Chances (BTS JungKook, NamJoon) - 14. Döntések

- És a barátját is – folytatja JungKook a megkezdett gondolatomat. – Bár most már mindketten másik nevet használnak, hogy ne találjanak rájuk, de igen. Ismerem őket. LeeTeuk és YeSung volt az, aki segített nekem.

- Ye... Sung... – pihegem teljes döbbenetben úszva, alig bírom felfogni JungKook szavait. – És... és... LeeTeuk... Teukkie... – hebegem, s érzem, hogy ellenkező irányban kezdem rázni a fejemet, el nem fogadva a tényeket.

- Akkor? Kiengedsz? – szakít ki mélázásomból JungKook félénk hangja, mire sietve megrázom a fejemet és ránézek.

- Nem lehet. Sajnálom, JungKook... nem tehetem. Egyedül semmiféleképpen nem mehetsz ki az intézményből.

- Akkor kísérj el – csillan fel szemében egy halvány reménysugár, az én szívem pedig elszorul a továbbiaktól. – Találkozhatsz YeSunggal és LeeTeukkal is. Ha akarod, akkor mindkettejükkel vagy csak az egyikükkel.

- Ez nem ilyen egyszerű, JungKook – sóhajtok fel nehézkesen, nem tudom, hogy az eszemre vagy inkább a szívemre hallgassak inkább.

Ha most beleegyezem JungKook kérésébe, akkor a szívem tanácsát követem, s én magam is hozzá hasonlóan tennék. De ha az eszemre figyelek, akkor egyáltalán nem engedem ki, de még kísérettel sem szívesen hagyom kilépni az utcára. Meglehet, hogy tud magára vigyázni, hiszen az elszántsága éppen erről tanúskodik, ahogyan a bekerülése napján is két biztonsági őrnek kellett őt letepernie, hogy meg tudják őt fékezni. Egyedül NamJoon volt az, aki bírt a haragjával és a benne rejlő erővel.

Hirtelen belém hasít az érzés, hogy NamJoon mellett biztonságban lehetne JungKook is, elvégre én is mindig tökéletes biztonságban érzem magam mellette. Ráadásul, ha eldurvulnának a dolgok, akkor NamJoon is meg tudná védeni magát bárkivel szemben. Ellépek JungKooktól és visszasétálok az ágyához. Meredten és egyben kíváncsian figyeli minden rezdülésemet, szinte alig vesz levegőt, mellkasa sem moccan, ahogyan szempillája sem rebben. Tökéletes megfigyelő, mintha erre képezték volna ki.

- Nagyon sokat kérsz tőlem, JungKook, ugye tudod? – Végignézek a fiú alakján, aki magasztosan emeli meg fejét, hogy ezzel is megpróbálja akaratát érvényesíteni velem szemben.

- Csak felelj. Igen vagy nem? – súgja monoton hangon.

- Ha most azt mondom, hogy nem, akkor erővel fogod elérni az akaratodat? – Mindkét tenyeremmel megtámaszkodom a hátam mögött, lábaimat keresztbe fonom, s úgy nézem JungKook arcát. – Ha nemet mondok, akkor képes vagy elszökni az intézményből?

- Beszéljünk a másik opcióról – javasolja, miközben megtámaszkodik az ablak belső párkányán, lesöpörve onnan néhány magazint és képregényt.

- Ha beleegyezem, hogy elhagyd az intézményt? – bólint magabiztosan. – Mi a biztosíték arra, hogy valóban visszajössz dolgod végeztével? Honnan tudhatom, hogy nem versz át, nem csapsz be?

- Honnan tudhatom ugyanezt én is? Nem fogod megakadályozni? Vagy akár megtiltani?

- Látod? Mindketten bizalmatlanok vagyunk a másikkal szemben... – jegyzem meg csendesen, ahogy tenyereimet combjaimon helyezem el, és mélyen JungKook szemébe nézek. – Te nem bízol bennem, ahogyan én sem bízom benned. Így nehéz lesz dűlőre jutnunk, nem gondolod?

- Ha meggyőzöl az ellenkezőjéről, akkor nem lesz olyan nehéz... – húzza gyermeki mosolyra ajkait, s közben összefonja végtagjait a mellkasa előtt.

- Talán te a szavadat adnád? Megígérnéd, hogy tizenkét órán belül visszatérsz az intézmény falai közé? – kérdem félve.

JungKook ellöki magát a párkánytól és megfontolt léptekkel ballag hozzám. Leguggolva elém teljesen elmélyíti a szűnni nem akaró szemkontaktust, majd jobb kezét az összekulcsolt ujjaimra helyezi. Megszorítja őket, s tudom, hogy ez csakis egyetlen dolgot jelenthet. A bizalmába szeretne fogadni, de ő maga sem érti még, menni fog-e, vagy egyáltalán képes lesz-e rá. Szeretné, de mégis tart tőlem, mert nem ismer és nem tudhatja a szándékaimat sem. Lehet, azt mondtam neki, segíteni szeretnék rajta, de biztosan ő maga sem érzi. Hogyan is érezhetné, hiszen alig két napja lettem az élete része? Lazítok ujjaim szorításán, majd elengedve a kezeimet, közéjük fogom JungKook mancsát. Elmosolyodik, bátortalan, ám mégis kedves görbület kúszik ajakpárjára. Korábban lehet, tartottam tőle kissé, de ilyen közel kerülve hozzá, valahogy elmúlnak a félelmeim.

- Mielőtt döntést hozok, beszélnem kell valakivel a terveidről...

- Nem bízol bennem – süti le szemeit csalódottan.

- Most nem a bizalomról van szó, JungKook. A bekerülésed óta én felelek érted. Nekem kell gondoskodnom arról, hogy ne kövesd el még egyszer ugyanazt a hibát. Így jól meg kell fontolnom, hogy miként döntök a te sorsodról, JungKook.

- Soha nem fog kiderülni...

- Lehet, de a lelki ismeretemmel akkor is el kell számolnom.

- Jól van... – szusszant fel, aztán elengedi a kezemet és hátrál tőlem három lépést.

Még néhány pillanatig szemezek JungKookkal, aztán felegyenesedek a matracról és az ajtóig ballagok. Nem fogom meg elsőre a kilincset, valamiért nehezen veszem rá magam a távozásra. S ahogy azt a megérzésem sugallta, JungKook sem tud olyan könnyen elengedni.

- HyeJung? – szól utánam halkan.

- Igen? – Félfordulatot véve nézek vissza a fiatal fiúra, akinek külseje magabiztosságot és egyben gyermekiességet is sugároz. Lehet, ha nem lennének olyan erősek az érzéseim NamJoon iránt, képes lenne most ez a fiú könnyedén magába szédíteni. – Tehetek még valamit érted, JungKook?

- Bárhogy is döntesz... – enged ki egy mély sóhajt magából, aztán folytatja. – Hálásan köszönöm. Azt is, hogy meghallgattál.

- Nincs mit – mosolyodom el őszintén, és a görbület rögvest viszonzásra lel JungKook által. – Most megyek.

Ezzel biccent egyet, és már nyúlok is a kilincsért, hogy elhagyjam a szobáját. Kilépve a közlekedőre, máris száguldani kezdenek a gondolataim. Tudom, hogy nem lenne helyes beleegyeznem JungKook kérésébe, de ha az ő helyzetébe képzelem magam, és felidézem a rég múlt történéseit, én is mindent elkövettem volna, hogy az a nyomorult féreg megfizessen. Ám, ahogy az igazgató is mindig egyértelműen a tudtomra hozta, a bosszú nem megoldás. Hiába bosszulom meg a sérelmeimet, azzal nem hozom vissza az elvesztett éveimet és a fájdalmam sem lesz semmivé. A múlton nem tudok változtatni. Én viszont mégis megtenném most. JungKook helyében addig nem nyugodnék, amíg nem tudnám mindet a föld alatt.

Mire a végére érek saját eszmefuttatásomnak, fel is érek a szobámhoz. Lerugdalom a cipőimet, aztán a kanapéra dobom magam, hogy elnyúlva rajta kifújhassam magam. Szinte még át sem adom magam az érzésnek, amikor puha ujjbegyek érnek a gerincemhez és lassú mozdulattal simítják végig testemet. Ösztönösen elmosolyodom, még így ruhán keresztül is tökéletesen felismerem az ujjbegyek tulajdonosát. Megemelve szemhéjaimat, egy mogyorószín tekintettel találom magam szemben. A másodperc tört része alatt válok rabjává.

- Szép napot, Jagiya... – vezeti végig két ujját arcélemen, majd teljes tenyerét rásimítja bőrömre.

- És te? – hunyom le szememet ugyanebben a pillanatban.

- Gondoltam, beugrom hozzád egy kicsit.

- Korán jöttél... – jegyzem meg, ahogy felegyenesedem és alkarjaimra helyezem a súlypontomat. – Vagy az együtt alvás alól szándékozod kihúzni magad?

- Sose tenném. – Egy gyengéd puszival leszek gazdagabb, amit az orrhegyemre kapok, majd elveszi kezét arcomról és néhány lépés múltán már mellettem hever a keskeny pamlagon.

- Elárulod, hogy’ jutottál be? – biccentem kissé oldalra a fejemet, kíváncsian várva a reakcióját.

- Tudhatnád, hogy fondorlatosságért nem kell a szomszédba mennem... – kacsint könnyedén, aztán lassan közelebb hajolva hozzám, összeérinti ajkainkat.

Hiányzott már ez a bársonyosság és ez a féltés, ami telt ajkaiból árad szüntelen. A vérem rögvest száguldozni kezd az ereimben, szinte azonnal légszomj lesz úrrá rajtam, s már a szédülés is bolond rabjává tesz, ahogy NamJoon ajkai egyre bátrabban és szenvedélyesebben simulnak össze ajakpárommal. Felrémlik bennem az első együtt töltött éjszakánk, s máris repülök a fantázia világába, hogy feltöltsön a negédes mámor emlékével.

