A szerelem ereje (SHINee - TaeMin, Key, JongHyun) - 2. fejezet: Érzések útvesztője

Egyre kíváncsibban vártam, mikor érkezik vissza az ápolóm az ígért reggelivel. Már a gyomrom is hangosan korgott, de a gondozóm semmi jelét nem mutatta, hogy annyira sietne vissza hozzám. Legalább két percig bámultam az ajtót, de nem bukkant fel egyetlen szívdobbanásnyi időre sem. Végül, megunva az ápoló kutatását, inkább a délelőtti napfényben úszó égboltra néztem. Mit sem törődtem már az éhségemmel, valahogy abban a másodpercben elmúlt, ahogy felemeltem a fejemet. Fáradtan felsóhajtottam, miközben lassan pásztázni kezdtem az eget.

Emlékek tömkelege tört utat, megannyi villant fel egymás után, amik egyre kevésbé hagytak nyugodni. Az első igazi szerelem jutott az eszembe; mikor először töltöttük együtt az első éjszakáinkat. Felejthetetlen volt, ám most mégis ki akartam törölni minden pillanatát. Könnyek szöktek a szemembe fájdalmas merengésemtől, sietve kezdtem el őket felszárítani.

Alig egy lélegzetvételemmel később gyengéd szorítást éreztem a bal vállamon, hirtelen kaptam a fejemet a kézfej tulajdonosára. JongHyun álldogált mellettem, kikerekedett-érdeklődő-aggódó szemmel méricskélte az arcom minden rezdülését. Aprókat pislogtam fel rá, meglepett a váratlan felbukkanása és a tekintetében látszó aggodalom csak még vonzóbbá tette az egyébként sem elhanyagolható külsejét.

- Jól érzi magát, Kang kisasszony? – szólalt meg halkan, tenyere még mindig vállamon pihent.

- Öhm. – Újabb sóhaj szakadt fel belőlem, majd mancsára pillantottam, aztán ismét a mélybarna lélektükörbe vesztem bele. – A reggelim? – tereltem el rögvest a kényesnek induló témát.

- Tálalva – mosolyogta egyszavas válaszát, majd gyengéden végigsimított felkaromon és két lépést oldalazott. – A kert hátsó részében el is fogyaszthatja, Kang kisasszony – mutatott az említett irányba.

- Ott? – bukott ki belőlem, s erőteljes pislogásba kezdtem.

- Talán gond? – Kissé oldalra biccentett fejjel kérdezte.

- N-nem. Vagyis. Azaz. Én. Khm. Szóval. Szóval eddig még soha nem ettem ott.

- Ugyan miért nem? – szélesedett a kezdeti görbület, mire én is elmosolyodtam picit.

- Mert. Mert. Nemtudom – motyogtam végül lehajtott fejjel.

- Hm. Akkor itt az ideje, hogy kipróbáljuk! – csattant fel könnyelműen, majd már fogta is meg a tolókocsi markolatát és fordított rajtam egyet. – Mehetünk is.

- Rendben – fújtattam.

Összekulcsoltam a kezeimet az ölemben, és vártam, hogy az ápolóm szépen lassan a helyemre toljon, majd ott hagyjon magamra, míg elfogyasztom a szokásos reggelimet, ami ezúttal sem állt másból, csak egy vajas-lekváros pirítósból. Gondoltam én, de rosszul tettem. Nem, hogy nem hagyott magamra, de még velem szemben le is ült. Vigyázva betolt az asztalhoz, a combjaimra fektetett egy rongyot, majd ő is helyet foglalt a szemközti székben.

- Jó étvágyat, Kang kisasszony – hajolt meg udvariasan.

- Köszönöm, JongHyun-shi – fogadtam kívánságát, majd én is ugyanezen szavakkal biztattam az evésre. – Tojás? – néztem fel a tányérról, meglepett a tálalt étek. – Hol van a pirítósom?

- Néha nem árt egy kis változatosság – szorította ujjai közé az evőeszközt és már kezdett is falatozni a gőzölgő ételből.

- De én nem szeretem a tojást – ellenkeztem, miközben ide-oda piszkálgattam a tányéromon lévő sárgás valamit, ami leginkább egy adag áztatott kölesre hasonlított, amit zabkásával és némi sárgacurryvel fűszereztek és színeztek meg.

- Akkor bizony éhen marad, Kang kisasszony – s ezzel újabb falatot kapott be és vigyorgott rám elégedetten.

- Hogyan? – nyeltem le a felgyülemlő nyálamat, amit az illatfelhő okozott. – Ezt most tényleg komolyan mondta? – meresztgettem a pupilláimat JongHyunra.

