Blinking Game (SHINee JongHyun)

*az ihletet adó dal*

Egy hosszú és kimerítő munkával töltött hét után jól esik kiengedni a fáradt gőzt. Mindenkinek. Még nekem is, aki annyira nem is rajong éppenséggel az alkoholért vagy a szórakozóhelyekért. Inkább akkor egy pohár ízletes vörösbor és az otthon melege, mint egy kesernyés vagy túlzottan édes koktél és a hangzavarral egybekötött embersereg. Viszont a megszokás helyett ezúttal én mégis hagytam a kellemes bíborszín nedűt és az otthon lágy dallamát, helyette a közeli kis jazzklubra szavaztam.

A visszajelzésekből arra következtettem, hogy nem lehet annyira rossz hely, sőt, talán még tényleg lazítani is tud az ember egy megerőltető nap után, így – nehézkesen ugyan – magamra erőszakoltam egy picit visszafogottabb, sötétkék színű koktélruhát és hófehér magas sarkú cipőbe préseltem a lábaimat. Nem a legkihívóbb viselet, de egy farmer-póló kombóban mégsem lehet megjelenni egy ilyen helyen.

A taxi alig tíz perc alatt elvitt a címre, az emberek nem tolongtak a bejutásért, szinte pangott a hangulatosnak dicsért hely, alig sétált arrafelé valaki. Kifizettem a sofőrnek a fuvardíjat, aki egy biccentéssel és egy szélesebb mosollyal hálálta meg a borravalót, hiába nem szokás elfogadni és adni is egy kis pluszt. Most valamiért mégis szükségesnek éreztem, hogy valamivel kedveskedjek még az udvarias fuvarozónak.

Mosolyogva elköszöntem tőle, a kilincsre markoltam, majd egy biztos mozdulattal kinyitottam az ajtót. Annyira biztos mozdulattal, hogy kis híján nekicsaptam az arra sétáló férfinek, aki meredten bámulta a járdakövet, zsebre tett kézzel pakolta a lábait egymás után, majd befordult a sarkon a kisutcába. Nem szólt semmit, még egy morgást sem engedett meg, de mielőtt még eltűnt volna teljes félhomályban, egy másodpercre megállt és visszanézett. Pontosan akkor vett félfordulatot, mikor a jobb lábam érintette a talajt, és ösztönösen követtem a férfi útvonalát tekintetemmel.

Noha, csak a másodperc töredékére találkozott a pillantásunk, ám abban a momentumban rajtam mégis áram száguldott végig. Minden ember azt gondolná, hogy teljesen átlagos szempár az övé, velem ellentétben. Akkor ott nem tudtam azt mondani, hogy az lenne. Bármilyen más jelzővel képes lettem volna illetni, ezt az egyet kivéve. Számomra egy cseppet sem volt hétköznapi. Abban a lélektükörben megannyi érzés csillant meg a tompa lámpafénynek köszönhetően: szomorúság, félénkség, kíváncsiság, vágy, hűség, szeretet.

Épp szóra nyitottam a számat, hogy elnézést kérjek tőle, mire nemes egyszerűséggel és némileg kissé hanyagul vállat vont és végleg eltűnt az utca sötétjében. Néhány pillanatig még néztem az éjszakai fényeket és a szürke árnyakat, de végül meguntam az egy helyben ácsorgást, perdültem egyet és a klub bejáratához tipegtem.

A fekete tömör ajtó előtt két megtermett férfi őrizte a rendet, majd egy személyazonosság-ellenőrzés után határozottan bólintottak és átengedtek a vörös szalaggal összefont kordonon. Mindenre gondoltam, kivéve erre a biztonsági ellenőrzésre. Azt hittem, hogy mosolyogva átlépi mindenki a küszöböt és persze mindenki, akinek szórakozni támad kedve, meg is teheti ezen a helyen. Tévedtem.

Amelyik férfin nem volt legalább egy feszesen kötött csokornyakkendő vagy éppen valamelyik hölgynek rövidebb volt a szoknyája az illemnél és netalán combközépig ért, attól még az igazolványát sem kérték el, nemhogy beengedjék. Kiskabát hiányában csak illedelmesen meghajoltam a ruhatárban dolgozó hölgy előtt, aki egy félszeg mosolyt engedett felém, majd már intett is a mögöttem érkező vendégeknek. A parányi méretű táskámra fogtam és lassan beljebb merészkedtem a belső terembe.

Míg az előtérben a megszokott fehéres-sárgás lámpafény köszöntött, addig a belső tér már egy kicsit meghittebb és titokzatosabb színekben fénylett. A bárpult felett és az egyméteres vonzáskörzetében fakóbordó izzók teremtették meg a hangulatot, az asztalokon álló lámpákból egy árnyalattal világosabb, melegséget árasztó mélynarancs égők csillantak vissza a poharakról, a színpad viszont felváltva pompázott a mályva és a padlizsán színeiben. Elsőre egy kicsit furcsának tűnt ennyi árnyalat egy légtérben, de mégis hamar hozzá lehetett szokni, mert tökéletesen megalapozta a vendég lelkiállapotát.