Apránként fészkeli magát közelebb, és kisvártatva azon kapom magam, hogy NamJoon karjai között pihegek, miközben forró csókokkal borítja be mellkasomat és kulcscsontomat egyaránt. Ahogy ajkai veszettül kényeztetik nyakszirtemet, egy elfojtott nyögés szakad fel belőlem, mire NamJoon megáll ténykedései között és homlokával megtámaszkodik az én homlokomon. Telt ajakpárjára kaján vigyor telepszik sóvárgó tekintetem láttán, mire fogai közé szorítja alsó ajkát és úgy fürkészi tovább arcvonásaimat.

- Ezzel illő lenne várnunk estig, nem gondolod, Jagiya? – kérdezi túlfűtött hangon, ahogy fülembe sóhajtozza szavait, s engem az őrületbe hajszol eme tettével.

- De... – pihegem félájultan, ahogy körmeimet NamJoon vállaiba mélyesztem, s megpróbálok úrrá lenni saját szenvedélyemen. – Csak akkor neked is vissza kellene fognod magad... – jegyzem meg, miután körmeimet lassú mozdulattal húzom végig lüktető mellkasán, s ezzel egy mormogást csalok elő NamJoonból.

- Mert melletted oly’ könnyű higgadt maradni... – feleli kissé elégedetlenül, aztán fellöki magát rólam, majd maga után húzva engem is ülünk fel a kanapén. – Mesélj, Jagi, hogy’ vagy? Milyen napod volt eddig? – érdeklődik halkan, ahogy mindkét karját testem köré fonva magához ölel.

- Zsúfolt... – sóhajtok fel némi aggodalommal telve, amit persze egyáltalán nem tudok NamJoon előtt leplezni, így rögvest faggatni kezd, amire hamar beadom a derekamat.

Mindent elmesélek NamJoonnak, egyetlen pillanatképet sem hagyok ki, még azt sem, amit JungKookkal beszéltem a szobájában. Így egy újabb halvány folt kerül felfedésre NamJoon számára, ami az én múltamat illeti. Nem szakít félbe, nem fintorog, helyette megértéssel és törődéssel telve hallgatja szótlanul a mondandómat. A mesém végéhez érve várakozással teli mélyesztem tekintetem NamJoon mélybarna szembogaraiba.

- És mit válaszoltál a kölyök kérdésére? Kiengeded őt? – súgja halkan.

- Nem tudom. Ez az, amit én sem tudok. – Mélyről jövő lélegzetvétel szakad fel belőlem, szinte az egész belsőm beleremeg a saját sóhajomba, melyben minden félelmem visszatükröződik.

- Szeretnéd, hogy megbízzon benned, igaz? És legbelül pontosan tudod, mit kellene tenned, így van? Tulajdonképpen nem is a véleményemre voltál kíváncsi, csak arra, hogy én elkísérném-e a srácot erre a küldetésre, jól sejtem?

- Nem. Dehogy. Vagyis. Nem... NamJoon... én ezt igazán nem kérhetem... és nem is kérem! – Heves ellenkezésem láttán NamJoon kezdeti mosolya szélesedik, majd mutató ujját ajkaimra helyezi és a fülemhez hajolva duruzsolja bele szavait.

- Mondtam már, hogy bármit megtennék azért, hogy te boldog légy. Tudom, hogy ez most boldoggá tenne, így segítek neked, HyeJung-ah.

- Nam... Joon... – dünnyögöm ujjbegye alatt, de nem tántorít.

- Cssh. Segítek a kölyöknek. Kiviszem és tizenkét óra múlva újra itt lesz az intézmény falain belül. Velem együtt.

- NamJoon... – Szemeim könnyel telnek meg, ahogy elhúzódik vállamtól és összefonódik pillantásunk. Elveszem ebben a tekintetben, örvényként húz magába és örök rabságba taszít. – Téged is ugyanúgy féltelek, NamJoon – pihegem leplezvén a kibuggyanni készülő sós nedvességet, mire egy apró puszival leszek gazdagabb.

- Tudod, hogy tudok vigyázni magamra. Különben nem kértél volna meg rá... – kacsintással toldja meg merész megjegyzését, amitől hirtelen jövök zavarba és kezdek habogásba.

- Én nem is! Most azt hiszed, hogy én?! NamJoon! Én nem! Miért is meséltem neked el, hogy~

Befejezni azonban már nincs lehetőségem, mivel NamJoon tenyerei arcomon, kívánatos ajakpárja pedig számon landol a másodperc tört része alatt. Forrón simulnak össze ajkaink, azonnal vad tangóba lejtenek vörös izmaink, ahogy szenvedélyesen és követelőzően tolja át nyelvét a számba, s én ezt készséggel fogadom is el. Levesz a lábamról, bár ehhez elég a puszta gondolata is, hogy elgyengüljön a térdem és veszett dübörgésbe kezdjen a mellkasom.

Alig tudok elszakadni ajkaitól, s máris fáj a tudat, hogy ezt az éjszakát az intézmény falain kívül tölti. Nem lenne szabad egyedül elengednem őket, hiszen ha valami mégis balul sül el, akkor nem leszek ott, hogy megvédjem őket, sőt, akár nagyobb baj is történhet. Nem tehetem meg, hogy odakint lófráljanak és járják a sötét utcákat védtelenül.

- Én is veletek megyek – közlöm tényként, mire NamJoon felhorkan.

- Felejtsd el, Jagiya. Itt maradsz! Ez parancs! – követeli ellenkezést nem tűrően.

- Még mindig én vagyok az idősebb, Kim NamJoon. Plusz azt se felejtsd, hogy a terapeutád vagyok. Úgyhogy, ha tetszik, ha nem, én is megyek! Nincs apelláta!

- Tsch... Ilyen egy makacs nőszemélyt... – forgatja meg szemeit beletörődően, majd felegyenesedik a pamlagról és várakozóan nyújtja felém mancsát.

Chances (BTS JungKook, NamJoon) - 13. Titkok

Hiába nem tetszett JungKook viselkedése, beletörődöm a gondolatba, hogy esetleg JiWon és története lehetett hatással a fiatal fiúra, és tényleg nem a bolondját akarja velem járatni. Furcsa ugyan, hogy ilyen beszédessé vált egy délután alatt, de az is meglehet, hogy JiWon társasága mozdított meg valamit benne. Egy darabig még nézem, ahogy JiWon elmerül a kiválasztott könyv soraiban, majd egy mélyet sóhajtva elindulok JungKook szobája felé.

Megállok az ajtaja előtt, majd még egy nagy levegőt véve felemelem a kezemet és remegve kocogtatom meg a falapot. Alig két szívdobbanásommal később már mozdul a térelválasztó, és megjelenik a küszöbön ácsorogni JungKook. Automatikusan végignézek a fiún, aztán visszatérve arcához, tekinteteink összefonódnak.

- Igen, HyeJung? – szólal meg alig hallhatóan.

- Nem zavarok, JungKook? – tűröm fülem mögé tincseimet kissé szégyenlősen, majd combom mellé engedve tagomat nézek fel a fiatalra.

- Nem. Talán valami rosszat tettem a terápián?

- Nincs ilyenről szó, JungKook. Csak szeretnék váltani veled pár szót. Szabad? – nézek a háta mögé a szobájába, mire felszusszant egyet és félre áll az ajtóból.

- Ha nem okoz gondot a rumli – von vállat hanyagul, majd kijjebb nyitja az ajtót és betessékel a lakrészébe.

- Köszönöm, JungKook.

Egy parányi biccentéssel egybekötve surranok el a fiú mellett, aztán fel sem emelve a fejemet lépdelek el az ágyáig. Fogalmam sincs, milyen rumlira célzott az imént, ahogy körbenézek a helyiségben, csak a könyveket látom szanaszét heverni a szőnyegen és a fotel környékén. JungKook becsukja az ajtót, aztán felém fordulva nekitámaszkodik a falapnak. Kérdőn, s egyben kíváncsian fürkészi az arcomat, várja, hogy végre eláruljam, mégis mi a csodát keresek a szobájában.

- Nos? – motyogja kétkedőn.

- Közelebb jönnél, JungKook? Például, ide mellém... – lapogatom meg magam mellett a matracot, ahogy lehuppanok rá.

- Tőlem... – ellöki magát az ajtótól és hozzám ballag, mellém kuporodik. – Mit szeretnél, HyeJung? – A matrac besüllyed mellettem, ahogy elfoglalja helyét az ágyán, combjain megtámaszkodik alkarjaival, ujjpercei végét összefonja, és a szőnyeget bámulja maga előtt.

- Szeretném hallani az igazat, JungKook... – szakítom meg a némaságot, miközben végignézek JungKook kissé görnyedt alakján.

- Miféle igazat? – dünnyögi maga elé értetlenül, ám továbbra sem emeli rám tekintetét.

- Azt, hogy miért jöttél el otthonról... az igazságot a múltadról...

- Már elmondtam – szűri fogai között némiképp elégedetlenül és sértődötten, nem akarom feladni még, tudnom, kell, hogy mi az igazság JungKooknál. Nem hiszem, hogy egy olyan fiatal, mint ő, csupán egy lány miatt hagyta el a biztonságot nyújtó családi hátteret. Tudom, hogy titkolja a múltját.

- Lehet, hogy a rendőröknek ezt a mesét adtad be, és ők voltak olyan naivak, hogy ezt be is vették, de én nem, JungKook. Én nem hiszem el.

- Nincs semmilyen mese – durrogja maga elé, kezei automatikusan ökölbe szorulnak utolsó szavától, szinte egész testében remeg idegességében.