- A lehető legkomolyabban, Kang kisasszony – bólintott, határozottság áradt szavaiból. – Kérésének eleget téve tálaltam a mai reggelit. Amennyiben Kang kisasszony nem kívánja elfogyasztani a tartalmas ételt, úgy a kisasszony éhen marad és legközelebb csak délben ehet valamit.

- Ide figyeljen, Kim JongHyun! – kaptam fel az ölemben heverő rongyot és az asztalra vágtam dühömben. – Nem fogja megmondani, hogy mikor és mit egyek! Azt kell elém raknia, amit a gyógytornász és a gondozók a vizsgálati eredményeimet látva összeállítottak nekem. Ez pedig a vajas pirítós némi lekvárral és meleg, gyümölcsös ízű tea. Hol van a pirítósom és a gyümölcsös tea helyett miért hozott mentás zöld teát? – Számonkérésem hatástalannak tűnt, mert hangos nevetésben tört ki, majd letette az evőeszközt és elém lépett.

- Kang kisasszony, tisztázzunk néhány dolgot, amivel lehet, még nincs tisztában.

- Mire céloz? – néztem mélyen a szemébe, miután kijjebb húzott az asztaltól és leguggolt elém.

- Arra Kang kisasszony, hogy én magam is gyógytornász vagyok, két diplomát szereztem a nyomorék emberek újra lábra állításából, illetve egyet a pszichológiai megfigyelésükből. Nos, a vajas pirítós nem éppen laktató étel, valamint ha már teát szeretne inni, akkor az lehetőleg zöld vagy fehér tea legyen, mert kevésbé hizlal, mert megköti a zsírsejteket, könnyíti az emésztést és nem utolsó sorban koffeinmentes. Úgyhogy, jó étvágyat a tojáshoz és a zöld teához!

- Én. Ezt. Nem. Eszem. Meg – taglaltam szavaimat, és arrébb löktem a tányéromat, majdnem felborítva ezzel a teáscsészémet.

- Akkor mehetünk is a szokásos foglalkozásra, igaz? – Lassan felegyenesedett, egy pillanatra sem megszakítva a szemkontaktust.

- Mi?! – visítottam fel ösztönösen. – Nem! Még nem reggeliztem.

- Míg itt vitatkoztunk a reggelijéről, addig vígan megehette volna azt, ami a tányérján pihent. De mivel a kisasszony csak ellenkezni volt képes, így az étel is kihűlt és a délelőtti foglalkozás ideje is esedékessé vált.

- De éhesen akkor sem vihet el a tornára! – makacskodtam.

- Hajlandó végre megreggelizni, vagy kénytelen lesz megvárni az ebédet és addig korgó gyomorral végrehajtani a feladatokat?

- Rendben – mordultam rá kissé erélyesebben. – Visszatolna? – kérdeztem alig hallhatóan néhány pillanattal később.

- Természetesen – mosolyodott el lágyan, majd vigyázva fordított egyet a széken és megint elém húzta a tányért.

- Köszönöm – dünnyögtem a tojást mustrálva.

Még egyszer utoljára felsóhajtottam, ezzel is kifejezve nem tetszésemet, majd felmarkoltam a pálcikákat és megkóstoltam az ízletesnek korántsem nevezhető eledelt. Lassan a számhoz emeltem, kicsit fintorogva szagoltam meg a parányi mennyiséget, majd a számba tettem a felvett adagot. Ellenkezésem rögvest tovaszállt, ahogy ízlelőbimbóimhoz ért a tojás, gondolkodás nélkül lapátoltam be a maradékot, szabályosan kinyaltam a porcelánt és egy morzsát sem voltam hajlandó hagyni belőle.

Miután megettem a teljes adag tojást, a teáscsészére fogtam és óvatosan a számhoz emeletem. Hörpintettem egyet, melegség járta át a testemet, ahogy az első korty lejutott a gyomromba, aztán még újabbakat kortyoltam, mire csak azt vettem észre, hogy teljesen kiürül a csésze és azt is üresen teszem vissza korábbi helyére.

- Ízlett? – hallottam meg az ápolóm hangját, ami hirtelen térített észhez, s feleszmélvén, tudatosult bennem, hogy minden elém rakott finomságot elpusztítottam.

- Öhm. Igen – feleltem némiképp zavarban.

- Örömmel hallom – vigyorogta, miközben felemelkedett a székből és megint mellém sétált. – Szeretne átöltözni a torna előtt vagy ebben a ruhában is megfelel a kisasszonynak?

- Jó leszek így is – szusszantottam.

- Rendben.

