(S)He is my Black Pearl (EXO / SHINee) - 9. fejezet

* * * BaekHyun POV * * *

Amikor MinMin szólt, hogy valaki engem keres, azt hittem, hogy csak a bolondját akarja járatni velem. Viszont meglátva ChanYeol daliás alakját, még a lélegzetem is eláll. Olyan tökéletes minden porcikájában. Szinte már kapkodom a levegőt, ahogy újra és újra végignézek rajta, ő pedig csak félszegen mosolyog rám és az arcomat fürkészi mogyoróbarna szembogaraival.

- Chan. Khm. ChanYeol? – dünnyögöm aléltan.

- Ezt neked hoztam, mivel olyan hirtelen eltűntél.

Egy parányi dobozt emel fel, amit jobb kezében szorongat. Reszket, szinte már egész testében remeg. Zavarban lenne? Mégis miért? Megköszörülöm a torkomat és végre sikerül elkapnom a tekintetemet ChanYeolról, helyette a dobozt veszem mérce alá. Kicsi, alig néhány deka lehet az egész tömege, talán egy márkásabb mp3-lejátszó rejlik benne, esetleg egy harmadosztályú GPS. Fogalmam sincs. De minek venne nekem ChanYeol bármit is?

- Elfogadod? – szakít ki mélyen szántó merengésemből az édesen búgó hang, csak pislogni vagyok képes rá, megszólalni azonnal nem.

- Hogyan? Miért? Mi ez? – hebegem értetlenkedve.

- Egy telefon. Szeretném, ha nálad lenne – Mindenem beleremeg a dallamba.

- Hah? M-mi? Chan. ChanYeol? Miért vettél nekem telefont? – totál összekuszálódik minden gondolat a fejemben, a legkevésbé sejtettem, hogy éppen egy telefon bújik meg a csomagolás alatt.

- Mivel nem tudtalak elérni, gyanítom, hogy tönkre ment a tiéd. A nővéredtől valószínűleg nem fogsz egy újat kérni, én pedig szeretném tudni, hogy mikor merre jársz.

- De én ezt nem fogadhatom el, ChanYeol – ellenkezem megállás nélkül.

- Tekintsd, mondjuk ajándéknak. Tudod? Olyan ballagási emléknek. Vagy valami hasonlónak.

- De nem fogadhatom el – akadékoskodtam még mindig.

- Ajándék. Ajándékot illik elfogadni. Oké? – Féloldalas mosolyra húzza vékony, kívánatos ajkait, a szívem hatalmasat dobban a mellkasomban.

- De~ - Hiába is szeretném, hogy feladja, ChanYeol hajthatatlan.

- Oké? – Sokkal határozottabban kérdez vissza, a dobozra szorít, ezzel is tudatosítva bennem az akaratát.

- De tényleg nem kellett volna, úgyis vett volna a nővérem egyet, meg én is vehettem volna. Valamikor – mentegetőzöm totál feleslegesen.

- Nem érdekel. Útba esett az üzlet, ha másnak nem is, legalább tartaléknak jó lesz. Szeretem tudni, merre jársz, vagy épp mi van veled.

Az utolsó szavánál a füle hegyéig elpirul, amiben hamar követem én is. Láthatóan zavarba jön a kijelentésétől, ami annyira már nem is tűnik olyan magabiztosnak, mint korábban. Magam sem tudom az okát, de még erősebb dübörgésbe kezd a mellkasom. Szinte már szétfeszíti a bordáimat a szívverésem, olyan hevesen zakatol. Tetszik. Egyszerűen tetszik, és jól esik ez a figyelmesség, ami ChanYeolból árad. Fontosnak érzem magam. Másnak. Felsóhajtok és összeszedem minden bátorságomat, hogy végre elfogadjam a parányi ajándékot, amivel betoppant ezen a szürke délutánon, és szivárványként beragyogta a hátralévő órákat.

Remegve emelem fel jobb kezemet, hogy végre ujjaim közé szoríthassam a dobozkát és eleget tegyek Imádottam kérésének. Már csak azt kellene eldöntenem, hogyan háláljam meg neki. Talán egy szimpla kézfogásnál többet érdemelne. Sokkal többet. De ha meg most itt mindenki előtt megölelem, akkor meglehetősen kínos helyzetbe hozom ChanYeolt, utána pedig kezdhetek hosszas magyarázkodásba, amihez nagyon nem fűlik a fogam.

