleges volt, mintha nem is evilági lenne. A szellemek voltak a legmegszokottabb öltözékek, a lányok esetében persze a boszorkányviselet dukált. Hiszen ilyen alkalmakkor mindenki lehetett egy kicsit rossz. Persze elvétve akadt vámpír is vagy éppen zombi, és én valamiért ezeknek örültem a legjobban. Mindig is vonzottak a vámpírok, akkor is, ha mindenki – rajtam kívül persze – tagadta a létezésüket. Én viszont hittem, hogy Ők bizony igen is valóságosak.

Most is, ahogy mindig, a húgaimat vártam, hogy együtt töltsük ezt a napot. Kibeszélve a csajos dolgokat, megspékelve némi sulis és munkahelyi történéssel. No, meg az elengedhetetlen szerelmi ügyekkel. Mert kellett. Legalábbis nekem mindenképp szükségem volt rá, hogy meghallgassanak, és valamiféle tanácsot vágjanak hozzám. Ha mást nem is, akkor csak annyit, hogy felejtsem el, mielőtt még komolyabb bajom lesz belőle. Az én kissé naiv húgaim persze azt hitték, hogy ez olyan könnyen megy nekem, mert nem létezik, pusztán az én képzeletem szülte, mikor egy traumát nem a megfelelő keretek között dolgoztam fel. Pontosabban, túlságosan is hamar lettem túl rajta, ami szerintük nem normális.

Nem akartam ezzel foglalkozni, örültem, hogy végre feldolgoztam a hiányt, és mellé találtam valakit, aki tökéletesen tudja, hogy mit éreztem és min mentem keresztül akkor. Teltek a napok, én pedig a fülem tövéig beleszerettem. Soha nem hagyott cserben, minden nap kijött és meglátogatott, beszélgetett velem egy keveset, aztán tovább állt. Ugyan, csak röpke egy órát töltött velem mindig, ellenben ez az egy óra felért megannyival. Törődött velem és vigasztalt, közben pedig magáról mesélt. Beengedett az életébe és én is lassanként megnyíltam előtte.

Pontban nyolckor vágott végig az ajtócsengő hangja a kicsiny lakáson, engem persze kirángatva ezzel a zuhany alól. Szerették betartani a megbeszélt időpontot, bár néha úgy éreztem, hogy túlságosan is ragaszkodnak ehhez. Késésről vagy némi csúszásról soha nem lehetett szó, az én esetemben semmiféleképpen sem, mert akkor azonnal csörögni kezdett a mobilom és az utolsó házban lakó személyt is felzargatták, ha nem tudtak elérni. Lehet így bármikor is magában az ember? Nekem nem lehetett, mert féltettek. Féltek, hogy elpattan bennem valami és elborult elmémnek köszönhetően kárt teszek magamban. Feleslegesen tették, de nem vitatkoztam velük.

Szabályosan kiestem a fürdőből és a bejárati ajtóhoz rohantam, hogy mielőbb beengedhessem a lányokat, megelőzve az esetleges vészmadárkodást. Félig vizes hajjal, törölközőbe tekerve magamat csoszogtam a bejárathoz, hogy végre abbahagyják a dübörgést és a folytonos csengetést. Szerintem az egyikük direkt rátenyerel minden alkalommal, hogy biztosra menjen a dolgában.

- Itt vagyok! – téptem fel kissé ingerültebben a térelválasztót, amivel sikeresen meg is leptem az aggódó, három főt számláló csapatot.

- Mi tartott eddig? – ripakodott rám a középső húgom, a pumpa pedig szépen lassacskán kúszott feljebb bennem.

- Fürödtem?! – feleltem gúnnyal teli hangon, ezzel egy újabb megdöbbenést okozva nekik.

- De minek zártad be az ajtót? – emelte fel a hangját az idősebb lány, ahogy előre tuszkolta magát és lerugdalta a cipőjét, majd a vállaimra tette a kezeit és minimum háromszor körbeforgatott a tengelyem körül. – Jól vagy? – nézett mélyen a szemembe, mikor végre megint egymással szembe kerültünk.

- Ha nem kergetnétek őrületbe az állandó aggodalmaskodásaitokkal, akkor jobban is lehetnék! – kihámoztam magam MinYoung szorítása alól és a nappaliba vánszorogtam.

- Úgy mondod, mintha nem lenne okunk arra, hogy aggódjunk miattad! – újfent a középső húgom, MinGi, vette magához a szót és persze támadott is le kissé a maga módján.