Egy mély levegővétel után a pulthoz lépdeltem és felmásztam a szélső bárszékek egyikére. Kicsit bonyolultabbnak éreztem a feljutást a szűkebb ruhámnak köszönhetően, de szerencsére a magas sarkú most előnyömre vált. A kezembe vettem az itallapot, tekintetem automatikusan siklott az alkoholos italokra, majd kikérve egy nőiesebb koktélt, az emelvény felé fordultam, míg elém került a szomjoltó.

A pódium közepén egy fekete zongora állt, alig tőle egy méterre egy mikrofonállvány díszelgett, a háttérben pedig a dobok, egy gitár és egy szaxofon foglalt helyet. Egyszerű, ám mégis varázslattal teli színpad. Halkan koppant a hosszú nyakú pohár talpa a pult tetején, hirtelen kaptam a fejemet a visszafogott hang irányába, a pincér már a kezeit törölgette egy fehér konyharuhával, majd könnyelműen a vállára kanyarintotta az anyagot és hátával a tükrös, alkoholos üvegek tömkelegével megpakolt szekrénynek támaszkodott. Összefonta a karjait a mellkasa előtt és a színpad irányába nézett.

Miután pontos összeget nem mondott a kikért frissítőért, ismét az itallapot hívtam segítségül, majd onnan lelesve az árat, előkotortam a pénzt és a pultra tettem hiánytalanul. Felmarkoltam a koktélomat a kistáskámmal együtt és az asztalok felé araszoltam. A pódiummal szemben lévő – pontosabban szólva a zongorához – legközelebbi asztalra esett a választásom. Vigyázva kihúztam a fekete bársonnyal terített széket, végigsimítottam a mélybordó terítőn, majd a mozdulataimra kellőképp figyelve ültem le. A poharat alátétre helyeztem, miután megízleltem a kissé gyöngyöző nedűt, aztán alkarjaimmal megtámaszkodtam.

Mindegyik asztal közepén, pontosan a lassan táncoló, bézs árnyalatú gyertya mellett egy szórólap ékeskedett. A helyi klub felkapott zenekara. Egyenként felsorolva a tagokat, az énekesnővel kezdve, egészen az alkalmanként beugró trombitásig bezárólag. Még volt pár perc a műsorkezdésig, így a pontos ismeretség miatt a kezembe fogtam a lapot és olvasni kezdtem a neveket. Egyik sem volt a sorból kilógó, szokványos nevek álltak egymás alatt, nem volt olyan különleges egyik zenész neve sem, ami megragadja az ember tudatát.

Már épp készültem visszatenni a prospektust korábbi helyére, mikor valaki megkocogtatta a mikrofont, majd két torokköszörüléssel később beleszólt.

- Lee művésznő a kedves vendégek elnézését kéri, de tegnap este óta gyengélkedik, így nem tudja elvállalni a mai fellépést. A megértésüket kéri és bízik benne, hogy a holnapi napra jobban lesz és újra önök elé állhat! Köszönjük a megértésüket! Természetesen az andalító és lágy ritmusokról ezúttal is gondoskodni fogunk, s reméljük, hogy Lee művésznő csodálatos hangja nélkül is élvezni fogják a mai estét! Jó szórakozást, Hölgyeim és Uraim!

A hír hallatán kissé elszomorodtam, szerettem volna hallani az énekesnő hangját, amiről szinte már ódákat zengett a férfi, de így legalább lett egy újabb okom arra, hogy visszatérjek a klubba. A szórványosan szállingózó és helyet foglaló vendégek visszafogottan megtapsolták a műsorvezetőnek titulált úriembert, aztán a színpad végleg elsötétült.

Hörpintettem egyet a hűvös italomból, a poháron lassan legördülő vízcseppeket mutató ujjam hegyével törölgetni kezdtem, várva, hogy ismét fényárban ússzon a színtér és kezdetét vegye az a bizonyos fellépés. A motoszkálás erősödött, ahogy sorban felléptek a zenekar tagjai a pódiumra, aztán leültek a hangszereik mögé. Még a zongora is felcsendült egyetlen szívdobbanásnyi időre, pontosan abban a pillanatban, amikor a reflektor fénye újra beborította az egész emelvényt.

Szinte azonnal elnémult mindenki a klubban, még a légy zümmögését sem lehetett hallani. Pusztán a lélegzetvételek hangjai verődtek vissza a falakról, meg esetenként egy-egy nagyobb szívdobbanás. Minden szórakozni vágyó egyre izgatottabb lett a fészkelődés hangjaitól, végül a lágy zongoraszó megtörte a csendet. S azt egy mélyen búgó hang követte két ütemmel később. Automatikusan hunytam le a szemeimet a dallamtól, képes lettem volna ott helyben elaludni és egy olyan álomba csöppenni, ahonnan nincs többé visszatérés.

Kisvártatva életet leheltem szemhéjaimba és a zongorán játszó férfit vettem szemügyre. Ugyanaz az érzés kerített rögvest a hatalmába, ami a klubba érkezésem előtt, mikor kinyitottam a taxi ajtaját, majdnem elsodorva az arra sétáló járókelőt. Kísértetiesen ismerősek voltak a vonásai a billentyűket leütő tagnak, még szemének formája is ugyanolyannak hatott.

