Blinking Game (SHINee JongHyun)

*az ihletet adó dal*

Egy hosszú és kimerítő munkával töltött hét után jól esik kiengedni a fáradt gőzt. Mindenkinek. Még nekem is, aki annyira nem is rajong éppenséggel az alkoholért vagy a szórakozóhelyekért. Inkább akkor egy pohár ízletes vörösbor és az otthon melege, mint egy kesernyés vagy túlzottan édes koktél és a hangzavarral egybekötött embersereg. Viszont a megszokás helyett ezúttal én mégis hagytam a kellemes bíborszín nedűt és az otthon lágy dallamát, helyette a közeli kis jazzklubra szavaztam.

A visszajelzésekből arra következtettem, hogy nem lehet annyira rossz hely, sőt, talán még tényleg lazítani is tud az ember egy megerőltető nap után, így – nehézkesen ugyan – magamra erőszakoltam egy picit visszafogottabb, sötétkék színű koktélruhát és hófehér magas sarkú cipőbe préseltem a lábaimat. Nem a legkihívóbb viselet, de egy farmer-póló kombóban mégsem lehet megjelenni egy ilyen helyen.

A taxi alig tíz perc alatt elvitt a címre, az emberek nem tolongtak a bejutásért, szinte pangott a hangulatosnak dicsért hely, alig sétált arrafelé valaki. Kifizettem a sofőrnek a fuvardíjat, aki egy biccentéssel és egy szélesebb mosollyal hálálta meg a borravalót, hiába nem szokás elfogadni és adni is egy kis pluszt. Most valamiért mégis szükségesnek éreztem, hogy valamivel kedveskedjek még az udvarias fuvarozónak.

Mosolyogva elköszöntem tőle, a kilincsre markoltam, majd egy biztos mozdulattal kinyitottam az ajtót. Annyira biztos mozdulattal, hogy kis híján nekicsaptam az arra sétáló férfinek, aki meredten bámulta a járdakövet, zsebre tett kézzel pakolta a lábait egymás után, majd befordult a sarkon a kisutcába. Nem szólt semmit, még egy morgást sem engedett meg, de mielőtt még eltűnt volna teljes félhomályban, egy másodpercre megállt és visszanézett. Pontosan akkor vett félfordulatot, mikor a jobb lábam érintette a talajt, és ösztönösen követtem a férfi útvonalát tekintetemmel.

Noha, csak a másodperc töredékére találkozott a pillantásunk, ám abban a momentumban rajtam mégis áram száguldott végig. Minden ember azt gondolná, hogy teljesen átlagos szempár az övé, velem ellentétben. Akkor ott nem tudtam azt mondani, hogy az lenne. Bármilyen más jelzővel képes lettem volna illetni, ezt az egyet kivéve. Számomra egy cseppet sem volt hétköznapi. Abban a lélektükörben megannyi érzés csillant meg a tompa lámpafénynek köszönhetően: szomorúság, félénkség, kíváncsiság, vágy, hűség, szeretet.

Épp szóra nyitottam a számat, hogy elnézést kérjek tőle, mire nemes egyszerűséggel és némileg kissé hanyagul vállat vont és végleg eltűnt az utca sötétjében. Néhány pillanatig még néztem az éjszakai fényeket és a szürke árnyakat, de végül meguntam az egy helyben ácsorgást, perdültem egyet és a klub bejáratához tipegtem.

A fekete tömör ajtó előtt két megtermett férfi őrizte a rendet, majd egy személyazonosság-ellenőrzés után határozottan bólintottak és átengedtek a vörös szalaggal összefont kordonon. Mindenre gondoltam, kivéve erre a biztonsági ellenőrzésre. Azt hittem, hogy mosolyogva átlépi mindenki a küszöböt és persze mindenki, akinek szórakozni támad kedve, meg is teheti ezen a helyen. Tévedtem.

Amelyik férfin nem volt legalább egy feszesen kötött csokornyakkendő vagy éppen valamelyik hölgynek rövidebb volt a szoknyája az illemnél és netalán combközépig ért, attól még az igazolványát sem kérték el, nemhogy beengedjék. Kiskabát hiányában csak illedelmesen meghajoltam a ruhatárban dolgozó hölgy előtt, aki egy félszeg mosolyt engedett felém, majd már intett is a mögöttem érkező vendégeknek. A parányi méretű táskámra fogtam és lassan beljebb merészkedtem a belső terembe.