- JungKook... – Kissé félve emelem meg balomat és simítom azt mancsára, ujjaira szorítok törődéssel telve. – Kérlek... mi történt?

- Nem akarok beszélni róla...

- Ha elárulok én is egy titkot, akkor te is elmesélsz nekem egyet? – Gyermeki ajánlatomban bízom, hogy kicsit megnyílik előttem és végre bevallja az igazat.

- Milyen titkot?

- A múltamról. – Habozva ugyan, de bólint egy parányit, én pedig készséggel teszek eleget az ígéretemnek, és mesélni kezdek a gyerekkoromról.

JungKook anélkül, hogy félbeszakítana, csendesen végighallgatja hosszú horror-mesémet, az abortusz hallatán megdöbben, aztán ahogy folytatom tovább gondolataimat, és elérek NamJoon említéséhez – persze a valódi kilétét nem fedem fel -, végre megemeli kobakját és összefonja kíváncsi pillantását az enyémmel.

- Most te jössz, JungKook...

- Nem akarja hallani...

- Kezdjük azzal, hogy többet tudok rólad, mint azt te hiszed.

- Hogyan? – Tágra nyílt szemekkel mered rám, mintha most hallotta volna élete legcsodásabb hírét vagy éppen a legrosszabbat közölték vele. – Ezt... ezt hogy’... hogy’ érti? – pislog rám nagy szemekkel, egyre nagyobbakat nyel mellettem, majd egy mély sóhajt követően beszélni kezdek.

- Az aktádba nagyon sok dolog nem került bele. Legalábbis abba nem, amit a rendőrfőnök adott át nekem. Viszont nem sokkal az idekerülésed előtt érkezett a nevemre egy vastag boríték. – JungKook nem reagál, némán néz rám. – Akkor még nem értettem, hogy miért jutott el hozzám egy vaskos iratköteg, ami egytől egyig rólad szólt. De értelmet nyert aznap, mikor bekerültél ide.

- Rólam? – pihegi balgán.

- Igen, rólad, JungKook. Egy nevelőtiszttől kaptam. Egy bizonyos, Kim JongWoontól. – JungKook a név hallatán megdermed, hirtelen felpattan mellőlem, és az egyetlen ablakhoz lépdel, hogy a zöldbe révedjen rémült tekintetével, s ezzel együtt elterelhesse gondolatait a beszélgetésünkről. Felkelek én is a matracról és megfontoltan JungKook mögé sétálok, de két lépésnyire megállok tőle. – JongWoon leírta, hogy mi történt veled kamaszkorodban. – Megmozdul a válla ugyan, de nem fordul szembe velem. – A dokumentumokban az áll, hogy Szöul egyik erőszakosabb üzletembere megfenyegette az édesapádat, hogy vagy végleg a szolgálatába áll, vagy pedig a családja látja kárát.

- Nem üzletember – szűri fogai között, ahogy félbeszakítja mondatomat, kezei ökölbe szorulnak. – Egy maffiózó, aki jól leplezi az ügyeit a pénze és a befolyása miatt. Egy gengszter, aki ártatlan embereket öl, olyanokat, akik nem hajlandóak meghajolni előtte, és akik nem állnak be a seregébe. Az apám remek ember volt, tisztesség és méltóság vette őt körül, de mikor akaratlanul rábukkant egy könyvelés által a mocskos üzelmekre, ki akart szállni. A Fehér Tigris megfenyegette, hogy ha egyetlen hang is eljut a helyi szervekhez, az anyámat a tengerbe veti, miután az emberei újra és újra megbecstelenítették, a kishúgomat a saját kéjrabszolgájává teszi, engem pedig az apám szeme láttára fog halálra kínozni és megölni. – Elszorul a torkom JungKook szavaitól, így hallani sokkalta fájóbb, mint a sorokban leírva látni. JongWoon sokkal finomabban és disztingváltabban fogalmazott, és akkor még csak reméltem, hogy a dokumentumban említett JungKook nem ugyanaz ezzel a fiúval. – Az apám megpróbált megmenteni minket, de túl késő volt. Elkapták a húgomat, akit a Tigris odavetett a testőreinek. Megerőszakolták, megverték, s miután kiélték minden állatias vágyukat, megfojtották. Utána az anyámat nyomták le a földre, akinek végig kellett néznie a lánya szenvedését és keserves haláltusáját, s mikor már elfogyott minden könnye és hangja sem maradt sikolyaitól, fültől fülig vágták a torkát. Végül az apámmal végeztek. Átlőtték a mellkasát, aztán a halántékába engedtek még egyet.

- Téged miért hagytak életben? – szólalok meg kisvártatva, miközben sorjában nyelem a könnyeimet.

- Mert azt hazudtam, hogy apám helyett én állok a Tigris szolgálatába, ha életben hagyja a családomat.

- De nem így történt, igaz? – szorítok a vállára, aztán lassan megfordítom a tengelye körül. JungKook lehajtott fejjel nézi a szőnyeget, mellkasa lassan emelkedik és süllyed, végül néhány másodperccel később megemeli nehéz kobakját és rám emeli sós nedvességgel telt szembogarait. – Mi történt, JungKook? Mit tettek veled?

- Nem akarok beszélni róla... – pihegi könnyeivel küszködve, de hiába mutatja magát keménylegénynek, az első sós csepp akaratlanul buggyan ki jobb szemének sarkából. Ösztönösen nyúlok arcához, hogy letörölhessem fájdalmának víztükrét meleg bőréről, egy mélyről jövő sóhaj lesz a válasza. – Nem tudok...

- Próbáld meg... próbálj beszélni... nem foglak bántani... – suttogom alig hallhatóan, ahogy JungKook arcát cirógatom változatlanul. – Szeretnék segíteni, de úgy nem megy, ha nem hagyod. Meséld el, hogy mi történt azon a végzetes délutánon. Kérlek... – súgom.

- Miután végignéztem, ahogy sorban lemészárolják a családtagjaimat, a Fehér Tigris levezetésképp kiélte a saját perverz vágyait. Rajtam. Dolga múltán egy véres rongyot vágott hozzám, aztán rám gyújtották a házunkat a távozásukkor.

- Hogyan tudtál kimenekülni?

- Nem emlékszem. Elájultam a fájdalomtól. A kórházban tértem magamhoz, nem emlékeztem semmire sem az előtte lévő negyvennyolc órából.

- A szüleid halálára sem? – Megrázza a fejét válaszul, mire folytatom. – Akkor honnan tudtad, mi történt velük?

- JongWoon... JongWoon kiderítette nekem.

- A nevelőtiszted.

- Nem egészen. Azt mondjuk mindenkinek, hogy nevelőtiszt, de valójában a Tigris egy korábbi testőre, aki elterjesztette a saját halálhírét, hogy végre kiszállhasson abból a mocsokból.

- Miért nem vett gondozásba, és hozatott be ide? – nézek rá kérdésekkel a fejemben.

- Szerette volna megtenni, de rettegett, hogy utoléri a múltja és akkor velem is végeznek. Ezért inkább behozatott ide. Azokat a dolgokat, amiket a rendőrfőnök aktájában leírtak, JongWoon találta ki. Egy másik neveltje tetteit sorolta fel, akit nem tudott megmenteni. Lelőtték az utcán rablás közben.

- Értem.

- Akkor azok a rendőrök, akik behoztak~

- JongWoon és a legjobb barátja volt, Park JungSoo. Felvettek egy egyenruhát és idehoztak.

- Miért akartál elmenekülni?

- Mert meg akarom találni a családom gyilkosát, de idebent ezt nem tudom elérni. Nem tudok bosszút állni a szüleimért és a húgomért. Meg kell tennem. Megfogadtam.

- JungKook... a bosszú nem megoldás a fájdalmadra.

- Ezt nem értheted, HyeJung. Nem is várom el, csak azt, hogy kiengedj egyetlen éjszakára. Visszajövök és végigcsinálom a terápiát, de meg kell tennem.

- Nem lehet, JungKook. A bosszú, hidd el, hogy rossz tanácsadó. – Mélyen a fiú szemébe nézek, látom lélektükreiben a keserűségét és az elszántságát. Alsó ajka szinte remeg elfojtott sírásától, de ökölbe szorított balja haragjáról tanúskodik. Érzem bordáim között a szenvedését, érzem, hogy mennyire fáj a tudat, hogy elvették a családját.

- Meg kell bosszulnom a családomat – ismétli monoton hangon, pillantása szinte már üveges, ahogy a hátam mögé néz és a fehér falat mustrálja.

- Mit látsz most magad előtt, JungKook? – suttogom.

- Minden csupa vér. A családom. Holtan hevernek a szeretteim. Lángokban áll a házunk, és szorít a mellkasom. Lüktet a szívem és az elmémben csak egy név kering szüntelenül. Végeznem kell vele. Bűn és bűnhődés.

- JungKook...

Rémes ezzel a múlttal együtt élni, hiszen saját magát okolja a családja halála miatt. Alkut kötött, amiben bízott. Hitte, hogy megmentheti a szeretteit, de átverték. Elárulták a lelkét. A szívét. JungKook. JungKook sokkal jobban szenved, mint azt a bekerülésekor gondoltam, s mikor olyan ocsmányul bántam vele, még bocsánatot sem kértem tőle igazán. Most végre megértettem, miért is borult ki annyira attól a jelenettől. Újraélte a múltját. A családja elvesztését, ami előhozza belőle azt a JungKookot, akit szíve köré emelt, hogy bosszúját beteljesíthesse.

