Huszonötezer *-*

...igen, megint egy ilyen poszttal érkezem, ahelyett, hogy valamelyik ficből hozzak Nektek folytatást. Tudom, de akkor sem tudok szó nélkül elmenni egy ilyen szám mellett, mert még magam sem fogtam fel, hogy itt tartunk, ilyen rövid idő alatt. A leglátogatottabb blogjaim közé tartozik ez a gyöngyszem, s Általatok egyre inkább azzá válik. Egy Gyöngyszemmé.

Tudom, eddig mindig azzal kezdtem, hogy mennyire hálás vagyok Nektek, mennyit jelentenek a Húgaim, akiket én csak "egyszerűen" Angyaloknak becézek, s most sem tenném másként, de... Igen, egy hatalmas DE. Ezúttal egy kicsit változtatok. 

Sokszor említettem már, hogy ha nincs egy bizonyos dolog, akkor soha nem vágok bele az írásba, s ha nincsenek mellettem az Angyalok, akkor talán még fel is adom. Nem is egyszer. Sokszor... számtalanszor. Úgy gondoltam, most egy kicsit "többet" adok magamból, hogy akik olvassák az írásaimat, egy kicsit úgy érezzék, ismernek is egy bizonyos szintig.

Nem, nem azzal fogom kezdeni, hogy mekkora a cipő méretem, vagy éppen mi volt a reggelim ma [momentán semmi, így nem is lehetne erre a kérdésre mit írni :o)]. Szóval, akinek ideje engedi, az készítsen be maga mellé egy adag popcornt - ha nem szereti, akkor mondjuk ropit vagy más rágcsálnivalót, teszem azt gumicukrot - és egy jó nagy pohár hűsítőt, ami épp a kedvence, mert lehet (sőt, mi több, biztos), hosszúra fog sikeredni ez a bejegyzés.

Kezdjük talán azzal, hogy miért épp 언니 (Unnie) az én írói álnevem, miért nem mondjuk az, amivel anyakönyveztek. Miért ne? :o) De a válasz igen egyszerű. Azért lett ez az írói nevem, mert a legtöbb személy, aki olvassa az írásaimat, jóval fiatalabb nálam, s így azt láttam a legegyszerűbbnek, hogy mindenki "Nővérkéje" leszek. Képletesen szólva. Egyszerű megjegyezni és voltaképpen imádok gondoskodni a nálam fiatalabbakról. Afféle "anyai ösztön" is egyben. Ha pedig mindenképp konkrét nevet szeretnék magamnak mint író, akkor az a magyar nevem "koreai" változata, Kim SungYeon. Ne kérdezzétek miért és hogyan, így alakult. :o) ...de maradjunk inkább az 언니-nál, mert azt jobban szeretem.

Talán arról még soha nem meséltem, hogy mi vitt arra rá, hogy leüssem az első betűt a billentyűzeten. Hm. Lehet, lesz, aki nevetni fog, de a tény az tény marad. Egy nagyon egyszerű, kakaós süti hozott össze az írással. Épp az említett édességet készítettem, amikor egy furcsa gondolat ütött szöget a fejemben, s mindenáron le kellett írnom. Ebből a gondolatból egy pikáns kis OneShot lett, amit annak idején megmutattam a legidősebb húgomnak... és igencsak elnyerte a tetszését. Aztán két nappal később az első OneShotot egy második és harmadik követett, míg végül megszületett életem első hosszabb írása, a Love like Oxygen, melynek "javított és bővített" változatát bárki elolvashatja. Aztán pedig egy másik hosszú lélegzetvételű fic látott napvilágot, mely most is íródik, s Ti is belekukkanthattok, ha nem vagytok esetleg rendszeres Olvasói. Az elsőhöz hasonlóan, ez is már egy átdolgozott verzió, amire egyre inkább vagyok büszke, mert több visszajelzés is azt mutatja, hogy megéri írni és folytatni. Na, vajon melyik fanfiction lehet? Hm. Elárulom: Forever with You, ami a B.A.P. és TS Entertainment köreiben forog.

Tehát igen, egy egyszerű kakaós sütiből indult az egész írás, ami mára már szenvedéllyé érett. Röpke három és fél év alatt. Szenvedélyesen szeretek írni és imádom úgy alakítani a szálakat, hogy a végén mégis váratlan eseményekkel zárjak le egy-egy történetet. A karaktereimet szeretem valós emberek jellemével felruházni, olykor még saját magam személyiségi jegyeit is felhasználom a szereplőim megalkotásában. Egy picit valósabbnak tudom éreztetni a képzelgést. Gyakran az életből vett / szerzett tapasztalataimat vetem papírra, s egyszerűen csak megváltoztatom a nevét az illetőnek, akivel megtörtént az eset. Többnyire velem. Igen. Sajnos vagy nem sajnos, sok viszontagságon mentem keresztül, több harcot kellett / és kell is megvívnom, de ettől lettem olyanná, amilyen most vagyok. Bármennyire nem tetszik néha a saját énem. Legnagyobb hibámnak azt tartom, hogy képtelen vagyok önző lenni. Képtelen vagyok a saját érdekeimet előtérbe helyezni, mert félek attól, hogy megbántom vagy ártok egy másik személynek. Még akkor sem megy, ha egy egyszerű filmet kell választani... na, de ne kanyarodjunk el annyira.

