Forever with You (B.A.P.) - 11. fejezet

A kissé balul elsült találkozó után hosszú búcsút veszek húgaimként imádott barátnőimtől, fogalmam sincs, mikor találkozhatunk újfent, és csak bízni tudok, hogy a következő alkalommal azért jobban fogunk szórakozni. Megvárom, míg MinYounggal elhajtanak a kávézó elől, aztán én is behuppanok egy parkoló taxiba. Mielőbb szeretnék visszamenni az Ügynökségre és végre hasznosan eltölteni a nap hátralévő részét. Így sem tudom, hogy fogom befejezni a mai munkát, egyáltalán mikor jutok el az ágyba, hogy valamennyit pihenjek is. A nyakunkon az új album kiadási határideje, a klipforgatásról már nem is teszek említést. Azt hiszem, hogy muszáj leszek némi túlórát is beiktatni, különben kicsúszunk az ütemtervből és oda lesz minden eddigi munkánk.

Visszaérve az Ügynökség épületéhez, az utam egyenesen az előtérben ácsorgó automaták felé veszem, és legalább négy adag koffeint gyűjtök be. Fel kell pörögnöm és az csak is a kávé segítségével tudom elérni az irodámban. Kicsit túlszámoltam magam, így a vártnál bonyolultabban tudom megoldani, hogy ne öntsem magam nyakon a forró löttyel és persze maradjon is belőle valami, mire felérek az irodákhoz.

Elsuhanok a folyosón és magamra zárom az ajtót, amint biztonságban érzem magam. A poharak közül hármat sorban leteszek az asztal szélére, majd a leggyengébbet a kezemben szorongatva ülök le a székembe. Magam elé húzom a noteszomat, s miközben lassanként kortyolgatom a fekete levest, áttanulmányozom a menetrendet. Az elmélkedésemből egy visszafogott kopogtatás zökkent ki, még egyet hörpintek a kávéból és az ajtóhoz indulok. Elfordítom a kulcsot és egy könnyed mozdulattal tárom ki a térelválasztót. Bárkire számítottam, csak arra nem, aki valójában áll előttem.

-Y. YongGuk? YongGuk-shi? – pislogok nagyokat a fölém magasodó leaderre.

- SungYeon-ah – dől meg illedelmesen. – Nem szeretnék zavarni, de tudnánk beszélni néhány szót? – kérdez, ahogy lassan felegyenesedik.

- P-persze. Gyere csak, YongGuk-shi! – Arrébb állok és még kijjebb nyitom az ajtót, utat engedve ezzel a Vezetőnek. – Miben lehetek a segítségedre? – kérdezem kissé félve, miközben becsukom a térelválasztót, hogy nyugodt körülmények között beszélhessünk.

- SungYeon-ah? – fordul felém csillogó szemekkel.

- Igen? – ijedten járatom a szemeimet YongGuk gyémántként ragyogó lélektükreiben. – Történt valami? Baj van? Talán valamelyik fiúval van gond? Esetleg veled? – záporoztatom felé félelmeimet, de a nyugtató válasz helyett csak elmosolyodik. – YongGuk? – rebegtetem értelmetlenül rá a pilláimat.

- SungYeon-ah – sóhajt fel, majd nagy léptekkel visszaindul hozzám és derekamra markol, amikor elém ér. – SungYeon – mantrázza a nevemet megállás nélkül.

- Igen? Mi történt, YongGuk? Mondd már! – egyre nagyobb lesz a rémületem, már nem tudok mire gondolni.

- Látni akartalak – pihegi alig hallhatóan, majd ajkaimra hajol, hogy lassú csókba hívjon.

Még mindig balgán állok a Vezető előtt, azonban képtelen vagyok ellenállni a közelségének. Az eddig combjaim mellett görcsösen lógó karjaim elernyednek, automatikusan kulcsolom őket YongGuk nyakára és viszonzom könnyelműen a csókot. Újra és újra visszacsókolok, mellkasom az övéhez feszül, szinte már megfulladunk a hevességünk miatt, ám az utolsó utáni másodpercben sikerül elszakadnunk egymástól.