Szótlanul nézem JungKook vonásait, ismerős ez a tekintet, egyszer régen találkoztam már egy hasonló szempárral, bár a tulajdonosának kevésbé volt ennyire fájó múltja. Ő is szenvedett egykoron, ahogyan JungKook is, és mindenki más, aki ebbe az intézménybe egy nap bekerül. A családunk tagjává válik, s valamennyien azért küzdünk, hogy segítsünk rajtuk. Segítsünk feldolgozni a múltat,s felkínálni egy boldogabb jövő lehetőségét. JungKook számára is.

- Akkor? – szakít ki kissé rekedtes hangja a mélázásomból.

- Akkor, mi? – pislogok meglepetten, mintha egy egészen másik jelenben találnám magam. – Mit szeretnél, JungKook?

- Egyetlen éjszakát odakint. Egyetlen éjszaka, és ígérem, visszajövök. Végigcsinálom a terápiát, megfogadok mindent, amit kér, csak kérem, engedjen ki innen. Ki kell jutnom. Könyörgöm.

- Nem engedhetlek ki. Bajod esne, amint kiteszed a lábad a főkapun, és azt nem tudnám megbocsátani magamnak. JongWoonnak jó oka volt, hogy idehozott. Biztonságban akart tudni téged, mielőtt még te is odaveszel.

- Nem egészen... – néz rám sejtelmesen, fogalmam sincs, hogy mire akar célozni, de az arcom láttán, ez neki tökéletesen világos. – JongWoon ismeri a bentlakókat, figyelemmel kíséri őket, amikor kikerülnek innen, vagy amikor egy-egy fiatal bekerül. – Továbbra sem értem, hogy JungKook mire szeretne kilyukadni, összeráncolt szemöldököm csak az egyre növekvő zavaromról árulkodik neki. – JongWoon egyike volt az elsőknek, akik a Kang intézménybe kerültek, aztán persze a terápiájának köszönhetően újra kilépett az Életbe, de rossz társaság felé vette az útja. A Fehér Tigris társulatába keveredett, személyi testőr lett, és alig bírt onnan szabadulni. Meg kellett halnia, hogy megmeneküljön.

- Hogyan? – rebegtetem pilláimat értetlenül, s megpróbálom felidézni azokat az időket, mikor én is az egyik bentlakó voltam, nem pedig terapeuta. Ismertem egy fiút, akivel rengeteget beszélgettem, aki olyan volt nekem, mintha a bátyám lett volna. – YeSung... – súgom magam elé, mire JungKook bólint egyet. – Azt akarod mondani, hogy ismered YeSungot?

- És a barátját is – folytatja gondolatomat. – Bár most már mindketten másik nevet használnak, hogy ne találjanak rájuk, de igen. Ismerem őket. LeeTeuk és YeSung volt az, aki segített nekem...

Chances (BTS JungKook, NamJoon) - 12. Emlékek

Egy másik JungKook áll előttem... A korábbi ellenszenve most odavan, félelem cikázik szembogaraiban, bár némi kíváncsiság is vetül a csillogásába. Lassan végigvezetem rajta tekintetemet, majd visszaérve szempárjához, egy sóhaj szakad fel belőlem. Megköszörüli a torkát és picit kijjebb nyitja az ajtóját. Oldalra biccenti fejét, de továbbra sem szólal meg.

- Jó reggelt, JungKook!

- Jó reggelt – szűri fogai között némiképp elégedetlenül.

- Jól aludtál? – kérdezem halkan, mire egy vállrántás a válasza. – Tudtál pihenni? – teszem fel másként a kérdésemet, de erre sem kíván szóban válaszolni. – Gyere, ma a kertben beszélgetünk picit... – Arrébb állok az ajtóból, és megvárom, míg előmerészkedik lakrészéből.

Két hümmögés után, kibújik a vackából és elindul a közösségi hely felé, aztán az udvart veszi célba. Szorosan mögötte követem, majd ahogy a napfényre lépünk, automatikusan keresni kezdem JiWont a tekintetemmel, s meg is látom a kedvenc fánk tövében üldögélni. A fátyolfelhős eget kémleli, épp úgy, mint tegnap délután JungKook társaságában tette.

JungKook vállára teszem a kezeimet, s óvatosan irányítani kezdem JiWon felé, de egy másodpercre megtorpan. A háta mögé pillant, szúrós szemeket mereszt rám, mire én csak biztatóan elmosolyodva biccentek fejemmel, hogy ne álljon meg. Menjünk oda a lányhoz. JungKook egy szemforgatással és egy mély sóhajjal reagál csupán, majd nagy nehezen megindul a fához.

- Ülj le te is, JungKook – mutatok a fűre, JiWon ennél a mondatomnál kapja el a fejét az égről és pattan is fel egyúttal a fűről.

- Azt nem mondtad, hogy ő is itt lesz! – durrogja sértett kislányként, s már épp indulna is vissza, mikor csuklójára markolok és megakadályozom benne.

- Ne menj el, JiWon. Kérlek... – szorítom meg picit erősebben csuklóját, és kérlelőn nézek haragos íriszeibe. – Ne hagyj most cserben... kérlek.

- Uhm... jó... – mormogja szemforgatva, aztán visszasétál a korábbi helyére és duzzogva lehuppan a földre.

- Köszönöm szépen, JiWon. JungKook? Volnál szíves?

- Rendben... – szuszogja, ahogy ő is elhelyezkedik a zöld pázsiton, kellő helyet hagyva nekem kettejük között.

- Amiért most mindketten itt vagytok, annak nagyon egyszerű az oka – szólalok meg, ahogy törökülésbe pakolom a lábaimat és a hátam mögött megtámaszkodom a tenyereimen.

- Éspedig? – motyogja maga elé JiWon, miközben jobb kezével a fűszálakat piszkálja és tépi ki alkalmanként.

- Tegnap délután figyeltelek titeket az ablakból, amíg egy másik lányt vártam.

- Miért? Mi volt tegnap? – szólal meg ezúttal JungKook, nem éppen kedves hangszínén, inkább váltott újfent tartózkodóvá.

- Ugyanitt, ugyanígy üldögéltetek és az eget bámultátok szótlanul.

- Véletlen volt csupán – jegyzi meg az orra alatt JiWon.

- Véletlenek nincsenek, ezt tudjátok mindketten... – felelem mosolyogva, mire mindkét fiatal elkapja a fejét az idáig mustrált pontról és helyette rám néz. – Ez sem véletlen... – kacsintok. – Tökéletesen ugyanúgy reagáltok szinte mindenre. Mindketten forrófejűek vagytok, és mindketten titkaitok vannak. Még neked is JiWon, pedig te már egész jól megnyíltál nekem. Én pedig most szeretnék nektek egy lehetőséget nyújtani az újrakezdésre.

- Mire gondolsz? – kérdez csendesen JiWon, s látom, hogy a hátam mögé pillantva JungKookra néz.

- Együtt sokkal könnyebb minden. Még nektek is... – forgatom fejemet a két fiatal között, de JungKook már inkább megint a távolba mered és a többi bentlakót méricskéli.

- Ezzel most arra akarsz célozni, hogy mire? – pislog rám JiWon.

- Kettős terápiát fogunk kezdeményezni nálatok – jelentem ki magabiztosan, szinkronban akadnak ki a megjegyzésemet hallva, s pattannak is fel a fűről. – Igen, pontosan ezt vártam tőletek. Üljetek vissza – nyúlok kezeikért, aztán megragadva csuklóikat, húzom vissza őket a pázsitra, és folytatom is tovább gondolatomat. – Srácok, fiatalok és hevesek vagytok. Ami igazából nem baj, de ha mindenre így reagáltok, az nem jó. Meg sem akarjátok próbálni ezt az egészet?

- Felesleges... – fújtat JungKook, majd nekidől a fatörzsnek és összekulcsolja karjait a mellkasa előtt. – Hiszen ő egy lány, mit tudnék én vele kipróbálni? – mormogja csukott szemekkel.

- Azt biztosan nem, amire nekem céloztál a vizsgálóban a bekerülésed napján. – Megemeli szemhéjait, kétkedő és egyben gúnyos szikrákat szór felém tekintete. – Attól pedig, hogy JiWon lány, még ugyanúgy el lehet vele beszélgetni, mint bárki mással. Csak meg kell próbálnotok megismerni a másikat.

- Minek? – puffogja JiWon is, és pontosan azt a pózt veszi fel, mint JungKook.

- Komolyan mondom, bánom, hogy nincs nálam egy fényképezőgép! – csattanok fel némiképp dühösen és csalódottan, amiért ennyire fafejűek és felállva méricskélni kezdem alakjukat. – Csak nézzétek meg a másikat, miként támasztja a fát! Ha nem ismernélek titeket, azt mondanám, hogy ti egymásnak vagytok teremtve, és évek óta vagytok a másik párja.

- Még csak az kéne?! – fakad ki döbbenten JiWon, de a vöröslő arca sokkal árulkodóbb, mint azt elsőre gondolja.

- Akkor most mindketten szépen megnyugodtok. Te is JiWon, és te is JungKook.

- Tényleg muszáj ez az egész? – szólal meg ezúttal a suhanc, megfontoltan végigméri alakomat, ahogy visszaülök közéjük.

- Szeretném megtudni, hogyan változtok egymás közelében, de ha csak akadékoskodtok és ellenkeztek, megnehezítitek a dolgunkat. Mindhármunknak ugyanaz az érdeke.

- Ami pedig mi? – szűri fogai között mogorván JungKook.

- Az, hogy mielőbb és legfőképp egészségesen elhagyjátok a Kang intézményt.

- Rendben van... – szuszogja JiWon, s közben rám emeli kissé rémült szembogarait. – Mit kell csinálnom?

- Ugyanazt, mint eddig bármelyik beszélgetésünkkor. Mesélni...

- Oké... – sóhajt fel halkan.

- Mióta vagy itt? – fordul felé JungKook, amitől JiWoonnal azonnal megilletődünk.

- Nagyjából fél éve.