- Felnőtt nő vagyok, tudok vigyázni magamra! – kiáltottam fel már könnyes hangon, ezzel persze a végsőkig feszítve a húrt és még inkább a lányokra hozva a frászt.

Egy erőteljes dörrenés vágta ketté a kialakult parázsvitánkat, ami az előtérből érkezett. A legkisebb, eddig kint ácsorgó húgom lehetett a felelős a hangért, ami nem volt más, csak egy láda tök. Egy láda tök. Igen, az elengedhetetlen kelléke ezeknek az estéknek. Összegyűlünk nálam és négyen együtt próbálunk megalkotni két töklámpást. Sajna, az idén ez kimaradt, vagyis ebből a zajból ítélve csakis erre lehetett következtetni.

MinYounggal visszarohantunk az előtérbe, ahol MinGi és RiRin együtt igyekezett menteni a menthetetlent. A tököket egésszé formálni, hogy azokból használható töklámpás legyen a végén. Majdnem egy órán keresztül küzdöttünk, hogy megint összeálljon a kép, ami végül nem sikerült. A töklámpásnak szánt tökből ezúttal sült tök lett. Vagyis az a része, ami még ép maradt, azt megsütöttük RiRin javaslatára, a többi pedig a kukában végezte a ládával együtt.

Miután az én kezdetleges kiborulásom miatt nem lehetett megvalósítani a faragást, jobb híján a nappaliba vonultunk egy tál nassolnivalóval – meg persze idővel a sült tökkel – és két üveg vörösborral. Édes és félédes párlat került a poharakba, amit egy koccintás után el is kortyolgattunk. Egyelőre csak szó nélkül. Fogalmam sem volt, hogyan törjem meg a feszült csendet, amit magunknak köszönhettünk, pontosabban szólva MinYoungnak és nekem. A két fiatalabb lány csak ült és igyekezett mosolyogva elfogyasztani a pirosló nedűt és rágcsálni hozzá egy-egy chipset vagy ropit.

- Most akkor itt fogunk gubbasztani egész este? – mormolta az orra alatt sértődötten MinYoung, mire mindannyian ránéztünk. – Ha már nem faragunk tököt, akkor akár el is üthetnénk az időt valami izgalmasabbal is, nem?

- Mire gondolsz, Minnie? – kérdezte MinGi, ahogy hörpintett egy utolsót a borból, a fanyar ízt még velünk sem tudta megszokni, így az első pohár letuszkolása után már nem is kért többet.

- Passz – megrántotta a vállát, majd rajtam állt meg tekintetével. – Vagy neked van valami ennél is izgibb sztorid nekünk? – húzogatta lelkesen a szemöldökét, ebből pedig már mindannyian tudtuk, hogy cseppet sem neheztel rám és a hajthatatlan kíváncsiságát nincs, mi elnyomhatná.

- Milyen izgi sztorira gondolsz? – pislogtam értetlenül, amivel nem igazán tudtam átverni a húgaimat, mert ők tudták, hogy mire gondol MinYoung, ahogyan én is tisztában voltam vele.

- Ma is találkoztatok? – alig lehetett hallani RiRin kérdését, épp csak motyogta, azonban én az abrosz színével azonos, mélybordó árnyalatot vettem fel.

- Nem – sóhajtottam fel lemondóan, a három lány egyszerre csúszott közelebb, a vállaimra és a kezeimre fogtak egy szívdobbanásommal később. – És tegnap sem jött el – éreztem, ahogy a gyomrom összeszorul, a látásom pedig fokozatosan elhomályosul. – Már vagy öt napja nem láttam – képtelen voltam tartani magam, akaratlanul kezdtek potyogni a könnyeim, mire mindhárman erősebben szorítottak a testemre.

- Te tényleg belezúgtál – lélegzett fel nehézkesen MinYoung, elengedte a kezemet és a hátamat kezdte megértően simogatni. – Ajh, Unnie-Unnie. Mi lesz így, hah? Hogyan fogsz bárkit is találni, ha bele vagy habarodva egy szellembe? – suttogta a fülemhez hajolva, majd apró puszit nyomott az arccsontomra.

- Nem szellem – dünnyögtem a könnyeimet törölgetve, majd még egy nagy levegőt kiengedve folytattam. – Ha hiszitek, ha nem, Ő egy vámpír.

- Unnie – mormogta MinGi. – Vámpírok nem léteznek, te is tudod. Csak te képzeled, hogy ez a valami, ami minden éjjel megjelenik a sírnál, egy vámpír. Képes voltál még nevet is adni neki. Hogy’ is hívod? – esett gondolkodóba, majd összekulcsolta az ujjainkat.