Megint elmosolyodott. Valahányszor ő nyerte a verbális párbajt, annyiszor húzódott felfelé ívelő görbület kissé telt ajkaira. Bennem pedig annyiszor mozdított meg valamit, amiről már oly’ rég megfeledkeztem. Miért? Miért vált ki belőlem egyáltalán bármit is? Mindig is nyomorék leszek és soha nem fogok már teljes életet élni senki oldalán sem. Szerettem volna viszonozni a mosolyát, de most képtelen voltam hasonlóképp reagálni.

- Rosszul érzi magát, Kang kisasszony? – féltéssel telt meg kérdése, rögvest leguggolt a lábamhoz és mindkét tenyerét a kézfejeimre helyezte. – Talán allergiás a tejszármazékokra? Esetleg a tea nem tett jót a kisasszonynak? Ilyen információkat nem tartalmaztak a vizsgálati eredményei. Mi történt? – szorította meg erősebben a kezeimet.

- Muszáj mindig bajomnak lenni? – keserűség áradt a hangomból, bármennyire leplezni szerettem volna az érzéseimet, nem tudtam álca mögé rejteni őket.

- Természetesen nem, viszont nekem muszáj megkérdeznem minden reakciójáról – reagált kimérten.

Néhány percig még szemeztünk egymással, majd megunva a szótlanságot, újfent felegyenesedett, és a hátam mögé ballagott. Visszatolt az épületbe, aztán egyenesen a tornáztató helyiségek felé vettük az irányt. Magam elé meredve vártam, hogy elérjünk a szokásos terembe, és kezdetét vegye az aktuális kínzásom, amit gyógytornának csúfoltak. Két órán keresztül fekszek egy ágyon mozdulatlanul és a fölém magasodó gondozó arra vár, hogy legalább kinyögjek egy fájdalomszót vagy ha mást nem, egy fintort megejtsek az érzéstől. Tudtam, hogy most sem lesz másként: nem lesz sem jajgatás, sem pedig grimasz. Rezzenéstelen két óra várt rám...

Forever with You (B.A.P.) - 12. fejezet

Az MV-forgatása a tervekhez képest alakul, szerencsére időben kész leszünk vele, már csak néhány apró simítás és vágás van hátra, pontosan akkor fog a nagyközönség elé kerülni, amikorra az ki volt tűzve és be is volt harangozva. Hála a Fiúk kemény és erőteljes munkájának.

Minden nap a Banda mellett voltam, nem győztem vinni nekik a vizes palackokat vagy éppen a törölközőt, de akadt olyan pillanat is, hogy a kávét cipeltem tonnaszámra. Imádkoztam minden egyes reggel, hogy ne ájuljanak el két jelenet között, mert annyira kimerültek a sok munkától. JunHong és JongUp erőteljes bevezető tánca lehengerel újra és újra, szinte csak tátott szájjal bámulok rájuk, ahogy szinkronban mozognak a zenére. Arról nem beszélve, hogy mikor DaeHyun vágja ki a magas C-t, akkor a hideg fut végig a hátamon és mindenem beleremeg a tónusba. Nem is emlékszem, mikor éreztem utoljára ilyet egyetlen hanghullám hatására... vagyis igen. Pontosan emlékszem a napjára és arra is, aki mindezt kiváltotta belőlem.

Az utolsó nap végén is zombiként esünk át a dorm küszöbén, csak lerugdalják magukról a cipőiket, még ahhoz sincs energiájuk, hogy elpakolják őket. Ellenben a megszokott kanapéra zuhanás helyett, most mindenki a saját szobájába vonul. YongGukot és HimChant kivéve. Míg utóbbi elsőként veszi birtokba a fürdőszobát, addig előbbi a pamlagra hanyatlik és egyetlen elgyötört sóhajt enged ki magából. Én is vele sóhajtok.

Minden porcikámban érzem a kimerültséget és az erőltetettséget, minden egyes tagom megváltásért kiabál, éppen úgy, ahogy YongGuk teste üvölt az izomláztól és a görcstől. Megszabadulok magam is a lábbelimtől és a heverőig araszolok, majd némi habozás után lekucorodok YongGuk lába mellé. Lassan végignézek rajta, a szívem hatalmasat dobban a mellkasomban, ahogy elmerengek széles hátán, mely aprókat mozdul minden egyes beszívott levegőkor. Háta után fekete tincsein időzök, kis híján érzem az ujjaim között selyem puhaságú fürtjeit, akaratlanul veszek egy mély levegőt. Végül arcélén ragadok le tekintetemmel, lehunyt szemhéjai olykor megremegnek, résnyire tárt ajkait látva önkéntelenül harapom meg alsó ajkamat, és szárad ki azonnal a szám, ahogy egy csókunkra gondolok.