- Tényleg ez volt ennyire fontos? – pillázok kicsit még aléltan.

- Nem jöttél reggel és nem tudtam, mikor lesz alkalmam ezt újra megtenni – feleli gyermeki mosollyal az arcán.

- De mondtam, hogy ma reggel nem tudlak ébreszteni titeket, mert fontos találkozóra kell mennem.

- Tudom – biccent egy aprót.

- Akkor még mindig nem értem, hogy miért vagy itt – sikerül nekem is elmosolyodnom, bár némi kérdés még marad bennem.

- Mondtam már. Az előbb. Látni akartalak, és az irodád az egyetlen biztos hely, ahol mindig megtalállak, mikor nem velünk vagy.

- Hm. – Felsóhajtok. – Ez egy igen nyomós indok is lehetne, de tényleg nem hiszem, hogy ez lenne az igazi ok, hogy itt vagy. – Teljesen megszűnök létezni YongGuk tekintetét látva.

- Pedig elhiheted. Látnom kellett, mert nem telhet el úgy reggel, hogy ne halljam a hangodat vagy éppen ne lássam a mosolyodat – érzékien megcirógatja az arcomat, majd parányi csókot lehel számra.

- YongGuk – pihegem lehunyt szemekkel.

Elvarázsol mindene. Az egész lénye magával ragad és többé nem ereszt ebből a börtönből. De valahogy nem is igazán érzem szükségét, hogy szabad legyek. Nem bírom megállni, hogy ezúttal ne én kezdeményezzem az újabb csókot, így közelebb hajolok telt ajkaihoz, s most én invitálom egy hosszú játékba, amibe a lehető leghamarabb bele is megy.

Pusztán csak néhány perc erejéig élvezhetjük egymás társaságát, mert a csipogóm ütemes rezgése félbe szakítja az édes pillanatot, kénytelen vagyok elszakadni imádott Leaderemtől. Bármennyire is fáj most nélküle lennem. Az asztalomhoz tipegek, majd látva a menedzser számát a kijelzőn villogni, tudatom YongGukkal is a fájdalmas tényeket.

Udvariasan bólint még egyet, meghajol előttem, majd mint akinek tényleg csak néhány dolgot kellett volna megbeszélnie a menedzser asszisztensével, kisétál az irodából és újra magam maradok a halványsárga falak között. Azonnal felrémlenek bennem a szavai, összeszorul a gyomrom a hallottaktól, máris hiányzik mindene, a szívem a torkomba ugrik és csillapíthatatlan zakatolásba kezd odafent.

Ismét az ajtóhoz lépdelek és megint kulcsra zárom az irodát. Muszáj végre magam lennem, hogy végezzek a tömérdek munkával, mert végesek a határidők, amiket ezúttal nem lehet tovább kitolni. Lehuppanok a székembe és megint magam elé teszem a jegyzeteimet. Forgatás hátán forgatás, helyszínek tömkelege, nem beszélve az albumfotózásokról és az egyéb teendőkkel, amik a turnéhoz kellenek.

A papírok egyik oldalról a másik oldalra kerülnek, a poharaim pedig ezzel egyenes arányban ürülnek ki. Minden iratot legalább háromszor átolvasok, elejétől a végéig, szinte már analizálom a betűformát és a tinta mennyiségét a lapokon. Teljesen belemerülök a paksamétába, bombával sem lehetne onnan kirobbantani. A sokadik óra után ugyan érzem, hogy nehezülnek a szemhéjaim, viszont eszem ágában sincs hazamenni, de még ahhoz sincs kedvem, hogy legalább egy gyors zuhanyt megejtsek. Nincs idő ilyesmire, haladni kell, nem vitás.