- JongHyunnak hívják, és nem én adtam neki ezt a nevet, hanem Ő maga mondta, ahogyan nem is én képzelem. Ott van. Ott él a kriptában.

- Unnie, kezdesz rémeket látni – szakította félbe az érveimet MinYoung, azonban úgy tűnt, hogy RiRin nem igazán osztozik az idősebbek véleményén.

- Mondj már te is valamit, RiRin – sürgette őt MinGi, mire a legkisebb húgom csak megrázta a fejét.

- Nem hiszem, hogy Unnie képzelegne.

- RiRin? – MinYoung és MinGi szinkronban visított fel a legfiatalabb megjegyzését hallva, bennem pedig az ütő is megállt.

- Tudjátok jól, hogy nem szeretem a temetőket és a frász tör ki, valahányszor oda kell mennem – bólintottunk. – De azt nem tudjátok, hogy miért nem szeretem őket.

- Miért? – szólalt meg a legidősebb húgom.

- Mert látom a szellemeket és minden más természetfeletti lényt is. A vámpírokat is – jegyezte meg elcsukló hangon, minket pedig könnyed mozdulattal taszított egy kisebb sokkba.

Illetve csak a két fiatalabb nővérét, mert engem mégsem ért annyira váratlanul a kijelentése, ellentétben a másik két lánnyal. Perceken keresztül nem csináltunk mást, csak pislogtunk magunk elé, feldolgozva RiRin szavait. Hihetetlennek hatott, ám mégis volt benne valami hihető. A legszívesebben a nyakába ugrottam volna RiRinnek, mert biztos lehettem benne, hogy tényleg nem az én képzeletem szülte azt a látogatót, hanem valóban létezik. RiRinnek látnia is kellett, és nem volt szükség ahhoz, hogy JongHyun akarja megmutatni magát előtte.

- Akkor mi a terv? – váltott témát sietve MinGi, miután inkább hagyta az információk feldolgozást és kezdett bele kissé köznapibb csevejbe. – Mit csináljunk tökfaragás híján? – túrt rövid, barna tincsei közé, ahogy fújtatva a kanapé háttámlájának dőlt.

- Csináljunk szalmabábút! – csattant fel kisvártatva MinYoung, újabb döbbenetet okozva mindannyiunknak.

- Hah? – bukott ki belőlem. – Hogy mit csináljunk? – néztem balgán a legidősebb lányra, aki sötétlila tincseit tekergette, amik a szemébe lógtak.

- Szalmabábút! – közölte ellenkezést nem tűrően.

- Ez honnan jutott az eszedbe, Minnie? – kacagott fel MinGi.

- Böngésztem a netet, hogy mégis mit lehetne még csinálni töklámpáson kívül és ezt dobta ki az egyik oldal.

- Mit szólnátok hozzá, ha már így alakult az esténk, akkor lemennénk egy picit a helyi klubba kiengedni a fáradt gőzt? – javasolta RiRin, mire összenéztünk. – Unnie-nak mindenképp jót tenne végre, ha komolyabban is kimozdulna. Szerintem egy próbát megérne, és talán az is lehet, hogy végre megtaláljuk az igazit mindannyian.

- Én benne vagyok! – csapta össze a kezeit MinYoung, furcsán hamar tudtuk lebeszélni az ötletéről, ami egyébként nehézkesen szokott menni.

Újabb percek teltek el, végül megegyeztünk az este folytatásában. Tökfaragás és szalmafonás helyett bulizni mentünk. Egyikünk sem volt kiöltözve, viszont nem is azzal a céllal indultunk útnak. Csak szimplán jól akartuk magunkat érezni, és megfeledkezni a gondokról. Valamint engem elfeledtetni JongHyunról. Tudtam, hogy hiábavaló lesz a dolog, mert nem egy olyan személy, akit bárki szívesen elfelejt.

A klubhoz ugyan autóval lett volna a leggyorsabb eljutni, de mi inkább a séta mellett tettük le a voksunkat. Szerettünk kimozdulni és ez egy remek alkalom volt arra, hogy kellőképp kiszellőztessük a fejünket. Az út alatt természetesen arról vitatkoztunk, hogy ezt a kiruccanást kinek a zsebéből finanszírozzuk, nekem hála arra nem volt mód, hogy mindenki a saját részét fizeti, így addig erőszakoskodtam, míg végül belementek, hogy a teljes összeget én álljam ezúttal.