Míg az előtérben a megszokott fehéres-sárgás lámpafény köszöntött, addig a belső tér már egy kicsit meghittebb és titokzatosabb színekben fénylett. A bárpult felett és az egyméteres vonzáskörzetében fakóbordó izzók teremtették meg a hangulatot, az asztalokon álló lámpákból egy árnyalattal világosabb, melegséget árasztó mélynarancs égők csillantak vissza a poharakról, a színpad viszont felváltva pompázott a mályva és a padlizsán színeiben. Elsőre egy kicsit furcsának tűnt ennyi árnyalat egy légtérben, de mégis hamar hozzá lehetett szokni, mert tökéletesen megalapozta a vendég lelkiállapotát.

Egy mély levegővétel után a pulthoz lépdeltem és felmásztam a szélső bárszékek egyikére. Kicsit bonyolultabbnak éreztem a feljutást a szűkebb ruhámnak köszönhetően, de szerencsére a magas sarkú most előnyömre vált. A kezembe vettem az itallapot, tekintetem automatikusan siklott az alkoholos italokra, majd kikérve egy nőiesebb koktélt, az emelvény felé fordultam, míg elém került a szomjoltó.

A pódium közepén egy fekete zongora állt, alig tőle egy méterre egy mikrofonállvány díszelgett, a háttérben pedig a dobok, egy gitár és egy szaxofon foglalt helyet. Egyszerű, ám mégis varázslattal teli színpad. Halkan koppant a hosszú nyakú pohár talpa a pult tetején, hirtelen kaptam a fejemet a visszafogott hang irányába, a pincér már a kezeit törölgette egy fehér konyharuhával, majd könnyelműen a vállára kanyarintotta az anyagot és hátával a tükrös, alkoholos üvegek tömkelegével megpakolt szekrénynek támaszkodott. Összefonta a karjait a mellkasa előtt és a színpad irányába nézett.

Miután pontos összeget nem mondott a kikért frissítőért, ismét az itallapot hívtam segítségül, majd onnan lelesve az árat, előkotortam a pénzt és a pultra tettem hiánytalanul. Felmarkoltam a koktélomat a kistáskámmal együtt és az asztalok felé araszoltam. A pódiummal szemben lévő – pontosabban szólva a zongorához – legközelebbi asztalra esett a választásom. Vigyázva kihúztam a fekete bársonnyal terített széket, végigsimítottam a mélybordó terítőn, majd a mozdulataimra kellőképp figyelve ültem le. A poharat alátétre helyeztem, miután megízleltem a kissé gyöngyöző nedűt, aztán alkarjaimmal megtámaszkodtam.

Mindegyik asztal közepén, pontosan a lassan táncoló, bézs árnyalatú gyertya mellett egy szórólap ékeskedett. A helyi klub felkapott zenekara. Egyenként felsorolva a tagokat, az énekesnővel kezdve, egészen az alkalmanként beugró trombitásig bezárólag. Még volt pár perc a műsorkezdésig, így a pontos ismeretség miatt a kezembe fogtam a lapot és olvasni kezdtem a neveket. Egyik sem volt a sorból kilógó, szokványos nevek álltak egymás alatt, nem volt olyan különleges egyik zenész neve sem, ami megragadja az ember tudatát.

Már épp készültem visszatenni a prospektust korábbi helyére, mikor valaki megkocogtatta a mikrofont, majd két torokköszörüléssel később beleszólt.

- Lee művésznő a kedves vendégek elnézését kéri, de tegnap este óta gyengélkedik, így nem tudja elvállalni a mai fellépést. A megértésüket kéri és bízik benne, hogy a holnapi napra jobban lesz és újra önök elé állhat! Köszönjük a megértésüket! Természetesen az andalító és lágy ritmusokról ezúttal is gondoskodni fogunk, s reméljük, hogy Lee művésznő csodálatos hangja nélkül is élvezni fogják a mai estét! Jó szórakozást, Hölgyeim és Uraim!

A hír hallatán kissé elszomorodtam, szerettem volna hallani az énekesnő hangját, amiről szinte már ódákat zengett a férfi, de így legalább lett egy újabb okom arra, hogy visszatérjek a klubba. A szórványosan szállingózó és helyet foglaló vendégek visszafogottan megtapsolták a műsorvezetőnek titulált úriembert, aztán a színpad végleg elsötétült.