- Noona – pihegi alig hallhatóan, mire közelebb hajolok arcához.

- Igen? – suttogom fülébe.

Azonban választ már nem kapok, csak egy szorítást érzek meg a derekam felett, majd már csak arra eszmélek, hogy a hátamon fekszek és YongGuk tökéletes közelségben fekszik felettem. Újult erővel, mintha a korábbi fáradtsága elillant volna, és teste megtelt volna az Univerzum összes energiájával.

- Yong... Guk? – nyelek egy nagyot döbbenetemben, a szívem a torkomba ugrik és heves dübörgésbe kezd a nyelőcsövemben.

- Cssh. – Ezzel már ajkaimon is landolt telt szája, ami észveszejtő csókba hív a következő szívdobbanásomkor.

Engedek. Engedek YongGuknak és a saját érzéseimnek is. Ösztönösen kulcsolom át hosszú nyakát, aztán húzom is lejjebb magamhoz, hogy még közelebb érezhessem a forróságot, ami YongGukból árad szüntelen. A csókba sóhajtok, ahogy a vágy fokozódik mindkettőnkben.

Bal kezét arcomra csúsztatja és lágyan cirógatni kezdi a bőrömet, jobb tenyerét pedig érzéki mozdulattal vezeti végig testemen, egészen csípőmtől indulva a vállamig bezárólag végigsimít rajtam. Beleremegek a gyengédségbe, halkan felnyögök, amikor még egyszer megismétli a korábbi mozdulatot, a csókba mosolyog. Képtelen vagyok neki ellenállni, elveszítem a maradék józan eszemet is a közelében.

Elindulok jobb kezemmel a hátán, körmeimmel óvatosan végigszántok lüktető izmain, míg végül elérek pólója aljáig és bőrén kezdek tovább garázdálkodni. Ellenben YongGukot sem kell félteni, ahogy megérzi körmeimet derekánál karmolászni, hasonlóképp keresi meg felsőm vékonyabb részeit, ahol észrevétlenül bekíváncsiskodhat az anyag alá. Újfent összerezzenek az érintéstől, és újabb visszafogott nyöszörgések szakadnak fel belőlem reakció gyanánt.

- YongGuk – nyögök fel két mélyebb és vadabb csók között, viszont partneremnek egy cseppet sem akaródzik megállni.

- Cssh. Most ne. Most ne állíts meg – zihálja nyakamba, majd szemfogait érzem meg egy gondolat múltán, melyeket vigyázva mélyeszt nyakszirtembe.

- Yong. YongGuk. Ah – nyögdécselem, ahogy körmeimet lapockáiba vájom az újabb harapás pillanatában.

Egyetlen magabiztos ajtócsapódás az, aminek köszönhetően az utolsó utáni másodpercben szétreppenünk és rémülten ülünk egymás mellett a pamlagon. A leader kissé zilált tincsekkel, melyek az én stílusjegyeimet tükrözik erőteljesen vissza, én pedig két - korántsem nevezhető apró – folttal a nyakam felső és alsó részén büszkélkedhetem. Nem győzöm takargatni, de sajnos nem akkora a tenyerem, hogy egyszerre fedjem le az árulkodó jeleket. Vagy az egyik, vagy a másik látszik ki az ujjaim alól. A lebukás ezúttal biztos lesz, hiába tudnak rólunk a Tagok. Mégsem lenne helyénvaló a nappali kellős közepén egymásnak esni, akkor már inkább szobát kellene bérelnünk egy eldugottabb panzióban, vagy legalább az én lakrészemen megejteni a pásztorórákat.

- Megzavartam valamit? – csoszog előre a Csapat második legidősebb tagja, miközben fekete tincseiről  szárítgatja a törölközőjével a felesleges nedvességet.

- Hah? – bukik ki belőlem, ahogy HimChanra kapom a fejemet. – Hogy mit csináltál? – rebegtetem pilláimat ártatlannak tűnő arccal.

- Ugyan már, Noona! – Könnyedén legyint egyet szabadon lévő kezével, majd gyanúsan végigmér mindkettőnket. – Hát jó – fújtat egyet, majd egy vállrántás múltán hátat fordít nekünk és a hálójába vonul.

- Te ezt most értetted? – fordulok YongGuk felé, remélve, hogy ő több információval rendelkezik nálam.

- Nem – mosolyogja válaszát. – Akkor? – közelebb csusszan hozzám, majd bal karját átveti jobb vállamon és magához húz.