A pénztárnál szerencsénkre nem kellett sokat ácsingóznunk, és már bent is voltunk a klubban, hogy végre kiengedjük a fáradt gőzt. Legalábbis a húgaim ezt szerették volna elérni nálam is, azonban nekem valahogy nem ment a dolog. Csak küszködtem a kikért koktéllal is, mert ahhoz sem volt kedvem. Csak JongHyun körül keringtek a gondolataim, pedig a lányok minden erejükkel azon voltak, hogy megfeledkezzek róluk. Aztán lassan elszivárogtak mellőlem – többszöri utasításomnak köszönhetően – és alig fél órával később már a parketten voltak egy-egy kimagaslóan jóképű srác társaságában, engem pedig a szemük sarkából figyeltek, nehogy köddé váljak.

Sajnos bármennyire igyekeztem lazítani, nem jártam sikerrel. Az utolsó korty koktél pedig végleg betette a kaput és a mosdóban kötöttem ki, ahogy a porcelánt markolom a karjaimmal és szebbnél szebb hangon távozik belőlem a korábbi nassolnivaló. Újabb fél óra telt el, míg kiadtam magamból a feszültséget, aztán az arcomat és a szemeimet törölgetve másztam elő a legszélső ajtó mögül és a csaphoz vonszoltam magam, hogy valamennyire emberi formát öltsek újfent.

A harmadik és negyedik törölgetés között furcsa hangot hozott magával egy ismeretlen fuvallat. Ablak és nyitott ajtó híján igen érdekes jelenség volt a folytonos áramlás, azt hittem, hogy csak a képzeletem szórakozik és az a kevés alkohol is betett, amit egy lendülettel ki is adtam magamból. Még egyszer utoljára megmostam az arcomat, hogy teljesen kitisztuljon a tudatom, majd visszaindultam a klubba, noha a kedvem továbbra sem jött meg, így a hátsó ajtó mellett döntöttem. Tudtam, hogy csak a friss levegő hozhatja vissza az életörömömet, és persze még egyetlen egy hely, amit már-már zarándokútnak fogtam fel.

Fogalmam sincs, hogy mennyi ideig bolyongtam, de végül a temető kapuinál kötöttem ki, legnagyobb megkönnyebbülésemre. Sóhajtottam egyet, aztán óvatosan belöktem a vasrácsot és minden erőmmel koncentráltam, hogy az első lépésemmel ne menjek neki a legszélső sírok egyikének sem. Akár csukott szemmel is araszolhattam volna előre, mert a szívem vezette a lábaimat.

A márványhoz érve letérdeltem, majd összekulcsoltam az ujjaimat, hogy egy halk imát mormolhassak el a fejfát olvasva. A fohászom vége előtt egy hűvös tenyér simított végig az arcélemen, nem fordultam azonnal az érintés irányába, pedig a szívem vadul kalapált a mellkasomban. Eljött. Végre megint eljött hozzám, hogy segítsen rajtam. Eljött, hogy megmentsen.

Ellazítottam az ujjaimat, majd a combjaimra tettem a tenyereimet és az ismerős kézfej tulajdonosára néztem. Ő volt az. Ott állt alig fél karnyújtásnyira tőlem és várta a reakciómat. Kitett kölyökkutyának éreztem magam, ahogy mozdulatlanul ültem és bambultam rá. Mintha csak arra várnék, hogy magához öleljen vagy éppen megszánjon néhány jó falatra. Nekem ellenben mégis csak egyetlen kérdés jutott eszembe.

- Hol voltál? – suttogtam az éjszakába, lassanként belefeledkezve a bíborszín szempárba.

- El kellett intéznem pár apróságot – felelte mélyen búgó hangon, mindenem beleremegett a dallamba.

- Velem maradsz most már? – tettem fel a számomra legfontosabb kérdést, amitől halvány görbület kúszott kissé telt ajkaira és egy félszeg lélegzetvétel távozott rajtuk.

- Csak, ha te is szeretnéd.

Ezzel kitárta karjait, én pedig kislányként ugrottam fel a földről és zuhantam közéjük. Magához szorított. Először éreztem, hogy soha, egyetlen alkalommal sem képzelődtem. Valóság volt. Minden mozzanata. Kis idővel lazított az ölelésén, finoman eltolt magától, vörös írisze rálelt az én homályos tekintetemre. Vigyázva hajolt közelebb, s még annál is óvatosabban érintette össze hűs ajkait az enyémekkel. S örökre elsötétült minden...