Chances (BTS JungKook, NamJoon) - 14. Döntések

- És a barátját is – folytatja JungKook a megkezdett gondolatomat. – Bár most már mindketten másik nevet használnak, hogy ne találjanak rájuk, de igen. Ismerem őket. LeeTeuk és YeSung volt az, aki segített nekem.

- Ye... Sung... – pihegem teljes döbbenetben úszva, alig bírom felfogni JungKook szavait. – És... és... LeeTeuk... Teukkie... – hebegem, s érzem, hogy ellenkező irányban kezdem rázni a fejemet, el nem fogadva a tényeket.

- Akkor? Kiengedsz? – szakít ki mélázásomból JungKook félénk hangja, mire sietve megrázom a fejemet és ránézek.

- Nem lehet. Sajnálom, JungKook... nem tehetem. Egyedül semmiféleképpen nem mehetsz ki az intézményből.

- Akkor kísérj el – csillan fel szemében egy halvány reménysugár, az én szívem pedig elszorul a továbbiaktól. – Találkozhatsz YeSunggal és LeeTeukkal is. Ha akarod, akkor mindkettejükkel vagy csak az egyikükkel.

- Ez nem ilyen egyszerű, JungKook – sóhajtok fel nehézkesen, nem tudom, hogy az eszemre vagy inkább a szívemre hallgassak inkább.

Ha most beleegyezem JungKook kérésébe, akkor a szívem tanácsát követem, s én magam is hozzá hasonlóan tennék. De ha az eszemre figyelek, akkor egyáltalán nem engedem ki, de még kísérettel sem szívesen hagyom kilépni az utcára. Meglehet, hogy tud magára vigyázni, hiszen az elszántsága éppen erről tanúskodik, ahogyan a bekerülése napján is két biztonsági őrnek kellett őt letepernie, hogy meg tudják őt fékezni. Egyedül NamJoon volt az, aki bírt a haragjával és a benne rejlő erővel.

Hirtelen belém hasít az érzés, hogy NamJoon mellett biztonságban lehetne JungKook is, elvégre én is mindig tökéletes biztonságban érzem magam mellette. Ráadásul, ha eldurvulnának a dolgok, akkor NamJoon is meg tudná védeni magát bárkivel szemben. Ellépek JungKooktól és visszasétálok az ágyához. Meredten és egyben kíváncsian figyeli minden rezdülésemet, szinte alig vesz levegőt, mellkasa sem moccan, ahogyan szempillája sem rebben. Tökéletes megfigyelő, mintha erre képezték volna ki.

- Nagyon sokat kérsz tőlem, JungKook, ugye tudod? – Végignézek a fiú alakján, aki magasztosan emeli meg fejét, hogy ezzel is megpróbálja akaratát érvényesíteni velem szemben.

- Csak felelj. Igen vagy nem? – súgja monoton hangon.

- Ha most azt mondom, hogy nem, akkor erővel fogod elérni az akaratodat? – Mindkét tenyeremmel megtámaszkodom a hátam mögött, lábaimat keresztbe fonom, s úgy nézem JungKook arcát. – Ha nemet mondok, akkor képes vagy elszökni az intézményből?

- Beszéljünk a másik opcióról – javasolja, miközben megtámaszkodik az ablak belső párkányán, lesöpörve onnan néhány magazint és képregényt.

- Ha beleegyezem, hogy elhagyd az intézményt? – bólint magabiztosan. – Mi a biztosíték arra, hogy valóban visszajössz dolgod végeztével? Honnan tudhatom, hogy nem versz át, nem csapsz be?

- Honnan tudhatom ugyanezt én is? Nem fogod megakadályozni? Vagy akár megtiltani?

- Látod? Mindketten bizalmatlanok vagyunk a másikkal szemben... – jegyzem meg csendesen, ahogy tenyereimet combjaimon helyezem el, és mélyen JungKook szemébe nézek. – Te nem bízol bennem, ahogyan én sem bízom benned. Így nehéz lesz dűlőre jutnunk, nem gondolod?