- Miért hoztak be? – érdeklődik teljes higgadtsággal.

- Nem hoztak. Vagyis nem úgy, mint téged. Egy kuncsaft hozott ide az intézménybe.

- Kuncsaft? – húzza fel szemöldökét kétkedőn, aztán folytatja. – Talán k.urv@ vagy?

- JungKook... – szólok rá a tiszteletlensége miatt, de JiWont már nem sérti úgy ez a szó, mint korábban. Mára megtanulta kezelni a múltjának ezt a részét.

- Igen, JungKook. K.urv@ voltam. A testemmel kerestem a kenyeremet, míg egy este valaki össze nem vert és ott hagyott az utcán. Elvette a pénzemet és a további megélhetésemről is gondoskodott.

- Azaz? – kíváncsiskodik egyre figyelmesebben, már fél testtel JiWon felé fordul.

- Mivel aznapra úgy összevert, hogy senkinek sem kellettem a foltjaim miatt, így egy visszatérő kuncsaftom behozott ide, mikor rám talált. Azóta pedig nem láttam.

- Rendes tőle, nem?

- Igen. Bár eleinte nem igazán örültem ennek az egész helyzetnek. Ki akartam szabadulni, hogy megint a magam ura legyek.

- Miért nem szöktél meg? – néz mélyen JiWon szemébe, mintha olvasni is akarna a gondolataiban.

- Mert találkoztam HyeJunggal és meggyőzött róla, hogy másként is lehet élni. Csak meg kell próbálnom változtatni.

- Tőled is megkérdezte a három kívánságot? – sandít rám szeme sarkából, aztán megint JiWonnal veszi fel a kontaktot.

- Igen... megkérdezte.

- Mit feleltél?

- Emelt fővel sétálhassak, legyen egy férfi, aki a lelkemet szereti a múltammal együtt. – JiWon felsóhajt, s lehunyja szemhéjait a válaszadás közben, jobb szemének sarkából egy könnycsepp indul útjára.

- A harmadik?

- Az édesanyám...

- Hah? – JungKook megdöbben JiWon utolsó válaszától, én ösztönösen szorítok a lány ujjaira.

- Azt, hogy újra láthassam az édesanyámat...

- Mi akadályoz meg benne? – A fiú szavából némi értetlenség és kevés gúny árad, fogalma sincs JiWon családi hátteréről, és a lányban itt mozdul meg újra valami, ahogy kinyitja szemét, JungKookra néz.

- Az te, idióta, hogy az anyámat megölték egy szupermarket közepén, mert engem védett! – bukik ki JiWonból a keserű válasz, JungKook a hallottakra meghőköl.

- Saj~

- Sokra megyek a sajnálatoddal! Fogalmad sincs a múltamról, de elítélsz, ahelyett, hogy megértenél! Neked talán szebb volt az életed? Te talán jobb vagy nálam? Talán többet érsz nálam?

- Cssh... JiWon. Nincs semmi baj... – nyugtatgatom az ingerült lányt, aztán mellkasomra vonom, hogy átölelhessem. – Ne zaklasd fel magad, Jiwonnie... cssh... semmi baj...

- Nem akartam megbántani a lányt... – hajtja le fejét JungKook szégyenében.

- A meggondolatlanságod miatt történt ez az egész – jegyzem meg halkan, s közben folyton JiWon hátát simogatom.

- Mi történt a lány anyjával? – kérdezi kisvártatva.

- A lány neve JiWon.

- Huh... mi történt JiWon anyjával? – teszi fel ezúttal kedvesebben az őt foglalkoztató kérdést.

- A lakásukhoz közeli bevásárló központban voltak, amikor egy megőrült nő pisztolyt rántott elő, és lövöldözni kezdett a bent tartózkodókra. Leginkább a többi női vásárlóra célzott, és egy lepattanó golyó eltalálta JiWon vállát, egy másik viszont az édesanyja mellkasát érte. – JiWon teste összerándul a karjaim alatt, ahogy felidézem a múltját, majd halk sírásban tör ki a lány. – Sajnos, nem tudták már megmenteni Han asszonyt, olyan súlyos sérülést szenvedett az egyébként is beteges szervezete. JiWon egy ideig a rendőrségen volt, várta, hogy az édesapja érte jöjjön, de két nap múlva sem jelentkezett. A nyomozás során kiderült, hogy az a bizonyos nő, aki lövöldözött a szupermarketben, az apja szeretője volt, és kiborult a szakítás hallatán. Az édesapjával utána végzett, miután elmenekült a boltból, s végül saját magát is fejbe lőtte. JiWon pedig egyik napról a másikra árvává lett, aztán az utcára került még tizennégy éves kora előtt.

- Sajnálom... – emeli meg fejét, szemében összegyűltek könnyei, mégis van némi érzékenység is a támadó JungKook mögött.

- Te még nem meséltél arról, miért kerültél az utcára...

- Elszöktem...

- Igen, ezt mondtad. De miért? Talán bántottak otthon?

- Nem. Nagyon szép és jó életem volt. A szüleim szerettek a maguk módján, a testvéreimmel is jól kijöttem.

- Akkor? Mi történt? Miért jöttél el mégis? – kíváncsiskodom csendesen.

- Mert elegem lett. Elegem lett a tökéletes és felszínes életből, mikor tudtam, hogy méreg van a boldogságunk alatt. Aztán megismertem egy lányt, aki korántsem hozzám hasonló családból származik.

- Hogyan találkoztatok?

- Egyik éjszaka hazafelé tartottam, mikor megpróbált kirabolni, de megakadályoztam benne.

- Ügyes... – kuncogom magam elé, s JiWon is apránként előmerészkedik az oltalmam alól és fejét megtámasztja a vállamon, úgy hallgatja tovább JungKook szavait.

- Valamiért megkedveltük egymást, és nagyon imponált, hogy ennyire más jelleme van, mint nekem, vagy akiket ismertem. SooJoon nem félt vadnak vagy éppen őrültnek lenni, mikor valamit a fejébe vett. Amit akart, azt elvette, megszerezte, kerüljön is bármibe. Soha nem találkoztam hozzá hasonlóval, a rabjává tett a szabadságérzete.

- Mi történt később?

- Elárult...

- JungKook? – döntöm oldalra a fejemet kíváncsian, s egyben aggodalommal telve.

- SooJoonnal együtt uraltuk a környéket, fosztogattunk és zsaroltunk másokat, hogy jó életünk legyen. A családom persze hallani sem akart a lányról, mikor először hazavittem, s végül inkább elszöktem otthonról, hogy SooJoonnal legyek. De a lány elárult. Átvert és a rendőrök kezére adott, míg ő átszökött egy másik negyedbe a bandánkkal együtt. Akkor megfogadtam, hogy többé soha senkiben nem fogok megbízni és csak hasznot fogok húzni az emberekből.

- Nem lett volna célszerűbb inkább visszamenni a családodhoz, míg volt hova? – szólal meg JiWon kissé rekedtes hangon.

- Az apám az első balhém után kitagadott a családból, és nincs az a pénz vagy kincs, amiért én meghunyászkodnék bárki előtt is.

- Azzal, hogy bocsánatot kérsz, még nem meghunyászkodsz... – reagál ismét JiWon.

- Akkor mégis minek nevezed azt, mikor fejet hajtasz más akarata előtt és füled-farkad behúzva állsz meg a küszöb szélén? – morogja a fiatal fiú.

- Ha bocsánatot kérsz valakitől, akkor csak azt bizonyítod, hogy fontos neked. Számítanak az érzései... bár én kérhetnék bocsánatot az édesanyámtól... – JiWon hangja elcsuklik, JungKook ösztönösen fordul a lány felé és fürkészi tovább arcát kíváncsian.

- Miért kérnél tőle bocsánatot?

- Mindig van miért hálásnak lennünk és mindig van miért bocsánatot kérnünk... – feleli, ahogy megemeli picit a fejét vállamról és JungKookra pillant.

- Most épp miért vagy hálás? – kérdezi őt JungKook alig hallhatóan.

- Mert megfogadtam HyeJung tanácsát... – pillant rám boldogan mosolyogva, aztán visszanéz JungKookra.

- És bocsánatot? – dönti oldalra fejét.

- Mert ilyen sokáig vártam vele... – feleli halkan.

- JiWon... – Alig tudok megszólalni a meghatottságomtól, soha nem mondott még nekem ilyen JiWon korábban, ösztönösen magamhoz húzom és átölelem vékony derekát. – Nagyon szeretlek téged, ugye tudod? – motyogom könnyes hangon.

JiWon megkapaszkodik a hátamban, orrával belebújik a vállamba és megérzem az első forró sós cseppet bőrömre pottyanni. Még szorosabban ölelem magamhoz, tudom, hogy JungKookkal is foglalkoznom kell, de most JiWonnak van szüksége elsődlegesen egy biztos támaszra. Mikor már éppen kezdenék lazítani az ölelésemen, JungKook ekkor emeli meg tenyerét és simít végig JiWon hátán. A lány összerezzen, majd megemeli fejét és vállamon támaszkodva pillant JungKookra.

- Mit... mit csináltál...? Miért...? – rebegteti könnyes pilláit.

- Semmit... – von vállat hanyagul, aztán egy mély levegőt véve az égre fordítja figyelmét.

- Ez nagyon szép gesztus volt tőled, JungKook. Köszönjük... – JungKook biccent egyet állával, de nem néz ránk. – Üldögéltek itt még egy kicsit, vagy inkább menjünk be?

- Részemről maradhatunk... – reagál JungKook elsőként, aztán lehunyja szemeit és egy hosszú sóhajt enged ki tüdejéből.

- JiWon? Te szeretnél még kint maradni? – Nem válaszol, csak bólogat a mellkasomba bújt arccal. – Jól van, akkor még maradunk.