Hörpintettem egyet a hűvös italomból, a poháron lassan legördülő vízcseppeket mutató ujjam hegyével törölgetni kezdtem, várva, hogy ismét fényárban ússzon a színtér és kezdetét vegye az a bizonyos fellépés. A motoszkálás erősödött, ahogy sorban felléptek a zenekar tagjai a pódiumra, aztán leültek a hangszereik mögé. Még a zongora is felcsendült egyetlen szívdobbanásnyi időre, pontosan abban a pillanatban, amikor a reflektor fénye újra beborította az egész emelvényt.

Szinte azonnal elnémult mindenki a klubban, még a légy zümmögését sem lehetett hallani. Pusztán a lélegzetvételek hangjai verődtek vissza a falakról, meg esetenként egy-egy nagyobb szívdobbanás. Minden szórakozni vágyó egyre izgatottabb lett a fészkelődés hangjaitól, végül a lágy zongoraszó megtörte a csendet. S azt egy mélyen búgó hang követte két ütemmel később. Automatikusan hunytam le a szemeimet a dallamtól, képes lettem volna ott helyben elaludni és egy olyan álomba csöppenni, ahonnan nincs többé visszatérés.

Kisvártatva életet leheltem szemhéjaimba és a zongorán játszó férfit vettem szemügyre. Ugyanaz az érzés kerített rögvest a hatalmába, ami a klubba érkezésem előtt, mikor kinyitottam a taxi ajtaját, majdnem elsodorva az arra sétáló járókelőt. Kísértetiesen ismerősek voltak a vonásai a billentyűket leütő tagnak, még szemének formája is ugyanolyannak hatott.

Kissé telt ajkai érzékien a mikrofonhoz préselődtek, ahogy csukott szemmel énekelt, ujjai hibátlanul játszották a ritmust és a dallamot. A dobok még andalítóbbá tették az egész előadást, s vele együtt magát az ismerős ismeretlent is. Két kezem közé fogtam a párától nedves poharamat és megpróbáltam ujjaimmal lekövetni a játékát. Az átkötés között a férfi gyengéd mosolyra húzta száját, élvezettel csalta ki a hangokat a zongorából, majd újfent lesütötte szemeit és folytatta tovább bódító énekét.

Ha ebben a pillanatban ért volna véget az életem, akkor boldogan hagytam volna itt a létet, hogy egy mesés világba csöppenjek az élet után. Újra és újra nagy levegőt vettem, úgy éreztem, hogy nem az a cseppnyi mennyiségű alkohol az oka a kábulatomnak. Sokkal inkább nevezném annak a zongoristát. Miután véget ért az első dal, a zongora lába mellé helyezett ásványvizes üvegből kortyolt párat, majd óvatos mozdulattal visszaejtve azt a földre, kicsit tempósabb ritmusra váltott. Őt hallgatva már nem is vágytam annyira, hogy visszajöjjek az énekesnő miatt, mert tudtam, hogy nem fog úgy rabul ejteni, mint a férfi, aki dalonként vált eggyé a fekete hangszerrel.

Fohászkodtam, hogy soha ne érjen véget az előadás, ne jussanak el a zárószámig, de sajnos az imáim nem találtak meghallgatásra. Mikor a dobok mögött üldögélő fiatal közölte, hogy bizony az utolsó daluk következik, hirtelen rándult görcsbe a gyomrom. Még a torkom is elszorult kicsit, a könnyeim váratlanul kezdtek fojtogatni a vég hallatán. Egyetlen nagyobb húzásra kiürítettem a már félig lévő poharamat és a táskámért nyúltam. Morfondírozni túl sok időm nem volt, mielőbb el kellett döntenem, hogy a fellépés után még maradok-e a helyen, vagy még a végső akkord leütése előtt távozom.

Felkaptam a táskámat, még egyszer végignéztem a zongorán játszó idegenen és visszabattyogtam a bárpulthoz. Kellett volna még valami, ami kicsit erősebben hat egy nőiesebb koktélnál, de a pincér harmadik „Mit adhatok?” kérdésére csak a fejemet ráztam ellenkezően. Az utolsó másodpercben gondoltam meg magam, ami igen ritka szokásom.

Sietve megdőltem a pultos előtt, aztán nagy lendülettel váltottam is irányt. Pechemre ismét szerencsétlenül jártam. Annyira hatása alá kerültem az előadásnak, hogy a fejemben még mindig az első szám dallama csengett, mikor valójában már rég véget ért az egész, és a hangszereket is letakarták. Mivel megbabonázott egy vadidegen billentyűs, fel sem fogtam, hogy egy mellkasba sikerül tökéletes pontossággal belegyalogolnom alig két lépés múltán. Viszont olyan, hogy egy éjszaka – pusztán néhány óra leforgása – alatt mindkét alkalommal ugyanaz legyen az áldozat, kiváltképp ritkaság számba kellett, hogy menjen.

