A szerelem ereje (SHINee - TaeMin, Key, JongHyun) - 2. fejezet: Érzések útvesztője

Egyre kíváncsibban vártam, mikor érkezik vissza az ápolóm az ígért reggelivel. Már a gyomrom is hangosan korgott, de a gondozóm semmi jelét nem mutatta, hogy annyira sietne vissza hozzám. Legalább két percig bámultam az ajtót, de nem bukkant fel egyetlen szívdobbanásnyi időre sem. Végül, megunva az ápoló kutatását, inkább a délelőtti napfényben úszó égboltra néztem. Mit sem törődtem már az éhségemmel, valahogy abban a másodpercben elmúlt, ahogy felemeltem a fejemet. Fáradtan felsóhajtottam, miközben lassan pásztázni kezdtem az eget.

Emlékek tömkelege tört utat, megannyi villant fel egymás után, amik egyre kevésbé hagytak nyugodni. Az első igazi szerelem jutott az eszembe; mikor először töltöttük együtt az első éjszakáinkat. Felejthetetlen volt, ám most mégis ki akartam törölni minden pillanatát. Könnyek szöktek a szemembe fájdalmas merengésemtől, sietve kezdtem el őket felszárítani.

Alig egy lélegzetvételemmel később gyengéd szorítást éreztem a bal vállamon, hirtelen kaptam a fejemet a kézfej tulajdonosára. JongHyun álldogált mellettem, kikerekedett-érdeklődő-aggódó szemmel méricskélte az arcom minden rezdülését. Aprókat pislogtam fel rá, meglepett a váratlan felbukkanása és a tekintetében látszó aggodalom csak még vonzóbbá tette az egyébként sem elhanyagolható külsejét.

- Jól érzi magát, Kang kisasszony? – szólalt meg halkan, tenyere még mindig vállamon pihent.

- Öhm. – Újabb sóhaj szakadt fel belőlem, majd mancsára pillantottam, aztán ismét a mélybarna lélektükörbe vesztem bele. – A reggelim? – tereltem el rögvest a kényesnek induló témát.

- Tálalva – mosolyogta egyszavas válaszát, majd gyengéden végigsimított felkaromon és két lépést oldalazott. – A kert hátsó részében el is fogyaszthatja, Kang kisasszony – mutatott az említett irányba.

- Ott? – bukott ki belőlem, s erőteljes pislogásba kezdtem.

- Talán gond? – Kissé oldalra biccentett fejjel kérdezte.

- N-nem. Vagyis. Azaz. Én. Khm. Szóval. Szóval eddig még soha nem ettem ott.

- Ugyan miért nem? – szélesedett a kezdeti görbület, mire én is elmosolyodtam picit.

- Mert. Mert. Nemtudom – motyogtam végül lehajtott fejjel.

- Hm. Akkor itt az ideje, hogy kipróbáljuk! – csattant fel könnyelműen, majd már fogta is meg a tolókocsi markolatát és fordított rajtam egyet. – Mehetünk is.

- Rendben – fújtattam.

Összekulcsoltam a kezeimet az ölemben, és vártam, hogy az ápolóm szépen lassan a helyemre toljon, majd ott hagyjon magamra, míg elfogyasztom a szokásos reggelimet, ami ezúttal sem állt másból, csak egy vajas-lekváros pirítósból. Gondoltam én, de rosszul tettem. Nem, hogy nem hagyott magamra, de még velem szemben le is ült. Vigyázva betolt az asztalhoz, a combjaimra fektetett egy rongyot, majd ő is helyet foglalt a szemközti székben.

- Jó étvágyat, Kang kisasszony – hajolt meg udvariasan.

- Köszönöm, JongHyun-shi – fogadtam kívánságát, majd én is ugyanezen szavakkal biztattam az evésre. – Tojás? – néztem fel a tányérról, meglepett a tálalt étek. – Hol van a pirítósom?

- Néha nem árt egy kis változatosság – szorította ujjai közé az evőeszközt és már kezdett is falatozni a gőzölgő ételből.

- De én nem szeretem a tojást – ellenkeztem, miközben ide-oda piszkálgattam a tányéromon lévő sárgás valamit, ami leginkább egy adag áztatott kölesre hasonlított, amit zabkásával és némi sárgacurryvel fűszereztek és színeztek meg.

- Akkor bizony éhen marad, Kang kisasszony – s ezzel újabb falatot kapott be és vigyorgott rám elégedetten.

- Hogyan? – nyeltem le a felgyülemlő nyálamat, amit az illatfelhő okozott. – Ezt most tényleg komolyan mondta? – meresztgettem a pupilláimat JongHyunra.

- A lehető legkomolyabban, Kang kisasszony – bólintott, határozottság áradt szavaiból. – Kérésének eleget téve tálaltam a mai reggelit. Amennyiben Kang kisasszony nem kívánja elfogyasztani a tartalmas ételt, úgy a kisasszony éhen marad és legközelebb csak délben ehet valamit.

- Ide figyeljen, Kim JongHyun! – kaptam fel az ölemben heverő rongyot és az asztalra vágtam dühömben. – Nem fogja megmondani, hogy mikor és mit egyek! Azt kell elém raknia, amit a gyógytornász és a gondozók a vizsgálati eredményeimet látva összeállítottak nekem. Ez pedig a vajas pirítós némi lekvárral és meleg, gyümölcsös ízű tea. Hol van a pirítósom és a gyümölcsös tea helyett miért hozott mentás zöld teát? – Számonkérésem hatástalannak tűnt, mert hangos nevetésben tört ki, majd letette az evőeszközt és elém lépett.