Hosszú percek telnek el némasággal töltve, de valahogy nincs szükségünk a szavakra. JiWon még mindig a mellkasomon szuszog, a délutáni napsütésnek köszönhetően elszenderedett, de JungKook is piheg a fának támaszkodva, ám fejét az én vállamra hajtotta korábban. Keze teste mellett lóg, s mikor a fűre nézek, akkor tűnik csak fel, hogy a két fiatal ujjai észrevétlenül fonódnak össze óvatosan. Önkéntelenül elmosolyodom, s egyre biztosabb leszek, hogy jó döntést hoztam ezzel a kettős terápiával kapcsolatban.

Elégedetten szusszantok fel, miközben JiWon tincseivel kezdek játszani, és szemem sarkából JungKook arcát vizslatom tovább. Elkapok egy félszeg mosolyt, ami a következő másodpercben szélesebbre vált, s megint a zöldben pihenő kézfejekre fordítom figyelmemet. Ujjaik immáron játszadoznak egymással, piszkálják és karmolásszák a másik tenyerét vagy éppen ujjbegyeit. Akárcsak a szerelmesek szokták egy romantikus randevú alkalmával.

Hiába a két fiatal játékossága, hirtelen megjelenik előttem NamJoon szédítő mosolya, s azonnal száguldani kezd a fantáziám a múlt éjjelről. Ahogy megcsókolt és megérintett. A gyengédsége, amivel bebarangolta minden porcikámat, a szenvedélye, ami uralta minden tettét. Szinte már vadul kalapál a szívem a mellkasomban, olyannyira magával ragad a pillanat heve, s azon kezdek morfondírozni, mikor leszek végre újra NamJoon karjaiban.

Egy halk torokköszörülés rángat ki a mámorító álmodozásomból, aprókat pislogva forgatom a fejemet a hang tulajdonosa után kutatva. Valószínűleg JungKook a tulajdonosa a hangforrásnak, s lassan JiWon is megemeli fejét mellkasomról, és a fiúra pillant. A kezük már nincs összekulcsolódva a másikéval, JungKook tenyerei az ölében pihennek.

- Holnap is lesz terápia? – egyenesedik fel JungKook a fűről, s közben a nadrágjának szárát kezdi igazgatni, ami az ücsörgés következtében összegyűrődött kissé.

- Igen, ugyanígy, mint most. Itt kint tartjuk, rendben?

- Én is jöjjek? – Reménnyel telve pillant rám JiWon is, aztán JungKookra vezeti tekintetét.

- Szeretném, ha mindketten itt lennétek, mert ez jót tesz mindkettőtöknek.

- Rendben – bólint beleegyezően JungKook, valahogy furcsállni kezdem a fiú közvetlenségét, de mégis bízom benne, hogy nem akarja megjátszani ezt az egészet.

- JiWon? Te visszamész a szobádba? Vagy mi a terved? – kérdezem tőle.

- Szerintem olvasok a közösségi helyiségben.

- Jól van. JungKook?

- A szobámban leszek.

- Megengeded, hogy elkísérjelek? – nyelek egy nagyot kérdésem közben.

- Tőlem... – von vállat könnyelműen, aztán hátat fordítva nekem, megindul az épület irányába.

JiWonnal felkelünk a földről, majd JungKook után sietünk gyors léptekkel. Az intézménybe érve JiWon a közösségi helyiség felé veszi az irányt, aztán leheveredve a kanapéra, egy könyvet vesz az ölébe és olvasni kezdi, én már csak éppen látom JungKook hátát, ami eltűnik az ajtaja mögött. Egyetlen nap alatt nem szokott senki sem megváltozni. JungKook miért tenne ilyet? Hiszen meglehetősen ellenséges volt velem...

Chances (BTS JungKook, NamJoon) - 11. Féltés [16+]

- S végre mindenemmel érezhetlek... – Alig tudok észnél maradni NamJoon szavait hallva, a bugyimnak természetesen lőttek ma estére, és ezt NamJoon is érzékeli, ahogy most bal belső combomon simít végig. Csak úgy, mint mikor elmesélte, hogyan töltené velem az első éjszakánkat, és cirógatott meg az említett pontokon. – Mindenemmel vágyom rád. Mindenem érted kiált. Az egész lényem.

- Láthatod és érezheted, hogy én éppen ugyanígy vágyom rád... – Felülök az ágyon, és egészen NamJoonig fészkelem magam. – Nincs szükségem a vacsorára és a fürdőre. Viszont arra a NamJoonra, aki az imént bánt velem... Rá igen... – Lehunyt szemekkel hajolok hozzá egy csókért, hogy érezzem ajkainak puhaságát. – NamJoon... – szuszogom ajkaink közé pillanatnyi elválásunkkor, aztán jobb kezemmel sűrű hajába túrok és lassan húzni kezdem magammal. A hátamra fekszem, NamJoon vigyázva fölém magasodik, most is megtámaszkodik alkarjaival a fejem mellett, lábaival az enyéim közé fészkeli magát. – NamJoon... – mantrázom nevét imaként szüntelenül, teljesen átadom magam a vágyaimnak.

- Itt vagyok, Yeobo... itt vagyok, hogy szeresselek... – csókol meg mélyen, az eszemet veszítem minden tettétől, képtelen vagyok úrrá lenni a szenvedélyen, amit gerjeszt bennem minduntalan.

Olyan hévvel és vágytól fűtötten tapadnak össze ajkaink, hogy a legszívesebben letépném róla a kölcsönalsót és a saját pizsamámtól is sietve válnék meg. Egyre határozottabban simogat egyes testrészeimen, melleimnél is gyakrabban kalandozik bársonyos kézfejeivel, egy felhevült pillanatban érzékeny pontomhoz ér, amitől hirtelen összerándul a testem, NamJoon pedig ösztönösen megáll ténykedései közepette.

- Most kell abbahagynom... – súgja nyakamba hajolva két mélyebb lélegzetvétel között. – Még nem vagy felkészülve erre az egészre...

- Azért, mert egy pillanatra megremegtem az érintésedtől, még nem jelenteném ki ezt ilyen határozottan... – jegyzem meg szédüléseim közepette.

- Kockáztatni szeretnél? – emeli meg fejét vállgödrömből, tekinteteink találkoznak.

- Érezni szeretnélek...s ha ez kockázattal jár, akkor igen. Kockáztatni szeretnék.

- Jól meggondoltad, HyeJung? – kérdez megértően.

- NamJoon... ma reggel két biztonsági őr fogott le egy fiút az intézményben, mielőtt még valakiben vagy önmagában kárt tett volna. YongHwa egyik pártfogoltja ma egy késsel állt szemben velem, és ha nem tudom visszarántani a valóságba, akkor akár nekem is támadhatott volna. Ráadásul az étteremben elmeséltem a legnagyobb félelmeimet neked. – Csak bólogat válaszul. – Nem akarom megvárni azt a percet, amikor túl késő lesz már mindenhez. Nem akarom megvárni, míg csak egy búcsú lesz az együttlétünk, mert te elhagyod az intézményt.

- Nem megyek el nélküled, Hye~

- Pszt. Most hagyd, hogy én beszéljek. – Némítom el gyorsan, aztán már mondom is tovább a bennem rejlő gondolatokat. – Nem akarom bánni azt, amit nem tettem meg. Inkább bánkódom amiatt, hogy megtörtént. De élni akarok. Veled vagy melletted, teljesen mindegy. Élvezni a mámort és a pillanatot, amit te adsz nekem. Azt mondtad nem is olyan rég, hogy szeretni akarsz... kértél, hogy engedjelek szeretni... – Újabb bólintás a felelete. – Akkor szeress engem. Szeress, Kim NamJoon... olyan nőként, amilyennek most látsz. Akár AhRiként, akár HyeJungként... akár Édesedként...

- Yeobo-yah... – becézget halkan, miközben megszünteti ajkaink között a távolságot. – Angyalként akarlak szeretni. Egy földöntúli szépségként – suttogja számra csendes szavait.

Átkulcsolom lüktető nyakszirtjét és lejjebb húzom magamhoz. Mélyen, szenvedéllyel telve csókolom meg, amit készséggel viszonoz. Kezei apránként indulnak újfent felfedező útra testemen, minden porcikámat bebarangolja a gyengéd érintéseivel. Elveszem bal kezemet nyakáról, és hosszú mozdulattal simítom végig lapockáin, majd oldalán siklik végig kissé remegő kézfejem, míg végül megállok feszes fenekéhez érve. Félgömbjére szorítok, minek következtében a csókunkba mormog. Érzékien hullámoztatni kezdi testét felettem, aztán elszakadva ajkaimtól, nyakam két oldalát halmozza el vágykeltő csókokkal, s halad melleim felé. Újabb és újabb nyöszörgés szakad fel belőlem, ahogy elfojtani próbálom némelyiket, mire megáll, és fülemhez hajolva morogja halk szavait.

- Ne fogd vissza a hangod... – lihegi, s fogai közé szorítja lágyan fülcimpámat. – Kérlek... hallani szeretnélek... kérlek... engedj... engedj nekem... – Közben ismét finoman mozogni kezd felettem.

- NamJoon... – zihálom nevét önkívületlenül, egy kisebb nyögés is felszakad belőlem.

- Gyönyörű szép... – mosolyodik el, ahogy megtámasztja homlokát az enyémen és kissé ködös szempárja összefonódik az enyémmel. – Gyönyörű... – súgja ajkamra, jobb kezét arcomra simítja és megcirógatja ujjbegyeivel a bőrömet.

- NamJoon... – Jobb kezemet végigvezetve vállán és kulcscsontján, mellkasára teszem. Érzem a tenyeremben szívének heves dübörgését. – Ez is épp olyan gyönyörű... - Játékosan megpiszkálja orrhegyemet az orrával, ajkaira édes-kéjes mosoly rajzolódik ki, majd bezárva a távolságot, csókol meg mélyen.