Fejem a mellkasán koppan, amint könnyű szerrel ránt egyet rajtam; hallom, ahogy dübörög a szíve a bordái között, az én szívem is hamar felveszi ugyanazt a ritmust, s egy ütemre kezd kalapálni az övével. Felsóhajtok, ahogy belefeledkezem a lüktetésbe, ujjaival erősebben szorít a vállamra és a milliméternél is kevesebb távolságot is megszünteti testeink között.

- Megígéred, hogy ezt még befejezzük? – súgja tincseimre, majd apró puszit hint fejbúbomra.

- Hm? – emelem meg a fejemet kicsit, éppen csak annyira, hogy tekinteteink találkozhassanak, államat megtámasztom kulcscsontján.

- Ugye ezt még~

- Noona! Noona!

JunHong nyomában a másik négy sráccal rongyol kifelé a szobájából, a kezében szorongatva a zenelejátszóját és egy ötéves kisgyerekként vigyorog rám. YongGuk nehézkesen lazít a szorításán, majd enged is el fogságomból, morcosan néz végig a banda tagjain, szinte már látom, hogy sorban fojtaná mindegyiket a reggeli kávéjába, miután betömte a szájukat a fánkjukkal.

- Igen, Picúr? – nézek a fölém magasodó JunHongra, s újfent megállapítom, hogy ideje lesz beszereznem egy sámlit, ha egyszer arra lesz szükségem, hogy tarkón vágjam. – Mit szeretnél?

- Mutatni neked valamit, Noona! – válaszol JunHong helyett DaeHyun, akinek csak úgy ragyognak a szemei az izgatottságtól.

- Igen? Mit szeretnétek mutatni? – ülök fel kíváncsian, és egyszerre fikszírozom az apró elektromos kütyüt és a fiúk arcait. – Na? Mi lenne az?

- De addig nem mehetsz el, amíg nem mondod el a véleményedet! – fenyeget meg játékosan JongUp, mire mindannyian elnevetjük magunkat.

- Na! Elég lesz a játékból, add azt ide! – nyúlok a lejátszó felé, JunHong készségesen és szélesen vigyorogva adja a kezembe az eszközt.

Boldogan felszusszantok, miközben kijjebb fészkelem magam a pamlagon, aztán az ölembe teszem az elektronikai eszközt és bedugom a füldugót a fülembe. JongUp kettőt pötyög a szerkezeten, a zene pedig felcsendül egyetlen lélegzetvételemmel később.

Azonnal megremeg a belsőm, ahogy meghallom YongGuk bizsergető hangját, a szívem a torkomba szökik és heves dübörgésbe kezd odafent. Újra és újra nagyot kell, nyeljek, különben óvatlanul indul meg a nyálam a szám sarkából. Elalélok. Egyszerűen magával ragad a dal, ellenben, mikor YongGuk részéhez érünk, újfent összeakad a pillantásunk.

Elveszek ebben a lélektükörben, YongGuk szeme és fülemben duruzsoló hangja csak olaj a tűzre. A szövegről már inkább nem is beszélek. Vadító. Szexi. Ámulatba ejtő. Keresném sorban a szavakat, de alig találom őket lányos zavaromban. JunHong raprésze pedig... igen. Az ő szövege is hagy némi kivetnivalót maga után. Ha nem az Öcsémként tekintenék rá, hanem egy fiatal férfit látnék benne, akkor bizony komoly bajba kerülnék.

Az utolsó mondat hallatán mélyet lélegzem. Vigyázva kiveszem a fülhallgatókat, kikapcsolom a lejátszót, majd egyetlen szó vagy reakció nélkül visszaadom azt jogos tulajdonosának. Persze a Srácok tűkön ülve várják, hogy végre kifejtsem a véleményemet, de képtelen vagyok megszólalni. Főleg úgy nem, hogy még mindig hallom YongGuk szavait a fejemben visszhangzani, és alig várom, hogy huzamosabb ideig maradjunk kettesben és végre kiélvezhessünk minden egyes (és kettes) szabadon töltött másodpercet. Úgy, hogy senki nem akadályoz vagy szakít félbe minket.

- Na? – szólal meg elsőként YoungJae, érdeklődve méricskéli arcvonásaimat, én viszont minden erőmmel kerülöm a pillantását. – Mit szólsz, Noona? – kérdez lényegesebben.

- Aham – motyogom az orrom alatt, miközben az órámra pillantok. – Ideje lesz mennem – dünnyögöm a mutatót mustrálva.

- Ennyivel nem úszod meg, Noona! – DaeHyun parancsol rám, de ezt a parancsot is igyekszem figyelmen kívül hagyni.

- Aham. Khm. Jó – mormogom érthetetlenül.