Sűrű elnézések közepette hajlongtam, és egyben próbáltam is menekülőre fogni a dolgot, azonban két melegséget árasztó, puha tenyér a vállaimra siklott, és megállított a tevékenységeimben. Derékszögben meredtem a parkettra, hol az én hegyes orrú cipőmet vizslattam, hol pedig az idegen fekete lábbelijét mustráltam némán. Persze mindezt vörösen izzó arccal megspékelve.

A bársonyos tenyerek magabiztosan testemre szorítottak, még jobban zavarba hozva ezzel, így már amiatt sem mertem felemelni a fejemet és a szemébe nézve bocsánatot kérni. Reméltem, hogy megunja a szobrozásomat és magamra hagy, de valahogy nem akaródzott tágítania mellőlem. Vagyis előlem. Láttam, ahogy közelítenek cipői az én cipőimhez, s rögzült a tudatomban, hogy bizony nem úszom meg a szemkontaktust, de lehet, hogy még a hosszú monológot sem, amit bocsánatkérésként kell prezentálnom.

Jobb kezemmel a kistáskámat markolásztam, a ballal ruhám szélét piszkáltam kényszeres mozdulatokkal, ahogy felülkerekedett bennem zavartságom. Nem akartam már mást, csak köddé válni és az otthonom falai között lenni megint.

- Meghívhatom egy italra?

Mélyen búgó hang ütötte meg a fülemet, mire automatikusan felemeltem a fejemet. Rémült tekintetem rálelt az idegen mélybarna, reménytől csillogó szembogaraira. A lélegzetem is elakadt tőle, s vele együtt idegességem is tovaszállt...

Húszezer *-*

Húszezer...? HÚSZEZER?!?!?! Tényleg??? Ennyi???

Mintha a lottó ötöst nyertem volna meg, úgy pilláztam percekig a monitorra és néztem a blog statisztikájánál ezt a hatalmas számot. Legmerészebb álmaimban sem gondoltam, hogy valaha is elér egy ilyen gyönyörű számot ez az Oldal. Még a mai napig sem értem, hogyan történhetett meg... Reméltem, hogy talán egy ötezres látogatottságra szert teszek majd idővel, de hogy ilyen hatalmas mértékű legyen ilyen rövid idő alatt...tényleg csak ámulok és bámulok. Köszönöm!

Most valóban Mindenkinek! Minden egyes (és kettes) Idetévőnek hálás vagyok, amiért legalább egyszer az oldalra kattintott és kattint a mai napig is. Nem is tudom, mit mondhatnék még ezek után, hiszen olyan Csodásak vagytok mindannyian! Komolyan mondom! Őszintén! Hatalmas nagy támogatás ez Tőletek, legyetek bárhol is a Világban, szeressetek bármilyen zenét, képviseljetek bármilyen kultúrát...egy szóval, legyetek Bárkik is eme Földön, HÁLÁS vagyok Nektek! Egytől egyig... Óriási löketet adtok ahhoz, hogy folytassam, hogy tovább csináljam azt, amit teszek... Azt, hogy még mindig mosolyt vagy éppen könnyeket csaljak az arcotokra egy-egy írásommal.

Talán egyszer elmesélem majd, hogyan is kezdődött ez az egész, mi okozta azt majdnem, hogy végleg abbahagyjam ezt a szenvedélyemet, hogy majdnem elfordultam attól, amiben az egyik legnagyobb boldogságomra leltem. Biztos vagyok benne, hogy ha az a Három Gyönyörű Angyal nincs mellettem azokban az időkben, akkor feladom. Leteszem a tollat és többé egyetlen betűt sem ütök le... de az én Legnagyobb SZERENCSÉMRE (szándékosan írtam csupa nagybetűvel, igen...), ők mellettem maradtak...s egy Nemes és Varázslatos Esemény vagy inkább Felejthetetlen Élmény óta újabb két Gyönyörű Angyalt tudhatok az életemben, akik remélem, hosszú ideig velem / mellettem maradnak és a Sors lesz oly’ kegyes hozzám, hogy hamarosan újra találkozhatunk személyesen is... megszerettem Őket, na! Pedig csak néhány órát álltunk egymás mögött a koncertre várva, de az a pár óra aranyat és gyémántot ért! Áh... elég a picsogásból!