- Ha meggyőzöl az ellenkezőjéről, akkor nem lesz olyan nehéz... – húzza gyermeki mosolyra ajkait, s közben összefonja végtagjait a mellkasa előtt.

- Talán te a szavadat adnád? Megígérnéd, hogy tizenkét órán belül visszatérsz az intézmény falai közé? – kérdem félve.

JungKook ellöki magát a párkánytól és megfontolt léptekkel ballag hozzám. Leguggolva elém teljesen elmélyíti a szűnni nem akaró szemkontaktust, majd jobb kezét az összekulcsolt ujjaimra helyezi. Megszorítja őket, s tudom, hogy ez csakis egyetlen dolgot jelenthet. A bizalmába szeretne fogadni, de ő maga sem érti még, menni fog-e, vagy egyáltalán képes lesz-e rá. Szeretné, de mégis tart tőlem, mert nem ismer és nem tudhatja a szándékaimat sem. Lehet, azt mondtam neki, segíteni szeretnék rajta, de biztosan ő maga sem érzi. Hogyan is érezhetné, hiszen alig két napja lettem az élete része? Lazítok ujjaim szorításán, majd elengedve a kezeimet, közéjük fogom JungKook mancsát. Elmosolyodik, bátortalan, ám mégis kedves görbület kúszik ajakpárjára. Korábban lehet, tartottam tőle kissé, de ilyen közel kerülve hozzá, valahogy elmúlnak a félelmeim.

- Mielőtt döntést hozok, beszélnem kell valakivel a terveidről...

- Nem bízol bennem – süti le szemeit csalódottan.

- Most nem a bizalomról van szó, JungKook. A bekerülésed óta én felelek érted. Nekem kell gondoskodnom arról, hogy ne kövesd el még egyszer ugyanazt a hibát. Így jól meg kell fontolnom, hogy miként döntök a te sorsodról, JungKook.

- Soha nem fog kiderülni...

- Lehet, de a lelki ismeretemmel akkor is el kell számolnom.

- Jól van... – szusszant fel, aztán elengedi a kezemet és hátrál tőlem három lépést.

Még néhány pillanatig szemezek JungKookkal, aztán felegyenesedek a matracról és az ajtóig ballagok. Nem fogom meg elsőre a kilincset, valamiért nehezen veszem rá magam a távozásra. S ahogy azt a megérzésem sugallta, JungKook sem tud olyan könnyen elengedni.

- HyeJung? – szól utánam halkan.

- Igen? – Félfordulatot véve nézek vissza a fiatal fiúra, akinek külseje magabiztosságot és egyben gyermekiességet is sugároz. Lehet, ha nem lennének olyan erősek az érzéseim NamJoon iránt, képes lenne most ez a fiú könnyedén magába szédíteni. – Tehetek még valamit érted, JungKook?

- Bárhogy is döntesz... – enged ki egy mély sóhajt magából, aztán folytatja. – Hálásan köszönöm. Azt is, hogy meghallgattál.

- Nincs mit – mosolyodom el őszintén, és a görbület rögvest viszonzásra lel JungKook által. – Most megyek.

Ezzel biccent egyet, és már nyúlok is a kilincsért, hogy elhagyjam a szobáját. Kilépve a közlekedőre, máris száguldani kezdenek a gondolataim. Tudom, hogy nem lenne helyes beleegyeznem JungKook kérésébe, de ha az ő helyzetébe képzelem magam, és felidézem a rég múlt történéseit, én is mindent elkövettem volna, hogy az a nyomorult féreg megfizessen. Ám, ahogy az igazgató is mindig egyértelműen a tudtomra hozta, a bosszú nem megoldás. Hiába bosszulom meg a sérelmeimet, azzal nem hozom vissza az elvesztett éveimet és a fájdalmam sem lesz semmivé. A múlton nem tudok változtatni. Én viszont mégis megtenném most. JungKook helyében addig nem nyugodnék, amíg nem tudnám mindet a föld alatt.