- Egy picit bővebben? – unszol ezúttal HimChan is, egyszer YongGukra sandít, egyszer pedig rám néz.

- Hát. Jó. Tényleg kitettetek magatokért – húzom biztató mosolyra a számat, de látom rajtuk, hogy ez még mindig nem elegendő válasz, tényleg nem fogom megúszni.

- Noona – YongGuk szakít ki hosszas merengésemből, rá végképp nem merek nézni.

Bárhogy is igyekszek menekülni a Fiúk elől, kudarcba fullad minden próbálkozásom. Ha tetszik, ha nem, meg kell osztanom velük a gondolatomat, akármennyire is hathat az perverznek vagy erotikával túlfűtöttnek. Összeszedem minden bátorságomat, majd miután az öt álldogáló tagokon vezetem végig a pillantásomat, YongGuk összekulcsolt kézfejein állapodom meg. Talán mintha egy kissé idegesnek tűnne.

- Ha nem lennénk ebben a szituációban és én nem az lennék, aki jelen pillanatban vagyok, akkor azt mondanám, hogy – egy másodpercre fellélegzem, majd egy szuszra kimondok mindent. – Akkor sorban, a pólótoknál fogva ragadnálak meg titeket és vonszolnálak el a legközelebbi vízszintes, esetleg függőleges felületig, hogy felpréseljem rá az illetőt.

- Ejha – kuncog YoungJae.

- Jesszus! Nem vagyok ép, hogy én ezt mondtam nektek! – felugrok a pamlagról és menekülni kezdek, azonban egy erős kéz megállít benne. – Hah? – pislogok a vékony hosszú ujjakra és a kissé csontos csuklóra.

- Sietsz valahova? – simogatja meg kézfejemet két ujjával a leader, felsóhajtok az érzéstől.

- Ideje lesz mennem, holnap újabb kemény munka veszi kezdetét – felelem némi csalódottsággal telve, ahogy YongGuk is némiképp kedvtelenné válik.

- Kikísérlek.

Egy pillanatra rászorít a kezemre, majd ő is felegyenesedik a heverőről és lassan támogatni kezd kifelé a nappaliból. A maradék öt srác is szorosan követ minket, akaratlanul mosolyodom el a látványtól. Díszkíséret nekem. Édespofák.

Az ajtóhoz érve mind lecövekelünk, szembe fordulok velük. Elsőként HimChan lép közelebb hozzám, magához ölel, majd megkapva a két puszit, már hátrál is. YoungJae és DaeHyun kettős ölelésbe von, belebújok a hosszú karokba, élvezem ezt a különleges bánásmódot. Az énekes pacsirták után JongUp következik, akivel a legrövidebb a búcsúzási rituálénk, végül JunHongot kell kis híján pajszerral lefejteni rólam, de sikerül. Nagy nehezen ugyan, de elengedi a testemet.

Néhány percig még szótlanul bámuljuk egymást mind a heten, noha én inkább csak tétlenül ácsorgok, szeretnék YongGuktól is illően elköszönni, viszont nem túlzottan vágyom rá, hogy a többiek asszisztáljanak hozzá. A leader picit megköszörüli a torkát, amit a Fiúk egyöntetűen visszafogott figyelmeztetésnek vesznek. Tökéletes szinkronban vágják magukat derékszögbe, majd a lehető legrövidebb úton és módon iszkolnak el a hálóikba. Kettesben maradunk.

- Ennyire félnek tőled? – mosolygok YongGukra, ahogy kissé beharapom alsó ajkamat és oldalra biccentem a fejemet.

- Nem mondanám. Csak szeretnek parancsot teljesíteni – elégedetten vigyorog rám válaszul.

- Oh. Értem.

- Gyere ide – nyúl felém egy édes, felfelé ívelő görbület kíséretében, s már araszolok is imádott leaderem karjaiba.

Magabiztosan ölel magához, belebújok a nyakába és hosszan belélegzem mámorító illatát. Elvarázsol. Lassanként tényleg elhiszem, hogy YongGuk oldalán valóban lehetőségem lesz megtalálni a határtalan boldogságot, mert az effajta szerelmet bizony ki kell érdemelni. De vajon nekem mégis mivel sikerült kiérdemelnem egy ilyen férfi figyelmét és szerelmét? És mégis miért várom annyira a turnét és a közös lakosztályt velük...? Vagy éppen a lopott, meghitt pillanatokat az ismeretlen városokban...?

Huszonötezer *-*

...igen, megint egy ilyen poszttal érkezem, ahelyett, hogy valamelyik ficből hozzak Nektek folytatást. Tudom, de akkor sem tudok szó nélkül elmenni egy ilyen szám mellett, mert még magam sem fogtam fel, hogy itt tartunk, ilyen rövid idő alatt. A leglátogatottabb blogjaim közé tartozik ez a gyöngyszem, s Általatok egyre inkább azzá válik. Egy Gyöngyszemmé.