Kislisszolok a folyosóra és az ottani automatát is becélzom újabb koffeinadagban bízva. Tervemet siker koronázza, beszerzek még egy nagyobb mennyiségű káros szenvedélyt, és újfent bezárkózom az irodában. Alig két kortyolással lejuttatom a szervezetbe a sötét löttyöt és már vetem is bele magam a papírmazsolázásba. Észre sem veszem, hogy rám sötétedik, mi több, már pirkad másnap reggel, viszont én egy szemhunyásnyit sem aludtam előző éjjel. Túlpörögtem a sok kávétól, és ezt most kezdem csak igazán érezni. A szívverésem megkétszereződik, muszáj vagyok letennem a tollat a kezemből és picit hátradőlnöm a fotelban, hogy pár percet lazítsak a tempón. A végén miattam nem fognak úgy alakulni a terveink, ahogy kellene, mert engem kell kórházba vinni, a menedzser pedig elevenen felfal, amiért keresztülhúztam a számításait.

Sikerül néhány percre elpillednem, talán még el is alszom, de a telefonom csörgése felriaszt. Megint a főnököm neve villog a kicsiny kijelzőn, sejtem, hogy miért kereshet hajnalok hajnalán. Mielőtt még felvenném a telefont, nagyokat nyújtózom, és picit megtörölgetem a szemeimet, néminemű életet próbálok meg lehelni a tagjaimba. Már majdnem feladja a várakozást, de még időben felkapom a mobilt az asztalról és a fülemhez emelem. Nem raboljuk sokáig egymás drága idejét, így videochatben egyezünk ki, amiben kicsit egyszerűbben tudjuk megbeszélni a dolgokat.

Egészen késő délelőttig tart a rögtönzött tárgyalásunk, de még egy pipát tehetek a nem létező jegyzettömbömben felsorolt feladatok mellé. Minden témát átrágunk, egyetlen kérdés sem marad nyitott, még a kollekciókat is kivesézzük. Egy elfojtott ásítással egybekötve köszönök el a menedzseremtől, aki a lelkemre köti a pihenést, ha a mai napon hazamegyek. Kedvelem, amiért ilyen figyelmes velem és a srácokkal, néha tényleg rá kell jönnöm, hogy olykor még ő sem mindentevő, és neki is megvan kötve a keze, ha valamilyen szabadságot szeretnénk igényelni a Csapatunknak. Felette is állnak, és nagyban befolyásolják a döntéseket a látott számok. Talán többször is, mint az kellene vagy helyén való lenne. Túl sokszor.

Még egyszer megtörölgetem az arcomat, és picit felrázom a hajamat, hogy emberi formát préseljek magamra. Mélyet sóhajtva dőlök ismét hátra és veszem a kezembe a telefonomat. Megannyi olvasatlan üzenetbe botlok, amik általában egy személytől érkeznek. Vagy legalábbis az ő készülékéről küldték őket. Nem túl változatosak, mert szinte mindegyikben ugyanaz a szó szerepel. Hiányzol.

Elolvadok ezektől a Srácoktól, ha nem lennének, ki kellene őket találni, nem győzök hálát adni a Sorsnak, hogy Hozzájuk sodort és mellettük lehetek. Mosolyogva és kicsit homályos szemekkel olvasom el a leveleket, azonban ahogy lejjebb görgetek, egy ismeretlen címbe ütközöm. Összeráncolt homlokkal és kétségekkel telve nyitom meg az utolsó olvasatlan üzenetet. Szapora szívverés lesz úrrá rajtam, ahogy az első két szó tudatosul bennem.

„Szia, Yeonnie! Nem tudom, hol kezdjem, vagy egyáltalán mit is írhatnék. Igazából fogalmam sincs, hogy miért is írok neked, vagy mit akarok ebből az egészből kihozni. Tényleg. Nem tudom, miért. Vagy mit is mondhatnék neked ennyi idő után. Hallottam, hogy jól megy a sorod, megtaláltad az otthonodat és boldogan telnek a napjaid. Nos, örülök. Vagyis, próbálok örülni a híreknek és a boldogságodnak. Remélem, minden álmod valóra válik! Vigyázz magadra ennél az Ügynökségnél! Oh, még valami, Yeonnie. Sajnálom... J.”