Nagyot nyelve fogom meg a telefont és húzom ki ChanYeol kezéből. Egyetlen szívdobbanásnyi időre ujjbegyeim érintik bársonyos tenyerét, hirtelen áram száguld végig a testemen, és a Pokol tüzénél is forróbbnak érzem a bőrét. Ahogy az enyémet is. Újra egymásra lelnek tekinteteink; míg az én szemembe egy másodpercre könnyek szöknek, addig ChanYeol boldogságtól csillogó lélektükreivel fürkészi az arcomat. Most kellene megszólalnom legalább. Ha mást nem, akkor csak egy Köszönömöt kinyögni. Valamit. Akármit. De mit? Semmi nem jut eszembe, akárhogy is töröm magam...

* * * ChanYeol POV * * *

A sokadik indok fordul meg a fejemben, mire BaekHyun végre ráveszi magát és elfogadja a telefont. Nem tudom, hogy melyik mondatom volt a legmeggyőzőbb, de a lényeg az, hogy nála landol a készülék, engem pedig megszállhat a nyugalom, amiről lassan kezdtem megfeledkezni néhány órája.

Voltaképp már az is elég lehetne, ha csak biccent egyet, azt sem várom el, hogy szavakkal mondjon köszönetet. Elég lehetne. De nem. Most valamiért nem tudok megelégedni annyival, hogy csak udvariasan derékszögbe vágja magát és aztán hátat fordítunk egymásnak. Magam sem értem, miért, de ezúttal egy picit többet szeretnék kicsikarni belőle.

Idegesen várom BaekHyun reakcióját, egy kicsiny részem majd’ megbolondul már csak attól az örömtől, hogy nála van a kütyü, azonban a másik felem szeretné, ha komolyabb gondolatokkal jutalmazna. Amivel tényleg megnyugtat, hogy többé ilyen nem fordul elő, vagy csak nagyon fog vigyázni az ajándékra. Bármi egyéb. Valami. Akármi.

Egyszerre lélegzünk fel mindketten, egy lépést hátrál és az ajtó felé nyúl. Kis ideig a kilincs után tapogat, majd rálelve a vaspántra, még egyet szusszant és felém közelít párat. Behúzza maga mögött a térelválasztót, és lehajtja a fejét, a telefon dobozát kezdi vizslatni tanácstalanul.

Az ösztöneim irányítják a mozdulataimat, mindkét kezemet felemelve a vállaira csúsztatom a tenyereimet és testére szorítok. Remeg. Egész testében reszket a mancsom alatt, félek, ha erősebben ráfogok a csontjaira, akkor porjaira hullik és köddé válik egy könnyed fuvallatnak köszönhetően. Az arcát kezdem fikszírozni, hátha sikerül rábírnom, hogy megint rám nézzen és akár csak egy szót kisajtoljak belőle.

A percek vánszorognak egymás után, mintha lelassulna az idő is és az én malmomra hajtaná ezzel a vizet. Várok. Türelmesen kivárom az időmet, hiszen ma már úgysincs semmi fontos dolgom. Csak a gombócokat tuszkolja lefelé a torkán, félő, hogy már belefullad valamelyik méretesebbe, annyira ideges a helyzettől. Ha már ő megnyugtatott azzal, hogy elvette a mobilt, akkor most nekem kellene őt lecsillapítanom?

Újabb hosszú percek telnek el egymás után a semmittevéssel és az ácsorgással, míg végül BaekHyun az, aki megunja a szobrozást. Lassan megemeli a fejét és felnéz rám. Hálásan ragyognak a sötétszín drágakövek, a legértékesebb fekete gyémánt nem fénylik olyan pompásan, mint BaekHyun mélybarna tekintete. Önkéntelenül mosolyodom el a látványtól, ami már az első találkozásunkkor is magával ragadt. Egyetlen lány sem tudott még így rám nézni, mint ahogy arra Byun BaekHyun képes. Ha pedig még egy félszeg görbület is társul ehhez a pillantáshoz, akkor már teljesen le is vett a lábamról és végképp magával ragad.