Tudom, eddig mindig azzal kezdtem, hogy mennyire hálás vagyok Nektek, mennyit jelentenek a Húgaim, akiket én csak "egyszerűen" Angyaloknak becézek, s most sem tenném másként, de... Igen, egy hatalmas DE. Ezúttal egy kicsit változtatok. 

Sokszor említettem már, hogy ha nincs egy bizonyos dolog, akkor soha nem vágok bele az írásba, s ha nincsenek mellettem az Angyalok, akkor talán még fel is adom. Nem is egyszer. Sokszor... számtalanszor. Úgy gondoltam, most egy kicsit "többet" adok magamból, hogy akik olvassák az írásaimat, egy kicsit úgy érezzék, ismernek is egy bizonyos szintig.

Nem, nem azzal fogom kezdeni, hogy mekkora a cipő méretem, vagy éppen mi volt a reggelim ma [momentán semmi, így nem is lehetne erre a kérdésre mit írni :o)]. Szóval, akinek ideje engedi, az készítsen be maga mellé egy adag popcornt - ha nem szereti, akkor mondjuk ropit vagy más rágcsálnivalót, teszem azt gumicukrot - és egy jó nagy pohár hűsítőt, ami épp a kedvence, mert lehet (sőt, mi több, biztos), hosszúra fog sikeredni ez a bejegyzés.

Kezdjük talán azzal, hogy miért épp 언니 (Unnie) az én írói álnevem, miért nem mondjuk az, amivel anyakönyveztek. Miért ne? :o) De a válasz igen egyszerű. Azért lett ez az írói nevem, mert a legtöbb személy, aki olvassa az írásaimat, jóval fiatalabb nálam, s így azt láttam a legegyszerűbbnek, hogy mindenki "Nővérkéje" leszek. Képletesen szólva. Egyszerű megjegyezni és voltaképpen imádok gondoskodni a nálam fiatalabbakról. Afféle "anyai ösztön" is egyben. Ha pedig mindenképp konkrét nevet szeretnék magamnak mint író, akkor az a magyar nevem "koreai" változata, Kim SungYeon. Ne kérdezzétek miért és hogyan, így alakult. :o) ...de maradjunk inkább az 언니-nál, mert azt jobban szeretem.

Talán arról még soha nem meséltem, hogy mi vitt arra rá, hogy leüssem az első betűt a billentyűzeten. Hm. Lehet, lesz, aki nevetni fog, de a tény az tény marad. Egy nagyon egyszerű, kakaós süti hozott össze az írással. Épp az említett édességet készítettem, amikor egy furcsa gondolat ütött szöget a fejemben, s mindenáron le kellett írnom. Ebből a gondolatból egy pikáns kis OneShot lett, amit annak idején megmutattam a legidősebb húgomnak... és igencsak elnyerte a tetszését. Aztán két nappal később az első OneShotot egy második és harmadik követett, míg végül megszületett életem első hosszabb írása, a Love like Oxygen, melynek "javított és bővített" változatát bárki elolvashatja. Aztán pedig egy másik hosszú lélegzetvételű fic látott napvilágot, mely most is íródik, s Ti is belekukkanthattok, ha nem vagytok esetleg rendszeres Olvasói. Az elsőhöz hasonlóan, ez is már egy átdolgozott verzió, amire egyre inkább vagyok büszke, mert több visszajelzés is azt mutatja, hogy megéri írni és folytatni. Na, vajon melyik fanfiction lehet? Hm. Elárulom: Forever with You, ami a B.A.P. és TS Entertainment köreiben forog.

Tehát igen, egy egyszerű kakaós sütiből indult az egész írás, ami mára már szenvedéllyé érett. Röpke három és fél év alatt. Szenvedélyesen szeretek írni és imádom úgy alakítani a szálakat, hogy a végén mégis váratlan eseményekkel zárjak le egy-egy történetet. A karaktereimet szeretem valós emberek jellemével felruházni, olykor még saját magam személyiségi jegyeit is felhasználom a szereplőim megalkotásában. Egy picit valósabbnak tudom éreztetni a képzelgést. Gyakran az életből vett / szerzett tapasztalataimat vetem papírra, s egyszerűen csak megváltoztatom a nevét az illetőnek, akivel megtörtént az eset. Többnyire velem. Igen. Sajnos vagy nem sajnos, sok viszontagságon mentem keresztül, több harcot kellett / és kell is megvívnom, de ettől lettem olyanná, amilyen most vagyok. Bármennyire nem tetszik néha a saját énem. Legnagyobb hibámnak azt tartom, hogy képtelen vagyok önző lenni. Képtelen vagyok a saját érdekeimet előtérbe helyezni, mert félek attól, hogy megbántom vagy ártok egy másik személynek. Még akkor sem megy, ha egy egyszerű filmet kell választani... na, de ne kanyarodjunk el annyira.