Szenvedélyesen szeretek írni és megannyi történet cikázik a fejemben, aminek papírra vetését pusztán egyetlen dolog akadályozza meg, ez pedig az időhiány. Nem, sok Íróval ellentétben nekem nem ihlethiányom szokott lenni, hanem idő. Ha önzőbb lennék, akkor valószínűleg jóval több időm jutna az írásra, de mivel említettem, hogy nem vagyok olyan típusú ember, így ettől a dologtól fosztom meg magam a leginkább. Ott, ahol igazán boldognak és szabadnak érzem magam. Az Írásban... vagy ahogy mondani szoktam, az Álmok megalkotásában.

Álmodozó lélek vagyok, miközben mégis két lábbal állok a földön és tudom, mindennek van határa. Néha annyira is két lábbal állok a földön, hogy a puszta kedvességet, ami felém irányul, azt sem hiszem el, csak egy álomnak tartom. Sajnos koromból adódóan is nehezen bízok már meg az emberekben, az eltelt és letaposott évek során túl sok fájdalom ért, amiből nagy nehézségek árán voltam képes csak felállni. A megannyi pofont a lelkemen viselem és néha van, hogy újra fel akarnak emészteni, de küzdök ellene. Az összes démonom ellen harcolok, azonban van olyan pillanat, amikor már tényleg ők bizonyulnak erősebbnek...s ilyenkor jön egy Angyal, aki mellém lép és segít felkelnem a sárból, s újra tudok a térdeimen támaszkodni.

Szándékosan nem azt írtam, hogy a lábaimon, mert még nem tartok ott. Még nem álltam fel az utolsó sérüléseimből (igen, több is van...), így még mindig csak a térdeimen támaszkodom, de szerencsére már nem négykézláb, lehajtott fejjel.

Hm...lassan elég lesz már ennyi negatív dologból, nem? :o) Olyan sok mindennek lehetne örülni, helyette én meg itt panaszkodom Nektek. Borzalom. Hagyjuk is az egészet, jó? Mit szóltok hozzá? Szerintem is! :o) Történik velem azért megannyi jó dolog, amik szerencsére feledtetni tudják a negatív eseményeket és melegséggel töltik fel az életemet. Többek között ilyen "dolog" az, mikor az Angyalaimmal beszélgetek egy hosszú nap végén. A napom legszebb pontja, mikor este a dolgom végeztével bebújok az ágyba, kényelembe helyezem magam és egy órát azzal tölthetek, hogy a közösségi hálón keresztül csevegünk pár szót... ahogyan a reggelem is attól szép, hogy ugyanúgy egy rövidke órám azzal telhet, hogy az egyikük szóval tart, míg beérek a munkahelyre. Igen, rengeteg pozitív és boldog esemény van az életemben, ami örömet okoz, s csupán ezek az okok azok, melyek még mindig itt tartanak, s melyekből képes vagyok minden nap erőt meríteni.

Egy mosoly. Egy csillogó szempár. Egy ölelés... vagy egy kedves szó. Másnak földi dolgok, nekem viszont felbecsülhetetlen értékkel bíró jelenségek. Mert annak nevezem ezeket a hétköznapi pillanatokat. Jelenségeknek...

Huh... Picit hosszúra sikerült, nemde? Dehogynem! Még hosszabbra is, mint terveztem, s mégsem meséltem annyit, mint amennyit szerettem volna. Akartok még egyáltalán tudni rólam bármit is? :o) Vagy inkább hagyjuk is az egészet? :o) Nyugodtan kérdezhettek is akár, ha szeretnétek még jobban megismerni, esetleg kíváncsiak vagytok a már említett "Új sztorikra" is, csak bátran, nem harapok! 

...s hogy ne legyen ez a bejegyzés sem olyan snassz! :o) Köszönöm Nektek, hogy velem vagytok, és azt is, hogy ezt a hosszú maszlagot végigolvastátok. Remélem, elég volt rá a nasi és az üdítő is! ;o) Köszönöm, hogy velem vagytok!

Milliószor Ölel és Csókol Titeket:

언니

Őt pedig csak azért a végére, mert egyszerűen imádom! *-* <3

Hyuk (VIXX)