Kicsit még pörgeti az ujjai között a dobozt, aztán még egy nagy levegőt kiengedve magából, az ablakpárkányra teszi és visszalép hozzám. Szédülök. Megrészegít az illata, a vágy érzése átjárja minden porcikámat a közelségétől. Muszáj...

- Hogyan tudnám ezt meghálálni neked? – csendül fel édes hangján a kérdés, a szívem szaporább ütemre kezd a bordáim között.

- Mondjuk, használhatnád is – felelem könnyedén.

- Ez a legkevesebb. De azért mégis jó lenne tudni, hogy mit vársz cserébe – motyogja belefeledkezve egymás pillantásába.

Egy csókot... fut végig a gondolat, amivel válaszolhatnék eme egyszerű kérdésre. De ha most ezt kimondom, akkor vajon teljesülne is? Vagy csak egy kósza ábránd maradna és újabb álmatlan éjszakákkal lennék gazdagabb? Ha színt vallok, akkor történne bármi változás, vagy ezzel csak elijeszteném azt, akinek a közelsége mindennél többet ér nekem?

Egy csókot... zakatol megállás nélkül ez a két szó az elmémben, ami már cseppet sem hagy nyugodni és ezzel még jobban zavarba kerülök. Nem akarom, hogy tudja, lassan nem tudok csak egy diáktárs lenni az életében. Nem tudok csak egy haverként hozzászólni, vagy ne érdeklődni egy napjáról. Már egy ideje nem megy. De hogyan változtassak ezen? Hallgassak Krisre és egyéletemegyhalálom alapon zúdítsak mindent a nyakába, aztán lesz, ami lesz?

Egy csókot... csak egyetlen parányi érintést. Ezt várom cserébe.

Bátorságot véve küzdi le a kicsiny távolságot közöttünk, homloka súrolja a számat, érzem, ahogy áramlik testéből a hő, az illata is csak olaj a tűzre és még inkább az uralma alá kerít a vágy. Tenyereim még mindig vállain pihennek, a korábbi reszketés semmivé lesz, nyugalom járja át az egész lényét. Lejjebb hajolok, hogy orrom érintse az ő piszéjét. Megbabonáz mindenével.

Résnyire tárt ajkakkal figyeli arcom rezdüléseit, a legkisebb pórusom is érte ordít. Pusztán egyetlen másodpercre akarom érezni. Forró lélegzetébe mindenem beleborzong. Őrjítő másodpercek vesznek körül, csak egyetlen milliméter az egész... nem több, csak egyetlen milliméter.

* * * LuHan POV * * *

A heverőn merengve a régmúltról, egy megértéssel teli mélybarna szempár bukkan fel a szemeim előtt immáron sokadszorra. A közelmúlt. Az ismeretlen, akinek még a nevét sem tudom, de már anélkül is feltétel nélkül bízom benne. Csak fohászkodom az Éghez, hogy még egyszer az utamba sodorja azt az idegent, aki megmentett, még ha csak képletesen is szólva. Rég éreztem már így bárki iránt is, talán Mei volt az utolsó, aki képes volt ilyet kiváltani belőlem...

Ideges vagyok... megint felhúztam magam egy olyan semmiségen, amin korábban tettem. Zavart. De miért? Miért érdekel annyira, hogy kivel van és mit csinálhatnak? Hiszen nincs közünk egymáshoz. Én nem vagyok más a számára, csak egy diák, akinek korrepetálásra van szüksége, mert különben senkivel nem tudja megértetni magát. De akkor is frusztrál, hogy a közelében van. Jól elvannak, elszórakoznak, meglehetősen kedvelik egymást. Ez látszik rajtuk, örülnöm kellene, de mégis képtelen vagyok rá.

Talán meg kellene mondanom neki, amit érzek? Megint ejtsek egy sebet a lelkemen, ami lehet, hogy soha nem gyógyul be többé, ha újabb heget ejt rajta valaki? Megéri? Lenne egyáltalán értelme bárminek is? Mi van, ha felsülök? Mi van, ha én értek félre minden jelet? Nem tudnék elviselni még egy fájdalmat. Félrevonulok, és inkább megpróbálok felülkerekedni az érzéseimen, elnyomom őket, mielőtt bajba sodornak.