* * *

Az ismeretlen ismerőstől érkezett üzenet óta alig egy hét telt el, de már megint ellep a tennivaló. Ezúttal a visszatérő album vezető dalához forgatjuk a klipet. A Fiúk meglehetősen kimerültek, alig pihentek az elmúlt napok során, szinte már összeesnek a fáradtságtól. Remélem, hogy most tényleg gyorsan letudjuk a fontos jeleneteket, és aztán már csak néhány simítás marad. Idegesen járkálok az emberek között, nem győzöm terelgetni a kollégáimat és figyelni közben, hogy egyik Tagot se zavarják feleslegesen, míg nem a külön jeleneteket vesszük fel.

- SungYeon-shi! SungYeon-shi! – kiabál felém az egyik sminkes gyakornokunk.

- Mi a baj, HyoMi? – nézek rá értetlenül.

- SooMi rosszul lett reggel, most telefonált, hogy nem bír lábra állni, benyelt valamilyen vírust és az orvos szigorú ágyban fekvésre ítélte.

- Hogyan? – Egy másodpercre engem is elfog a félelem, de ismerem magam annyira, hogy tudom kezelni már az efféle helyzeteket és meg is oldjuk mielőbb.

- Most mit tegyünk, SungYeon-ah? Ki csinálja meg a sminket? Nem csúszhatunk egy teljes hetet! – rikácsolja egyre kétségbeesettebb hangon.

- HyoMi, először is leszel szíves megnyugodni! Szerencsére nem terveztünk túl erős sminket a Csapatnak és ehhez a kollekcióhoz, így ezt bármelyik gyakornok el tudja végezni. Jól mondom? – nézek mélyen a fiatal kolléganőm szemébe, akin még inkább úrrá lesz a pánik. – HyoMi? Hallottad, amit mondtam? – tátott szájjal mered rám, végképp leblokkolt. – Oké, erre nekem nincs időm!

Ellépek a lány elől és egyenesen a menedzserhez sietek. A telefonját nyomkodja és a programokat szervezi megállás nélkül. Nem szeretem ilyenkor megzavarni, de ez az ügy nem tűr halasztást, mielőbb orvosolnunk kell a kialakult problémát.

- Kang menedzser? – szorítok bal vállára, mire leengedi a telefont és rám néz.

- SungYeon-shi? Mit szeretnél? – kérdez megértéssel telve.

- Ami azt illeti, Kang menedzser, van egy kis gondunk. Vagyis annyira nem is kicsi az a gond – motyogom némiképp félve, nem szeretek rossz híreket közölni másokkal.

- Ami miben merül ki? Miféle gondunk akadt? – teljes figyelmet szentel nekem, kíváncsian fürkészi az arcomat.

- A sminkesünk, SooMi, rosszul lett, nem tudja megcsinálni a fotózáshoz a maszkokat.

- Oh. Hát ez rossz hír – reagál csüggedten.

- Eléggé. Mit javasol, Kang menedzser? Mit tegyünk?

- Te mit tennél egy ilyen helyzetben? – tolja feljebb a szemüvegét az orrnyergén, miközben picit oldalra biccenti a fejét.

- Kang menedzser? Nem értem a kérdését. Mire céloz, Kang menedzser?

- Ha te lennél a helyemben és egy ilyen hírt kapnál, akkor mit tennél? – elmosolyodik.

- Öhm. Hát. Én. Én vélhetőleg mielőbb keresnék valakit, aki el tudja végezni a feladatot. Miért? Miért kérdez ilyet tőlem, Kang menedzser?

- Ezt nem most kéne elővezetnem neked, SungYeon-shi, de a minap összeültünk a kollégákkal és meghoztunk egy igen fontos döntést. – Még szélesebb mosoly telepszik az arcára, ami rám kivételesen nem épp nyugtató hatással van.