Mire a végére érek saját eszmefuttatásomnak, fel is érek a szobámhoz. Lerugdalom a cipőimet, aztán a kanapéra dobom magam, hogy elnyúlva rajta kifújhassam magam. Szinte még át sem adom magam az érzésnek, amikor puha ujjbegyek érnek a gerincemhez és lassú mozdulattal simítják végig testemet. Ösztönösen elmosolyodom, még így ruhán keresztül is tökéletesen felismerem az ujjbegyek tulajdonosát. Megemelve szemhéjaimat, egy mogyorószín tekintettel találom magam szemben. A másodperc tört része alatt válok rabjává.

- Szép napot, Jagiya... – vezeti végig két ujját arcélemen, majd teljes tenyerét rásimítja bőrömre.

- És te? – hunyom le szememet ugyanebben a pillanatban.

- Gondoltam, beugrom hozzád egy kicsit.

- Korán jöttél... – jegyzem meg, ahogy felegyenesedem és alkarjaimra helyezem a súlypontomat. – Vagy az együtt alvás alól szándékozod kihúzni magad?

- Sose tenném. – Egy gyengéd puszival leszek gazdagabb, amit az orrhegyemre kapok, majd elveszi kezét arcomról és néhány lépés múltán már mellettem hever a keskeny pamlagon.

- Elárulod, hogy’ jutottál be? – biccentem kissé oldalra a fejemet, kíváncsian várva a reakcióját.

- Tudhatnád, hogy fondorlatosságért nem kell a szomszédba mennem... – kacsint könnyedén, aztán lassan közelebb hajolva hozzám, összeérinti ajkainkat.

Hiányzott már ez a bársonyosság és ez a féltés, ami telt ajkaiból árad szüntelen. A vérem rögvest száguldozni kezd az ereimben, szinte azonnal légszomj lesz úrrá rajtam, s már a szédülés is bolond rabjává tesz, ahogy NamJoon ajkai egyre bátrabban és szenvedélyesebben simulnak össze ajakpárommal. Felrémlik bennem az első együtt töltött éjszakánk, s máris repülök a fantázia világába, hogy feltöltsön a negédes mámor emlékével.

Apránként fészkeli magát közelebb, és kisvártatva azon kapom magam, hogy NamJoon karjai között pihegek, miközben forró csókokkal borítja be mellkasomat és kulcscsontomat egyaránt. Ahogy ajkai veszettül kényeztetik nyakszirtemet, egy elfojtott nyögés szakad fel belőlem, mire NamJoon megáll ténykedései között és homlokával megtámaszkodik az én homlokomon. Telt ajakpárjára kaján vigyor telepszik sóvárgó tekintetem láttán, mire fogai közé szorítja alsó ajkát és úgy fürkészi tovább arcvonásaimat.

- Ezzel illő lenne várnunk estig, nem gondolod, Jagiya? – kérdezi túlfűtött hangon, ahogy fülembe sóhajtozza szavait, s engem az őrületbe hajszol eme tettével.

- De... – pihegem félájultan, ahogy körmeimet NamJoon vállaiba mélyesztem, s megpróbálok úrrá lenni saját szenvedélyemen. – Csak akkor neked is vissza kellene fognod magad... – jegyzem meg, miután körmeimet lassú mozdulattal húzom végig lüktető mellkasán, s ezzel egy mormogást csalok elő NamJoonból.

- Mert melletted oly’ könnyű higgadt maradni... – feleli kissé elégedetlenül, aztán fellöki magát rólam, majd maga után húzva engem is ülünk fel a kanapén. – Mesélj, Jagi, hogy’ vagy? Milyen napod volt eddig? – érdeklődik halkan, ahogy mindkét karját testem köré fonva magához ölel.

- Zsúfolt... – sóhajtok fel némi aggodalommal telve, amit persze egyáltalán nem tudok NamJoon előtt leplezni, így rögvest faggatni kezd, amire hamar beadom a derekamat.