Nyelve könnyedén átcsúszik a számba, ahol azonnal heves csatába kezd az én vörös izmommal. A testem megtelik a mámorral, minden egyes porcikám NamJoonért kiált. Fedetlen mellkasa az enyémhez feszül, aztán egy gyors mozdulattal kihámoz a pizsamámból és már a falatnyi nadrágomat is száműzetésre készteti. Vad és őrjítő minden pillanat, amit átélek vele. Soha nem éreztem még így senki iránt sem, és hiába a gyermekkori trauma, NamJoon karjai között nincsenek félelmeim. Megragadva combjaimat a derekára vezeti lábaimat, és egy mélyet lök ágyékával felém, mire mindketten a csókba nyögünk.

Jobb kezének ujjaival megragadja tincseimet, míg bal kezét a hátam és a matrac közé vezeti és kissé megemel az ágyról. Hullámzó mozdulatai felpezsdítik a véremet, már-már elájulok a szenvedélytől, alig bírok észnél maradni. Nem szégyellem kiadni magamból az élvezet hangjait, amire érzéki dörmögés a reakciója. Egy pillanatra elszakad a számtól, hevesen zihálva fújtat, ahogy megtámaszkodik homlokával az enyémen.

- Légy az enyém, Song HyeJung... kérlek... vigyázni fogok rád...

- A tiéd... egyedül a tiéd, NamJoon... - szuszogom önkívületlenül, ahogy helyezkedni kezdek alatta. - NamJoon...?

- Hm? - duruzsolja fülemhez hajolva. - Mi a baj?

- Ne fogd vissza magad... - Tekintete összefonódik az enyémmel, kérdőn csillognak rám íriszei a félhomályban. - Komolyan mondtam... érezni akarlak... azt, ami igazán vagy...

- Nem akarlak bántani, HyeJung... - sóhajt fel.

- Bízom benned... NamJoon...

Még egyszer mélyen megcsókol, aztán óvatos mozdulattal megmarkolva tincseimet és megkapaszkodva a derekamban, könnyedén felemel az ágyról és a legközelebbi függőleges felületre présel fel. A bugyim széttépve végzi a földön, időm sincs felfogni, ami történik, már újra egész testemen érzem NamJoon ténykedéseit. Őrjítő csókjait, vágyfokozó érintéseit, szédítő csípőmozgását, és vérpezsdítő mormogásait. A hangjaim szinte zenei füleinek, minden egyes alkalommal egy félszeg mosoly a válasza a nyögésemre, majd megkeresve az utat érzékeny pontomhoz, még tovább kerget a Szenvedély Tengerében...

* * *

A hajnali napsugarak apránként kúsznak be a függöny rései alatt, feltöltve ezzel némiképp elgémberedett tagjaimat. Mélyen felsóhajtok, amikor szemeimet érik el a napsugarak, s ebben a másodpercben siklik egy erőtől duzzadó végtag hasfalamra és egy határozott mozdulattal húz közelebb tulajdonosához. Édes szuszogás éri el tarkómat, puha orrhegy fúródik bőrömbe, s bársonyos ajakpár simul lapockámra. Újabb és újabb finom csókot kapok, s lassan megfordulok tengelyem körül, hogy szembe kerülhessek NamJoonnal.

Picit még homályosan látom magam előtt reggeli arcát, de ő is hunyorog még, ahogy alkalmanként nyitogatja szemhéjait. Viszont az édes mosoly ott pihen telt ajakpárján, ami engem is mosolygásra fakaszt, és önkéntelenül puszilom meg orrhegyét és homlokát egyaránt. Halkan felkuncog a cselekedetemtől, aztán hátára fordulva nyújtja arcát nekem.

- Kérek még... – dünnyögi elégedetten sóhajtozva és széles vigyorral arcán.

- Te kis telhetetlen... – mosolyodom el, és hajolok arcához, hogy minden pórusára nyomhassak egy apró puszit.

- Nagyon finom... – szuszogja boldogan, majd átkarolva derekamat, egy magabiztos és gyors mozdulattal fordít pozíciónkon és kerül ezzel teljesen fölém. – Én jövök... – súgja fülemhez, aztán mögé adva egy lágy csókot, elindul nyakam irányába, végigpuszil mindenhol, s meg sem áll ajkaimig. – A legfinomabbat hagytam utoljára – pihegi számra hajolva, majd megszünteti a távolságot ajkaink között.

Átkulcsolom nyakát és mélyen megcsókolom NamJoont. Kicsit még helyezkedem alatta, de csakis annyira, hogy kényelmesebb legyen mindkettőn póza, majd átadva magam a szenvedélynek, ösztönösen cirógatni kezdem NamJoon testét. Minden porcikáját bebarangolom ujjaimmal, olykor megrándulnak izmai, ahol a kelleténél érzékenyebb és csiklandósabb is egyben. A csókba mosolygunk.

- Lassan vissza kell mennem, különben lebukunk – szakítja félbe a mámorító csókcsatát.

- Tudom, de akkor is nagyon nehéz.

- Ha szeretnéd, akkor ma este is átjövök hozzád és betakargatlak... – kacsint egyet.

- Ma is csak aludni fogunk? – harapom be alsó ajkamat, emlékeztetve NamJoont, hogy milyen boldog vagyok, amiért mégis megtörtént közöttünk az, ami.

- Igyekszem visszatartani magam, de ne félj. Bízhatsz bennem, HyeJung-ah – nyom egy hosszú csókot számra, majd megtámaszkodik homlokával az enyémen. – Viszont, ha megint úgy fogsz nézni rám éjjel, akkor nem tudom, meddig bírom a közeledben.

- NamJoon... – sütöm le szemeimet pironkodón.

- Ez az igazság, HyeJung. Nem fogom tagadni azt, ami tény és való. Fontos vagy nekem, és nem akarom elrontani a kapcsolatunkat. Kellesz nekem, de a szíveddel együtt...

Szinte teljesen elájulok NamJoon szavaitól és bókjaitól, alig tudom felfogni őket, olyannyira varázslatba ejtőek. Tényleg egy tündérmesében érzem magam, és soha nem akarok felébredni ebből a meséből. Még egyszer mélyen megcsókol, aztán nagy nehézségek árán sikerül elszakadnunk egymástól. Felkel rólam, magára kapja YongHwa pólóját és a tegnapi nadrágjába is beleugrándozik. Megtámaszkodom a könyökömön és önfeledten mosolyogva figyelem ténykedéseit. Amikor a cipzárt kezdi felhúzni, felemeli fejét, a tekintetünk összekapcsolódik.

- Mi az? – szólal meg meglepetten, kicsit megmozdítva fejét, hogy homlokára hulló tincseit elsöpörje szemei elől. – Baj van, HyeJung-ah?

- Bajnak kell történnie, hogy csodálhassak egy olyan férfit, mint te?

- Csodálnál? De hát miért? – pislog kissé értetlenül. – Nem csinálok semmit, csak öltözködöm.

- Fogalmad sincs róla, igaz?

- Miről? Miről nincs fogalmam?

- NamJoon... – felülök az ágyon, és NamJoonig araszolok a térdeimen állva. Megfogom mindkét kezét és összekulcsolom ujjainkat. – Nem csak te kaptál egy új esélyt a Kang intézménytől, hanem én is kaptam egy második lehetőséget. Amiért pedig itt maradtam, azért történt, mert szerettem volna segítséget nyújtani a hozzám hasonló fiataloknak. Aztán megjelentél te egy szép napon és minden tervemet felborítottad. Beléd szerettem. A kitartásodba és az elveidbe. Ahogy minden nap meghódítasz és minden pillanatban azt érezteted velem, mennyire fontos vagyok neked. NamJoon... ez... ez csakis csodálatra méltó lehet. Ahogy éjjel is bántál velem... A szenvedély, ami a testedből áradt minden egyes másodpercben, és a vágy, amivel átélhettem ezt a varázslatot.

- Fontos vagy... mindig fontos leszel. Te vagy az új esélyem, HyeJung. Mától mindörökké pedig azért fogok küzdeni, hogy édesanya lehess. Mindent elkövetek, hogy teljesítsem ezt az álmodat, mert láttam a szemedben, hogy erre vágysz. Ezért fáj a tudat, hogy nem lehetsz az. De, HyeJung, itt és most újra megfogadom neked, hogy küzdeni fogod az álmaidért és a vágyaidért. Mindig. – Könnyek szöknek a szemembe, nem tudom visszatartani őket, NamJoon elengedi a kezeimet és arcomra simítja meleg tenyereit.

Miközben letörölgeti bőrömről a sós nedvességet, ajkaimra hajol és egy édes csókba invitál. Nyakába kapaszkodva viszonzom kezdeményezését és lehunyt szemekkel élvezem az édes játékot, míg végül megérzem szédítő nyelvét bekéredzkedni a számba. Engedek neki. Élvezettel telve megyek bele a heves csókcsatába, s már kezdeném húzni magam felé, hogy hátamra fekve érezhessem NamJoon közelségét, de megakadályozza eme próbálkozásomat.

- Mennem kell, mert tényleg lebukunk... – csókol meg még egyszer, aztán elszakadva tőlem hátrál két lépést az ágytól. – Ígérem, hogy este nem fogunk itt megállni... – kacsintással toldja meg szavait, az én szívem heves dübörgésbe kezd a bordáim között.

- Ezzel arra akarsz célozni, hogy ha szeretném, tovább megyünk? Nem fogsz visszakozni ma este sem? – kacérkodom játékosan, miközben alsó ajkamat harapdálom.

- Alig várom, hogy megint a karjaimban tartsalak... és érezzelek...