- K-Kang. Khm. Kang menedzser?

- Nyugodj meg, SungYeon-shi – szorít markos tenyereivel a vállaimra. – Most inkább foglalkozzunk a jelenlegi bonyodalommal, ráérünk még a többi témával törődni. Tudod már, hogy ki helyettesítse SooMit? – karol nyakamba és lassan elindulunk a Banda felé.

- Ami azt illeti, Kang menedzser, az előbb beszéltem HyoMivel, de nem éppen tűnt úgy, mint aki szívesen közreműködne a dologban.

- Értem – biccent egyet. – Még valaki van, akire rábízhatunk egy ilyen volumenű feladatot?

- Öhm. A helyzet. Khm. A helyzet az, hogy még egy lány van, aki ugyan gyakornok, de már kevésbé számít kezdőnek, viszont nekem van némi fenntartásom vele kapcsolatban. – Bármennyire nem szeretek negatív véleményt alkotni a kollégáimról, sajnos nem mindenki üti meg azt a szintet még, ami ehhez a videóhoz szükségeltetik.

- Igen, értem. Mondd csak SungYeon-shi? – állít meg a következő lélegzetvételemkor, majd szembe fordít magával.

- Igen, Kang menedzser?

- Ugye te annak idején részt vettél sminktanfolyamon is? – habozva bólintok válaszul. – Helyes! – összecsapja a tenyereit és elégedettebb vigyorra húzza a száját. – Akkor itt a lehetőség!

Ezzel perdítve taszajt egyet rajtam, és majdnem a Fiúk karjaiba lök. Szerencsémre HimChan és JongUp elég közel áll hozzám, így időben reagálnak az érkezésemre, mindketten egyszerre nyúlnak értem, amivel megakadályoznak egy biztos pofáraesést. Kösz’ Kang menedzser, gyere holnap is...

Sűrű elnézések közepette hajolgatok és kérek bocsánatot, mire mindannyian hangosan felnevetnek. Kivéve YongGukot. Az ő hangját nem hallom, ellenben puha tenyeret érzek meg a derekamnál egyetlen szívdobbanásnyi időre. Tudom, hogy YongGuk keze az, önkéntelenül mosolyodom el, s pirulok is bele kissé a gyengéd érintésbe. Most kell csak igazán nyugodtnak maradnom mindenki előtt, különben biztos a lebukás!

Szótlanul forgok párat, kihasználva, hogy Kang menedzser tudassa a Bandával a változtatásokat. Miszerint én leszek az a szerencsés kiválasztott, aki elcseszhet egy teljes videóklipet, majd szedve a sátorfáját másnap reggel, kajtathat újabb állás után, nem is remélve az ajánlólevelet az Ügynökségtől. Mélyeket lélegezve készülök fel a sminkelésre, a lehető legjobbat kell nyújtanom, nem hibázhatok, mert egy egész Staff sorsa forog a kezemben.

DaeHyun és YoungJae maszkja készül el elsőként, aztán HimChan és JongUp kerül sorra. Nem is emlékszem, hogy mikor simogathattam meg őket utoljára ennyire nyíltan, még ha azt egy pamaccsal vagy éppen egy ecsettel tehettem. De most rendkívül jól esik a lelkemnek. A füstös árnyalatok átható és babonázó tekinteteket kölcsönöznek mindenkinek, azonban egy valaki sminkjétől még mindig rettegek.

JunHong végigkuncogja az egészet, de végül sikerrel zárul a feladat és az ő arcára is felkerül a megfelelő maszk. Elégedetten nézek utána, ahogy a többiekhez ballag, de alig tudok belemerülni a látványba, könnyed sóhajjal egybekötve huppan bele a székbe az utolsó Tag. Megremeg a kezem, ahogy az alapozó krémért nyúlok, képtelen vagyok normálisan dolgozni jelen szituációban.