Szóval még egyszer: KÖSZÖNÖM NEKTEK! Bízom benne, hogy még sokáig velem maradtok és követitek az írásaimat; mert én ahogy korábban is, szívem-lelkem bele fogom tenni, hogy minőségi munkát adjak ki a kezeim közül. Remélhetőleg, most már tényleg visszatérhetek a normális kerékvágásba és tengernyi időt fordíthatok erre a szenvedélyemre... mert szeretem, legyen bármi is és erről (...is...) képtelen vagyok már lemondani, mert a részemmé vált... ez is én vagyok!

...és persze nem feledni egy fontos dolgot sem! Aki szeretne, az most is élhet azzal a lehetőséggel, hogy Álmot kér tőlem. Akár bármelyik neki tetsző bejegyzés alá kommentelve, akár ehhez hozzászólva, vagy a Chatet látogatva ír rám pár sort, netalán az e-mail címemen (kimsungyeonfictions@gmail.com) keres meg... Sőt! Ha esetleg nagyon megtetszett egyik vagy másik írásom erről az Oldalról és felmerül Benne / Benned egy kis kíváncsiság, hogy "Mi történt utána? vagy "Nem lehetne-e, hogy akkor X és Y így meg úgy...", illetve bármi egyéb, akkor azzal kapcsolatban is kérhet Álmot... afféle "Álmodjuk tovább az Álmot, légyszi'...". Tehát bátran keressetek, nem harapok...legalábbis még nem hallottam vissza, hogy olyan harapós fajta lennék...

Milliószor Ölel és Csókol Benneteket:

언니

(S)He is my Black Pearl (EXO / SHINee) - 9. fejezet

* * * BaekHyun POV * * *

Amikor MinMin szólt, hogy valaki engem keres, azt hittem, hogy csak a bolondját akarja járatni velem. Viszont meglátva ChanYeol daliás alakját, még a lélegzetem is eláll. Olyan tökéletes minden porcikájában. Szinte már kapkodom a levegőt, ahogy újra és újra végignézek rajta, ő pedig csak félszegen mosolyog rám és az arcomat fürkészi mogyoróbarna szembogaraival.

- Chan. Khm. ChanYeol? – dünnyögöm aléltan.

- Ezt neked hoztam, mivel olyan hirtelen eltűntél.

Egy parányi dobozt emel fel, amit jobb kezében szorongat. Reszket, szinte már egész testében remeg. Zavarban lenne? Mégis miért? Megköszörülöm a torkomat és végre sikerül elkapnom a tekintetemet ChanYeolról, helyette a dobozt veszem mérce alá. Kicsi, alig néhány deka lehet az egész tömege, talán egy márkásabb mp3-lejátszó rejlik benne, esetleg egy harmadosztályú GPS. Fogalmam sincs. De minek venne nekem ChanYeol bármit is?

- Elfogadod? – szakít ki mélyen szántó merengésemből az édesen búgó hang, csak pislogni vagyok képes rá, megszólalni azonnal nem.

- Hogyan? Miért? Mi ez? – hebegem értetlenkedve.

- Egy telefon. Szeretném, ha nálad lenne – Mindenem beleremeg a dallamba.

- Hah? M-mi? Chan. ChanYeol? Miért vettél nekem telefont? – totál összekuszálódik minden gondolat a fejemben, a legkevésbé sejtettem, hogy éppen egy telefon bújik meg a csomagolás alatt.

- Mivel nem tudtalak elérni, gyanítom, hogy tönkre ment a tiéd. A nővéredtől valószínűleg nem fogsz egy újat kérni, én pedig szeretném tudni, hogy mikor merre jársz.

- De én ezt nem fogadhatom el, ChanYeol – ellenkezem megállás nélkül.

- Tekintsd, mondjuk ajándéknak. Tudod? Olyan ballagási emléknek. Vagy valami hasonlónak.

- De nem fogadhatom el – akadékoskodtam még mindig.

- Ajándék. Ajándékot illik elfogadni. Oké? – Féloldalas mosolyra húzza vékony, kívánatos ajkait, a szívem hatalmasat dobban a mellkasomban.

- De~ - Hiába is szeretném, hogy feladja, ChanYeol hajthatatlan.

- Oké? – Sokkal határozottabban kérdez vissza, a dobozra szorít, ezzel is tudatosítva bennem az akaratát.

- De tényleg nem kellett volna, úgyis vett volna a nővérem egyet, meg én is vehettem volna. Valamikor – mentegetőzöm totál feleslegesen.

- Nem érdekel. Útba esett az üzlet, ha másnak nem is, legalább tartaléknak jó lesz. Szeretem tudni, merre jársz, vagy épp mi van veled.