- Kang kisasszony, tisztázzunk néhány dolgot, amivel lehet, még nincs tisztában.

- Mire céloz? – néztem mélyen a szemébe, miután kijjebb húzott az asztaltól és leguggolt elém.

- Arra Kang kisasszony, hogy én magam is gyógytornász vagyok, két diplomát szereztem a nyomorék emberek újra lábra állításából, illetve egyet a pszichológiai megfigyelésükből. Nos, a vajas pirítós nem éppen laktató étel, valamint ha már teát szeretne inni, akkor az lehetőleg zöld vagy fehér tea legyen, mert kevésbé hizlal, mert megköti a zsírsejteket, könnyíti az emésztést és nem utolsó sorban koffeinmentes. Úgyhogy, jó étvágyat a tojáshoz és a zöld teához!

- Én. Ezt. Nem. Eszem. Meg – taglaltam szavaimat, és arrébb löktem a tányéromat, majdnem felborítva ezzel a teáscsészémet.

- Akkor mehetünk is a szokásos foglalkozásra, igaz? – Lassan felegyenesedett, egy pillanatra sem megszakítva a szemkontaktust.

- Mi?! – visítottam fel ösztönösen. – Nem! Még nem reggeliztem.

- Míg itt vitatkoztunk a reggelijéről, addig vígan megehette volna azt, ami a tányérján pihent. De mivel a kisasszony csak ellenkezni volt képes, így az étel is kihűlt és a délelőtti foglalkozás ideje is esedékessé vált.

- De éhesen akkor sem vihet el a tornára! – makacskodtam.

- Hajlandó végre megreggelizni, vagy kénytelen lesz megvárni az ebédet és addig korgó gyomorral végrehajtani a feladatokat?

- Rendben – mordultam rá kissé erélyesebben. – Visszatolna? – kérdeztem alig hallhatóan néhány pillanattal később.

- Természetesen – mosolyodott el lágyan, majd vigyázva fordított egyet a széken és megint elém húzta a tányért.

- Köszönöm – dünnyögtem a tojást mustrálva.

Még egyszer utoljára felsóhajtottam, ezzel is kifejezve nem tetszésemet, majd felmarkoltam a pálcikákat és megkóstoltam az ízletesnek korántsem nevezhető eledelt. Lassan a számhoz emeltem, kicsit fintorogva szagoltam meg a parányi mennyiséget, majd a számba tettem a felvett adagot. Ellenkezésem rögvest tovaszállt, ahogy ízlelőbimbóimhoz ért a tojás, gondolkodás nélkül lapátoltam be a maradékot, szabályosan kinyaltam a porcelánt és egy morzsát sem voltam hajlandó hagyni belőle.

Miután megettem a teljes adag tojást, a teáscsészére fogtam és óvatosan a számhoz emeletem. Hörpintettem egyet, melegség járta át a testemet, ahogy az első korty lejutott a gyomromba, aztán még újabbakat kortyoltam, mire csak azt vettem észre, hogy teljesen kiürül a csésze és azt is üresen teszem vissza korábbi helyére.

- Ízlett? – hallottam meg az ápolóm hangját, ami hirtelen térített észhez, s feleszmélvén, tudatosult bennem, hogy minden elém rakott finomságot elpusztítottam.

- Öhm. Igen – feleltem némiképp zavarban.

- Örömmel hallom – vigyorogta, miközben felemelkedett a székből és megint mellém sétált. – Szeretne átöltözni a torna előtt vagy ebben a ruhában is megfelel a kisasszonynak?

- Jó leszek így is – szusszantottam.

- Rendben.

Megint elmosolyodott. Valahányszor ő nyerte a verbális párbajt, annyiszor húzódott felfelé ívelő görbület kissé telt ajkaira. Bennem pedig annyiszor mozdított meg valamit, amiről már oly’ rég megfeledkeztem. Miért? Miért vált ki belőlem egyáltalán bármit is? Mindig is nyomorék leszek és soha nem fogok már teljes életet élni senki oldalán sem. Szerettem volna viszonozni a mosolyát, de most képtelen voltam hasonlóképp reagálni.

- Rosszul érzi magát, Kang kisasszony? – féltéssel telt meg kérdése, rögvest leguggolt a lábamhoz és mindkét tenyerét a kézfejeimre helyezte. – Talán allergiás a tejszármazékokra? Esetleg a tea nem tett jót a kisasszonynak? Ilyen információkat nem tartalmaztak a vizsgálati eredményei. Mi történt? – szorította meg erősebben a kezeimet.

- Muszáj mindig bajomnak lenni? – keserűség áradt a hangomból, bármennyire leplezni szerettem volna az érzéseimet, nem tudtam álca mögé rejteni őket.

- Természetesen nem, viszont nekem muszáj megkérdeznem minden reakciójáról – reagált kimérten.

Néhány percig még szemeztünk egymással, majd megunva a szótlanságot, újfent felegyenesedett, és a hátam mögé ballagott. Visszatolt az épületbe, aztán egyenesen a tornáztató helyiségek felé vettük az irányt. Magam elé meredve vártam, hogy elérjünk a szokásos terembe, és kezdetét vegye az aktuális kínzásom, amit gyógytornának csúfoltak. Két órán keresztül fekszek egy ágyon mozdulatlanul és a fölém magasodó gondozó arra vár, hogy legalább kinyögjek egy fájdalomszót vagy ha mást nem, egy fintort megejtsek az érzéstől. Tudtam, hogy most sem lesz másként: nem lesz sem jajgatás, sem pedig grimasz. Rezzenéstelen két óra várt rám...