Morfondírozásomból egy fűszeres vaníliás illat keveréke rángat ki, majd repít át egy fellegre, ahol nincs más csak nyugalom és boldogság. Édes kuncogás hangja üti meg a fülemet, hátra fordulnék, de amikor egy áll ér bal vállamhoz, meggondolom magam. Mélyet sóhajtok az érzéstől, a testem megtelik a mámor érzésével. Feltölt.

Álla után karjaival fonja körbe az alakomat, szorosan magához húz. Lapockámhoz simul feszes mellkasa, ami veszett módon dübörög. Hasonló ütemre kezd zakatolni az én szervem is a bordáim között, furcsán azonos a ritmus. Mintha egy jól begyakorolt koreográfia lenne az egész. Újabb megkönnyebbült lélegzetvétel szabadul fel belőlem.

- Baj van? – súgja kérdését bal fülembe, szinte alig hallom, amit mond.

- Nincs – motyogom lehunyt szemekkel.

- Biztos? – Kétség lesz úrrá a hangjában, nem sikerült elsőre meggyőznöm. – Nem úgy tűnik. Nem akarod elmondani? – Kicsit erősebben szorít magához, ezzel ösztönözve a beszédre és a vallomásra.

- Nincs semmi – hazudom majdnem szemrebbenés nélkül.

Nem akarom elmondani neki. Neki végképp nem szeretnék beszámolni az érzéseimről, mert épp hozzá van a legtöbb köze a bajomnak. Mégis hogyan lennék képes megosztani vele a lelkemet nyomasztó gondolataimat?

- Na? Még mindig nincs kedved megmondani? – unszol továbbra is, halk duruzsolásától megbizsereg a nyakam, csillapíthatatlan vágy száguld végig a gerincem ívén.

- Nincs semmi bajom – mormolom ugyanazokat a szavakat.

- Tudod, hogy nekem nem tudsz hazudni. Látom, hogy van valami bajod, csak nem akarod elárulni, hogy mi az. Találgassak?

- Hagyjuk – mormogom magam elé, kezdem elveszíteni a türelmemet, hiába karolja át még mindig a mellkasomat.

- „...” mondott valamit? – Megrázom a fejemet, még csak a közelébe sincs. – Hm. Akkor talán BaeJinnel van valami? Nem úgy megy a tanulás, ahogy azt elterveztétek? – Újabb fejrázás a válaszom, mire felszusszant. – Lássuk csak, mi lehet még. Hyunggal nem lehet semmi baj, őt mindenki kedveli, no meg fordítva is így van. A másik két lánnyal szinte alig találkozunk, így ők is rendben vannak. Akkor ki maradt még?

Tanácstalanul bambulok magam elé, egy kicsit örülök, hogy nem gyanít semmit sem, de azért egy részem kevésbé boldog a dologtól. Jobb lenne, ha magától jönne rá és nem nekem kellene bevallanom mindent. Nem tudok megszólalni, így megint csak a fejemet mozgatom vízszintes irányban.

Elveszi a karjait a mellkasomról, a vállaimra fog és egy könnyed, ám mégis lassú mozdulattal szembe fordít magával. A szemembe néz. Mélyen és áthatóan, a lelkemig lát ez a mogyorószín szempár. A lélegzetem is eláll attól, ahogy rám mered, mindenem odaadnám, ha csak egy kicsit is úgy érezne, mint én.

- Bambi – súgja alig hallhatóan, bal tenyere arcomra siklik, hüvelykujjával megcirógatja a bőrömet...

Riadtan ülök fel a kanapén, a pólóm csurom vizes, szinte csavarni lehet belőle az izzadtságot. Zihálok és fújtatok egyszerre, egész testemben remegek. Érzem az arcomon az érintését, érzem a puha ujjbegyeket, amik finoman simogatnak. Még a hangja is visszhangzik a fejemben. Bambi... így szólított. Álmomban...