Az utolsó szavánál a füle hegyéig elpirul, amiben hamar követem én is. Láthatóan zavarba jön a kijelentésétől, ami annyira már nem is tűnik olyan magabiztosnak, mint korábban. Magam sem tudom az okát, de még erősebb dübörgésbe kezd a mellkasom. Szinte már szétfeszíti a bordáimat a szívverésem, olyan hevesen zakatol. Tetszik. Egyszerűen tetszik, és jól esik ez a figyelmesség, ami ChanYeolból árad. Fontosnak érzem magam. Másnak. Felsóhajtok és összeszedem minden bátorságomat, hogy végre elfogadjam a parányi ajándékot, amivel betoppant ezen a szürke délutánon, és szivárványként beragyogta a hátralévő órákat.

Remegve emelem fel jobb kezemet, hogy végre ujjaim közé szoríthassam a dobozkát és eleget tegyek Imádottam kérésének. Már csak azt kellene eldöntenem, hogyan háláljam meg neki. Talán egy szimpla kézfogásnál többet érdemelne. Sokkal többet. De ha meg most itt mindenki előtt megölelem, akkor meglehetősen kínos helyzetbe hozom ChanYeolt, utána pedig kezdhetek hosszas magyarázkodásba, amihez nagyon nem fűlik a fogam.

Nagyot nyelve fogom meg a telefont és húzom ki ChanYeol kezéből. Egyetlen szívdobbanásnyi időre ujjbegyeim érintik bársonyos tenyerét, hirtelen áram száguld végig a testemen, és a Pokol tüzénél is forróbbnak érzem a bőrét. Ahogy az enyémet is. Újra egymásra lelnek tekinteteink; míg az én szemembe egy másodpercre könnyek szöknek, addig ChanYeol boldogságtól csillogó lélektükreivel fürkészi az arcomat. Most kellene megszólalnom legalább. Ha mást nem, akkor csak egy Köszönömöt kinyögni. Valamit. Akármit. De mit? Semmi nem jut eszembe, akárhogy is töröm magam...

* * * ChanYeol POV * * *

A sokadik indok fordul meg a fejemben, mire BaekHyun végre ráveszi magát és elfogadja a telefont. Nem tudom, hogy melyik mondatom volt a legmeggyőzőbb, de a lényeg az, hogy nála landol a készülék, engem pedig megszállhat a nyugalom, amiről lassan kezdtem megfeledkezni néhány órája.

Voltaképp már az is elég lehetne, ha csak biccent egyet, azt sem várom el, hogy szavakkal mondjon köszönetet. Elég lehetne. De nem. Most valamiért nem tudok megelégedni annyival, hogy csak udvariasan derékszögbe vágja magát és aztán hátat fordítunk egymásnak. Magam sem értem, miért, de ezúttal egy picit többet szeretnék kicsikarni belőle.

Idegesen várom BaekHyun reakcióját, egy kicsiny részem majd’ megbolondul már csak attól az örömtől, hogy nála van a kütyü, azonban a másik felem szeretné, ha komolyabb gondolatokkal jutalmazna. Amivel tényleg megnyugtat, hogy többé ilyen nem fordul elő, vagy csak nagyon fog vigyázni az ajándékra. Bármi egyéb. Valami. Akármi.

Egyszerre lélegzünk fel mindketten, egy lépést hátrál és az ajtó felé nyúl. Kis ideig a kilincs után tapogat, majd rálelve a vaspántra, még egyet szusszant és felém közelít párat. Behúzza maga mögött a térelválasztót, és lehajtja a fejét, a telefon dobozát kezdi vizslatni tanácstalanul.

Az ösztöneim irányítják a mozdulataimat, mindkét kezemet felemelve a vállaira csúsztatom a tenyereimet és testére szorítok. Remeg. Egész testében reszket a mancsom alatt, félek, ha erősebben ráfogok a csontjaira, akkor porjaira hullik és köddé válik egy könnyed fuvallatnak köszönhetően. Az arcát kezdem fikszírozni, hátha sikerül rábírnom, hogy megint rám nézzen és akár csak egy szót kisajtoljak belőle.

A percek vánszorognak egymás után, mintha lelassulna az idő is és az én malmomra hajtaná ezzel a vizet. Várok. Türelmesen kivárom az időmet, hiszen ma már úgysincs semmi fontos dolgom. Csak a gombócokat tuszkolja lefelé a torkán, félő, hogy már belefullad valamelyik méretesebbe, annyira ideges a helyzettől. Ha már ő megnyugtatott azzal, hogy elvette a mobilt, akkor most nekem kellene őt lecsillapítanom?