Kissé telt ajkai érzékien a mikrofonhoz préselődtek, ahogy csukott szemmel énekelt, ujjai hibátlanul játszották a ritmust és a dallamot. A dobok még andalítóbbá tették az egész előadást, s vele együtt magát az ismerős ismeretlent is. Két kezem közé fogtam a párától nedves poharamat és megpróbáltam ujjaimmal lekövetni a játékát. Az átkötés között a férfi gyengéd mosolyra húzta száját, élvezettel csalta ki a hangokat a zongorából, majd újfent lesütötte szemeit és folytatta tovább bódító énekét.

Ha ebben a pillanatban ért volna véget az életem, akkor boldogan hagytam volna itt a létet, hogy egy mesés világba csöppenjek az élet után. Újra és újra nagy levegőt vettem, úgy éreztem, hogy nem az a cseppnyi mennyiségű alkohol az oka a kábulatomnak. Sokkal inkább nevezném annak a zongoristát. Miután véget ért az első dal, a zongora lába mellé helyezett ásványvizes üvegből kortyolt párat, majd óvatos mozdulattal visszaejtve azt a földre, kicsit tempósabb ritmusra váltott. Őt hallgatva már nem is vágytam annyira, hogy visszajöjjek az énekesnő miatt, mert tudtam, hogy nem fog úgy rabul ejteni, mint a férfi, aki dalonként vált eggyé a fekete hangszerrel.

Fohászkodtam, hogy soha ne érjen véget az előadás, ne jussanak el a zárószámig, de sajnos az imáim nem találtak meghallgatásra. Mikor a dobok mögött üldögélő fiatal közölte, hogy bizony az utolsó daluk következik, hirtelen rándult görcsbe a gyomrom. Még a torkom is elszorult kicsit, a könnyeim váratlanul kezdtek fojtogatni a vég hallatán. Egyetlen nagyobb húzásra kiürítettem a már félig lévő poharamat és a táskámért nyúltam. Morfondírozni túl sok időm nem volt, mielőbb el kellett döntenem, hogy a fellépés után még maradok-e a helyen, vagy még a végső akkord leütése előtt távozom.

Felkaptam a táskámat, még egyszer végignéztem a zongorán játszó idegenen és visszabattyogtam a bárpulthoz. Kellett volna még valami, ami kicsit erősebben hat egy nőiesebb koktélnál, de a pincér harmadik „Mit adhatok?” kérdésére csak a fejemet ráztam ellenkezően. Az utolsó másodpercben gondoltam meg magam, ami igen ritka szokásom.

Sietve megdőltem a pultos előtt, aztán nagy lendülettel váltottam is irányt. Pechemre ismét szerencsétlenül jártam. Annyira hatása alá kerültem az előadásnak, hogy a fejemben még mindig az első szám dallama csengett, mikor valójában már rég véget ért az egész, és a hangszereket is letakarták. Mivel megbabonázott egy vadidegen billentyűs, fel sem fogtam, hogy egy mellkasba sikerül tökéletes pontossággal belegyalogolnom alig két lépés múltán. Viszont olyan, hogy egy éjszaka – pusztán néhány óra leforgása – alatt mindkét alkalommal ugyanaz legyen az áldozat, kiváltképp ritkaság számba kellett, hogy menjen.

Sűrű elnézések közepette hajlongtam, és egyben próbáltam is menekülőre fogni a dolgot, azonban két melegséget árasztó, puha tenyér a vállaimra siklott, és megállított a tevékenységeimben. Derékszögben meredtem a parkettra, hol az én hegyes orrú cipőmet vizslattam, hol pedig az idegen fekete lábbelijét mustráltam némán. Persze mindezt vörösen izzó arccal megspékelve.

A bársonyos tenyerek magabiztosan testemre szorítottak, még jobban zavarba hozva ezzel, így már amiatt sem mertem felemelni a fejemet és a szemébe nézve bocsánatot kérni. Reméltem, hogy megunja a szobrozásomat és magamra hagy, de valahogy nem akaródzott tágítania mellőlem. Vagyis előlem. Láttam, ahogy közelítenek cipői az én cipőimhez, s rögzült a tudatomban, hogy bizony nem úszom meg a szemkontaktust, de lehet, hogy még a hosszú monológot sem, amit bocsánatkérésként kell prezentálnom.

Jobb kezemmel a kistáskámat markolásztam, a ballal ruhám szélét piszkáltam kényszeres mozdulatokkal, ahogy felülkerekedett bennem zavartságom. Nem akartam már mást, csak köddé válni és az otthonom falai között lenni megint.

- Meghívhatom egy italra?

Mélyen búgó hang ütötte meg a fülemet, mire automatikusan felemeltem a fejemet. Rémült tekintetem rálelt az idegen mélybarna, reménytől csillogó szembogaraira. A lélegzetem is elakadt tőle, s vele együtt idegességem is tovaszállt...