Szenvedélyesen szeretek írni és megannyi történet cikázik a fejemben, aminek papírra vetését pusztán egyetlen dolog akadályozza meg, ez pedig az időhiány. Nem, sok Íróval ellentétben nekem nem ihlethiányom szokott lenni, hanem idő. Ha önzőbb lennék, akkor valószínűleg jóval több időm jutna az írásra, de mivel említettem, hogy nem vagyok olyan típusú ember, így ettől a dologtól fosztom meg magam a leginkább. Ott, ahol igazán boldognak és szabadnak érzem magam. Az Írásban... vagy ahogy mondani szoktam, az Álmok megalkotásában.

Álmodozó lélek vagyok, miközben mégis két lábbal állok a földön és tudom, mindennek van határa. Néha annyira is két lábbal állok a földön, hogy a puszta kedvességet, ami felém irányul, azt sem hiszem el, csak egy álomnak tartom. Sajnos koromból adódóan is nehezen bízok már meg az emberekben, az eltelt és letaposott évek során túl sok fájdalom ért, amiből nagy nehézségek árán voltam képes csak felállni. A megannyi pofont a lelkemen viselem és néha van, hogy újra fel akarnak emészteni, de küzdök ellene. Az összes démonom ellen harcolok, azonban van olyan pillanat, amikor már tényleg ők bizonyulnak erősebbnek...s ilyenkor jön egy Angyal, aki mellém lép és segít felkelnem a sárból, s újra tudok a térdeimen támaszkodni.

Szándékosan nem azt írtam, hogy a lábaimon, mert még nem tartok ott. Még nem álltam fel az utolsó sérüléseimből (igen, több is van...), így még mindig csak a térdeimen támaszkodom, de szerencsére már nem négykézláb, lehajtott fejjel.

Hm...lassan elég lesz már ennyi negatív dologból, nem? :o) Olyan sok mindennek lehetne örülni, helyette én meg itt panaszkodom Nektek. Borzalom. Hagyjuk is az egészet, jó? Mit szóltok hozzá? Szerintem is! :o) Történik velem azért megannyi jó dolog, amik szerencsére feledtetni tudják a negatív eseményeket és melegséggel töltik fel az életemet. Többek között ilyen "dolog" az, mikor az Angyalaimmal beszélgetek egy hosszú nap végén. A napom legszebb pontja, mikor este a dolgom végeztével bebújok az ágyba, kényelembe helyezem magam és egy órát azzal tölthetek, hogy a közösségi hálón keresztül csevegünk pár szót... ahogyan a reggelem is attól szép, hogy ugyanúgy egy rövidke órám azzal telhet, hogy az egyikük szóval tart, míg beérek a munkahelyre. Igen, rengeteg pozitív és boldog esemény van az életemben, ami örömet okoz, s csupán ezek az okok azok, melyek még mindig itt tartanak, s melyekből képes vagyok minden nap erőt meríteni.

Egy mosoly. Egy csillogó szempár. Egy ölelés... vagy egy kedves szó. Másnak földi dolgok, nekem viszont felbecsülhetetlen értékkel bíró jelenségek. Mert annak nevezem ezeket a hétköznapi pillanatokat. Jelenségeknek...

Huh... Picit hosszúra sikerült, nemde? Dehogynem! Még hosszabbra is, mint terveztem, s mégsem meséltem annyit, mint amennyit szerettem volna. Akartok még egyáltalán tudni rólam bármit is? :o) Vagy inkább hagyjuk is az egészet? :o) Nyugodtan kérdezhettek is akár, ha szeretnétek még jobban megismerni, esetleg kíváncsiak vagytok a már említett "Új sztorikra" is, csak bátran, nem harapok! 

...s hogy ne legyen ez a bejegyzés sem olyan snassz! :o) Köszönöm Nektek, hogy velem vagytok, és azt is, hogy ezt a hosszú maszlagot végigolvastátok. Remélem, elég volt rá a nasi és az üdítő is! ;o) Köszönöm, hogy velem vagytok!

Milliószor Ölel és Csókol Titeket:

언니

Őt pedig csak azért a végére, mert egyszerűen imádom! *-* <3

Hyuk (VIXX)