Újabb hosszú percek telnek el egymás után a semmittevéssel és az ácsorgással, míg végül BaekHyun az, aki megunja a szobrozást. Lassan megemeli a fejét és felnéz rám. Hálásan ragyognak a sötétszín drágakövek, a legértékesebb fekete gyémánt nem fénylik olyan pompásan, mint BaekHyun mélybarna tekintete. Önkéntelenül mosolyodom el a látványtól, ami már az első találkozásunkkor is magával ragadt. Egyetlen lány sem tudott még így rám nézni, mint ahogy arra Byun BaekHyun képes. Ha pedig még egy félszeg görbület is társul ehhez a pillantáshoz, akkor már teljesen le is vett a lábamról és végképp magával ragad.

Kicsit még pörgeti az ujjai között a dobozt, aztán még egy nagy levegőt kiengedve magából, az ablakpárkányra teszi és visszalép hozzám. Szédülök. Megrészegít az illata, a vágy érzése átjárja minden porcikámat a közelségétől. Muszáj...

- Hogyan tudnám ezt meghálálni neked? – csendül fel édes hangján a kérdés, a szívem szaporább ütemre kezd a bordáim között.

- Mondjuk, használhatnád is – felelem könnyedén.

- Ez a legkevesebb. De azért mégis jó lenne tudni, hogy mit vársz cserébe – motyogja belefeledkezve egymás pillantásába.

Egy csókot... fut végig a gondolat, amivel válaszolhatnék eme egyszerű kérdésre. De ha most ezt kimondom, akkor vajon teljesülne is? Vagy csak egy kósza ábránd maradna és újabb álmatlan éjszakákkal lennék gazdagabb? Ha színt vallok, akkor történne bármi változás, vagy ezzel csak elijeszteném azt, akinek a közelsége mindennél többet ér nekem?

Egy csókot... zakatol megállás nélkül ez a két szó az elmémben, ami már cseppet sem hagy nyugodni és ezzel még jobban zavarba kerülök. Nem akarom, hogy tudja, lassan nem tudok csak egy diáktárs lenni az életében. Nem tudok csak egy haverként hozzászólni, vagy ne érdeklődni egy napjáról. Már egy ideje nem megy. De hogyan változtassak ezen? Hallgassak Krisre és egyéletemegyhalálom alapon zúdítsak mindent a nyakába, aztán lesz, ami lesz?

Egy csókot... csak egyetlen parányi érintést. Ezt várom cserébe.

Bátorságot véve küzdi le a kicsiny távolságot közöttünk, homloka súrolja a számat, érzem, ahogy áramlik testéből a hő, az illata is csak olaj a tűzre és még inkább az uralma alá kerít a vágy. Tenyereim még mindig vállain pihennek, a korábbi reszketés semmivé lesz, nyugalom járja át az egész lényét. Lejjebb hajolok, hogy orrom érintse az ő piszéjét. Megbabonáz mindenével.

Résnyire tárt ajkakkal figyeli arcom rezdüléseit, a legkisebb pórusom is érte ordít. Pusztán egyetlen másodpercre akarom érezni. Forró lélegzetébe mindenem beleborzong. Őrjítő másodpercek vesznek körül, csak egyetlen milliméter az egész... nem több, csak egyetlen milliméter.

* * * LuHan POV * * *

A heverőn merengve a régmúltról, egy megértéssel teli mélybarna szempár bukkan fel a szemeim előtt immáron sokadszorra. A közelmúlt. Az ismeretlen, akinek még a nevét sem tudom, de már anélkül is feltétel nélkül bízom benne. Csak fohászkodom az Éghez, hogy még egyszer az utamba sodorja azt az idegent, aki megmentett, még ha csak képletesen is szólva. Rég éreztem már így bárki iránt is, talán Mei volt az utolsó, aki képes volt ilyet kiváltani belőlem...

Ideges vagyok... megint felhúztam magam egy olyan semmiségen, amin korábban tettem. Zavart. De miért? Miért érdekel annyira, hogy kivel van és mit csinálhatnak? Hiszen nincs közünk egymáshoz. Én nem vagyok más a számára, csak egy diák, akinek korrepetálásra van szüksége, mert különben senkivel nem tudja megértetni magát. De akkor is frusztrál, hogy a közelében van. Jól elvannak, elszórakoznak, meglehetősen kedvelik egymást. Ez látszik rajtuk, örülnöm kellene, de mégis képtelen vagyok rá.