Nehéz szívvel válok el NamJoontól, az ajtómon belül egy utolsó szenvedélyes csókot váltunk, majd kislisszol a térelválasztón és meg sem áll a lépcsőig. Szerelmes kamaszlányként nézem távolodó alakját, majd mikor eltűnik a fordulóban, csak akkor csukom be az ajtómat és támaszkodom meg rajta. Mélyeket sóhajtozva úszom a mámor forró tengerén, alig tudok leszállni a felhőmről, amire NamJoon ültetett alig néhány pillanattal ezelőtt.

Magamra kapom a ruháimat, felmarkolom a noteszomat és a hajamat megigazítva sietek le YeRim szobájához. Mivel a tegnapi beszélgetésünkkor megígértem neki, hogy elkísérem a menhelyre, így azt szándékaim szerint kívánom betartani. Izgatottan ácsorog a boltív alatt, és szemeivel pásztázza a központi helyiséget és a lépcsőt egyaránt. Pillantását rám vezetve, hálásan elmosolyodik, majd egészen hozzám szökdécsel.

- Szép jó reggelt, YeRim – köszöntöm kedvesen, mire a nyakamba ugrik.

- HyeJung Eonni! – lábujjhegyen pattog lelkesen, majd végre picit csillapodva, megáll előttem. – Ne haragudj, Eonni! Csak nagyon izgatott vagyok!

- Igen, látom, YeRim-ah! – nevetem el magam. – Akkor induljunk is, nehogy elkéssünk!

- Rendben!

Átkarolom YeRim derekát, és célba vesszük az épület főbejáratát. Hangosan nevetgélve mesél a menhelyről, szinte minden állatot megismerek csak a szavaiból, aztán a kollégáiról mond néhány információt. Kíváncsian hallgatom YeRimet, jó látni, hogy ennyire megszerette ezt a szakmát és megtalálta a helyét a világban annyi szörnyűség után. A menhelyhez érve, megvárom, míg YeRim felveszi a munkáját és alaposan meggyőződöm róla, hogy valóban minden rendben zajlik körülötte. A kollégái tényleg olyan kedvesen bánnak vele, s az állatok is olyanok, mint amilyenről mesélt. Nem kell csalódnom. Néhány szót még váltok YeRim főnökével, aztán elköszönve a lánytól megígérem újfent, hogy délután jövök érte, és visszakísérem az intézménybe.

A visszaút valahogy szokatlanul hosszúnak tűnik, YeRimmel sokkal vidámabbnak hatott az egész út, lépteim során mélázni kezdek az eseményeken és persze felrémlik, hogy tegnap délután láttam JiWont és JungKookot a kertben ejtőzni. Ez lesz a biztos megoldás mindkettejük számára. Azaz a másik fél lesz a gyógyító erő, a gyógymód pedig a szerelem.

A kapuhoz érve lecövekelek, egy ragyogóan fénylő szempár állít meg lépteim során, azonnal elveszek ebben a pillantásban, s máris száguldozni kezd a vérem az ereimben, a szívverésem felgyorsul, a gyomromban pedig megannyi pillangó reppen szét. Pedig még hozzám sem szólt, nem is köszönt, csak áll és engem néz csillogó gyémántjaival. Elpirulok ettől a szempártól, s remegve teszek felé két lépést, arcom tökéletes közelségbe kerül állával, mikor két meleg tenyér siklik derekamra.

- Merre jártál, HyeJung-ah? – kérdezi lehajolva hozzám.

- Elkísértem YeRimet a munkahelyére. Miért kérded? Csak nem féltékeny vagy? – incselkedem játékosan, mire NamJoon szorít egyet derekamon.

- Egy kicsit igen, az vagyok, de inkább azért kérdezem, mert aggódtam érted, HyeJung-ah.

- Aggódtál értem? – nézek fel rá kislányosan, de ő csak a fejét rázza.

- HyeJung-ah. Mikor nem vagyok melletted, akkor folyton aggódom érted. Mindig. Minden lélegzetvételemmel féltelek.

- Édes drága NamJoonie... – mosolyodom el, és egy puszit küldök felé.

- Ezt elteszem nehezebb időkre... – Elkapja a felé dobott puszimat, majd ingjének zsebébe rejti azt.

- Képzeld!

- Na? Mit kell képzelnem? – kíváncsiskodik gyermekien vigyorogva.

- Kitaláltam, hogyan tudnék segíteni JiWonnak és JungKooknak egyszerre. Együtt.

- Együtt? Nocsak?! Mi jutott eszébe az én angyalomnak? – húz magához közel, majd kis időre átöleli testemet.

Pusztán pár pillanatig állunk így, aztán lazít a szorításán és elengedi testemet. Ellép tőlem egy lépést, majd előre enged az épületbe. Automatikusan a közösségi helyiség felé veszem az utamat, NamJoon szorosan lépdel mögöttem, érzem a tarkómon simogató pillantását. A kétszemélyes kanapéhoz érve lehuppanok rá, aztán NamJoon is mellém kucorodik. Az órámra nézek, s látom, hogy van még néhány percem, mielőtt még tovább kellene robognom JungKookhoz.

- Szóval? Elárulod, hogy mit találtál ki? – súgja fülembe.

- A tegnap délutánt együtt töltötték az udvaron. – NamJoon szeme felragyog egy pillanatra, és szinte már issza a szavaimat. – Noha nem beszélgettek egymással, viszont amikor egymásra néztek, láttam, hogy elfojtanak egy-egy mosolyt. JiWon pedig az utolsó terápiánkon sokat kérdezgetett JungKookról, ami felettébb figyelemre méltó. Valószínűleg nagyon is felkeltette a lány érdeklődését és úgy tűnt, hogy JungKooknak is tetszik JiWon.

- Gondolod, hogy jót tenne nekik a közös terápia? – biccenti oldalra a fejét, mire hevesen bólogatni kezdek.

- Valamiért az az érzésem, hogy jó hatással lennének egymásra.

- Románcot vélek szimatolni... – húzogatja szemöldökét elégedetten vigyorogva.

- Nem hinném, de soha nem lehet tudni. Akár az is lehet a végkifejlet, de a barátság mindenképp kialakulhat közöttük.

- Akkor belevágsz?

- Igen! Még ma elkezdem. Úgyis JungKookkal kellene találkoznom, de inkább magammal viszem JiWont is.

- HyeJung-ah – állít meg, ahogy felegyenesedek a kanapéról, NamJoonra nézek. Tekintete kétséggel és félelemmel telik meg. – HyeJung...

- Mi az, NamJoon? Mi a baj? – rebegtetem pilláimat érdeklődőn.

- Szépen kérlek, nagyon vigyázz magadra. JungKook ugyan kölyök még, de nincs veszélyesebb egy dühödt fiatalnál.

- Nem kell féltened... – húzom mosolyra a számat, hogy ezzel is megnyugtathassam, de NamJoon reakciója korántsem kielégítő.

- Nem arról van szó, hogy valamit kell vagy nem kell csinálnom. Ösztönösen féltelek, mikor nem vagyok melletted. Ráadásul tegnap épp megtámadt egy lány, aki kiborult. Nem akarom megvárni a pillanatot, mikor nem tudok segíteni rajtad.

- Oh, NamJoon... – Fáj a szívem a szavai hallatán, valahogy szeretném őt megnyugtatni, így kezére fogok és megszorítom ujjait. Elmosolyodik. – Nagyon fogok vigyázni magamra, de ha bármi van, ígérem, elmenekülök JungKook elől.

- Jól van, hiszek neked, HyeJung-ah...

Még egyszer biztatóan mosolygok NamJoonra, aztán elengedve kézfejét, a lakrészek felé indulok. Fogalmam sincs, JungKook hogyan fog reagálni a mai beszélgetésre, kiváltképp JiWon jelenlétére, de nagy reményeket fűzök mindkettőjükhöz. Ha odakint olyan jól elvoltak egymás társaságában, akkor az lesz a legjobb, ha a mostani terápia helyszínét áthelyezzük az udvarra. Mindenkinek jót fog tenni a friss levegő, plusz a biztonsági rendszerünknek hála, JungKooknak még esélye sem lehet a szökésre. Talán JiWon mellől nem is akar majd olyan nagyon menekülni.

JiWon ajtaja előtt megállok, majd két kopogtatás után már nyílik is a térelválasztó. Meglepett és kíváncsi szempárral találom magam szemben, mire csak mosolyogva megszólalok.

- Tudom, nem mostanra van megbeszélve, de mit szólnál hozzá, ha picit kötetlenebbül csevegnénk most?

- Mire gondolsz? – rebegteti hosszú pilláit, a baseball-sapkája félig eltakarja arcát.

- Olyan szép az idő kint, nem lenne kedved levegőzni kicsit?

- Ha nem vagy ellene, akkor nekem nem gond... – von vállat némiképp könnyedén, aztán feljebb húzza vállán a pulcsiját, és előmerészkedik lakrészéből.

- Akkor menj előre, mindjárt megyek én is.

- Mindegy, hova ülök le? – néz vissza kétkedőn.

- Teljesen mindegy. Megtalállak!

- Okés... – fújtat továbbra is kétségekkel telve, aztán elindul az udvar irányába.

- Hajrá, Song HyeJung, rajtad a világ szeme!

Veszek még egy nagy levegőt, aztán összeszedem minden bátorságomat és JungKook szobájához tipegek. Először csak fülelek, talán még alszik, és nem akaródzott neki korán kelni. Elvégre nincs rá oka, hogy ilyet tegyen. Nincs semmi kötött, egyedül a terápiák azok, de nála a kezdés még viszonylag képlékeny. Meghallom odabent a motoszkálást, így picit kihúzom magamat és megkocogtatom a falapot. Kisvártatva ki is nyílik. Egy másik JungKook áll előttem...