Halvány görbülettel a szája sarkában figyeli, miként kenem fel az arcára a vékony réteget, érzem, ahogy jobb keze lassan feljebb siklik és combom közepén zárja az útját, majd egy nyelésemmel később már észrevétlenül megpihen a csípőmön. Újfent elbizonytalanodok a saját mozdulatomban, kishíján kibököm a szemét a szemceruzával, amikor egy visszafogott ívet szeretnék adni annak mandula formájának. Nem jó játék, nagyon nem jó játék, Bang YongGuk!

- Végig itt leszel, Noona? – kérdezi alig hallhatóan és lehunyt szemekkel.

- Ez a dolgom – felelem, miközben óvatosan ráerősítek a kontúrvonalakra a szeménél.

- Azért teszed, mert ez a feladatod, vagy mert szeretnél is velünk lenni? – Kimért és egyben reményteljes is a kérdés.

- Itt a helyem mellettetek, YongGuk-shi – simítok végig hosszú orrnyergén a keskeny ecsettel.

- Mindig velünk leszel? – mélyeszti ujjait a derekamba, megállok a ténykedéseimben és összeakad a pillantásunk. – Velünk leszel? Itt maradsz? Velem? – Utolsó szavát épp csak szuszogja, de én mégis tökéletesen hallom.

- Nem is tudnék már máshol lenni – teszem két ujjbegyemet állkapocsívére és lágyan végighúzom rajta őket. – Most már ide tartozom.

Ajkaihoz érve megállok, hatalmas erőfeszítésbe kerül, hogy ne egyetlen csókkal pecsételjem meg őszinte szavaimat. Ha nem ilyen körülmények között lennénk, akkor gátlástalanul hajolnék szájára és hívnám egy mindent elsöprő játékba, amibe akár bele is fulladhatnánk, az sem érdekelne. Azonban nem lehetek ennyire felelőtlen, így pusztán egyetlen biztató mosollyal toldom még meg korábbi válaszomat.

A menedzser újabb tapsvihara parancsra int mindannyiunkat, még néhányat igazítok a leader sminkjén, aztán őt is útjára engedem, hogy ismét felejthetetlen alakítást nyújtsanak mind a hatan. Mielőtt még kezdetét vehetné a forgatás, összepakolok az asztalokon, hogy valamilyen szintű rendet hagyjak magam után, közben lopva pillantgatok a kamerák felé.

Munkám végeztével végre teljes figyelmet szentelhetek a Csapatnak. Tátott szájjal bámulom a táncjeleneteket és a szóló pillanatokat is, hihetetlenül átjön minden érzés, amit a Fiúk közvetíteni szeretnének. Mindig is úgy tartottam, hogy HimChan tökéletes színész lehetne, de ennél az MV-nél bizonyosodok meg róla, hogy ha nem a zenei pályát választja, akkor biztos, hogy bármikor megállja a helyét egy-egy dorama főszereplőjeként vagy komolyabb filmszerepekben is.

Apránként számba veszem, voltaképp, hány Taggal is „végeztünk” egy-egy klip során,  és arra jutok, lassan ideje lenne leszoknunk az efféle morbid dolgokról. Nem erre vágynak a rajongók, vagyis lehet, hogy egy részük igen, de azért nem kell feltétlenül eleget tenni a korábbi szokásoknak. Nem lehetne, hogy kitörünk belőlük? Ne legyünk a szokások rabjai.

YongGuk részét még inkább döbbenten nézem végig, szinte már futnék felé és a karjaiba omolnék magányomban. Szerintem, ha végeztünk itt, akkor ruhástul állok be a zuhany alá, hogy kitisztítsam a fejemet. Tudom, hogy ez az album neki köszönhető, és a szöveget hallva, tudatosulva bennem a szavak, elszorul a szívem és egy kisebb sírógörcs lesz úrrá rajtam. Lépnem kell végre az Új felé, különben soha nem ismerem meg a boldogságot. A szerelmet YongGuk oldalán...

*** 1004 (Angel) ***