Talán meg kellene mondanom neki, amit érzek? Megint ejtsek egy sebet a lelkemen, ami lehet, hogy soha nem gyógyul be többé, ha újabb heget ejt rajta valaki? Megéri? Lenne egyáltalán értelme bárminek is? Mi van, ha felsülök? Mi van, ha én értek félre minden jelet? Nem tudnék elviselni még egy fájdalmat. Félrevonulok, és inkább megpróbálok felülkerekedni az érzéseimen, elnyomom őket, mielőtt bajba sodornak.

Morfondírozásomból egy fűszeres vaníliás illat keveréke rángat ki, majd repít át egy fellegre, ahol nincs más csak nyugalom és boldogság. Édes kuncogás hangja üti meg a fülemet, hátra fordulnék, de amikor egy áll ér bal vállamhoz, meggondolom magam. Mélyet sóhajtok az érzéstől, a testem megtelik a mámor érzésével. Feltölt.

Álla után karjaival fonja körbe az alakomat, szorosan magához húz. Lapockámhoz simul feszes mellkasa, ami veszett módon dübörög. Hasonló ütemre kezd zakatolni az én szervem is a bordáim között, furcsán azonos a ritmus. Mintha egy jól begyakorolt koreográfia lenne az egész. Újabb megkönnyebbült lélegzetvétel szabadul fel belőlem.

- Baj van? – súgja kérdését bal fülembe, szinte alig hallom, amit mond.

- Nincs – motyogom lehunyt szemekkel.

- Biztos? – Kétség lesz úrrá a hangjában, nem sikerült elsőre meggyőznöm. – Nem úgy tűnik. Nem akarod elmondani? – Kicsit erősebben szorít magához, ezzel ösztönözve a beszédre és a vallomásra.

- Nincs semmi – hazudom majdnem szemrebbenés nélkül.

Nem akarom elmondani neki. Neki végképp nem szeretnék beszámolni az érzéseimről, mert épp hozzá van a legtöbb köze a bajomnak. Mégis hogyan lennék képes megosztani vele a lelkemet nyomasztó gondolataimat?

- Na? Még mindig nincs kedved megmondani? – unszol továbbra is, halk duruzsolásától megbizsereg a nyakam, csillapíthatatlan vágy száguld végig a gerincem ívén.

- Nincs semmi bajom – mormolom ugyanazokat a szavakat.

- Tudod, hogy nekem nem tudsz hazudni. Látom, hogy van valami bajod, csak nem akarod elárulni, hogy mi az. Találgassak?

- Hagyjuk – mormogom magam elé, kezdem elveszíteni a türelmemet, hiába karolja át még mindig a mellkasomat.

- „...” mondott valamit? – Megrázom a fejemet, még csak a közelébe sincs. – Hm. Akkor talán BaeJinnel van valami? Nem úgy megy a tanulás, ahogy azt elterveztétek? – Újabb fejrázás a válaszom, mire felszusszant. – Lássuk csak, mi lehet még. Hyunggal nem lehet semmi baj, őt mindenki kedveli, no meg fordítva is így van. A másik két lánnyal szinte alig találkozunk, így ők is rendben vannak. Akkor ki maradt még?

Tanácstalanul bambulok magam elé, egy kicsit örülök, hogy nem gyanít semmit sem, de azért egy részem kevésbé boldog a dologtól. Jobb lenne, ha magától jönne rá és nem nekem kellene bevallanom mindent. Nem tudok megszólalni, így megint csak a fejemet mozgatom vízszintes irányban.

Elveszi a karjait a mellkasomról, a vállaimra fog és egy könnyed, ám mégis lassú mozdulattal szembe fordít magával. A szemembe néz. Mélyen és áthatóan, a lelkemig lát ez a mogyorószín szempár. A lélegzetem is eláll attól, ahogy rám mered, mindenem odaadnám, ha csak egy kicsit is úgy érezne, mint én.

- Bambi – súgja alig hallhatóan, bal tenyere arcomra siklik, hüvelykujjával megcirógatja a bőrömet...

Riadtan ülök fel a kanapén, a pólóm csurom vizes, szinte csavarni lehet belőle az izzadtságot. Zihálok és fújtatok egyszerre, egész testemben remegek. Érzem az arcomon az érintését, érzem a puha ujjbegyeket, amik finoman simogatnak. Még a hangja is visszhangzik a fejemben. Bambi... így szólított. Álmomban...