Mindent elmesélek NamJoonnak, egyetlen pillanatképet sem hagyok ki, még azt sem, amit JungKookkal beszéltem a szobájában. Így egy újabb halvány folt kerül felfedésre NamJoon számára, ami az én múltamat illeti. Nem szakít félbe, nem fintorog, helyette megértéssel és törődéssel telve hallgatja szótlanul a mondandómat. A mesém végéhez érve várakozással teli mélyesztem tekintetem NamJoon mélybarna szembogaraiba.

- És mit válaszoltál a kölyök kérdésére? Kiengeded őt? – súgja halkan.

- Nem tudom. Ez az, amit én sem tudok. – Mélyről jövő lélegzetvétel szakad fel belőlem, szinte az egész belsőm beleremeg a saját sóhajomba, melyben minden félelmem visszatükröződik.

- Szeretnéd, hogy megbízzon benned, igaz? És legbelül pontosan tudod, mit kellene tenned, így van? Tulajdonképpen nem is a véleményemre voltál kíváncsi, csak arra, hogy én elkísérném-e a srácot erre a küldetésre, jól sejtem?

- Nem. Dehogy. Vagyis. Nem... NamJoon... én ezt igazán nem kérhetem... és nem is kérem! – Heves ellenkezésem láttán NamJoon kezdeti mosolya szélesedik, majd mutató ujját ajkaimra helyezi és a fülemhez hajolva duruzsolja bele szavait.

- Mondtam már, hogy bármit megtennék azért, hogy te boldog légy. Tudom, hogy ez most boldoggá tenne, így segítek neked, HyeJung-ah.

- Nam... Joon... – dünnyögöm ujjbegye alatt, de nem tántorít.

- Cssh. Segítek a kölyöknek. Kiviszem és tizenkét óra múlva újra itt lesz az intézmény falain belül. Velem együtt.

- NamJoon... – Szemeim könnyel telnek meg, ahogy elhúzódik vállamtól és összefonódik pillantásunk. Elveszem ebben a tekintetben, örvényként húz magába és örök rabságba taszít. – Téged is ugyanúgy féltelek, NamJoon – pihegem leplezvén a kibuggyanni készülő sós nedvességet, mire egy apró puszival leszek gazdagabb.

- Tudod, hogy tudok vigyázni magamra. Különben nem kértél volna meg rá... – kacsintással toldja meg merész megjegyzését, amitől hirtelen jövök zavarba és kezdek habogásba.

- Én nem is! Most azt hiszed, hogy én?! NamJoon! Én nem! Miért is meséltem neked el, hogy~

Befejezni azonban már nincs lehetőségem, mivel NamJoon tenyerei arcomon, kívánatos ajakpárja pedig számon landol a másodperc tört része alatt. Forrón simulnak össze ajkaink, azonnal vad tangóba lejtenek vörös izmaink, ahogy szenvedélyesen és követelőzően tolja át nyelvét a számba, s én ezt készséggel fogadom is el. Levesz a lábamról, bár ehhez elég a puszta gondolata is, hogy elgyengüljön a térdem és veszett dübörgésbe kezdjen a mellkasom.

Alig tudok elszakadni ajkaitól, s máris fáj a tudat, hogy ezt az éjszakát az intézmény falain kívül tölti. Nem lenne szabad egyedül elengednem őket, hiszen ha valami mégis balul sül el, akkor nem leszek ott, hogy megvédjem őket, sőt, akár nagyobb baj is történhet. Nem tehetem meg, hogy odakint lófráljanak és járják a sötét utcákat védtelenül.

- Én is veletek megyek – közlöm tényként, mire NamJoon felhorkan.

- Felejtsd el, Jagiya. Itt maradsz! Ez parancs! – követeli ellenkezést nem tűrően.

- Még mindig én vagyok az idősebb, Kim NamJoon. Plusz azt se felejtsd, hogy a terapeutád vagyok. Úgyhogy, ha tetszik, ha nem, én is megyek! Nincs apelláta!

- Tsch... Ilyen egy makacs nőszemélyt... – forgatja meg szemeit beletörődően, majd felegyenesedik a pamlagról és várakozóan nyújtja felém mancsát.